Romano Rácz Sándor
Magyar cigány vagyok: romungro. Őseim legalább hatszáz éve élnek magyar földön. Szülőföldem a Palócföld, pontosabban Nógrád megyének a Salgótarján és Balassagyarmat között elterülő északi régiója. Osztatlan iskola volt a magyargéci, ahol egyszerre négy osztály tanult. Szerettem az osztatlan iskolát, sőt úgy éreztem, hogy egyenesen nekem találták ki. Büszkeséggel töltött el, hogy ötödik osztályosként akadálytalanul vehetem birtokba a hetedikes, nyolcadikos irodalmat, történelmet, fizikát, számtant. Minden könyvet elolvastam, ami csak az iskola kis könyvtárában fellelhető volt; faltam Vernét, Jókait, legnagyobb olvasmányélményem Dickens Twist Olivér-je, Móra Ferenc Aranykoporsó-ja volt és az Üvöltő szelek, Emily Brontëtól. Ma már tudom, hogy a hajtóerő, amely a tudás felé röpített, a bizonyítás, a kitörés vágya volt. Büszkeségem és önbizalmam akkoriban nem ismert határt. Szeretett pedagógusaim, Srankó Ágnes, Hörcsöki Erzsébet, Bratinka József, Géci Tibor s nem utolsósorban Béres plébános úr gondosan vigyáztak rá, hogy ez az önbizalom ne csorbuljon. Ők bizonyára tudták, hogy a későbbiekben nagy szükségem lesz rá.
Egy etnikailag vegyes, kétnyelvű gyerekcsapat tagja voltam. (Ahogy most viszszaemlékszem rá, öntudatlanul is tökéletesen megvalósítottuk a mostanában sokat emlegetett multikulturalitást...) Mi, cigányok mind beszéltünk magyarul, és a magyar gyerekek többsége is nem csak értette, hanem beszélte is a mi nyelvünket. Bejártam a parasztportákra, közelről láthattam, hogyan élnek, mifélék a szokásaik. Gyakran ránk, gyerekekre bízták az állatok legeltetését, és mindig ott tüsténkedtünk, ha kisborjú vagy kiscsikó született. Cigányok, magyarok együtt csavarogtunk, jártuk az erdőt, mezőt, pontosan tudtuk, kinek mettől meddig tart a birtoka, búza-, árpa- vagy kukoricaföldje; szépen megművelt, karbantartott „birtokok" sorakoztak egymás mellett, akkor még nem züllesztették le a mezőgazdaságot. Olyan harmonikusan élt együtt a két etnikum, hogy még a tulajdonhoz való igencsak eltérő viszonyulásunk sem okozott konfliktust: egy kis gyümölcslopásért nem járt puskagolyó...
Akkor kezdtem csak szorongani, amikor nyolcadikos lettem, s fölmerült a hogyan tovább. Talán éreztem, hogy olyan védett, meleg fészekbe, amilyen a magyargéci osztatlan iskola volt, nemigen kerülök többé.
Volt ekkoriban egy visszatérő álmom: egy magas (égig érő?) fára másztam fel állandóan, mert a tetején lakott egy nagyon vonzó család. Vakítóan fényes, jégkristályokból áradó világosság, hideg és valami földöntúli, ünnepi hangulat lengte be ezt a helyet. Nagyon nehéz volt idáig feljutnom, mégis, valami kényszerítő erőnek engedve, újra meg újra felmásztam. Mindig az ott lakó család gyerekeivel szerettem volna játszani, akik ugyan nem voltak a barátaim, mégis erősen vonzódtam hozzájuk.
Mint egy mentőöv, úgy érkezett a katonai középiskola toborzólevele. Teljes ellátás, szép egyenruha, emelt szintű oktatás... Akkor még nem tudtam, amit ma tudok, hogy tudniillik pocsék katona lett volna belőlem, de ha tudom is, jelentkeztem volna, mert nem volt más választásom. Egy szál klottgatyában és tornacipőben nem mehettem gimnáziumba, márpedig ez volt álmaim netovábbja: gimnáziumban, majd egyetemen tanulni.
Rohantam haza, hogy tudassam a hírt a nagyszüleimmel.
Nagyapám igazi vezető egyéniség, természetes tekintély volt. Nem ismert megalkuvást, alázatot pláne nem. Elveit a gyakorlat érlelte, így nemigen voltak konfliktusai senkivel, bár a prímásságon kívül semmilyen formális rangja, tisztsége nem volt, kiváltsága is csak annyi, hogy az 1945-ös földosztásnál ő is kapott fél hold szántót és egy kisebb, konyhakertnek használt parcellát abban a félreeső, védett völgyben, ahol csupa szépen rendben tartott konyhakert sorakozott egymás mellett. Gondozta gazdaságát, gyógynövény-forgalmazással, gyűjtéssel és felvásárlással is foglalkozott, valamint selyemhernyó-neveléssel és dohánytermesztéssel, saját részre meg eladásra. A dohánylevélből kihúzta az ereket (sejtelmem sincs, hogy csinálta), azután a kiszárított lapokat húszasával öszekötözte, úgy vitte el a dohánygyár. Nyáron begyűjtöttük a télire való tűzifát és „pekenucáztunk", vagyis ürgéztünk. Ennek a kisállatnak rendkívül finom a húsa. A cséplés tűz- és balesetveszélyes üzem volt és sziszifuszi munka, de megérte: ez alatt az egy hónap alatt meg lehetett keresni az egész évi kenyérnekvalót. A 22-24 ember kivételes fegyelmet, szervezettséget és állóképességet igénylő munkáját a bandagazda hangolta össze és felügyelte - ezt a feladatot is a nagyapám látta el. Ahol ő irányított, nem volt egyetlen baleset sem.
A nagyapámon kívül az egyik nagybátyám, Béla játszotta a legfőbb szerepet az életemben. A kultúrantropológiai szakirodalomban több helyen olvastam a nagybácsinak a roma csoportokban, családokban betöltött speciális helyéről; valójában egy második apaszerep volt az övék, ennek megfelelő tekintéllyel és jogokkal. A szakemberek pusztán érzékelték ezt a jelenséget, magyarázatát adni nem tudták. Gyanítható, hogy a nagybácsi kiemelt szerepköre egyfajta garancia volt az örökké bizonytalan helyzetben élő csoportok számára. Nálunk általános szokás szerint a gyerekek az apai nagybácsit nagyapának (papu) szólították. Érdekes módon az anyai nagybácsit nem, de nem illette meg a nagymama (baba) megszólítás a nagynénit sem. A mi esetünkben ennek azért volt rendkívüli jelentősége, mert a kritikus korban, nyolc tíz éves korunkig az igazi apánk hadifogolyként tőlünk távol élt. (Bár csak alig másfél éves voltam, amikor elment, emlékszem a búcsúszavaira: „Mostantól te vagy a családfő." Húgom a távozása után született, s amikor apánk évek múltán hazatért, Matild húgom sírt, félt az idegen embertől és sokáig képtelen volt elfogadni apjának.) A korban utána következő testvére volt a papu-nk, azaz pótapánk, aki különös gondossággal látta el feladatát, és ennek megfelelő volt az iránta való ragaszkodásunk is.
