Zoltán Gábor
Az ablakából látta meg. A BMW ott állt az egyetem parkolójában. Néhány héttel azután, hogy összetört. Esett az eső, hideg szél csapdosta a cseppeket az üveghez, a párkány bádogjához.
Persze először nem is tudhatta, hogy az övé. De ki másnak lenne ilyenje?
Sokáig nézte az ablakból. Visszakapta?
Kínos lenne, ha lemenne, ha megpróbálná kinyitni az ajtót, és megszólalna a riasztó... Faust János professzor tolvaj! Töprengés közben benyúlt a zsebébe, és a kezébe akadt egy mattfekete kulcs. Kulcstartó helyett egy nyolcas volt belefűzve a szemébe. Vagy inkább a végtelen jele. Szintén mattfekete volt, és nem acélból készült, nem is a szokásos műanyagok valamelyikéből. Akár az ólom, olyan súllyal nehezedett Faust tenyerébe, de hajlítgatni lehetett, mint valami emlékbe levágott és karikába kötött hajfonatot.
A kulcs fején gombok. Kipróbálta, működik-e. Az ablakot nem nyitotta ki, az üvegen át vette célba a BMW-t.
Találomra megnyomta az egyik gombot. Hatalmas kutya rövid, mély mordulása hallatszott lentről válaszként. Egy pillanatra vörösen felizzottak a hátsó lámpák. A fény szétáradt, vértó fölött lebegett az autó.
Volt egy apósa Faustnak. Eddig nem került szóba. Faustot se foglalkoztatta több mint tizenöt éven át, hogy van neki ilyenje. Hiszen nem Faustné szüleibe vagy nagyszüleibe szeretett bele. Nem miattuk járult anyakönyvvezetőhöz. Nem miattuk aludt el és ébredt fel annyiszor Faustné oldalán. A professzor tisztában volt vele, hogy feleségének minden mozdulatában ott van valami a felmenők mozdulataiból, de arról, hogy egy mozdulat az após apósának vagy az anyós anyósának mozdulatát idézi éppen, csak keveset tudhatott. És nem is szeretett volna többet tudni ezekről. Pedig - noha róluk se esett szó, és velük se foglalkozott Faust oly hosszú éveken át - nemcsak apósa, de anyósa és sógora is volt neki. Nem gondolt bele, hol kezdődik a család, és hol végződik a szerelem. Ahogy egy mosoly láttán csak kevesen gondolnak az izmok sokaságának összehangolt összehúzódására, más izmok elernyedésére, idegszálak tucatjaiban futó ingerületekre, elektromos feszültségkülönbségekre, terjedési sebességre, membránokra, káliumra és nátriumra, és ezeknek se feltétlenül tetszik jobban a mosoly vagy a mosolyt produkáló emberi egyed az ezekre irányuló gondolatok miatt, úgy a kedvesük csókja se édesebb attól, hogy tanulmányozhatják az apa ajkának a lány ajkáéhoz hasonló formáját. Vagy kívánatosabb-e attól a láb, ha az anya combcsontja ugyanolyan hosszú, mint a lányé, és az izomkötegek ugyanolyan elrendeződésben tapadnak rájuk? Hogyisne lennének persze, akiknél ez igenis épp így működik. De a többség mégse veszi észre, vagy ha észreveszi, nem tudatosítja magában az ilyesmit. Ha mégis eszébe jut, azon van, hogy mielőbb elfelejtse. Egy híres szép színész vagy színésznő sarjával lefeküdni és közben a régi képeket az eleven test hullámzó felületére rávetíteni nyilván izgalmas lehet, egy nagyhatalmú ember gyerekével való egyesülés szemlélhető és átélhető a hatalommal való egyesülésként, ez is lehet izgató, de ugyanazt a szófordulatot hol a lánytól, hol az apóstól újra meg újra hallani? Hogy már rég nem csupán a szófordulat ismerős, hanem a helyzet is, ami felidézi, úgyhogy mielőtt kimondanák, bent már előre hallja az ember? És aztán tényleg?
Évről évre?
Egy életen át?
Faustnak volt apósa, aki alighogy tudomást szerzett egyetlen lányának régen várt és már nem is remélt terhességéről, kibontott egy üveg körtepálinkát. Tíz vagy annál is több esztendeje kapta a legrégibb barátjától, azzal, hogy egyszer, ha valami nagy-nagy öröm éri őket, majd együtt fogják meginni, de az após barátja még az ajándékozás évében golyót kapott egy vadászaton, és meghalt. A pince legmélyén elrejtve ülepedett és tisztult az az eleve különösen tiszta párlat.
- Azon törtem a fejem, kire hagyjam végrendeletileg. Mert, most már megmondhatom, régóta nem is reméltem már, hogy ebben az örömben lesz részem.
Faust kevéssé szerette a pálinkát, meg aztán nem volt benne biztos, hogy a feleségének méhéből hónapok múltán kikerülő lény valóban örömére szolgál majd neki és az apósának is, nem bánta volna, ha sikerül az ünneplést elodázni.
- Kicsit se örülsz hát?
- Dehogynem.
- Jánosom, ez a legnagyobb öröm az életben.
- Elhiszem - mondta Faust János. És arra gondolt, mi lesz, ha a Homunculus kobakján szarvacskák meredeznek majd, vagy ha már az anyja combjai között, derékig még odabenn, sátáni szózatot intéz a kórházi személyzethez, mit szólnak majd, ha éppen csak a világra jőve, ahelyett, hogy felsírna, cikornyás szavakkal szopásra buzdítja a saját anyját?
