Mélyi József
A pécsi köztéri művészetről
Egy okos, világot járt festő barátom azt mondta egyszer a kilencvenes évek elején, hogy nekünk, magyaroknak az eljövendő időkben minden hibát el kell követnünk, amit a nyugatiak az elmúlt évtizedekben elkövettek, a listáról egyet sem spórolhatunk le. Mostanában néha elgondolkozom, közelebb jutottunk-e már a „minden"-hez, és másfél évtized távlatából igazat kell adnom neki: nemhogy mások hibáiból nem tanultunk, de még a sajátjainkból is alig. Meg kell hagyni, Pécs a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa projekt kapcsán az utóbbi két évben igencsak nagy léptekkel halad előre a tévedések listáján, a „hogyan silányítsunk el egy nagy lehetőséget, míg az szánalmas módon olvad semmivé" kategóriában gyakorlatilag az összes ide vonatkozó hibát kipipálták. Erről a lehetőségről és annak elpuskázásáról másik okos, kultúraszervező barátom azt mondta: „Úgy rontották el, hogy készen volt a partitúra, csak néhány jó zenészt kellett volna szerződtetni. Ehelyett elüldözték a karmestert, lecsíptek egy-két tételt, aztán átírták az egészet üstdobra." Bár még nem tudjuk, mi lesz a vége, és milyen zenei meglepetések várnak ránk, az a keserűség, ami az eddig elkövetett hibák nyomán felhalmozódott, biztosan nem múlik el nyomtalanul.
A hibák persze csak a lehetőségek fényében látszanak. Ha egy pillanatra kifordítjuk a duchamp-i világszemléletet, mely szerint nincsenek megoldások, mert problémák sincsenek, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy Pécsett ma nem lennének problémák, ha nem láttuk volna a megoldásokat. Pécsen kívül ugyanis lehetőség híján valamennyi vidéki városunk - hazánkra nézve már a „vidéki város" kifejezés is árulkodó - nyugodt kulturális életét éli: nem kell reflektorfényben szellemi problémákon rágódnia, nem kell a pesti értelmiség fanyalgása közepette új koncepciókat kidolgoznia vagy kritikát elviselnie a közterekhez kapcsolódó szemléletváltás tekintetében. Csak a felvillantott lehetőségek és a felmerült problémák viszonylatában rajzolódik ki a provincializmus és a nagyszabású városkoncepció ellentmondása. Jelen pécsi helyzetben, amikor már minden jel a nagyszabású provincializmus felé mutat, a kesergésen túl nincs más hátra, mint hogy józan kiindulópontot választva összefoglaljuk a többi város számára levonható és talán néhány év vagy évtized múlva hasznosítható tanulságokat. Ezen belül koncentráljunk csak egyetlen területre, a köztéri művészet problémájára!
Mielőtt valaki Magyarországon belefogna egy város köztereinek átformálásába, először a köztér szó jelentését kell megvilágítania. A köztér ugyanis ma Magyarországon - erősen leegyszerűsítve a közgondolkodást - nem a nyilvánosság terét, hanem csupán a házak közötti teret jelenti, a köztéri művészet pedig nem a tőlünk nyugatabbra szinte már közhelyes public-artot, hanem a fent említett téren felállított kő- vagy bronzszobrokat. Miközben a lehetőségekkel okosabban élő tájakon a közterek átalakítása gyakran kortárs művészek bevonásával zajlik, adott esetben helyspecifikus művekkel, szociális problémák feldolgozásával, nálunk a megbízók általában megrekednek a jól bevált, monumentális díszítőszobroknál. Az eredeti, nyertes pécsi pályázat kidolgozói a köztér átfogóbb, az interdiszciplináris gondolkodás felé nyitott fogalmában gondolkoztak. Ezt bizonyítja a „Közterek és parkok újjáélesztése" című kulcsprojekt-fejezet témafelvetése, illetve még inkább a pécsi egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke által kommunikációkutatók, művészek és művészettörténész közreműködésével elkészített háttértanulmány. A tanulmány az újjáélesztésnél is tágabb célt tűzött volna ki: a precíz helyzetfelmérésből kiinduló újrapozicionálást. A kutatók ajánlásaiból kirajzolódott a kortárs köztéri művészet és a területrehabilitáció szoros összekapcsolásának igénye. Ezen belül, elsősorban Charles Landry kreatív várospolitikájának elméletére támaszkodva javasolták a városi nyilvánosságot élénkítő, polémiákat felszínre hozó művészeti akciók programba emelését, párhuzamosan pedig új kommunikációs felületek létrehozását. A parkok, utak felújítása, a díszburkolatok lerakása mellett az építészekkel, kerttervezőkkel együttműködő, a társadalmi átalakulásokat követő, majd a városi térbe beavatkozó művész megjelenésének előfeltétele természetesen a lépték- és szemléletváltás lett volna.