Csoportunkban ő lett az első gyári munkás. Ma is emlékszem az első, háromszázhatvan forintos fizetésére. Ez akkor, a negyvenes évek végén hatalmas összeg volt. Ennyi pénzt addig senki sem látott közülünk, még a nagyapám sem, aki zenekarvezetői minőségében rendszerint kezelte a banda keresetét. Ünnepelt az egész család. Később őt követték a munkába állók, ő lett az igazodási pont, és a dicsőségből természetesen nekünk is jutott. Később „megválasztották" tanácstagnak, de őt ez a legkevésbé sem érdekelte. A munka volt az egyetlen hobbija, még a szabadságát is munkával - vályogvetéssel, aratással, csépléssel - töltötte. Feleségével együtt sajátos, ritka jelensége volt a féktelenségéről, fokozott szabadságtudatáról ismert cigány világnak. Az asszony is rengeteget dolgozott, a háztartásvezetés, a gyermeknevelés mellett. (A vályogvetésben egy házaspár számára ezer darab legyártása volt a napi norma. Ők ezt mindig túlteljesítették.) A nagyszüleinken kívül csak nekik volt több helyiséges, kétszoba-konyhás lakásuk. Háztartásuk a paraszti háztartások mintájára szerveződött, ami jelentős előrelépés volt a többi cigány háztartáshoz képest. Később, amikor már diákként vagy katonaként hazalátogattam, sosem kerültem el ezt a házat.
Nagyon boldog volt a gyerekkorom.
„A mi nyugati társadalmaink arra valók, hogy változzanak, ez a struktúrájuk és szervezetük elve. A »primitívnek« mondott társadalmakat viszont úgy alkották meg tagjaik, hogy tartsanak. [...] A belső társadalmi szervezet szövedéke szorosabb és gazdagabban díszített náluk, mint az összetett civilizációkban. Semmi nincs a véletlenre bízva, és az egész erkölcsi és társadalmi életet az a kettős elv itatja át, hogy minden dolognak meg kell legyen a maga helye, és hogy minden dolognak a helyén kell lennie. Ez azt is megmagyarázza, hogyan lehetséges, hogy nagyon alacsony technikai-gazdasági szinten álló társadalmak úgy érezhetik: jólétben és bőségben élnek, és mindegyikük meg van győződve arról, hogy az egyetlen élet, amit élni érdemes, az övék. Talán ily módon több boldogságot tartogatnak a tagjaik számára." (Claude Lévi-Strauss: Strukturális antropológia, II.)
A nagyapám mindig tudta, mi a helyes. Azt is tudta, hogy engem máshová szólítanak az ambícióim. Így hát nem csak hogy nem próbált visszatartani, de ő kísért el a felvételi vizsgára 1955. április 20-án. Ekkor láttam először Pestet. József Attila volt az írásbeli tétel! Felvettek a Rákócziba.
Hogy miért nagyapám kísért el a felvételi vizsgára? Mert bár apám 1950 Mikulás-estéjén váratlanul hazatért a szovjet hadifogságból, még körülbelül négy-öt évig - érthetetlen okból - nem hagyhatta el a falut, és rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen, akár egy bűnözőnek.
Külön engedély kellett ahhoz is, hogy családostul ideiglenesen Salgótarjánba települhessen, és sokadmagával az építkezéseken dolgozhasson. A második világháborút követő újjáépítési munkálatok rendkívül sok munkaerőt igényeltek, amit jórészt a környező falvak cigány lakossága szolgáltatott. A toborzott munkásokat barakkokban helyezték el. Egy hosszú barakképület egymás mellett sorakozó helyiségeiben kapott otthont egy-egy család (ez az elhelyezkedés közel állt a magyar cigányok körében ekkor uralkodó lakhatási szokáshoz, ezért viszonylag könnyen ment a beilleszkedés), a család nélküli, felnőtt fiatalokat pedig egy külön épületben, a későbbi munkásszállók képét előre vetítő, több ágyas, nagyobb termekben helyezték el, külön a nőket, külön a férfiakat. A családosok és egyedülállók szállása a vasút mellett, egymástól másfél-két kilométerre volt.
Mi ott laktunk, ahol azóta az új elkerülő út bevezető szakasza épült; a barakk mögött volt egy park, ahol játszottunk, mögötte a vasút. A rongyos, mindig éhes, kéregető barakklakó cigánygyerek-csapat tagja lettem (a megvalósult álmok netovábbja volt, ha valamelyikünknek sikerült beszöknie a moziba; délben az építkezés ebédlőjének bejárata közelében gyülekeztünk, figyeltük az étkezőket, és ha hagytak valamit a tányérjukon, odarohantunk és megettük), a barakkunkkal szemben pedig a gimnázium kollégiuma állt, ahol néhány falumbéli fiú is lakott, akikkel időnként az ablakon át beszélgettünk. Korábban, a magyargéci osztatlan iskolában nem érzékeltem a társadalmi különbséget, nyilván azért sem, mert kitűnő tanuló voltam. Most azonban ez a különbség ordító lett, mégsem okozott fájdalmat; határozottan emlékszem rá: biztos voltam benne, hogy helyzetem ideiglenes.
Az összeverbuvált dolgozók, akik itt mind építőipari segédmunkásként dolgoztak, több faluból jöttek; voltak köztük rokonaink, de olyanok is, akiket csak a felnőttek ismertek. Néhány nap alatt közösséggé formálódott a társaság. Reggel korán keltünk. A felnőttek, az asszonyok is (ez új volt!) dolgozni indultak, a gyerekek meg az iskolába. (A húgom a Pécskő utcaiba, én a Rákóczi útiba, mert az iskolák még nem voltak koedukáltak. Rosszul éreztem magam ebben az iskolában, és ez a bizonyítványomon is meglátszott. Még szerencse, hogy a barakkélet csupán fél évig tartott.) Délután találkozott ismét a család, ekkor került sor a főétkezésre is, amit azért nem nevezek ebédnek, mert jóval később volt az ebédidőnél; egyébként nálunk ekkor még nem volt az étkezéseknek rögzített időpontja: odahaza is mindenki akkor evett, amikor éhes volt. Este nagy mesélések, viccelődések zajlottak; alkoholt senki sem fogyasztott.
Amikor mi, gyerekek, felfedeztük a másik barakkot, ahol a nőtlenek és hajadonok laktak, sűrűn látogattuk őket, egy kizárólag általunk használt gyalogúton, amely végig a vasút mentén futott. Pontosan úgy jártunk el, ahogyan otthon. Magunkkal hoztuk az évszázadok alatt kialakult térhasználati szisztémát. A két barakk és az őket összekötő, kizárólagos használatú gyalogút volt a mi saját terünk.
A nagyanyám mélységesen vallásos asszony volt, részt vett minden misén és litánián, énekelte a szent énekeket, teljes átéléssel imádkozott, nemcsak a szertartásokon, hanem otthon is: a templomban magyarul, otthon cigányul. Íme a Miatyánk az anyanyelvünkön:
Amaro Dél
Amaro Dél, ko szjal ande nebi,
Szuntno te ovel to anav.
Te avel to országo, te ovel, aszo
Tu kamesz, szar ando nebo,
Avka te adaj téle uppi phuv.