Semmin se lehet csodálkozni. Ha valaki kívül áll azok körén, akik csodálkozhatnak, hát ő az! A tudós, a Pokol ügyfele. De tényleg, miért nem tud örülni? Beteg a lelke? Hibásan született? Vagy a fejlődése volt abnormális? Ezeken töprengett a professzor.
És ha csak kérnie kéne az ügynököt, ilyenformán: „Örülni akarok, Graumann, most és mindörökké, intézd el!", ez is egy kérés a lehetséges végtelen számú kérés között. Ha kérhetné, miért nem kéri? Bizonyára azért, mert külön-külön minden egyes kérésben benne rejlik az öröm lehetősége. Ha az állapot nem jött létre, a kérése bizonyult elhibázottnak - már ha éppen ez lett volna a döntő kritérium. Másrészt Faust Jánosnak voltak értesülései róla, hogy emberi egyedeket az élet természetesnek elfogadott eseményei vagy természetfeletti segédlet nélkül is el lehet juttatni az öröm állapotába - már a legrégebbi kultúrák kidolgoztak erre technikákat. Ha akarok, én magam is utánanézhetek a kérdésnek, gondolta Faust, elláthatom agyamat a szükséges molekulákkal. Beültethetek szorgos chipeket a megfelelő helyekre, ördögi segédlettel vagy anélkül. Lehet, hogy meg is teszem. Tegyek legalább valami jót az emberiséggel végre! De nem hagyhatta figyelmen kívül azt a meggondolást sem, hogy amiképpen ő maga egyfolytában a Pokol fáradhatatlan vizsgabiztosainak színe előtt áll - ki tudja, esetleg még a Mennyéi előtt is! -, azonképpen embertársai is, és könnyen lehet, hogy a direktben elért öröm nem hoz pontot, sőt levonást eredményez.
Az após a maga részéről beírt néhány jó pontot Faust Jánosnak, már az első hírre, hogy sok év után a tudós végre anyává tette az ő lányát. Vagy kitörölt néhány rosszat.
- Bevallom, már azt hittem, alkalmatlan vagy. Tudod mire. Ne sértődj meg, Jancsikám, de lehet valaki a város legokosabb embere, és arra az egy dologra mégse alkalmas.
- Hát látod - vigyorgott a professzor -, az vagyok.
Nem emlékezett, hogy korábban valaha is szólította-e Jancsikámnak az apósa.
Ha akarom, az egész várost teherbe ejtem, még a tizennégy éves lányokat és az elfekvőben az öregasszonyokat is, gondolta, szóljatok bátran, ha ilyesmire vágytok.
- És a másik dolog - folytatta az após -, hogy már a nejemmel együtt azt kellett higgyük: nincs szíved. Lehet valaki a világ legokosabb embere, de szívtelen. Például nem fogja fel, hogy egy fiatal nőnek nem elég, ha dísznek vagy játéknak tekintik a csöcseit, nem!, apró babakezeket szeretne, amik matatnak rajta. És aztán: nem elég egy kicsit idősebb nőnek, hogy eleget főzött már mindenféle társaságoknak, a vejének például, szájacskát akar, amibe belapátolja a legízletesebb főzelékeket. És bizony egy ereje teljében lévő, de mégiscsak öregedő férfi végre egy iciri-piciri popsit akar, amit az ölében érez, és az se baj, ha odapipil. Olyasmi, amit a helyzetedből adódóan csak te adhatsz meg. És meg kelletett adjad. Vagy lelépni, azt kelletett vóna böcsülettel. A helyedet hogy átadd egy méltóbbnak, érted?
Faust nem tudott mit mondani.
Kaján gondolatai se voltak.
A vigyor levált a képéről.
Kívül-belül csönd.
- De a gyanú alaptalan volt: van magod. Van szíved. Van helyed: egyszer és mindenkorra. Közöttünk!
És erősen magához szorította Faustot.
- Ennek az apróságnak isteni dóga lesz - mondta Faust apósa, miután elengedte a vejét, és töltött mindkettejüknek, és koccintottak, és ittak. - A nejed ha valamihez piszok jól ért ezen a világon, akkor az ippeg a kisgyerek. Még tízéves se volt, a Balatonnál amikor nyaraltunk, a part egész aprónépe az ő nyomában totyogott. Mindet le tudta kötni. Ha sírt valamelyik, ha bömbölt, és az édes jó szüléi se bírták lecsillapítani, hát ő azzal is boldogult. Volt kitől örökölje: a nejemtől. Egy született gyerekbolond az is. Meg ott vannak még a nagynénik és nagybácsik, az unokatesók, egész sereg. Tudd meg: számomra nem létezik más család, csak a nagycsalád. Ti se, remélem, ti se álltok le az első gyereknél. Széles e világon semmit nem utálok úgy, mint az egykéket, Jancsikám. A tanítványaimnál is megfigyeltem: az egyke mind üvegházi növény, az első szélfuvallat a talajra fekteti. Na de nem kár értük.
