Miklya Anna
Szerelemmel, M-nek.
Végigvezetlek a lakáson. Nézd meg, mi hiányzik,
vedd szádba pontosan, ahogy tagjaimat, minden
hajlatát.
A felületek, a konyhapult. Ha húst készítek,
itt szelem fel, klopfolom, verem darabokra,
teszem ízlelhetőbbé a kemény rostokat.
Mint az őseim, itt csinálok tüzet.
Nem engedek be akárkit. Egy hely, amit védenem
kell, ha már védenem szabad. Nem úgy a kert.
Ott mindig van valaki.
Hajnalban a kukások: elviszik a szemetet, amit nem
kívántál, bár jó lehet még másnak. Ha keresné,
ha megtalálná bárki. A lemetszett hájat, az inakat,
a hiába kimosott, fehér ereket.
Énekelnek ilyenkor. Néha egy rossz mozdulat,
és végigszakadnak a zsákok. Kibomlik, ami romlandó,
vagy elromlott már rég.
Mi még nem keltünk fel, ha kérdeznék, ott vagyunk
valahol mindenki felett. Ilyen a város a harmadikról,
nézd. Így hajnalodik, átitatva először az utcát, aztán
lassan a teret.
A szoba lassan megtelik fénnyel, megtelik velünk.
Holnap tisztítóba adjuk, mossák ki belőle
az együtt töltött idő lepedékét, a mályva függönyöket.
A tiszta ablakon keresztül nézhetjük aztán, az este
pedig ilyen innen, állkapocsnyi utcafrontok között
a sínek, egy őrlőfog idegpályája. Azok a fák meg ott,
azok az integető kezek, talán, ahogy mondod.
Egy valahol tényleg létező korona negatívjai.