Dalos György
Berlin, 2008. március 1.
Szem, szemrevaló, szembehelyezkedni, szembeötlő, szembetűnő, szemestakarmány, szemet vetni, szemellenzős, szemezni, szemfedő, szemfelszedő, szemlélni, szemlézni, szemmel verni, szempont, szemtelenkedni, szemveszteség. Ekként tolakodnak elő a szavak agyamból a magyar nyelv fekete humora jóvoltából, sorolom őket, mint varázsigéket, önnyugtató mormolással, úristen, mennyi szószármazék, pedig hol vannak még a szállóigeszerű kifejezések: holló a hollónak nem vájja ki szemét, szemesnek áll a világ, no meg a halhatatlan látjátok feleim szümtükkel. Előrehozom a sürgős munkákat, köztük, voilŕ, a Hónaplót is. Holnap műtenek szürke hályoggal, nem nagy dolog, legyintenek a barátok, biztat az orvos, a kínosabb igazságokat elpletykálja az internet. Jobb ilyenkor kikecmeregni a Google-ból, képernyőre idézni unokámat, a közel egyesztendős Csengery Júliát, akinek tizennyolc mosolya közül egyik sem hasonlít a másikra, ám valamennyi belevetíti a csúf jelenbe a szép jövő dimenzióját. Ami ugyebár úgy hangzik, mint valami szocreál útmutatás kezdő regényíróknak, mégis szükségünk van rá, mert mint A.-val újra meg újra megállapítjuk, roppant törékeny a világ, elnézést, hogy mindenről ugyanaz jut eszembe, mint Mórickának: szemem világa.
Bő egy hét múlva nyílik a Lipcsei Könyvvásár, benne azzal a projektummal, amelyen éveken át dolgoztam: a horvát irodalom bemutatkozásával. Mondhatni, néhány centi választ el a sikertől, amely, ha igaz, igazolni fogja vesződségünket a zágrábi bürokráciával, a politikai és szakmai cselszövésekkel s persze a mindig szűken mért anyagiakkal. (A többes szám itt Alida Bremer Münsterben élő irodalomtudóst, kétszemélyes munkacsoportunk főnökét foglalja magába.) Negyven horvát szépirodalmi mű jelenik meg német és osztrák kiadóknál - ez a mennyiség arányaiban számítva bízvást összevethető az 1999-es frankfurti magyar jelenlét rekordtermésével.
Mielőtt azonban belesüppednék a katonai diadaljelentések stílusába, el kell árulnom egy babonás félelmemet: megint háború lesz. A Lipcsei Könyvvásár e tekintetben már kétszer is pórul járt: 1999-ben, a bolgár díszvendégség évében, a Gewandhaus vásárnyitó koncertjébe csapott bele a koszovói háború, 2003-ban pedig Amerika Márton Laci felolvasását tartotta alkalmas pillanatnak arra, hogy beindítsa az Irak elleni „koalíciós" hadjáratot. (Most persze, öt év után, amikor se ki, se be, már bánja, mint kutya a vacsoráját.)
Igazán nem az érdekeiben sértett kultúrmenedzser mondatja velem, de ilyen alkalmakkor érzékelem a világnak fentebb említett törékenysége mellett esztelenségét, önpusztító abszurditását is. Mert mi történt például 1999 tavaszán azután, hogy a Gewandhausban bejelentették a bolgár kormányfő távolmaradását országának bemutatkozásáról, s a négytagú női a capella kiskórus immár csúcsszintű kormányjelenlét nélkül adta elő - nota bene igen szépen! - az Ótcsenást, az ószláv Miatyánkot. Hát az történt - mindenesetre így is el lehet mesélni -, hogy az Egyesült Államok a koszovói albánok védelmében megbombázta a belgrádi kínai nagykövetséget. Ráadásul még Konrád és Nádas kolléga is összekapott akkor egymással a Frankfurter Allgemeine hasábjain.
Békaperspektívából nézve a koszovói helyzet már most veszélyezteti a horvát Schwerpunkt nemzetiségi programját. A meghívott szerb állampolgárok, ha most fordulnak vízumért a belgrádi német képviselethez, zárt kapukra találnak. Így járt például É., újvidéki magyar szerző. Idemásolok egy részt leveléből - ha úgy tetszik, kordokumentum a kultúra embereinek kiszolgáltatottságáról:
„Az élet szép és nyugis lenne, ha meglenne a vízumom, de a helyzet a következő: vasárnap délután háromkor kiáltották ki a szabad Koszovó Köztársaságot. Az eredeti meghívólevelem kedden érkezett meg (enélkül be se engednek a konzulátus kapuján). Az állami tüntetést csütörtök délutánra hirdették meg, de ezek az előrelátó precíz németek már egy nappal előbb, szerdán megszüntették a vízumkérelmek átvételét. (...) Eddig igyekeztem nem hisztizni. Csöndben fohászkodtam a világbékéért (mint az elmúlt tizennyolc évben, amilyen nagy marha vagyok). Az ember megszokja, hogy körülötte semmi sem stabil."
Várady Tibor egyetemi tanár, a kilencvenes évek elején jugoszláv kisebbségügyi miniszter azt mondja a Népszabadságban, hogy nem érdemes sietnünk Koszovó elismerésével. „Nem látok semmilyen jogi vagy erkölcsi elvet, amelyhez igazán jó érzéssel és sietve kellene csatlakoznunk. Amikor Szarajevót bombázták, persze logikus volt azok oldalára állni, akiket bombáztak, és nem azokéra, akik a környező hegyekről lőttek. Természetes volt a srebrenicai áldozatokhoz fűzni rokonszenvet, és nem Ratko Mladicshoz. De most nem ilyen egyszerű a dolog. (...) Koszovó elismerése dührohamot váltott ki Szerbiában, amely célpontot keres. Miért állítsunk 300 ezer magyart a célkeresztbe? Azért, hogy Magyarország kapjon még egy ígéretet az amerikai vízummentességre?" Megvallom: nekem a habókos nacionalizmusok tombolásában kifejezetten imponál ez a „szent önzés".
Valamikor a hetvenes évek közepén Vitray Tamás körkapcsolásos vetélkedőt vezetett a tévé első programjában. Három vidéki városban azon versenyeztek a fiatalok - hármas csoportokban -, hogy melyikük tud gyorsabban feldíszíteni egy májusfát. Az egyik helyszínen, talán Sopronban, a versenyzők túlságosan ingatag létrát támasztottak a fának, s a magasba törekvő fiatalembereknek nem volt könnyű dolguk. Ezt látva Vitray ijedten üzente a stúdióból: „Vigyázzanak ám, nehogy lezuhanjanak", majd önmaga számára is váratlan nyíltsággal tette hozzá: „Az egész műsor nem ér annyit."
Vajon lesz-e ekkora belátás a Koszovó körüli konfliktus résztvevőiben? Az optimista válasz csakis így hangozhat: meglátjuk.