Tolvaj Zoltán
I.
Egy éve volt, hogy válladon megvillant az ősz.
Rozsdás hídján kullogtunk a Lukács fürdő felé,
tejfehér testünket hamar belepte a gőz,
az izzadtságnak látszó wellness bőrzselé.
Úgy lebegtünk a színen, mint római időkben
neurotikus múzsák, felfázott istenféleségek,
ahogy a termálkádban két test összedöbben,
de jó delfinként élni az ösztönkésztetésnek.
És amint karjaim közt, mint egy lomha kompot,
löktelek az elmosódó partok műkövének,
olyanná lett a húsod, akár az enyhe kompót,
ikrás és puha, mégsem mondható kövérnek.
Úgy néztél rám, mint Renoir fésülködőnője,
ha öléről egy homlokzatnyit felvetné fejét,
vajon hagyná-e, hogy ott továbbdörzsölje,
ha nem lesi senki, végre felcsússzon beléd
ez a kitartó törpe a felfekvése mentén,
hogy kibontakozzon nyilvános vénuszod,
ám a szemlegeltető voyeur polipkarantén
gyűrűjében mindezt még megúszhatod.
Aztán mégis kiszúrt valami okkult ismerősöd,
idős professzor, bágyadt, véreres szemekkel,
te felnyögtél, majd ujjad tüntetőn továbbidőzött
a lágyszövet alatt kavargó hévizekben.
II.
Már ujjhegyen tipegsz a kénszagú hodályban.
Elnyeled a csarnok tüdőbeteg visszhangjait.
Masszázsra vársz, s - hogy ne maradjak állva -
közlöd: „nyugodtan menj, nem muszáj megvárni itt."
„Eriggy a szabadba, és ülj egy padra, bazdmeg!"
Ott egy nyugdíjas valami sakk-készletet szerelget.
Már nem érdekel, miért nem értem azt meg,
ha érzem bent a kint még fel se tűnt szerelmet.
III.
Aztán csak presszó és szolipszizmus.
Felderítés egy néma film noir-ban.
Kardigán alatt a habnyi színhús.
A pörkölt kávébabban újra nyár van.
Barnák, mint anyai mellbimbók.
Hosszan hárít, ha erre térek -
elcsattan pár elnagyolt bók,
pofonjaink hűvösében égnek.
Kinn a villamos megélezi a hajnalt.
Már fél napja eltűnt, nincsen itten.
(Belémnyilallt, majd rögvest el- s kinyargalt
lószerében hagyva azt, ki lettem.)
Így kettőz egy sínpár az éjszakában.
Csuklók forgástengelyében álldogálok.
A halkan záródó kezdet végszavával
suhognak bennem metsző délibábok.
IV.
Stylus printerem lassan nyomatta képét.
Asszír vonások, cimpák, egy darkos csipkesor,
ahogy a bordó kárpit fölé guggolgatott le kétrét,
kezében itthon kódolatlan belga bodzasör.
És egyre vonzott, egyre vonzott ez a cucc: az élet.
Egyszerre lenni brazilnak, cigánynak és zsidónak,
meg az a sok gyökértelen, kihívó utcarészlet,
ahová, tudni véltem, úgyis majd kidobnak.
Amikor egy hollóházi szerzet mellett éldegélsz.
Még feslett sötét haja is lángra kap, ha rágyújt.
Rikoltva oltogatja, majd az ablakon kinéz,
s a roppant tűzfal láttán arca visszalágyul.
Bort bont hajnalban, fetreng a temperákon,
füstös tónusokkal kísértet-színpadot fest,
nehézkesen bagót szív, fintorogva krákog,
hastáncos szeánsz, beájuló Karády-holttest.
A felforgatott szobában nem voltak napszakok.
Egy berántott pokróc és a gyertya fénye szabta,
hogy éppen éjfél vagy nappal várt-e ott,
miféle öntudatra gyulladt készakarva.
Aztán az a sok kis mütyür (hisz' női kégli)
ellepte a lakás különböző pontjait.
Sima ügy mezítláb gyakran félrelépni -
nem tudhatjuk épp, a szél mit merre vitt.
Egy tengerimalac lett élő példaképünk,
az a maga alá szaró, kis szőrös állat.
A gondviseléstől, ha jól betépünk,
egymás fölé muszáj hajolni, mint anyánknak.
De a vízöntő szelétől végül megfagyott a sár,
mit a rák havában összegyűlt eső kelesztett,
majd lassú, részeg tombolásom elvetette már
szétvert bútorában az első vízkeresztet,
mikor öklöm áthasadt a deszkalécen -
és nem volt továbbra már mit mondani.
Onnantól másnak mentünk adni, úgy egészben
azt, kit nem tudtunk egymásban sem kihordani.