Parászka Boróka
Különböző bolygókon élünk, és bemérhetetlen távolságokra nézünk át egyik planétáról a másikra: minden nemzeti ünnepen, minden egyházi ünnepen ez a különös kép fogalmazódik meg bennem Erdélyben. Húsvétkor a román és a magyar ablakokból azért les ki az ünneplő, hogy megállapítsa: vajon milyen időjárás jut idén az ellentábornak? Húsvét után napokig semmi másról nem beszélnek az emberek az utcán, a piacokon, a hentesnél és a fodrásznál, mint hogy hogyan sikerült, mennyire volt napos a magyar vagy a román húsvét, és vajon milyen idő jut majd a másik tábornak. Ezek az ünnepek sokszor több hetes csúszással vannak időzítve: idén a nagyon korai „magyar", azaz katolikus-protestáns húsvétot csak másfél hónappal, április végén követi az ortodox húsvét. Van hát idő és lehetőség a szimbolikus versengésre. És annak ellenére, hogy mindent fölülír ez a zsigeri rivalizálás, hogy a feltámadásnak is meglesz a saját dialektusa, etnikuma, akolmelege, időjárás-jelentése, valami mégis végtelenül ugyanolyanná teszi ezeket az ünnepeket és ezeket a külön, mégis kényszerűen együtt ünneplő embereket.
Ugyanúgy megtelnek a lakótelepi piacok nyúzott-félbevágott bárányokkal. Ugyanolyan elkeseredett elszántsággal porolják a háziasszonyok a szőnyegeket ünnep előtt a Ceausescu-rendszer zárt, hideg és koszló panelnegyedeiben magyar és román húsvétkor egyaránt. (Ilyenkor mintha egy nagyon közeli háború puskaropogását verné vissza a betonrengeteg. Békés, hétköznapi háborúink zaja.) Ugyanolyan öltönyös-ballonkabátos kertészlegények lepik el húsvét hétfőjén az utakat, nyomukban pedig hetekig hányódnak a színesre festett tojáshéjak, a széttaposott tojások apró aknái. Minden ugyanaz, és csak a bennfentesek, az egymással farkasszemet néző bolygók lakói tudják, tulajdonképpen ki hova tartozik, ők azok, akik ismerik a kódot, a különbséget biztosító jel, időpont zálogát. Ők azok, akik tudják, ki mitől magyar vagy román.
Az erdélyi kertvárosok régi „magyar" házaiban lakókat, a negyven éve újság-előfizetőket és színházbérlet-vásárlókat talán-talán meg lehet különböztetni azoktól, akiket a friss migráció sodort erre a vidékre. De ha egészen közelről figyeljük Erdély eltűnőben lévő polgárait, akkor rá kell jönnünk: ugyanúgy ki- és elkopóban vannak a román és a magyar polgárok, a köztük lévő civilizációs különbség olyan elenyésző, hogy nehéz megmondani, ki a belvárosi erdélyi magyar és ki a belvárosi erdélyi román. Az etnikai különbségekről alkotott mítoszok mögött van egy feldolgozatlan társadalmi trauma, amelyet kimondani nem illik, és amelyre nem is nagyon eszmélt rá az erdélyi társadalomtudomány: a Ceausescu-rendszer által szorgalmazott és előkészített modernizációs folyamat kívülről és belülről átalakított itt minden szokást, minden közösségi mozgásteret, érintkezési formát. Ez a trauma, szemben az oly sokat elemzett trianoni traumával, tényleg megrendítő és tényleg feldolgozatlan, valóságos társadalmi jelenség.