Szakodiviko máro de amenge,
Taj prószin amaro ergyavipe,
Szar te amen prószinasz szakoneszke.
Taj ma ledzs amen uppo ergyavo drom,
De ma muk amen ole béngeszke, ámen.
És még néhány fohász:
Mo gulo Dél, ov amenca! = Édes Istenem, légy velünk!
De amen lacshi vója, los taj baszt! = Adj nekünk jókedvet, örömöt és szerencsét!
Ma muk amen! = Ne hagyj el bennünket!
Dik uppe amende! = Nézz reánk!
Nagyanyám részt vállalt az ünnepi események előkészítéséből, ügyelt vallásos nevelésünkre. Rendszeresen ministráltam, bejáratos voltam a sekrestyébe, és minden tanév kezdetén kaptam a plébánostól egy füzetet, egy ceruzát és egy radírt. A nagymamám, miközben tagja volt a falu vallásos magyar asszonyközösségének, igazi roma matrónaként őrködött a cigány hagyományok betartása felett s felügyelte, irányította, rendben tartotta népes családját. Rendkívüli toleranciájára jellemző, hogy nem akarta családja tagjaira is ráerőszakolni a vallásosságát, akkor sem, amikor unokái száma már a százat közelítette.
Falum, Magyargéc akkoriban hétszáz lelket számlált, benne három, egymással szoros rokoni kapcsolatban álló cigány család élt (a roma elnevezés akkor még nem volt szokásos. Magyarul „cigánynak" mondtak minket, mi meg magunkat a saját nyelvünkön „romnak".) Az egyik család, a miénk, az Orgona utcában, gádzsók közé ékelődve élt, a másik kettő a mi utcánkkal derékszöget bezáró Petőfi utca végén: egyikük egy félig földbe vájt kunyhóban lakott, a másik a háborút követően foglalta el ugyanott a falu négy eltávozott földbirtokosa egyikének megüresedett magtárát. E különböző lakhelyek már annak a folyamatnak a kezdetét jelzik, amely később a csoport osztódásához vezetett.
Egy kis magyar faluban él egy három családból álló roma kisközösség, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért A-nak, B-nek és C-nek. A családfők testvérek, tehát a csoportszerveződés itt tisztán vérségi alapú. A házasságkötések időpontja a 20. század tízes éveire tehető. A-nak és B-nek egyaránt tizenegy gyermeke születik, C-nek kettő. A negyvenes évekre a csoportlétszám harmincra nő, ami még nem olyan nagy, hogy zavarná a stabilitást, a harmonikus együttélést. Nincs tulajdon, hatalom, előjogok, sem belső, sem külső agresszió. Nincsenek érdekellentétek, hiszen az egyéni és a csoportérdek mindig, minden körülmények között azonos. Nincs szükség intézményekre, bürokráciára. Vannak viszont ritualizálódott szokások, szokásjog, íratlan törvények, amelyek egyrészt a csoport stabilitását, a civilizációs normákat, másrészt a külvilággal kialakuló konfliktusok enyhítését vagy elhárítását szolgálják. Az összes gyermek felnő, családot alapít, s a csoport nagyobb lesz annál, mint ami még személyes kapcsolatokkal átfogható, márpedig egy roma csoport létszáma ezt a határt nem lépheti át! Csak ezen a határon belül képes ugyanis egy közösség intézményesülés, mesterséges struktúrák nélkül is tartósan fennmaradni. A harminc és ötven között ingadozó létszám azt a célt is szolgálta, hogy a cigány közösségek a nagyság látszatát is elkerüljék, s a világért se tűnjenek fenyegető csoportnak a többség szemében. Amikor a közösség lélekszáma kezdi megközelíteni a kritikus határt, megindul a csoport kettéválása. Egy láthatatlan fal emelkedik észrevétlenül A és B család közé. Lazulnak a kötelékek, egyre ritkábbak a közös akciók és már nem minden esetben érvényesül a szolidaritás. (A kis létszámú C családot ez a folyamat nem érinti, ezért megmarad egy köztes állapotban, utóbb azonban meghatározó szerephez jut majd a közösség életében.) Az így kialakuló csoporthatárokat szigorú tabuk védik. A tiltások ereje annál erősebb, minél közelebb áll a kérdéses csoporthoz - vérségi és topográfiai értelemben egyaránt - a másik csoport.
Az „idegen" fogalmának meghatározásához használt jogfilozófiai kategóriák közül - család, társadalom, nemzet, állam - a romani kultúrában csak egy, a család létezik, de sokkal hangsúlyosabban, mint az európai polgári társadalmakban. Léteznek ezen kívül az ősközösségi társadalmakéhoz közelálló kiscsoportok és ezek ciklikusan változó, önkéntes társuláson alapuló, kettős csoporttagságokkal átszőtt szövetségei, melyek mérete - a csoportokéhoz hasonlóan - korlátozott volt. (Ezzel magyarázható például az is, hogy amikor az ötvenes évek elején egyszer a falusi gazdák marháik legeltetésére, őrzésére felfogadtak egy másik településről két cigány családot, amelyeknek ez volt a szakmája, a helyben lakó zenészek és családjaik - bár ők nem értettek a pásztorkodáshoz - olyan súlyos konfliktusba keveredtek ezekkel a gurvárik-kal (guruv = marha, gurvári = marhapásztor), hogy a felfogadott pásztoroknak távozniuk kellett.)
A Nógrádi medence és a Cserhát határvidékén körülbelül húsz település volt, ahol ekkor még döntő mértékben cigánytelepeken élő romák laktak. A telepek a falu szélén vagy ahhoz nagyon közel helyezkedtek el. Az elkülönülés minden esetben igen erőteljes volt, ami a közműellátásban, pontosabban annak hiányában is megmutatkozott: ahol a cigánytelep kezdődött, véget ért a járda s fölötte a villanyvezeték is, mintha elvágták volna.
Kisrégiónk kulturális központja a járási székhely, Szécsény volt. Számunkra ez jelentette a Várost, olyannyira, hogy így is neveztük (foro = város, vásár; például: Megyek Szécsénybe = Dzsav ando Fóro), és ez így maradt akkor is, amikor hivatalosan már megfosztották városi rangjától. Közel volt Szlovákia, de alig valamit tudtunk róla, legfeljebb az idősek elbeszéléséből annyit, hogy régebben átjártak a vásárba Fülekre, Losoncra, illetve hallhattunk az ottani jó cigányokról, azaz jó zenészekről.
Falunknak a külvilággal való kapcsolatát a vásárokon kívül a megyei és a járási hivatalok jelentették, illetve a falu egyetlen rádiója, a Guszti bácsié, amelyet rendszeresen és nagy figyelemmel hallgattunk nyáron, a nyitott ablakon át. Kíváncsiak voltunk a nagyvilág híreire és a pesti zenészek produkcióira. A mi zenészeink többnyire hangszerrel a kezükben lesték, milyen akkordokat használnak a pestiek, s hallgatták az új slágereket. Ők így tanultak.
