Pion István
Kikelt az ágyból, felvette
az otthonkáját, felkötötte
kendőjét és elindult
a lépcsőn lefelé. Tudta,
hogy születésnapom van.
A kórház egyre sárguló
ajtaja szelíden nyílt ki
előtte: kisétált a parkba,
tovább az utcákra, s a zebrán
csak a fekete csíkokra
lépett és nem hunyorgott
a szabad jelzést figyelve.
Mert zöld volt. Mindig zöld.
A városból kifelé még
megnézett egy-két
tükröződő kirakatot, aztán
elhagyta az utcák határait,
és ismeretlen hegyi
utakon jött haza. Én már a
szemközti ablakból figyeltem.
A kaput halkan csukta be
maga mögött, odalépett a
kutyához, érdes kezével
megsimogatta és eltűnt.