Faust apósa festőművész volt. Nem az éhenveszős fajtából való. Sose bízta sorsát a vásárlók kegyére. Rajzot és művészettörténetet tanított, szakkört vezetett, megyei művésztelepet szervezett, belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, tanszékvezető volt, rektorhelyettes, nemzetközi kapcsolatokat épített. Ha Engels-portréra mutatkozott kereslet, legyártotta, ha anyagyermekévelre, akkor azt. Akinek nincs ihlete egy szakállas bölcsre vagy egy nőalakra vagy egy kisgyerekre, az ne is állítsa magáról, hogy művész, szokta mondani. Tévednének, akik valamiféle realistának képzelnék őt; a mester ismerte és nagyra tartotta Picassót, és amit csak lehetett, hasznosított az eredményeiből. A Pablo szerette a népet meg a nőket, mi is szeressük a népet meg a nőket meg a Pablót, ezekkel a szavakkal népszerűsítette. A megye történelmét feldolgozó alkotása tízszer kétméteres kivitelben a régió universitásának egyik jól megvilágított falán díszeleg, afféle pannon Guernicaként.
A párlattól Faust kellemesen átmelegedett. Úgy érezte, feltámadt benne az erő. Vagy felszabadult, hiszen ott szunnyadt valahol a rostjaiban addig is. Ki tudná ütni a közfalat, nem kerülne nagy megerőltetésébe. Vagy fel tudná emelni az apósát székestől, és körbe tudná vinni a városon. Elbánik majd szépen a gyerekkel is, ha megszületik, miért ne sikerülne neki?! Felneveli, embert farag belőle. Megtanítja, hogy kell a felhőket nézni, ahogy őt megtanították. Elmondja neki a csillagképek nevét és a csillagképek névadóinak történetét, mindent, amit csak tud. Hála öntötte el: nem rossz ember az apósa. Csinál ezt meg azt, amiket ő nem tenne meg, de hogy nézne ki a világ, ha csupa Faust népesítené be? Az apósa legalább működik. Megbízhatóan. Körös-körül szinte minden diszfunkcionális - Faust olykor hajlott rá, hogy magát is annak tekintse -, az apósa nem az.
- Örülök, hogy te leszel a nagyapja, mester - hallotta a saját hangját. Ő mondta volna? De ki más...? Jó, hogy kimondtam végre. Eddig nem kényeztettem el kedvességekkel, gondolta. Végül is őszintén mondtam, amit mondtam.
Kajánul arra gondolt, ez a magabiztos családfő csalja a feleségét, és mindenki tudja megyeszerte. Főleg a modelleket dugja, de a mutatósabb tanítványait se hagyja ki. És aki nem tanítványa vagy modellje, az is lehetett valamikor vagy abból is lehet még ez is, az is. A mester tudott mértéket tartani: hímneműt nem baszott. Legalábbis harmincéves korától nem. Mert volt egy mestere az akadémián, tőle tanulta meg egy életre: fiatalon az ember ne legyen aggályos, mibe dugja. Csak legyen néznivalónak egy jól formált derék hozzá vagy segg vagy nyak, akármi.
- Elkísértem a nejemet a negyvenéves érettségi találkozójára nemrég. Tiszta lányosztály. Harminckettőből hárman nem éltek már. Egy éppen haldoklott. A többi mind ott volt. Tizenöten közülük tele fényképpel és történettel, gondolhatod: a fiam, a lányom, a kisunokám, a kedvenc kisunokám, az ötödik unokám, a házam, a nyaralóm, a satöbbim. Megszámoltam, tizenhárman nem hoztak képeket. Nekik nincs gyerekük, következésképpen unokáik sincsenek, és képeik sincsenek. Ők nem csatlakoztak az emberi fajhoz.
Faust becsípett. Ritkán esett meg vele.
De az emberi fajhoz se sűrűn csatlakozott.
Már egy hete használta az újjávarázsolt autót, és a benzinszintet jelző műszer még mindig tele tankot mutatott. Faust észrevette, és gyanakodott, hogy valami elromlott, vagy az autó összetörése után rosszul lett kijavítva. Használta még két napot, egyre sűrűbben pillantva a mutatóra, de az ugyanott maradt. Beragadt, vagy mi...? A harmadik napon úgy érezte, nem kockáztathat tovább. Annál is kevésbé, mert át kellett mennie Margithoz Angliába.
A benzinkutas furcsán nézett rá:
- De hát ez tele van!
- Ez...?
- Csurig. - A kutas ismerte Faustot, tudta, hogy professzor. Így legalább maga szolgálhatott magyarázattal, Faustnak nem kellett kitalálni semmit. - Le se tagadhatja: maga egy virtigli professzor, szórakozott.
Kapott kétszáz forint borravalót.
Még ugyanezen az úton, de már visszafelé, hajnaltájban Faust János egy útszélen leállított autót vett észre. A vezető éppen indult, kannával a kezében, hogy elgyalogoljon az első töltőállomáshoz. A professzornak eszébe jutott, hogy próbára tehetné az autóját, és mellesleg a pórul járt utasnak is segíthetne. Lefékezett, és visszatolatott. Felajánlotta a segítségét.
A borostás, fáradt férfi nem győzött csodálkozni. Azt még el tudta volna képzelni, hogy valaki leáll és segít neki, de inkább olyan opeles vagy fordos, semmiképp se béemvés.
Előkotort az ember egy műanyag csövet. Faust ragaszkodott hozzá, hogy ő lehessen az, aki megszívja a benzint. Hamisítatlan benziníze volt. Lötybölte a szájában, mint a bort. Bár értene hozzá annyira, hogy meg tudná mondani, a Perzsa-öbölből származik vagy a zalai olajmezőről vagy valami eddig ismeretlen lelőhelyről! Az árokba köpte a mintát. Áttöltöttek néhány litert, ötnél biztosan többet, tíznél kevesebbet.