Lehetne ezt a folyamatot asszimilációnak, az erdélyi magyarság ellen elkövetett etnikai agressziónak tekinteni, de az az igazság, hogy ez a modernizációs stratégia az egész társadalmat érintette. Nem csak etnikai szempontok alapján gyúrták át a városképeket, tüntették el vagy fogalmazták újra a centrumot és a perifériát Erdély és Románia városaiban, húztak fel több ezer tömbházat több százezer embernek. A Ceausescu-rendszer szociális víziói megelőzték, és nagyon sok esetben fölülírták ugyanennek a rendszernek az etnikai paranoiáját. Borzasztó nehéz kimondani egy diktatúráról, hogy működésében volt valami elfogadható. Nem, azt nem írom le, hogy valamiféle igazságosságra való igény, törekvés. De az tény, hogy a háború utáni romániai politikai elit érzékelte azt a mély szükségszerűséget, ami kikényszerítette ennek a társadalomnak a reformjait. Igen, ezek a reformok nagyon balul sültek el, ezeknek a reformoknak a radikalizmusát, megkerülhetetlenségét ma is nyögjük. Ezeket a reformokat így visszatekintve nem lehet már pusztán reformoknak tekinteni, mert mire a rendszer megbukott, ezekből a reformokból nem maradt más, mint az erőszakszervezetek kivédhetetlen agressziója. De ezek nélkül a döntések nélkül ma valószínűleg működésképtelen lenne az ország. Románia lakosságának jelentős része azokban a panellakásokban él most, és éli le várhatóan hátralevő életét, amelyet a Ceausescu-rendszerben építettek fel, a Ceausescu-rendszer ember- és társadalomideálja szerint. Ez mentette meg sokáig az országot az elöregedéstől, ez lendített a népesedési arányokon. Ez nyitott perspektívát ennek a társadalomnak, és ez a társadalompolitika korlátozta rideg számítással az egyéni szabadságot. Ma a romániai ingatlanárak jelentősen meghaladják a magyarországi ingatlanárakat, hazai jövedelmek mellett lehetetlen új, másfajta ingatlanhoz jutni. Ha úgy tetszik: évtizedekre előre be van zárva ez a társadalom a Ceausescu-rendszerbe, kitörésre pedig esélye sincs. A rendszerváltás a panelnegyedek eltűnésével mehet végbe, sok-sok évtized múlva.
Ma is szűk, sötét, makacsul penészedő, kanálisszagú, egymásba nyíló bunkerek ajtói mögött élnek azok, akik elég szerencsések ahhoz, hogy panellakásban élhessenek. Ők azok, akik úgy lesnek át a szomszédokra, lakó- és élettársaikra, mint távoli bolygók különös, érthetetlen lakóira. A magyar és a román húsvétolók. Reggelente egymásba botlanak, mert a sötéten kanyargó lépcsőházakban lehetetlen kikerülni egymást. Így volt ez kitalálva: egymásra kényszerítette az egykor volt, ma is működő rendszer a románokat és a magyarokat. Arra kényszerítette őket, hogy érezzék egymás kipárolgását, hogy minduntalan áthalljanak a rosszul szigetelt lakásokban egymás magánéletébe, hogy együtt éljenek az egymásra zárt ajtók közös, elszigetelt magányában. Szituációs gyakorlatok párhuzamos világok lakóinak: végül is az egyetlen élhető tér mégiscsak az az egy közös, amelyben mindannyian másról álmodnak, amelyben még mindig, annyi évszázad-évtized után is újra és újra születnek a mítoszok: miben különböznek egymástól a románok a magyaroktól. Ez a Ceausescu-rendszer szimbolikus és valóságos tere, amelyben ha tetszik, ha nem, megvalósul a népek együttélése, akart, de inkább akaratlan közeledése. Nehéz beismerni, de románoknak és magyaroknak egyaránt ez az egyetlen esély, egzisztenciális kiút. A Ceausescu-rendszer átka és ajándéka.
