«Vissza

Turczi István

Várakozás

Odavagyok magányért. Gyakorlom

a közönyt. Végre megnyugszik a vérem.

A szemközti falon még vagina-intarziák.

Egyedül fekszem ittfelejtett melegében.

Míg a hívására várok, az emlékezet szétsóvárog.

Egyszer apámékkal Hortobágyon jártam.

Jó volt; képeslapot kaptam, és vattacukrot.

Utána sokáig kilenclyukú nőre vágytam.

Gondoltam, mindet, egyenként kipróbálom.

A pillérek sorra összedőltek, csak egy maradt,

telhetetlen őserővel, visszametszett szédülésben,

egyedül ő nem roskadt össze a közös súly alatt.

Legalábbis eddig. Kedvelem magamat benne.

Al-bérlője lettem, naponta kiforgat a lénye.

Estig, azt ígérte, újra itt lesz. „Ne parázz",

mondta, „ez az anyamegmaradás törvénye."

Gyere már. Szabadíts meg a fohásztól.

Virágot is vettem, meg szivecskés párnát.

Nem vagyok normális, de komolyan. Az

agyukat szétröhögnék, ha ezt a haverok látnák.

Mit szépítsem, a hiány mértékegysége lettél.

Te vagy a parázs, mit nyelvem hiába olt.

A tested tartja bennem a lelket.

Nem hallod? Boldog születésnapot.

Miheztartás

Megjött neki. Késett, mint az örömhír.

Hat napot, de az is lehet, hogy hetet.

Vérbosszú. A várakozás kihűlt hálóiban

vergődő időből szabályokra következtetek.

1. Nem csapom be magam bizakodással.

2. Ami kezdetnek vigasz, végzetnek forma.

3. Mintha ő az első cinkos perctől kezdve

csak egy önmagát igazoló jelenés volna.

4. Én meg egy soházó, örökkéző tekintet

torkolattüzében megsemmisülésre váró

érzéki csalódás; 5. az ún. szerelmünk pedig

valami kerregő, kétszemélyes nemlétdaráló.

Amióta együtt vagyunk, ez megy.

Ego-mészárlás ipari méretekben.

Hol miheztartás, hol szünetelés,

ahogy kereszthuzatban a függöny lebben.

Elszántságom egy sorozatgyilkosé.

Szerelemféltésből. Előre megfontoltan.

Úgyis elévül benne minden bűntett.

Jobb óráimban Lélekmetsző Jack is voltam.

Megjött neki. Hiába akartam. Imádkoztam.

Ma éjjel leiszom magam; volna rá ok.

Ilyenkor érzem azt, hogy tagadásban éltem,

és most is, régóta Isten háta mögött állok.