Egy kelet-nyugati irányú völgy volt életünk tere, amelynek közepén egy névtelen kis patak futott, s nem messze tőle az országút, amely egyben a falu főutcája is volt. Itt, a főút két oldalán laktak a jobbmódú gazdák, ez volt a Tugár. A szegényebbek a Faluban laktak: ez olyasfajta településrész volt, amit városok esetében óvárosnak neveznek, és amely nyugati irányba nézve az országúttól, a Tugártól jobbra terült el. Mi többnyire nyugatra néztünk. Arra volt Szécsény és a mezőváros, Balassagyarmat, a rendszeres állat- és kirakodóvásárok helyszínei. A keletre fekvő Salgótarján már akkor is ipari központ volt, s mint ilyen, némi kozmopolitizmust árasztott, ezért is lehetett oly kevéssé vonzó a számunkra. Egy fahíd kötötte össze a falu két részét. Két oldalon egy-egy hegyvonulat, szántókkal, erdőkkel, legelőkkel.
Rendkívül fontos szerepet játszottak az életünkben azok a gyalogutak, amelyeket rajtunk, romákon kívül senki sem használt. Ha nagyapám, a prímás, odaszólt nekem: „Menj át, fiam, Endrefalvára, kérdezd meg a Bandit, el tud-e jönni szombaton lagzit muzsikálni. Itt az előleg!", összeálltunk hárman-négyen, s útnak indultunk, de az is előfordult, hogy egyedül indultam el, mert ez az út tökéletesen biztonságos volt. Ha le is tértünk róla, erdőben a látó- és hallótávolság határát sohasem léptük át. Ez általában egy 30-50 méter szélességű sávot jelentett, amelyen belül személyes ismerősünk volt minden fa, bokor. Ha valami változás történt, azonnal észrevettük, és haladéktalanul tájékoztattuk egymást. Ha a behatolásra utaló jel súlyos volt, vagy ismétlődött, azt jelentette, hogy idegen jár a területünkön. Az aggasztó hírt sürgősen tudattuk a felnőttekkel. Komoly megrázkódtatással járt volna egy új útvonal kijelölése, ilyenre azonban emlékezetem szerint sosem került sor. Minden telepre vezetett ilyen, csak általunk használt, külön út. Nemegyszer az országúttal párhuzamosan futott, attól néhányszor tíz méterre, de arra is volt példa, hogy az egy faluban lévő két cigánytelep lakói a falut megkerülve, egy csak általuk használt útvonalon jártak egymáshoz. Ezt tettük mi is: bár a kocsiúton sokkal kényelmesebben közlekedhettünk volna, mégis, konzekvensen, mindig a hegyen át mentünk a tőlünk néhány száz méterre lakó unokatestvéreinkhez.
A többségi közlekedőutaktól független a romák által kizárólagosan használt gyalogútrendszer egyben információs hálózatként is működött. Mivel valaki mindig úton volt, az információk naprakészen terjedtek. Ezek a mágikus jelentőségű utak, ösvények részei voltak a romák által kizárólagosan használt térnek.
(Már a 2000-es évek elején történt, hogy meglátogattuk egy lelkész ismerősünket, aki egy eldugott kis cserháti zsákfaluban szolgál. Egy kis létszámú, de roppant erős kultúrájú cigány közösség is él itt, még szinte ősinek mondható természetközeli állapotban. A pap a segítségemre számítva elpanaszolta, hogy a cigány lakossággal nem hogy megkedveltetnie nem sikerül magát, de minden igyekezete ellenére kifejezetten gyűlölik őt. Beszélgetés közben lassan megvilágosodott előttem a konfliktus oka: ebben a roma csoportban elevenen élnek a hagyományok, törvények, szokások, s megvannak a maguk kizárólagosan használt útjaik, ösvényeik. Az egyik ilyen ösvény a parókiához tartozó kerten át vezetett, melyet a korábbi lelkészek nem gondoztak, s emberemlékezet óta amolyan senkiföldje volt. Ám a mi ismerősünk művelni kezdte ezt a kis földdarabot, s mivel megunta, hogy a cigányok állandóan átjárnak rajta, bekerítette!)
A nagyon távol lakó rokonainkkal pedig Klajno és a lova, Manci révén tartottuk a kapcsolatot. Klajno a nagyszüleim tizenegy gyermeke közül a legidősebbet, Terka nénit vette feleségül. Eredeti neve Béla volt - hogy miért emlegettük a távollétében kizárólag Klajnóként, nem tudom. Szinte állandóan úton volt ló vontatta szekerén. Emlékezetem szerint nem is volt más dolga, mint hogy sorra járja a rokonokat. Sehol sem töltött többet fél napnál, adta-vette a híreket s már indult is tovább. Ő volt nagy családunk hírvivője. Mire mindenkit végiglátogatott, kezdhette elölről a kört.
Egy cigányember, ha az erdőt, mezőt járva meg akar pihenni, keres magának egy védett helyet. Jól megnézi, a szemével rajzolt láthatatlan körrel bekeríti, kitakarítja, elhelyezi benne kalapját, botját, tarisznyáját, majd ő is elhelyezkedik. Birtokba veszi ezt a kis tér-részletet. Ha huzamosabb ideig kíván itt-tartózkodni, az eső, a hideg elleni védelmet biztosítandó, lefedi faágakkal, egyszerű vázra szerelt sátorlappal vagy állatbőrrel, a sátorszerű építményre hányt földdel, esetleg a jobb hőszigetelés végett, részben vagy egészen, a földbe süllyeszti az építményt - ez a roma építészet kezdete.
Ezek a sátorszerű, illetve földbe vájt építmények már a nomád élet és az egy helyben lakás közötti átmenetet tükrözik. A tartós helyben lakás kezdetét jelzi, amikor ezek a kunyhók (putrik) valamilyen rendszer szerint épülnek egymás mellé. Többnyire dombtetőre vagy hegyoldalra, sorban, bejárattal a lejtő irányában, hogy a közeledő veszélyt időben észrevegyék. A mi vidékünkön is volt egy ilyen földbe vájt kunyhókból álló telep. A végleges letelepedés szándékát tükrözik azok a már épületnek tekinthető, alaprajzukban a négyzethez közelítő, teljes terjedelmükkel a talajszint felett álló lakások, amelyek a 20. században leginkább jellemzők voltak ebben a régióban. Alapjuk terméskő, falazatuk vályog, födém- és fedélszerkezetük fa, tetőfedésük szalma, nád, kukoricaszár vagy más szálas növény. A falakat kívül-belül (volt, ahol csak belül) vakolták és fehérre meszelték; a keményre döngölt-taposott földpadlót időnként agyagmázolással újították fel. A természetes világítást és szellőzést egy vagy két kisméretű ablak biztosította. Ezeket a házakat többnyire már a faluból hívott kőműves, ács építette, vályogért, napszámért vagy zeneszóért cserébe. („Ha felhúzod a falat, kimuzsikálom a lányod lakodalmát!")
A telepek szerkezete, a házak egymáshoz való viszonya kezdetben olyan volt, mint a kunyhótelepeké, majd később szorosan egymás mellé épültek a házak. Csak annyi hely maradt közöttük, amennyi a gyalogos közlekedéshez szükséges. Kert és kizárólagos használatú udvar helyett egy vagy több közös udvar létesült a házak között, attól függően, hogy hány csoport lakott egy helyen.
