Végel László
Újvidék, 2008. március
Berlinből visszatérve Újvidéken zaklatott napok vártak rám. A szomszéd részletesen ecsetelte a választások előtti dilemmáját. Kezdetben a család nem szándékozott szavazni az elnökválasztások második körében. Inkább maradjanak otthon, győzögették egymást. A Szerb Radikális Párt elnökjelöltjére semmiképpen sem voksolnának, Boris Tadicból, a Demokrata Párt jelöltjéből pedig az elmúlt években végleg kiábrándultak, mivel olyan szorosan együttműködött Kostunicával, hogy ezzel a nemzeti érdek nevében az eddig európai orientáltságú Demokrata Pártot a Szerb Radikális Párt közelébe terelte.
Az utolsó pillanatban mégis elhatározták, hogy az urnák elé járulnak, és Tadicra voksolnak. Az éjszaka Tadic győzelmének hírére megkönnyebbültek, de a lelkiismeretük azóta sem tiszta. Tudják viszont, hogy más választásuk nem volt.
Megérkezésem után számos baráttal és ismerőssel találkoztam, akiktől ehhez hasonló történetet hallottam.
Nincs alternatíva, mondták.
Ugyanilyen fatalizmussal fogadták Koszovó függetlenségének kikiáltását is. Nincs többé valóságos alternatíva, s ez a legrosszabb, ami egy társadalmat sújthat. Ebben a légkörben kiáltotta ki 2008. február 17-én a koszovói parlament a volt déli tartomány függetlenségét, ami Szerbia legérzékenyebb, közel százéves sebét érintette. Mindenki várta ezt, de a társadalomra mégis úgy hatott, mint a derült égből a villámcsapás.
Azok, akik majdnem két évtizeden át szemben álltak a rendszerrel, s tisztában vannak Milosevic bűneivel, ugyanakkor Kostunica nacionalizmusával sem békéltek meg, most reményvesztetten és fásultan horgasztják le a fejüket. Két évtizeden át azért vállalták a kockázatot, azért szálltak szembe saját nemzetük nacionalizmusával, hogy ezt elkerüljék. Kudarcba fulladt minden igyekezetük, a nacionalizmus győzött. Ők a szerb nacionalizmustól szenvedtek vereséget, aztán velük együtt kell elszenvedniük a büntetést. Szerbia a nagyhatalmak játékterébe került, az Egyesült Államok és Oroszország rajta próbálják ki az erejüket.
Pristinában ünnepeltek, Belgrádban és Szerbia más nagyobb városaiban viszont iszonyú erejű tömegtiltakozás tört ki. A kormány természetesen újfent megerősítette azt, amit eddig is hangoztatott, hogy soha, semmilyen feltételek között nem ismeri el Koszovó független államiságát, és Koszovót továbbra is az állam részének tekinti. Teszi ezt annak árán is, hogy időtlen időkig elhúzódik Szerbia európai csatlakozása. Újra felerősödtek az Európa-ellenes hangok, amelyek eddig is igen erősek voltak. Szerbia ismét szembekerült a Nyugattal, amelynek oldalán a 20. században két világháborút nyert meg. Színre lépett a szenvedélyes oroszbarátság, amely eddig is a politikai kultúra része volt, csakhogy most elemi erővel tört fel.
A nagy tüntetéssorozatok a nevezetes napon, február 17-én kezdődtek, és beláthatatlan, hogy mikor fejeződnek be. Várható volt, hogy a kormány nemet mond a függetlenségre, bizonyos jogalapja van is rá, hiszen az 1999-es NATO-bombázást követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem irányozta elő a függetlenséget, vagyis ideiglenesen szüntette meg Szerbia Koszovó feletti fennhatóságát. Minden kormány így tett volna, még abban az esetben is, ha a Biztonsági Tanács legitimálja a függetlenséget. A szerb nemzeti érzelmek fellángolása tehát érthető.
A politikusok által felkorbácsolt tömegszenvedélyek ugyanis olyan méreteket vettek, és olyan eszméket hitelesítettek, amelyek arra mutattak rá, hogy Koszovó kérdésében Szerbia saját közel száz éve megoldatlan kérdésével kerül szembe.