Karácsony után néhány nappal fogságba estem egy ilyen lépcsőházban: rám zárult az ajtó a rosszul bevilágított és hideg alagsorban. Magam is panellakóként nőttem fel, tudom, mik ilyen helyzetben a túlélési taktikák, hogyan lehet kiolvasni a lakólistából a hely történetét (hány magyar és hány lakó van lajstromozva?), a lakóbizottság hogyan személyesíti meg a hely szellemét, hogy a közös költség tételei milyen hétköznapi drámákat kódolnak. Igyekeztem olvasni a jelekből, amikor két levélkét figyeltem meg a hirdetőtáblán. Egy cirkalmas betűkkel írt hosszú üzenetet a helyi pópa részéről, amelyben értesíti a lakókat, mikor érkezik a helyszínre házszentelőbe, ki és hogyan részesülhet Isten fiának, Isten anyjának és az ortodox egyháznak a kegyelmében. Hosszú és kiolvashatatlan aláírása mellett hatalmas pecsét díszelgett: az egyházkerület hitelesítése. Alatta volt egy egysoros, zöld golyóstollal írt üzenet is: január 13-án érkezem házszentelni. Aláírás: a papbácsi. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, érdemes lenne a két hirdetményt elcsenni mint a román és magyar etnikai-vallási különbségek kézzelfogható tárgyi bizonyítékát. Aztán elképzeltem a pópát és a papbácsit, ahogyan a román és a magyar isteni kegyelemtől függetlenül a lépcsőfordulóban gyúródnak egymás mellett, ahogyan a panellakók szájához tartják - a villany- és a gázóra közötti szűk térben - csókra a kifényesedett feszületet. Minden lakó ugyanazt a megváltást várja, és miután a pópa és a papbácsi instant házhoz is szállítja (akár a tizedik emeletre is), mindenki ugyanolyan megnyugvással dobja ki a panelablakon a díszektől-szaloncukroktól megnyúzott karácsonyfákat. A román és a magyar húsvéton is ott kísértenek még ezek a fa csontvázak, amelyekkel eltakarítatlanul ebben a térben marad az ünnepi hullamerevség.
Nagyon sokszor újrapörgetem magamban: vajon milyen lehetett az az 1990-es március, amikor ezek az egymáshoz nőtt panellakók Marosvásárhelyen kihömpölyögtek az utcára, és egymásnak estek, mint valami elmeháborodott sziámi ikrek? Hogyan szidalmazhatta egymást a lakóbizottsági elnök és a tömbházi ügyintéző, a tizedik és az ötödik emeleti lakó? És milyenek lehettek ezek a véres márciusi esték, amikor az utcai harcokból hazatérve mégiscsak el kellett menni egymás mellett a lépcsőfordulón. Az utcazajt éjjel felváltotta a vasbeton szerkezeten átszűrődő horkolás zaja: vajon mennyi ideig kell ezt hallgatni ahhoz, hogy egyértelművé váljon: az etnikai különbségeknél sokkal erősebbek az azonos szociális kényszerpályák.
És minden évben rácsodálkozom, milyen gyanútlan magasztossággal, kikezdhetetlen önbizalommal gyűlik össze a március 15-ét ünneplő tömeg ugyanitt, Marosvásárhelyen. Dacára az 1990-es tapasztalatoknak ez az ünnep itt ma is az elkülönülés, a szembenállás, az egymásról tudomást nem vétel ünnepe. Az etnikai mítoszok ünnepe. A háromgenerációs panellakók közül is sokan vannak, akik konfekció-székelyruhát öltenek, és meghallgatják a panelvalóságon, a szocreál kényszereken túli, egyszer volt hagyományok őrzéséről szóló, évről évre ismétlődő szövegeket. Megerősíttetnek abban, amelyben részük sohasem volt. Az erdélyi magyar politikai elit, bármely oldali legyen is, láthatólag észre sem veszi, kiknek hol és hogyan beszél hagyományról, identitásról, etnikai jogokról és elvárásokról. Senki sem mereng azon, hogy március 15-én vajon román vagy magyar ott felejtett karácsonyfákon tapos-e ünneplés közben a tömeg. Az erdélyi magyar közösségi fikcióban önmagukat álmodják, nem létező terekben, nem létező etnikai bolygórendszerekben, nagyon is valóságos szorongással vigyázva a nem létező távolságokra. Ma már senki sem zavarja ezt a közösségi képzelgést. A szorongás közös: a menekülési útvonal különbözik. Van, aki a külföldi munkavállalásban bízik, és úgy szökne a paneltársadalomból. Vannak, akik a feketegazdaságban, a telekspekulációban, a román gazdaság állandóan nyitott kiskapuiban bíznak. És vannak, akik a különállás, az elkülönülés, az autonómia mítoszaiban hisznek. Egyetlen felismerés várat magára: hogy mégiscsak egy társadalom közös gondjai várnak megoldásra. Ha úgy tetszik, a Ceausescu-rendszer korrekciója várat magára. Ez az a történeti hagyaték, amely nem tehető zárójelbe, amely nem hagyható figyelmen kívül. A lépcsőházkanálisok kitakarítása, az embertelenül szűk terek tágítása, az együttélés formáinak átalakítása várat magára.