Az autóstárs hálálkodott, és szerette volna kifizetni a benzin árát. Faust nem akarta elfogadni. Az ember erősködött. Faust indult volna már, és főleg látni akarta, mit mutat a szintjelzője. Minél gyorsabban. Ráhagyta a pasasra. Valami összehajtott bankjegyek kerültek a zakója szivarzsebébe.
Amikor ráadta a gyújtást, és felvillantak a műszerfal fényei, igazából meg se lepődött már: tele tank!
A fejét csóválta, vigyorgott.
Csak fél óra múltán jutottak eszébe a bankjegyek. Megnézte, osztott, szorzott: elég jó pénzt kapott a benzinéért.
Felnevetett bevásárlás közben. Rosszallóan néztek rá a sorból. Nehezére esett visszakomolyodni. Éppen elképzelte, milyen lesz, mikor néhány év múlva egyszer átküldi a kis Homunculust a másik szobába, hogy legyen olyan kedves, és nézze meg, nincs-e ő ott. Ahogy nem egy felnőtt átküldte már kisgyerekét a másik szobába viccesen, amióta a világon szobák és szavak vannak. Csakhogy az ő ördögadta gyereke egy jól sikerült Faust-hasonmást találhat a másik szobában, aki kedvesen üdvözli majd, és később, ha erre ráun a Homunculus, és visszatotyog az előbbi szobába, ott ugyanúgy találja Faust professzort, ahogyan hagyta. Az ilyen emberi lény személyisége kicsit talán másmilyenné fejlődik majd, tűnődött Faust János, mint azoké, akik üres szobába nyitnak be.
Majdnem elfelejtett bútorápolót venni, pedig Márta, a takarítónő üzenetet hagyott, hogy fogytán van.
Miközben a kis Homunculus már növögetett Faustné hasában, meghalt Faust Éva.
A professzor ritkán látta a nővérét, jó pár éve már karácsony tájékán sem. Még kézilabdaedző férjével mentek ki Németországba sok évvel ezelőtt, aztán ott elváltak. Faust Éva mégsem települt haza. Pedig - amennyire Faust tudhatta - a beilleszkedése nem volt problémamentes új hazájában. Most tehát meghalt, és végrendelete szerint a hamvai hazatérnek a szülővárosába, örök nyugalomra. Faust egész éjjel nem aludt. Azon tépelődött, hogy feltámasztassa-e a nővérét Graumann-nal. Éva régóta beteg lehetett, de ördögi segédlettel visszamenőleg a betegséget is meg lehetne gyógyítani. Mi más lenne Faust lelkének megfelelő ellenértéke, mint a nővére? Hajnal felé már inkább azon gondolkozott, miért nem rendelkezett nővére feltámasztásáról órákkal előbb, azonnal, reflexből?
Talán azért, magyarázta magának, mert sejthető, hogy a nővéremnek ennyi elég volt az életből. Nekem meg abból van elegem, hogy csak meggondolásaim vannak meg sejtéseim, de nincsenek reflexeim. Talán épp egy ilyen hetyke feltámasztás hiányzik hozzá, hogy a Pokol végre igazán elfogadjon partnernek. De elsősorban mégse rólam van szó ebben az esetben, hanem a nővéremről: például abban majdnem biztos vagyok, hogy Éva német nyugdíjas semmiképp se szeretett volna lenni, és haza se kívánkozott.
Faust Éva számára az egész élet másból sem állt, csak kötelességekből és azok eleve tökéletlen teljesítéséből, sok lelkifurdalásból és kevés elégedettségből. Nem hagyott maga után tárgyakat. Mikor megbizonyosodott róla, hogy hamarosan meghal, mindenét pénzzé tette, és az összeget részint karitatív célokra hagyta, részint Magyarországra utalta át az urnaelhelyezéssel és a temetkezéssel járó kiadásokra. Az értéktelen holmitól, a felgyülemlett mindenféle papírtól és kacattól idejében megszabadult.
Faust pedig, ahogy erről értesült, mérhetetlen hálát érzett a testvére iránt.
És sírt.
Látta a nővérét - sokkal fiatalabb alakjában, szinte még kislányként, frufruja a szemöldök alá növesztve -, amint régi levelezőlapokat nézeget, egyik-másikat megfordítja és elolvassa, de egynek se kegyelmez, egymás után hajítja őket az erős fekete zsákokba. Látta, amint a ruháit szedi le sorra a vállfákról, és tömi egyre dagadó hulladékzsákokba. Azt is látta, ahogy a konyhai eszközeit válogatja szét eladhatókra és kidobandókra, és ahogy a tésztákat, üveges szószokat, leveskockákat, minden fel nem használt élelmiszerét rakja zsákba, és a zsákokat vastag műanyag zsinórral bekötözi.
Elhamvasztották. És még csak el se kellett menni érte, az urna gyorspostával megérkezett Faust címére. A professzor felesége vette át, de éppen otthon volt Márta és maga a professzor is. Gyorsan kivette a felesége kezéből, és elindult - de hová?
Mi az emberi hamvak megfelelő tárolóhelye egy lakásban?
Faust bevitte a küldeményt a dolgozószobájába. Keresett egy kést, és felvágta a csomagolást.
Mi az, hát ajándékot bontogatok?