A lakásom ablaka az újvidéki sugárútra néz, délelőttönként és esténként onnan figyelem az eseményeket. A diákok szabadnapot kaptak, ennek köszönhetően az ifjúság egész nap az utcán hömpölyög. Ablakcsörgés. Egy albán pék kirakatát verték be. Később megtekintem az üzletet, az albán pékség neve Európa, a tulajdonosa pedig már évtizede itt él köztünk.
Az utca az egyik napról a másikra veszélyes lett. Az egyik este a tüntetők ezzel a felirattal tűntek fel: „Ma Koszovó, holnap a Vajdaság". A felirat természetesen a kisebbségek ellen hergeli a tömeget. A sugárúton beverik az albán pékek ablakait. Újvidék központjában még nagyobb randalírozás folyik. Nap közben nincs kedvem az utcára se kimenni.
Az újságok, a rádió, a televízió hírei még ennél is rémisztőbbek. „Öljük meg az albánokat", skandálja a tömeg. Belgrádban felgyújtották az amerikai és a horvát nagykövetséget, a szlovén nagykövetséget pedig megrongálták. A belgrádi sétálóutca üzleteinek ablakait betörték, az üzleteket kirabolták. Az utcai konténereket felgyújtották. Elszabadult az erőszak és a gyűlölet. A kormány befolyásos miniszterei morálisan jóváhagyták az erőszakot, mondván, hogy ez a néhány betört ablak is a demokráciához tartozik. Mások meg mentegették a rendbontókat, s azt bizonygatták, hogy jogos érzelmi felindulásban elkövetett megbocsátható vétkekről van szó.
A kormányfő és néhány miniszter Belgrád utcáin zakógallérra feltűzhető jelvényeket osztogattak a népnek, ez állt rajtuk: „Koszovó Szerbia része". Az egyik miniszter hangoztatta is, hogy a polgárok ezzel mutatják ki az álláspontjukat. Először csak Belgrádban osztogatták a jelvényt, több miniszter ezzel jelent meg a televízió képernyőjén. Újvidéken néhány napos késéssel osztogatták a jelvényeket a népnek. Az autóbusz-állomáson két középkorú férfi beszélgetése ütötte meg a fülem. Az egyik bizalmasan győzögette a másikat, hogy jó lesz mielőbb jelvényhez jutni, nehogy véletlenül az utcán kellemetlen helyzetbe jusson az ember. Amikor észrevették, hogy éppen mellettük állok, óvatosan félrehúzódtak.
Így élünk egymás mellett ezekben a napokban. Gyanakszunk egymásra és félünk egymástól, mert a félelem ellenállhatatlanul terjed. Az emberek vásárolják az eurót, és gyűjtik a gyógyszereket. Amikor gyógyszertárban szemcseppet vásárolok, a gyógyszerésznő rákérdez: egy üveggel kér az úr, vagy többel. Az utóbbi időben nem tettek fel ilyen kérdést, mert senki sem vásárolt több orvosságot, mint amennyire szüksége volt. Két üveggel kérek, válaszoltam, mert bennem is felébredtek a kilencvenes évek emlékei, amikor nem lehetett orvossághoz jutni.
Előttem az egyik nő egy évre is elegendő idegcsillapítót vásárolt.
Kell a családnak, magyarázkodott.
Természetesen, válaszolta az elárusítónő.
Az újságok közlik a hírt, hogy felemelik az üzemanyag árát, a napokban a kenyér is megdrágul. Aztán felreppen a hír, hogy az oroszok a továbbiakban húsz százalékkal drágábban szállítják a gázt, tehát a gáz ára is emelkedni fog. Az újvidéki gázszolgáltató közvállalat igazgatója bejelentette, hogy az áremelkedés után a polgárok egy része nem lesz képes fizetni a gázszámláját. Ez igazán nem szép az oroszoktól, hallom úton-útfélén. Az embereknek rosszulesik, hogy Putyinban nincs belátás, pedig tavaly hatalmas kultusza volt Szerbiában.
Azt csak kevesen ismerik el, hogy az oroszok piacban gondolkoznak, és ha a gáz világpiaci ára megugrik, akkor Szerbiának is többet kell fizetnie érte. Még élt a remény, hogy a pravoszláv testvériség legyőzi a piac hatalmát. Egy illúzióval kevesebb, de ezt nem ajánlatos bevallani. Csak az EU-hoz való csatlakozás makacs híve, Mladjen Dinkic beszél erről az illúzióvesztésről, s közben megjegyzi, hogy nem kíván a kollektív téboly részese lenne. A B92 nevű független televízió ekránján az említett jelvény nélkül lép fel, és önfejűen közli, hogy nem is hajlandó viselni.
