Békés Pál
A régi Gödörről beszélnék, arról, amit ma már nem is így hívnak. Neve, ha van - nem tudom, micsoda. Nem került be a budapesti folklórba.
Az új Gödör, az Erzsébet téri, az elvetélt Nemzeti Színház helyén tátongó lyuk lassanként megtalálja a maga (ideiglenes? - lásd „ideiglenesen hazánkban állomásozó") helyét Budapest életében. Kikövezték formásan, a színházi álom nyughelye igazi városi enyhely, nappal pihenő, éjjel szórakozó, egy csöppet alternatív, úgy hallom, tuti és divcsi, fasza és sirály, de csak módjával, mert azért közben belvárosian konszolidált is.
(Közbevetőleg megjegyezném, hogy amikor tíz évvel ezelőtt, 1998. március végén letétetett az alapkő az Erzsébet téren, ott voltam én is, úgynevezett középnemzedékbeli drámaszerzőként szóltam hozzá az eseményhez. Kövesi Lujzáról beszéltem, akit később Blahának, majd a nemzet csalogányának neveztek, és aki nem is álmodta azt, amit mi rövidesen meglátunk... Azt hiszem, ez az egyetlen vékonyka kapcsolat Blaha Lujza és közöttem; egyikünk sem álmodta azt, ami történt. Aláírtunk valami iratféleséget is, amit elhelyeztek az alapkőként szolgáló rézhengerbe, egyéb relikviák közé. Persze lehet, hogy megcsal az emlékezetem. Mindenesetre ha valaki tudja, hova tűnt a végső soron megalapozatlannak bizonyult alapkő, szóljon, megnézném, benne van-e az aláírásom, mert ha igen, akkor visszavenném.)
A régi Gödröt nem én alapoztam, viszont sokkal több időt töltöttem benne. Voltaképpen nem esik messze az újtól, a Március 15-e téren tátong, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Belvárosi Plébániatemplom tőszomszédságában, az egykori Bölcsészkar (korábban és jelenleg piarista birtok) tövében. Szürke kövekkel és betonnal bélelt sivár üreg. Tudom, méltatlanság így beszélni róla, hiszen valójában szabadtéri múzeum lenne - csakhogy jelen állapotában ezt senki meg nem mondaná.
A Gödör mélyén hosszú évek régészeti munkájával feltárt római erődítmény falai (lám, ha a rómaiak fektetik le az alapkövet, akkor megvan ma is). Az avatott szem a skót határvidéktől a Dunáig terjedő túlhízott birodalom fénykorának lenyomatát látja benne, a hozzám hasonló laikus jellegtelen törmeléket.
Egyetemista koromban évekig palánk vette körül a mélyedést, de azért be lehetett slisszolni mögé, s ha az ember úgy döntött, hogy ellógja a következő órát, a Gödör alján nem kereste senki. Tavaszonként, a leíró nyelvtan és a politikai gazdaságtan közötti szünetben kizúdultunk a málladozó épületből a friss levegőre, és ott gyűltünk össze. Néha a palánk mögött ért bennünket az alkony - a római rom sok olyasmit látott, amitől csak a kő nem pirul. (A poétikus hasonlatot egy évfolyamtársam jegyzi, költőnek készült, utolsó híreim szerint templomi orgonista Seattle-ben.)
Egy nyáron azután eltűnt a palánk, a tanév kezdetére a mélyedés szabadtéri múzeummá lépett elő. Elkészült a helyszínnel harmonizáló süllyesztett pihenőpark a hozzá illő virágágyásokkal és padokkal - rögtön megszállták a környékbeli óvodák. Leleplezték Tar István szobrászművész díszkútját, mely a rómaiak és a barbárok ádáz harcát ábrázolta - az összefogódzó, egymást körkörösen gyilkoló bronzfigurák között játékosan szökellt a víz. És megnyílt az érdeklődők számára az időjárás viszontagságaitól átlátszó plexilapokkal védett kis kiállítás - nem éppen tömegeket vonzó sztár-tárlat. Unalmasan szakszerű ábrák, szárazan informatív feliratok - de azért mégis meg lehetett ismerni belőlük az egykori építmény alaprajzát és történetét.