Az urna mattfekete volt, öntöttvasra hasonlított, de Faust kerámiának gondolta a súlya alapján. Meg is kopogtatta, persze.
Ildomos volna a temetésig egyfolytában a karomban tartani, gondolta Faust. Ha valahová megyek, magammal vinni. Utána úgyis örökké ugyanazon a hűvös és száraz helyen lesz.
Az asztalon nem tudott neki helyet szorítani. Szekrény tetejére, mint valami bőröndöt, nem akarta suvasztani. A padlóra tette, a karosszéke mellé.
Aznap este kihagyta Margitot. Egy hasonmást küldött maga helyett. És nem is nagyon figyelt oda, hogy hágja a bigéjét a rá mindenben hasonlító alak.
Reggel megrendelte a gyászmisét a ferences templomban. Fizetnie nem kellett, mert Éva jó előre átutalta az urnaelhelyezés és minden egyéb kiadás fedezetét, csak az időpontot kellett lekötni. Megmutatták Faustnak az altemplomban kialakított urnás temetkezőhelyet. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy saját magának is lekössön egy helyet. A templom mélyének hűvöse, a szenteltvíz és a kövek szaga kívánatos volt számára, de az volt a háborítatlan csend is, meg a gázbetonból kialakított urnaszekrény, és a szabványos méretű, de minden halott esetében más módon megmunkált fehér márvány urnafedél. Igaz, hogy a ferencesek meg se próbálták építészeti vagy szobrászati remekművé formálni a temetkezőhelyet, ám az legalább egyszerűre és arányosra sikeredett. A nővére nemcsak kifizette minden más mellett a kőfaragást is, de pontosan rendelkezett róla, mi kerüljön a lapra: csak a neve, semmi más. Még a születésének és a halálának dátuma, a helyszíne se.
Faust János belátta, hogy ami Éva esetében természetes és szép, az ő esetében nem lenne az. Neki másmilyen temetése lesz. Ha mindazok után, ami még rá vár, marad belőle a föld felszínén valami, és nem kerül egy az egyben, testestől a Pokolba, a professzor szívesen adta volna át teste anyagát, a benne felhalmozódott kémiai energiát közvetlenül a biomasszának, például egy mocsárban vagy tenger mélyén, hogy egy éven belül békává vagy homárrá lehessen, de az se lett volna idegen tőle, hogy út menti kővé váljon, mint a régi korokban oly sokan, és mindegy volt számára, hogy sószobor lesz vagy bazalt vagy mészkő, hogy az úton rendszeresen járnak-e, és naponta megbámulják-e őt, vagy csak százévenként valaki.
A nővérével kapcsolatban még kikérdezte egy pap, és a válaszait kockás spirálfüzetbe jegyezte. Mindenesetre ez rendben lesz, gondolta Faust, és eltöltötte a hála gondos és udvarias nővére meg a kegyes atyák iránt. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy ott helyben vallomást tesz, és megtér. De ez tényleg csak egy átsuhanó gondolat volt, vagy röpke vágy, vagy isteni kísértés.
A maga részéről annyival még hozzájárult Éva búcsúztatásához, hogy gyászjelentést nyomatott, szétküldte minden rokonának és ismerősének, és a megyei lapban is közzétette a gyászszertartás időpontját.
Hideg volt, aznap esett le az első hó. Faust bokája fázott a fekete félcipőben. Nem bánta, ennyi kellemetlenséget ki kell állnia a nővére lelkéért. A felesége szerencsére melegen felöltözött, és ez megnyugtatta Faustot.
A templomban meglepődött, milyen sokan eljöttek. Ott voltak a felesége szülei és más rokonok, meg jó néhányan az apósa hívei és lekötelezettjei közül. Kotrics előbb kezet fogott Fausttal, aztán megölelte, és utána még meg is csókolta kétfelől; Faustnét hasonlóképpen, csak parola nélkül. Ott volt persze Márta is, de ő beérte az utolsó pad legszélső helyével. Felismerte nővére kedvenc gimnáziumi tanárnőjét. Akkor volt fiatal, kezdő irodalomtanár, amikor Éváék osztályát tanította. A neve sehogy se jutott Faust eszébe. Felismerni vélt barátnőket és egy olyan férfit is, aki szerelmes volt a nővérébe. Egyedül jött, a feleségét nem hozta el. Ha ugyan él a nő; lehet, hogy már évekkel korábban letették a sírba, vagy ide az altemplomba. Azonkívül jöttek még néhányan az egyetemről, professzortársak, Röcklné Ibolya és mások; Faust odabiccentett nekik. Majd meg fogja köszönni, határozta el, illő módon és külön-külön mindenkinek. Ott volt Gősi, a városi rendőrkapitány, és még a fiát is magával hozta. Eljöttek betegek, akiket Faust kezelt, köztük Kevés József, aki valamivel jobban nézett ki, mint a múltkor; még meggyógyul a végén. Sok arc ismerősnek tűnt, de nem tudta, honnan, és legalább annyian szinte biztosan idegenek voltak, akiket a kíváncsiság hozott, vagy akik véletlenül épp most érezték szükségét, hogy templomba menjenek.