A B92 rádió és televízió egyébként a tüntetők céltáblája. Rendőrség őrzi, csak ezért nem rohamozta meg a tömeg. A nyilvános rendezvényeken a tüntetők mindig szimatolják, hogy felbukkannak-e az említett tévé munkatársai. Semmi kétség, ha rájuk bukkannának, lincselés lenne a vége. Számos intézmény lemond néhány olyan rendezvényt, amelyet a tüntetők nem tartanak eléggé hazafiasnak. Majd kedvezőbb időkben megtartjuk, biztatják magukat. Ha pedig nem mondják le, akkor a rendezvény botrányba fullad, erőszakos csoportok terrorizálják az előadókat, s a szerb nemzeti érdek elárulásával vádolják őket.
A rendőrség teszi a dolgát, de kedvetlenül, ímmel-ámmal, ami ékesen tükrözi a kormányon belüli megosztottságot. Hogyan fékezze a rendőr a rendbontókat, ha a kormány miniszterei morálisan igazolják a rendbontást? Kostunica kormányfő dicséri a rendőrség szervezettségét. A kormány egyik minisztere ennél is tovább megy: a rombolás is a demokráciához tartozik. Felgyújtották a tüntetők az amerikai nagykövetséget? Ha figyelembe vesszük, mit tettek ők a szerb nemzettel, akkor még jól jártak, tromfol a miniszter, aztán felháborodva kérdi, milyen jogon várják el a másként gondolkodók, hogy a kormányzat védje meg őket a tömeg haragjától. Betörtek néhány ablakot? Na és? Azoknak az országoknak a képviseletét rombolta a tömeg, amelyek elharácsolták Szerbia területének 15 százalékát. Egy százaléknyi területért egy betört ablak! Ez semmi, legyintenek a miniszterek.
A tömeg beveri a külföldi bankok kirakatait. Befolyásos politikusok buzdítják a polgárokat, hogy ne takarékoskodjanak ezekben a bankokban. A gazdasági szakemberek viszont bizonygatják, hogy valójában nem külföldi bankokról van szó, ezek hazaiak, csak külföldi bankok biztosították a kezdőtőkéjüket. Aztán ironikusan hozzáteszik, hogy azok is a „külföldi bankokban" tartják a pénzüket, akik ellenük ágálnak. Szórólapok hirdetik, hogy ne vásároljunk nyugati árucikkeket. A tömeg megrohamozza a szlovén szupermarketeket, továbbá a márkás nyugati cégek üzleteit, és fosztogatja őket. A Nike tornacipőket tartó üzleteket másodpercek alatt kifosztják, úgyhogy a „hazafiatlan" sajtó már a belgrádi Nike-forradalomról cikkezik. Ugyanakkor a tömeg továbbra is a külföldi márkákat vásárolja, a politikusok a legjobb külföldi személyautókkal közlekednek.
Radovan Jelasic, a nemzeti bank kormányzója mindennek ismeretében nyugtatja a kedélyeket. Azt mondja, nagy szerencse, hogy a szerbek mást mondanak, és mást cselekszenek.
Cioran kérdése jut eszembe. „Mégis, ha a Délkelet nem egyéb, mint a borzalmak hona (...) s a világ eme része felé indulva miért támad az embernek az az érzése, hogy - igaz: csodálatos - üresség felé zuhan." Aztán egy svájci íróval való beszélgetést idéztem fel magamban, aki jelenleg Berlinben él, mert nem képes elviselni a kibírhatatlanul unalmas svájci világot. Berlinben mégis történik valami. Akkor legjobb lenne, ha leköltözne Újvidékre vagy Belgrádba. Az sem lenne jó, válaszolta, mert az irodalom nem tudná elviselni azt a túlságosan izgalmas balkáni világot.
Jó neki, gondolom az újvidéki tömbház egyik lakásában, azzal a szándékkal, hogy mégis próbára teszem az irodalmat. Elviseli-e ezt a világot, ahol még a rossz is banális lett - és majdnem unalmas.