Egyszeriben új fénytörésbe került, hogy hol töltöm napjaimat, hol lógom el az óráimat - egyáltalán, hol vagyok.
Az erőd a túloldali nagyvárost, Pannónia provincia székhelyét az innenső, a pesti partról biztosító támaszpontok egyike volt. A másikat a Vizafogó környékén építették, és úgy nevezték: Transaquincum, emezt az Erzsébet híd vonalába eső ősi átkelőhely védelmére emelték, és úgy hívták: Contra Aquincum.
A Duna volt a Római Birodalom határa, a limes. A folyam az ismert és az ismeretlen világot választotta el egymástól, a meghódított és megszelídített kultúrtájat, az otthonos civilizációt a kiismerhetetlen, vad, veszedelmes Barbaricumtól.
Contra Aquincum, melynek falai mögül a Pannóniába telepített legio VIII. Augusta és legio XV. Apollinaris legio kéttucatnyi katonája leste a síkságon portyázó ismeretleneket, afféle előretolt helyőrség volt, a Nyugat utolsó Kelet felé nyújtott csápja. Ennek romjaira hajolt az egyetem épülete, ennek a maradványairól lógáztam a lábam, míg napoztam vagy magoltam, talán éppen ott, ahol az utolsó légionista strázsált, s ahol vele együtt véget ért a Nyugat.
Contra Aquincum maga a testet öltött határhelyzet. Sok mindent látott; a Pest, Buda, Óbuda épülését, romlását, feltámadását.
A Petőfi-szobor közelsége révén szemtanúja és részese volt megannyi március 15-ének. Látta a munkásőrök elől menekülő egyetemistákat 1973-ban, akiket éppen a Gödörben szorítottak sarokba és vertek a szürke egyenruhások egy mára többé-kevésbé elfeledett, spontán tüntetésnek is csak utólagos stilizálással nevezhető, zavaros felvonulás után.
Látta a rendszerváltás utáni első szabad megemlékezéseket, amikor még Göncz Árpád is ott állt a szobor tövében, a tömeg átcsapott az úttesten, megtöltötte a Gödröt, és a szónoklatok után az államfő szabadon jött-ment, úgy viselkedett, mint egy civil - mert hát az volt -, neurotikus testőrei alig értek a nyomába, és a sokaság azért gyűlt köré, hogy kezet foghasson vele.
Közben a szabadtéri múzeum ismeretterjesztő anyaga eltűnt, az átlátszó plexilapoknak nyoma veszett, most pléh és karton fedi az egykori kiállítási teret, odabent talán hajléktalanok, talán valami más - ki lát a pléh mögé? A díszkút vize elapadt, a bronzlégionisták és a bronzbarbárok szárazon ölik egymást a poros betonon.
Látta a Gödör azt is, amikor megjelentek az új barbárok - az idei március 15-én fekete sokaság özönlötte el a mélyedést és környékét. Acsargás, üvöltözés, hajigálás, tojás, kő - ami belefér. A főpolgármester nem hátrált ugyan, végigmondta a magáét, szónokolt és érvelt - de hát kit érdekelt itt bármiféle érv? Állta a sarat, derekasan, de hiába, olyan volt az egész jelenet, mintha Contra Aquincumot bevették volna a Barbaricumból előözönlő hadak. A légionisták szedték a sátorfájukat, és eltűntek, a Nyugat feladta az előretolt helyőrséget.
Látni fog a Gödör még sok mindent, talán ennél rosszabbat is. Contra Aquincum ott van, ahol: a mindenkori határon. A Kelet és a Nyugat, a józan ész és a téboly határán. Hol elvesztjük, hol visszavesszük.