Igaz, hogy tudós lett belőle, akinek útja az ájtatos tömegével nem egy irányba visz, Faust a szentmise elején mégis úgy érezte: hazatalált. Haza, véletlenül vagy szükségszerűen, eleve elrendelten. És hogyha eddig nem e szerint képzelte is az életét, most ráébredt: mindig volt és mindig lesz hová betérnie, lesz kihez megtérnie, mert a sorsa örökre egybefonódott azokkal, akikkel együtt hallgatja az orgonabúgást a szentelt falak között. A templom terében összegyűlt emberek a várost képviselték, általuk a város vett búcsút lányától. Lehet, hogy Faust Éva élete semmiben se volt kiemelkedő vagy példás, de ezek itt nem mondtak le róla, őrizték emlékezetükben és szívükben, míg külföldön élt, és így lesz ezután is, most, hogy a pora hazatért, míg sorban mindenki meg nem hal azok közül, akik ismerték őt. Akkortól fogva pedig nem számít majd, hány évig, életének mekkora hányadában élt távol a városától, egy lesz az egykori városlakók közül, akire az élők ugyanolyan kegyelettel emlékeznek, mint az összes többire, azokra is, akik vasárnapról vasárnapra itt térdepelnek, fohászkodnak, akik összes, nagy gonddal szavakba foglalt bűnüket ezekbe a fülkékbe hordják.
Gyerekkorában Faustra nagy hatással voltak a gyászmisék szokott kellékei: a kandeláberek, a fekete bársonyterítők. A halál pompája. Nem volt ellenére a térdelés sem, és hosszas kihagyás után a látvány, a mozdulatok megint megtették hatásukat. Hogy mikor kell felállni vagy letérdelni, keresztet vetni, azt már nem tudta, a szomszédairól kellett ellesnie. Jól tettem, hogy nem az első sorba ültem, csak a harmadikba, állapította meg elégedetten a professzor.
Röcklné Ibolya előtte ült, a második sorban, egy-két hellyel jobbra. Amikor térdelni kellett, Faust megfigyelhette a fekete nadrág felcsúszó szára és a cipő között a csupasz bokát, vádlit. Ibolya Reebok márkájú edzőcipőt viselt. Szokatlan holmi egy gyászmisén, egy középkorú hölgyön. De a professzor emlékezett rá, hogy hónapokkal ezelőtt visszaadatta ennek a nőnek a fiatalságát. Amennyire a boka alapján meg lehetett ítélni, Graumann teljesítette a kérést. Persze eddig még mindig teljesített minden kérést; Faust nem először fogadta meg, hogy mihelyt ideje lesz, rendesen megvizsgálja Ibolyát, milyen lett. Egy közeli mellékoltár szoboralakján hasonló boka volt megfigyelhető, és vádliból valamennyivel hosszabb szakasz, mint az Ibolyáéból.
A pap száraz, öreges hangja, komor mondatai elmélyítették a professzor áhítatát. Prédikációjának választott témája - a nyáj és a pásztor - furcsa volt először Faustnak, aztán kezdte érteni: íme a nyáj, és Éva az egyik bárány. A pap pedig a pásztor.
A pusztai népekről beszélt, akik egész évben vándorolnak. Nehogy lebecsüljék ezeket a népeket, figyelmeztetett, hiszen hatalmas tudás szükségeltetik hozzá, hogy vándorlásaik közben ne tévedjenek el, hogy mindenkor eljussanak a jó legelőkre, a bővizű kutakhoz, hogy ne tévesszék el a folyók gázlóit és a hegyláncok hágóit. A vezetőké ez a tudás elsősorban. Ráadásul azon túl, hogy mindennap lelket kell önteniük a csüggedőkbe, fegyelmezniük kell a fegyelmezetleneket, olykor bizony büntetniük is kell. Ők tájékozódnak az égi térkép, a csillagok szerint, és a mennyei vezető személyesen nekik sugalmazza parancsolatait, tehát a testek és a lelkek felügyelői egy személyben. Ahogy a mennybéli, úgy a földi vezérig se érnek fel az értetlen emberi lények kicsinyes vádjai, az irigység, az értetlenség. A vezér kiválasztottsága dicsőség, ugyanakkor teher is, sors. A vezér dolgait a nép közül senki sincs hivatva megítélni. Mert hiszen ami hibának tűnhet fel az avatatlan szemekben, az talán egy szövevényes isteni terv végrehajtásának merész lépése; ám ha tán mégis hiba volna, a mérlegelés akkor is egyedül az égi úrnál van, mert a mérték úgyszintén nála van, és ha valamiben, hát abban bizonyosak lehetünk, hogy más-más a köznépre és a vezetőkre érvényes mérték.
Ezen a ponton az ősz ferences megidézte Dávid király történetét. Abban tudniillik mind a mai napig érződik egyfelől az egyszerű nép csodálkozása afelett, hogy Dávid mi mindent enged meg magának, másfelől annak belátása, hogy mindazáltal nemhogy az engedelmességet, de még a tiszteletet és a szeretetet se vonhatja meg vezérétől, sőt még inkább tisztelnie és szeretnie kell őt. Ellentétben a másikkal, Saullal, akinek életében nem volt Abiság és nem volt Bethsábé sem, de aki letért az Úr által kijelölt útról, és az Úr azért visszavette tőle a nyájat. Felszólította a híveket, hogy igenis, engedjenek az emberszív természetes igényének, szeressék a szeretetreméltót, tiszteljék a tiszteletreméltót, és gyűlöljék a gyűlöletest.