Minden csoportnak volt egy saját közös udvara. Ez határozta meg a házak elhelyezkedését, tájolását, ez volt a társadalmi érintkezés kizárólagos színtere. Itt zajlott az adomázás, itt játszották a társasjátékokat, itt folytak a zenekari próbák, a vetélkedők, és ez volt a nagy mesélések színtere is. A mesék többnyire arról szóltak, hogy a furfangos cigányok miként győzik le a gádzsókat. (...)
A lakások bejárata kötelezően mindig a közös udvarra nézett, hogy minden ház bejáratából közvetlen rálátás legyen az összes többiére. (A párizsi kelderások házai is ugyanígy rendeződnek, csak már sokkal modernebb körülmények között: komfortos, polgári életformát tükröző lakások veszik körül a közös udvart, s a társas együttlétre szolgáló helyiségnek, a nappali szobának vagy szalonnak közvetlen kapcsolatban kell állnia a közös udvarral. De ugyanez az elrendezés érvényesül a lakókocsik elhelyezkedésében is, sőt mivel a kocsik mobilak, itt még a rokonsági fok vagy a csökkenő-növekvő rokonszenv is kifejezésre juthat.)
A településszerkezet változásának következő stádiumában a házak sorba rendeződtek. Megjelent az utca, amely nevet kapott, a házak számot, így ezek a telepek már kezelhetővé váltak a közigazgatás számára. Az utcák zsákutcák vagy olyan utcák voltak, amelyek a többség által használt útból nyíltak s egy szigetet körbefogva oda is kanyarodtak vissza: egy jellegzetes kitérő-rendszert alkotva nyitást is jelentettek, de a különállást is őrizték. Ebben a rendszerben a „kitérőút" lépett a közös udvar helyébe. (Egyetlen esetre emlékszem csak, amikor egy ház - egy család - hátat fordított az útnak, vagyis a közösségnek, ami látszólag ellentmond minden, a romani kultúrában érvényes logikának. Ennek a kisgéci háznak ablaka sem volt az út felé néző oldalon, egy szűk sikátoron át lehetett bejutni a lakásba. A család kapcsolata a csoport többi tagjával és velünk visszafogott volt.) Ebben a rendszerben jelentek meg az első kétterű, szoba-konyhás lakások, amelyek többé-kevésbé már megfeleltek a kor színvonalának, hiszen a szegényparasztokéhoz hasonló életszínvonalat tükröztek. Kezdetét vette a kertművelés, a háztáji állattartás, bővültek, majd rendszeressé váltak a külső kapcsolatok.
A folyamat következő fázisának tekinthetők azok a cigány utcák, cigánysorok, amelyek ugyan még a csoportok összetartozását reprezentálták, de már beékelődtek a többségi településbe.
Volt egy közösség a kapcsolatrendszerünkben, amely jól láthatóan más szempontok szerint szerveződött. A településszerkezeti megoldásuk nem volt egységes: volt egy szabályos téglalapot formázó, szorosan egymás mellé épített házakkal körülvett, egyik oldalán nyitott, a 20. század végén divatos átriumos építésmódra határozottan emlékeztető közös udvar. A nyitott oldal egyben kocsiút volt, a falu közlekedőhálózatának része, amiből értelemszerűen következik, hogy ez a telep nem a falu szélén vagy azon kívül volt, hanem bent a faluban. A jelzett kocsiút mellett mindkét irányban további roma családok laktak kertes házakban. Egyes családok művelték a kertjüket, mások nem. Ebben a vegyes etnikumú közösségben magyar és oláh cigányok is éltek, s akadtak köztük olyanok is, akik láthatólag egyik etnikai közösséghez sem tartoztak. Kapcsolataik ennek ellenére kiegyensúlyozottak voltak. Előfordult, hogy egy magyar cigánynak oláh cigány felesége volt és fordítva. Máshol ez elképzelhetetlen lett volna. Nyelvhasználatukra jellemző, hogy többnyire magyarul beszéltek, de ismerték a mi nyelvünket is - nem tökéletesen. Törték a cigányt, amiből arra lehet következtetni, hogy tőlünk, illetve a környezetükben élő más magyar cigányoktól tanulták meg, vették át a kárpáti cigány nyelvet, leginkább a házasságkötések révén kialakult kapcsolataiknak köszönhetően. Számosak voltak az ilyen kapcsolataik, minden irányban. Úgy tűnik, náluk nem léteztek a mi kapcsolatainkat kordában tartó tilalmak. Egy valami volt csak, ami amolyan fékként funkcionált: a szóbeszéd szerint ebben a közösségben létezett a vérbosszú. Történetek keringtek arról, ki kit ölt meg, színes leírásokat lehetett hallani az állítólag megtörtént eseményekről, a válaszlépésekről, a vérbosszú folyamatáról, de a valóságban soha senkinek sem esett bántódása. Ha az illető csoporthoz tartozó kortárs barátaimat faggatni próbáltam, rendszerint zavart mosoly volt a válasz, magyarázatot senki sem tudott adni. Minden bizonnyal ez az elrettentő mese csupán a csoportintegritás védelmét szolgálta.
Úgy funkcionált ez a csoport, mint egy génbank: a „vérátömlesztés" óvott a belterjességből fakadó betegségek ellen. E génbank áldásaiból részesült szinte minden csoport a régióban, mi is, négyszeres kötéssel (négy házasság révén), aminek következtében az ilyenkor szokásosnál is szorosabbá vált a két csoport kapcsolata. Némi túlzásssal mondhatjuk, hogy a csoportban mindenki a rokonunkká vált. (Lévi-Strauss ír a rokoni kapcsolatok ilyesfajta „körkörösségéről", melyet afrikai természeti népeknél figyelt meg.)
Én is egy ilyen házasság terméke vagyok, ráadásul anyám oláh cigány volt. Ezt sokáig nem tudtam, mert senki sem beszélt róla, hiszen a mi körünkben nem volt ildomos oláh cigányokkal kapcsolatot tartani. (Viszont azt többször is hallottam gyerekkoromban, hogy „az oláh cigány lányok nagyon szépek". Minden bizonnyal innen ered a szép cigánylány-nak az irodalomból is ismert mítosza [Esmeralda, Carmen stb.]) Már felnőttként a Blaha Lujza téri villamosmegállóban láttam két földöntúlian szép oláh cigány hercegnőt, s nemsokkal később egy Phralipe-rendezvényen egy egész csokorra való oláh cigány lányban gyönyörködhettem. (Gyanítom, hogy apámat is ez a szépség bűvölte el.) Ma azonban már tisztában vagyok anyám származásával, és értem az okát annak a súlyos feszültségnek is, amely családunkat terhelte. Miután szüleim házasságkötését követően apám csaknem azonnal a második világháború frontjára, majd hadfogságba került, anyám elveszítette kapcsolatát, pontosabban a kapcsolat közvetítőjét az őt befogadó csoporttal, mielőtt ez a kapcsolat létrejöhetett volna. Vagyis kívül maradt mindvégig, miközben a két gyermek, az idősebbik húgom és én, beleszülettünk ebbe a magyar cigány csoportba. Egyszer-egyszer megpróbált menekülni ebből a számára reménytelennek tűnő helyzetből - sikertelenül.