Faust érdeklődéssel követte a széles ívű elbeszélést, hagyta magát elragadni a pusztai királyok világába, ezen a ponton mégis úgy érezte, a lelkiatya konkrét magyar politikai utalásokat fűzött prédikációjába. A vezetők felmagasztalása Magyarországon az oroszok kimenetele óta tisztán és egyértelműen a jobboldali, a nacionalista pártok szokása lett, miután évtizedekig a kommunistáknak voltak imádott-csodált, gyengéden szeretett első embereik. Faustnak eszébe jutott, hogy ugyanebben a templomban egy pap, talán ugyanez, valamikor a hatvanas években közvetlenül a római pápa után népünk felelősségteljes vezetőjéért, Kádár Jánosért imádkoztatta meg a híveket. Nem mintha bárki is tiltakozott volna. Nem mintha a katolikus templomok padjai közül sűrűn hangzanának tiltakozó kiáltások. Nem mintha bármilyen templom padjai közül sűrűn hangzanának. Csakhogy Faust apját éppen ennek a Kádár János nevű vezetőnek a parancsai alapján vetették börtönbe, és semmi, de semmi nem utalt rá, hogy a vezető Isten parancsolatai szerint kormányozná a népet - miért kell érte imádkozni, kérdezte akkor a gyerek. Senki mástól, csak magától kérdezte. És Istentől, mert akkor még úgy hitte, Isten benne van, hallja minden szavát és gondolatát; Istentől kérdezte, mert úgy hitte, ő Istenben van. Isten nem válaszolt, pedig még azt is megkérdezte tőle: Te akartad, hogy apámat elvigyék? Hogy elvegyék a ruháját? Hogy börtönben tartsák, mint a tolvajokat? Kevéssel azután hagyott fel a gyónással, áldozással. Bérmálkozásra pedig már be se jelentkezett. A családja tudomásul vette, nem erőltették. Még csak magyarázatot se kértek. Jólesett volna, ha kérnek. Ha lettek volna esetleg érveik. Persze az is jólesett volna, hogyha egyetértenek vele.
A pap mit sem tudhatott Faust János hitének történetéről, és valószínűleg az sem aggasztotta jobban, mint pusztában nyáját terelő pásztort a távoli sakálüvöltés, hogy szentbeszéde netán nemcsak áhítatos érzéseket kelt hallgatósága körében. Arról beszélt, hogy a népek élete bízvást hasonlítható folytonos vándorláshoz a számukra kiszabott térben, és ekképpen maga az anyaszentegyház is folyamatosan vándorol az időben. És csodálatosképpen, bár sokan szakadnak el a hatalmas nyájtól, az mégis mindegyre hatalmasabb lesz. Kitért rá, hogy a püspökök botja voltaképpen pásztorbot: erről akárki meggyőződhet, ha felpillant az oltárszobrok szent püspökeire, és utána kisétál a határba, és rátalál egy valóságos juhnyájra. A pásztorok bizony a mai napig ilyen botot használnak. A nyél suháng, a fej sárgaréz öntvény. Hanem az a fej, akármilyen díszes, távolról sem dísznek van ám - a templom tere engedelmesen hömpölygette körbe-körbe a pap hangját -, hanem a rossz irányba tartó birkák lábának elkapására szolgál. Nézzétek csak meg, híveim az Úrban! Így rángatja vissza az útra a juhot a pásztor! Fáj a birkának? Naná, hogy fáj. Béget a nyomorult. Ám higgyétek el: amikor a legkeservesebben béget, akkor is ott van szívében a bizonyosság: a pásztor szereti őt, és a gondját viseli.
Faust János nem értette, mi köze mindennek Faust Évához.
Két szeretkezés között Margit mesélte nemrég Faustnak, hogy részt vett egy kollégája testvérének temetésén. Ott Angliában az a szokás, hogy valaki, az elhunyt személy gyereke vagy özvegye vagy testvére kiáll a gyászolók elé, és beszél róla. Margitnak eleredt a könnye, amikor Faustnak beszámolt erről. Nemcsak szomorú volt pedig a szertartás, hanem vidám is, mesélte, többször azon vettük észre magunkat, hogy hangosan nevetünk. Faust akkor még nem tudta, hogy a nővére hamarosan hamu lesz, és egy mattfekete edényben itt fog előtte állni a ferencesek templomában.
Kívánná-e vajon Éva, hogy ezen a délelőttön a pusztai vándorlások meg a juhok hátsó lába helyett róla és csakis róla beszéljen valaki?
Hogy az öccse ne üljön, hanem álljon, szemben feleséggel, takarítónővel, apóssal, anyóssal, lekötelezettekkel, barátokkal, tanárnővel, gyerekkori szerelemmel, tanulmányi titkárral, professzorokkal, és elmondja, milyennek látta, mit szeretett benne? Hogy mosolyt és könnyeket fakasszon?
Faust nem tudta a választ, és azt se tudta, hogy képes lenne-e egyáltalán ilyen beszédet mondani.