Egy alkalommal például felpakolt minket (valószínűleg a nagyszüleim engedélye nélkül), és elvitt Ecsegre, ahol az ő rokonai éltek. A húgom hétéves volt, én kilenc. Hirtelen egy teljesen idegen világban találtuk magunkat. Anyai nagyanyánk még élt ugyan, de nem emlékszem rá, hogy törődött volna velünk. Az ecsegi szódagyáros, Kalmár Pali üzemében felváltva hajtottuk a gép kerekeit, s cserébe anynyi szódavizet ihattunk, amennyi belénk fért. Anyám eljárt napszámba, délután hozta a főznivalót, azután ettünk - naponta egyszer. A többi család is csak egyszer evett napjában. Itt is tagja lettem egy tíz-tizenkét fős fiúcsapatnak, amelyben azonban nem voltak magyarok. S még egy jelentős különbség volt: míg otthon, Magyargécen a felnőttek és a gyerekek körében egyaránt tabu volt a szexről beszélgetni, itt gyakori téma volt a nemiség, a nemi aktus, gyakorlati útmutatással fűszerezve. Egy napon megjelent Béla nagybátyánk, vagyis a pótapánk, Klajno szekerén. Szó nélkül felrakott minket a szekérre, és indultunk haza. Anyánk csak később jött utánunk.
Lényegében egy az előző ciklusban lezajlott csoportszétváláshoz hasonló folyamat csírája jelent meg a családunkban. A kiváltó ok nem volt azonos, a kifejlet azonban igen. (A korábbinak az volt az oka, hogy a csoport létszáma túl nagyra nőtt, az utóbbi pedig egy külső történelmi ok következménye volt.) Szüleink azonban minden nehézség ellenére életük végéig kitartottak egymás mellett. Vagyis az ő személyükben már adott volt egy lehetséges új csoport magja, amelynek tagja lett az 1952-ben, már az új helyzetbe beleszületett kisebbik húgom. Mi ketten a nagyobbik húgommal viszont már nem léphettünk ki a nagyszüleink, nagybátyáink, nagynénéink csoportjából. Családunk tehát kettészakadt. Szenvedtünk ettől a szakadástól, de nem voltunk tudatában annak, hogy mi történt, mi az oka szenvedésünknek.
Valamennyi cigány építkezési és települési mód magán viseli a roma térhasználat legfőbb jegyeit, nevezetesen, hogy a személyes és társas tér közötti határ elmosódik, viszont a társas és nyilvános tér közötti határ rendkívül éles. E speciális térhasználattal társuló életforma egyrészt egyfajta láthatatlanságot eredményezett, másrészt igyekezett a kívülállókat távoltartani. Ezt a célt szolgálta a gyakran alkalmazott verbális agresszió is, amely egyben a feszültségeket is segített levezetni, meg a csoporthatárokat is hatásosan védte a nagyobb lélekszámú telepeken, ahol több csoport élt.
A verbális agresszió legjellegzetesebb formája az asszonyoknak egy pontosan körülírható rituálé szerint zajló és naponta ismétlődő műveszekedése volt. A közös udvaron beszélgettek a napi gondokról, eseményekről, miközben fél szemmel állandóan a körülöttük játszó gyerekeket figyelték. Majd minden átmenet nélkül, mintegy vezényszóra, veszekedni kezdtek. Szörnyű átkok, trágárságok hangzottak el, amelyek elborzaszthatták a kívülállót - olykor a nyomaték kedvéért a szoknyájukat is felemelték. Néhány perc múlva oly hirtelenül ért véget a veszekedés, ahogyan elkezdődött, és az asszonyok ott folytatták a beszélgetést, ahol a ribillió előtt abbahagyták. Haragnak nyoma sem volt.
A diszkrimináció hatásait, illetve a sajátos status quo következményeit az elviselhetőség határán belül tartó készségek közé tartozott az úgynevezett „kamuhízelgés" is: a közösség kiválasztja a többség egy vagy több befolyásos képviselőjét és elhalmozza dicséretekkel, azt állítja, hogy az illető a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legbátrabb ember a világon. A hiúságra épít, s ezért csaknem mindig hatásos; semlegesíti az ellenérzéseket, sőt kézzelfogható előnyökhöz is juttatja a közösséget. (A közelmúlt fejleménye, hogy a kamuhízelgés esetenként már nem az egész közösség, hanem csupán egy-egy ember vagy család érdekét szolgálja - például a különféle politikai pártokhoz kapcsolódó vállalkozók hízelgése.)
Ennek a mára ritualizálódott magatartásformának ott a lenyomata a magyarországi kárpáti cigány nyelven is, egyrészt két, más nyelvre csak körülírással lefordítható szó formájában, másrészt azokban az elnevezésekben, amelyekkel az említett romák önmagukat és a nem romákat illetik.
Mindkét említett szó valamilyen félrevezető műveletre utal: Kamukóre = egy konkrét esetben megvalósuló blöff. (Innen a magyar argóban használatos „kamu", „kamuzás" szó.) Például: kamukóre khére dzsal = úgy tesz, mintha hazamenne. Habiszi = viselkedéssel, ráutaló magatartással való félrevezetés. Például: habiszi kamel le = úgy tesz, mintha szeretné.
A pejoratívvá, már-már sértővé vált „cigány" jelző mellett saját megjelölésre a rom szót használtuk, amely a cigány nyelvet nem beszélők szóhasználatában változott romá-vá. (A cigány szóval persze önmagában semmi baj sincs. Eredete egyes források szerint az ógörög antziganosz. Jelentése: őskeresztény vagy csavargó... A kettő nem zárja ki egymást, hiszen az egy helyben élők szemszögéből a hitüket terjesztő vándorok éppúgy csavargóknak minősülhettek, mint a cigányok.) Retorzióként ugyanakkor megszületett - a sápadt arcú, goj, gyaur analógiájára - a gádzso kifejezés, a „cigány"-éhez hasonló negatív értéktartalommal. Érdekes viszont, hogy nőnemű alakja, a gádzsi nem pejoratív. Mivel az a közösség, amelynek nyelvi leleménye ez a szó, a magyar paraszti társadalommal napi kapcsolatban állt, a gádzso eredeti jelentése paraszt, a gádzsi-é pedig parasztasszony. Szélsőségesen pejoratív, kifejezetten sértő a hasonló jelentésű proszto szó, olyannyira, hogy nincs is nőnemű alakja. Van azonban a parasztember megjelölésére egy minden értékítéletet nélkülöző szó is a roma nyelvben: góri (ennek származéke a góré= főnök); nőnemű alakja a górkinya (a -kinya a szlovákból átvett, nőnemű személyt jelölő toldalék). A parasztembernek szintén érzelemmentes megjelölésére szolgál a hulaj = gazda (nőnemben hulani), viszont kifejezetten pozitív a manus és manusni, illetve a raj (úr) és ráni (úrnő). A nagyjából azonos jelentésű szavak egymástól eltérő érzelmi töltését nem a megjelölendő személy iskolai végzettsége vagy szociális státusa határozza meg, hanem az iránta táplált szimpátia, illetve antipátia mértéke. A gyermekeket, fiatalokat is sokféleképpen nevezik. A roma fiú: cshávo, a nem roma fiú: raklo, a roma lány cshaj, a nem roma lány: rakli; ha viszont családtagként jelölik őket (valakinek a fia, lánya), az etnikai hovatartozástól függetlenül a cshávo, illetve a cshaj szót használják, éppúgy, mint ahogyan a férj (rom) és feleség (romni) esetében is egységesen a cigány megfelelőt használják.
Minden roma közösség életében voltak olyan helyzetek, kritikus esetek, amikor az átok volt az egyetlen védekezési lehetőség. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az átkoknak egy árnyalt, több funkciós rendszere alakult ki. Van egy felosztás aszerint, hogy a kívülről jövő támadások elhárítása vagy a belső konfliktusok rendezése-e a cél. Mindkét esetben vannak komoly, súlyos következményekkel járható, és kevésbé súlyos, nem komoly átkok. Az előbbiek ritkábban, az utóbbiak gyakrabban fordulnak elő. A súlyos átkoknál előfordul, hogy az átok kimondója térdelve kéri az Istent, sújtsa az átok tárgyát valamilyen súlyos betegséggel, többnyire rákkal vagy halállal. Az enyhébb, nem komoly átkok leginkább a családi perpatvaroknál szokásosak, például, ha a gyerek rosszalkodik. Ilyenkor a szülő, többnyire az anya, önmagát illeti átokkal, oly módon, hogy például „Rohadjon meg az anyád!". A házastársi veszekedéseknél is számolatlanul röpködtek az ilyen, enyhe átkok, amelyeknek közös jellemzője az olyan kívánság, amely a valóságban nem teljesülhet; például: „Essen ki a szemed!" vagy „Vigyen el az ördög!" Ezzel szemben a komoly átkok rendre olyan kívánságok kifejeződései, amelyek teljesülhetnek. Például az „Essen ki a szemed!" helyett „Vakulj meg!". Van még egy felosztás aszerint, hogy a célpont valaki más, vagy maga az átok kimondója. Ez utóbbi az önátkozás, amely akkor használatos, ha valaki egy állítást kíván bizonyítani vagy nyomatékosítani, de előfordul olyankor is, ha a célszemély megátkozása valamilyen oknál fogva nem lehetséges, a „lányomnak mondom, menyem értsen belőle" analógiájára.
A „Haljak meg, ha nem igaz!", „A földön csússzak, ha hazudok!", „Láttam, vakuljak meg (ha nem)", „Törjön el a kezem, ha hozzányúlok!", „Ne lássam a gyerekemet!", „Az anyám életére mondom!" stb. típusú átkokat általában nem vették komolyan, kivéve, ha az átokkal sújtott személlyel történt valami, például egy „Törjön el a kezed!" típusú átkot követően baleset éri az illetőt, s ne adj' Isten épp a keze sérül meg. Ilyenkor az elkövető és környezete megriad, a jövőben óvatosabban átkozódik. Racionálisan mindenki tudta, hogy nem fog az átok, de senki sem lehetett teljesen biztos benne.
Volt az átkok között egy, amely jelentőségét tekintve kiemelkedett a többi közül, de csak ha az anyanyelvünkön hangzott el. Magyarul mondva ugyanolyan hétköznapi átok volt, mint a többi. Megértéséhez ezért szükséges az alkalmazott szavak ismerete. Ezek a következők: Isten = Dél (a mi nem klerikális értelemben vett istenünk); megszólító esete: Devla; ver = marel; felszólító módban: verd = mar; óhajtó módban: verjen = te marel; őt = ole (hn.), illetve ola (nn.); téged = tut, engem = man.
Isten verésének kívánása óhajtó módban: Verjen meg az Isten = te marel tut o Dél; illetve: Verje meg őt az Isten = te marel le (hn.), la (nn.) o Dél. Ebben a formában nem számított komoly átoknak, bárki bárkinek mondhatta, mondták is, hiszen Isten nyilvánvalóan tudja, hogy komolyan gondolom-e azt a verést vagy sem. Egészen más volt a helyzet, ha ugyanez felszólító módban hangzott el: Verd meg Isten! = Devla mar ole (hn.), ola (nn.)! Az idők során módosult, dallamossá vált a kiejtése a mar (verd) meghosszabbodásával: Devla már ole (hn.), ola (nn.)! Majd elmaradt a devla, és maradt a „márole!" (ha hímnemű a címzett) vagy „márola!" (ha nőnemű a címzett). Ezt csak idősebb fiatalabbnak, férfi nőnek mondhatta, csak magasabb rangú az alacsonyabb rangúnak a természetes dominanciaviszonyok keretei között. Fordítva nem történhetett. Ha mégis megtörtént, az válsághelyzetet jelentett, aminek rendszerint végleges szakítás volt a következménye. A természetes dominancia elve nem sérülhetett.
A különböző fejlődési fokozatokat tükröző építési és települési módok egyidőben léteztek a mi vidékünkön, jeléül annak, hogy a kulturálisan egységesnek tekintett magyar cigányok közössége sem volt igazából egységes. A félig földbe vájt kunyhókban lakó nógrádszakáli csoport az ötvenes-hatvanas évekre kilátástalan helyzetbe került volna, olyan óriási távolság választotta már el a többségi társadalom elfogadott normáitól, életformájától, ha a természet a segítségükre nem siet: az ötvenes évek végétől ez a csoport messze földön híres szép lányokat termett, akik azután kirajzottak, s mint megannyi Carmen járták a környék rendezvényeit, búcsúit, míg mind férjhez nem mentek. Túlnyomó részük jó feleség, jó családanya lett, új közösségük megbecsülte őket. Aminek az lett az eredménye, hogy a földbe vájt kunyhósok csoportja néhány év alatt „felszívódott".
Endrefalván, közös udvaros telepen éltek a bőrösök: a levágott háziállatok - nyúl, kecske, birka, marha - bőrét vásárolták fel házról házra járva, és adták tovább a feldolgozónak. Volt, aki nagyban űzte az ipart, oly módon, hogy megbízottai vásárolták fel az árut, ezáltal nagyobb területre tudták kiterjeszteni tevékenységüket. Ugyancsak közösudvarosok voltak a rongyozók is, akik a levetett, kinőtt ruhákat vásárolták fel fillérekért vagy olcsó használati tárgyakért (fésű, zsebtükör, varrókészlet stb. - a lányok körében sláger volt a szagos szappan). Hogy ezeket a rongyokat hol, milyen formában hasznosították, azt ma sem tudom. Viszont akik szállodák, éttermek, kórházak leselejtezett textíliáit adták el géprongyként üzemeknek, gyáraknak, mára sikeres vállalkozók lettek; mások a ruházati kereskedelem irányába fejlesztették vállalkozásukat.