Később, mikor visszagondolt erre a délelőttre, meg tudott határozni egy pontot, amibe érdemes lett volna belekapaszkodni. Egy pontot, aminél fogva esetleg kimozdíthatta volna nemcsak Éva, hanem a saját sorsát is a kényszerek pályájáról. Idejében ki kellett volna hallani a ferences atya szavaiból, hogy itt emberek nem, csak nyájak számítanak és pásztorok, és tiltakozni. Ha már gyerekként elmulasztott protestálni. Igenis, felállni a padban, és előremenni az oltárig, és ott a Pokol ügynökét szólítani, nem titokban, kicsi szoba rejtekében, mint eddig, hanem nyíltan, a közösség előtt. Kétséges, hogy a hívásra megjelenik, lehet, hogy képtelen abban a térben materializálódni, ám ha mégis, ha egyszer ott van színről színre, akkor már a kérést is teljesíteni fogja: szerezd vissza Éva életét! Mert tévedsz, ferences atya, nem a népek ennek a nagy kísérletnek az alanyai, hanem csakis az emberi lények! Az egyének, az egyedi, a megismételhetetlen, az esendő, a szánalmas, a bűnös test- és lélekgranulátumok! Ezt oda lehetett volna vetni. A pásztornak meg a nyájnak. És kézen fogva kisétáltak volna, ők, a testvérek, orgonabúgás közepette - mert az orgonista nem tehetett volna mást, belecsapott volna Bach D-moll toccatájába - a ferencesek templomából.
De nem így történt. Faustnak nem adatott meg, hogy megragadja a pillanatot.
És mivel nem állította meg az események folyamatát, arra ítéltetett, hogy ott üljön továbbra is, bámulja hol a ferencest, hol Röcklné Ibolya tanulmányi titkárt, amennyi látható volt belőle, és hallja, amint a nagy ívű prédikáció végül elérkezik arra a szerény pontra, ami ott feketéllett az ég és a föld, a pap és hívek között: Faust Évához. De amikor a ferences odáig ért szövegében, hogy testvérünk, aki most előttünk... nem ezzel a névvel folytatta.
Azt mondta, József.
...elhunyt testvérünket, Józsefet.
Otromba, gyalázatos tévedés, szánalmas vicc, amit az súlyosbított, hogy az urnából nem szólt ki senki, bocs, Éva vagyok, folytassátok csak nyugodtan, és hogy nem lépett le az oltárról Szent Ferenc, nem tolta félre méltatlan követőjét, nem ugráltak le helyükről a hájas puttók, hogy vigasztalást hozzanak, és még Isten Anyja, Maulbertsch mester egyik legjobban sikerült alakja se szállt alá a mennyezetfreskóról.
Más dolguk volt.
Mindig más dolguk van.
Faust érezte, hogy hátulról, oldalról mindenki őfelé fordul. Hogy nézik. A tekintetek nyomán tarkója, arca kivörösödött. Hátán hideg veríték folyt.
És ült. És hallgatott.
Talán ha van közöttük egy lelki szegény, egy tiszta lelkű bolond, az fölnevethetett volna, hogy mi van? Pál atya, ne hülyéskedj, az ott az Éva!, de a bolondok mind be vannak gyógyszerezve és jól kezelhetők, ha pedig mégsem, akkor be vannak zárva a bolondok házába, és egyébként sincsenek köztünk lelki szegények, és senkinek se tiszta a lelke, és a templomban senki se nevetett fel, és az a ferences háborítatlanul beszélhetett tovább József viselt dolgairól.
És Faust János, aki még mindig felállhatott volna, és egy szó nélkül elhagyhatta volna a birkák hodályát, veszteg maradt, és arra gondolt, a következő gyászmisén, amit egy bizonyos József hozzátartozói rendeltek meg, Éváért lesz imádkozva, és József hozzátartozói, tisztelői, barátai, üzletfelei ugyanilyen birkatürelemmel mondják majd a végén, ahogy most én mondom, ámen, és amikor azt mondják nekik, a szentmise véget ért, menjetek békével, elmennek békével.
Meg volt rendelve egy asztal a város legrégebbi vendéglőjében, oda vonultak át a mise után. Faust csendesen ült az asztalnál. Kínálták, de nem ült az asztalfőre. Apósa foglalta el a helyet. Neki természetes volt az ilyen helyzet. Bölcs derű áradt arcáról, széles válla erőt sugárzott.
Mit neki bornírt komcsik, eszetlen parasztpapok?
Faust keveset ivott. Szerencsére senki nem hozta szóba a kínos incidenst.
Még mindig izzadt. Aztán megérezte, hogy szarnia kell, és nem tudja visszatartani, amíg hazaér. Kiment a vécére. Az ülőke nem volt tiszta. A professzor szédült. A Pokol ügynökét szólította. Nem parancsolt, csak kért. Remegett a hangja. Hogy ne legyen büdös, és legyen az ülőke tiszta.
És még azt szeretné, hogy a szentnek nevezett Ferenc templomai közül a legszebbet legyen szíves, és azonnal rombolja le Graumann.
A Pokol ügynöke bólintott.
Faust azt mondta, köszönöm, és lehúzta a nadrágját. Miután leült, enyhült a szédülése. A levegő friss volt körülötte, kellemesen hűvös.
Akkor még eszébe jutottak a következők: változtassa Graumann a ferences atya lábait birkalábakká. Növesszen a fejére kosszarvakat. És legyen igazi kos, amelyik folyton hágni akar, de maradjon közben ember is, és kövessen el undok bűnöket.
Kijött a beleiből minden. De a bánata nem enyhült. Tudta, hogy amit kitalált, még mindig túl csekély büntetés.
Pedig Graumann különösen kedves volt és gondos. A mosdóból kijövet a falon képes falinaptáron akadt meg Faust tekintete: tipikus, idilli toszkán táj ölén romhalmaz, az előtérben döbbent, zokogó szerzetesek, és véres kövek, és meghasadt föld.
Faust birkapörköltet rendelt.
Részlet a készülő regényből. (Egy másik részlet megjelent a 2008/2-es számunkban.)