Nógrádmegyerben két, alapvetően szakmai alapon szerveződött csoport élt ebben az időben. A Hegyen a szegkovácsok, akiket kisipari termelő szövetkezetbe (KTSZ-be) szervezett össze a kormányzat azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megteremtsék a szocialista cigány típusát. (A „szocialista cigány értelmiség" eközben a Hazafias Népfront által létrehozott Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségébe tömörült, azzal a deklarált céllal, hogy őrizze a cigány kultúra értékeit. Valójában persze az lett volna a dolga, hogy továbbítsa a cigánysághoz a hatalom elvárásait, amire azonban már csak azért sem lehetett képes, mert a roma közösségek túlnyomó többsége, hála Istennek, nem is tudott ennek a szövetségnek a létezéséről. Vezetőjének, a többszörösen kitüntetett cigány írónak örökbecsű mondását viszont máig őrzi a kollektív emlékezet: „A magyaroknak azt kell eldönteniük, hogy eltartsák vagy kiirtsák a cigányokat.") Egy darabig sikeresnek tűnt a szegkovácsokkal kapcsolatos elképzelés, amíg csak a vasútépítésben bekövetkezett technológia-váltás fölöslegessé nem tette a munkájukat, a sínszeg gyártását. Az átképzésükre már senki sem gondolt.
A másik nógrádmegyeri csoportot a kitérőutas Kolónián élt zenészek alkották. Köztük és a mi magyargéci csoportunk között egyetlen házasságkötés történt csak, vagyis nem indult el a csere- és párhuzamos házasságok sora.
A párhuzamos házasság az, amikor az egyik csoport fiútagját egy második, harmadik fiútag követi a menyasszony-választásban. A csereházasság pedig az, amikor válaszul a másik csoport fiútagja választ menyasszonyt a korábbi vőlegények csoportjából. Ezen a módon egy, többnyire kiterjedt, akár mindkét csoport egészére kiható rokonsági kör alakul ki, aminek egyenes következménye, hogy a következő generáció már más irányban tájékozódik, más csoportoknál keres házastársat. Ez minden generációváltásnál bekövetkezik, aminek eredménye hosszú távon a gének nagyfokú szóródása, a belterjesség kizárása.
A két csoport, a magyargéci és a nógrádmegyeri Kolónia, valamiért nem akart tartós kapcsolatra lépni egymással. (Később, a hetvenes-nyolcvanas években, amikor már megtörtént a csoportok szétesése, oldódott a tilalom.)
A hatvanas években bekövetkezett kulturális leépülés során a kisebbik csoport, a Kolónia teljesen eltűnt. Tagjai közül néhányan szegkovácsok lettek, mások gyári munkások; sokan más településre költöztek, de akadtak olyanok is, akik a közelben vásároltak, illetve építettek lakást. A csoportnak ez a része tehát együtt maradt, illetve újjászerveződött. A közelmúltban fedeztem fel, hogy a volt kitérőutas telep helyén még ma is áll egy-két régi típusú, egyterű ház.
Kisgécen, már nem közösudvaros, hanem kitérőutas telepen élt az a közösség, amely kizárólag mezőgazdasági és erdőgazdasági szezonmunkát végzett. Megtanulták a szakmát, sikeres gazdákká válhattak volna, ha a 45-ös földosztásnál ők is kaptak volna földet - de nem kaptak.
A „közösudvarosok" zárt világával egyidejűleg létezett a falusi-kisvárosi cigányzenészeknek a két kultúra peremén egyensúlyozó társadalma. A zenészek rendszeresen látogatták a kocsmát, amely a falu közösségi életének legmozgalmasabb színtere volt. Legalább két-három muzsikus mindig ott tartózkodott a hangszerével, egy számukra fenntartott sarokba húzódva. Halkan beszélgetve muzsikálgattak, próbálgatták a rádióban hallott harmóniákat, új táncdalokat, illetve, ha szükségét látták, népszerű nótákkal - mindenkinek ismerték a kedvenc nótáját - provokálták a keresletet. Így sikerült naponta néhány forintot keresniük. Hitelbe is muzsikáltak, miközben begyűjtötték a készülő lakodalmakra, bálokra és egyéb rendezvényekre vonatkozó információkat. Többnyire itt történtek a vállalások, szerződéskötések.
Gyermekkori emlékeim közt őrzöm egy extrém muzsikus, bizonyos Péter bácsi alakját, aki rendszerint klottgatyában, mezítláb, a küszöbön ülve hegedülgetett magának. Többször hívták lakodalomba, köszönteni, bálba, de ő nem ment, egyszer sem vállalt nyilvános szereplést. Azóta sem hallottam az övéhez hasonló zseniális tónust, billentéseket. Őstehetség volt, kár, hogy a legszűkebb környezetén kívül ezt senki sem tudhatta meg.
A falusi zenészek muzsikálás mellett kosarakat, kötelet, seprőket is készítettek, s ha épp nem megrendelésre dolgoztak, az asszonyok kínálták az árut: rendszeresen járták a falut, aminek során, kölcsönös kíváncsiságtól hajtva, hosszú és tartalmas beszélgetéseket folytattak a parasztasszonyokkal. A gádzsik így első kézből nyertek információkat a titokzatosnak vélt cigányvilágról, viszonzásul a cigányasszonyok megtanulhatták a háztartásvezetés, a sütés-főzés, a háztáji gazdálkodás fogásait, miközben azt is figyelték, hol készül románc, hol van kilátás lakodalomra, ahol majd muzsikálni lehet. Az esemény siettetését szolgálta a tenyérjóslás, jövendőmondás, kártyavetés... Ha nem volt cigánykártya, jó volt a magyarkártya is. Lényegében feltalálták a marketinget. A társadalmi integráció meghatározói voltak ezek az események.
Akadtak magyarok, akiknek e közeledő gesztusok hatására nem csupán a portájuk, gyümölcsösük, éléskamrájuk, hanem a lelkük is kinyílt; mi például a háború alatt egy ilyen jó góri, azaz magyar gazda pincéjében vészeltük át az ostromot. Az ünnepi köszöntőkön, amikor a banda házról házra járva végigköszöntötte a falut - ez minden jeles ünnepen kötelező volt -, a romákat kedvelő magyaroknál mindig több időt töltöttek az átlagosnál. Elhúzták a gazda és a gazdaasszony nótáját, a terített asztal mellett olykor egy kis tánc is volt. Mindig azonos időpontban indultak, és azonos útvonalon, a sorrend szigorú betartásával járták végig a házakat, hogy mindenki tudja, mikor számíthat a bandára. A nyitott kapu és a megkötött kutya volt a szíveslátás jele. Túl sok időt sehol sem tölthettek, hiszen a bandának ilyenkor sok helyen kellett teljesítenie. Nagy sértés volt, ha a köszöntés elmaradt.
A falusi-kisvárosi cigányzenészek a 19-20. században a vidéki Magyarország kultúrájának integráns részei voltak. A magyarokkal való kapcsolatukat nem az úr-szolga viszony jellemezte. Kuncsaftjaik földművesek, iparosok, illetve egyéb olyan szegény emberek, akik társaságában nem kellett lemondaniuk a roma kultúrában alapértéknek számító egyenlőségről. De mégiscsak egy másik világ elvárásainak kellett megfelelniük, ami óhatatlanul feszültséget gerjesztett. Lelki értelemben olyanok lettek, mint az inga, amelynek kilengését mindkét irányban korlátozzák. Akcióterük keskeny sávra szűkült, életüket a konszolidált körülmények ellenére némi melankólia lengte be.
Részlet a Magyarország felfedezése sorozatban 2008 őszén megjelenő szociográfiából.