Az előfeltételeket egyrészt a közterek állapota jellemzi - a Balokány-liget és a leendő Zsolnay Kulturális Negyed még két évvel a nagy esemény előtt is úgy néz ki, mint az Aranypolgár kezdő képsorain a médiamogul Xanadujának romhalmaza -, másrészt a beavatkozások eredménye: a legmegrázóbb példák a pécsi belvárosban találhatók. Az ezredfordulóra felújított Jókai tér ékes bizonyítéka a millenniumi kőbányászreneszánsznak. A díszkővel burkolt, Dévényi Sándor által kialakított, Bencsik István és Pál Zoltán szobraival díszített tér leginkább elszegényített Dani Karavan-utánérzésnek tűnik. A kőszobrok mellett ott áll a millenniumi emléktábla, magyarázat nélkül fekszik a villamossín, a téren átfut egy patak, itt-ott a burkolatba rejtett fényforrások világítanak. A megformálás a háborúban kárt szenvedett nyugat-európai városok ötvenes évekbeli buzgalmát idézi: a mindent betölteni kívánó akaratot, a „művészetet mindenhová, mindenáron" akcionizmusát. A városi szövetre húzott dekoráció persze gyorsan kiüresedik, jelentése elpárolog, a vákuumot pedig feltölti az eleven élet. Mivel a díszes kőburkolat a „kegyetlen" időjárás súlya alatt - nagyon hasonlóan a budapesti Király utcához - omlik-bomlik, egy névtelen köztéralakító érdekes beavatkozást hajtott végre: összeszedte a kihullott köveket, majd Pál Zoltán szobra tetejére rakva feltornyozta őket - a semmitmondó padszobrot hirtelen zsidó síremlékké funkcionálta át.
Akaratlan iróniájával még inkább kiemelkedik környezetéből a dzsámi mögött elhelyezett, Szent Bertalan szobrával ékesített harangláb. „A pécsi Széchenyi téri Belvárosi Katolikus Plébánia Templom egyházközsége harangszóra vágyott" - áll a tájékoztató prospektusban,1 és ezzel az igénnyel nehéz vitába szállni. Így készülhetett el - vitán felül állva - Bachman Zoltán alkotása, a kondulás előtt mozgásba kezdő és a dzsámi fölé toluló teleszkópos tákolmány, amely alatt a félig megnyúzott Szent Bertalan figurája tapos egy játék kígyó fején. Az objektum a környezetével egyáltalán nem számoló, a térhez erőltetett, ráadásul gondosan elrejtett attrakció, amely a felállítás gesztusát még értelmetlenebbé téve a belváros többi harangjával egyszerre szólal meg.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ehhez hasonló köztéri spektákulumok sem lépték-, sem szemléletváltást nem jelenthetnek; ahhoz valószínűleg paradox, de kézenfekvő módon vissza kellene nyúlni a pécsi művészeti hagyományokhoz. Jelenleg erre sem látszik nagy esély: bár Pécsett és környékén az elmúlt évtizedekben több színvonalas köztéri művészeti akcióra került sor, és néhány fiatal, köztéri projektekre érzékeny művész is feltűnt, a public-art fogalma a már megvalósulófélben lévő EKF-projektek esetében is csak ráaggatott díszítményként jelenik meg. Az eddig lefutott pályázatok eredményei alapján kirajzolódik, hogy a kiírók, a lebonyolítók, illetve az építészek és tájkertészek elsődleges és csaknem kizárólagos szempontja a városimázs-alakító terek létrehozása és a funkcionális problémák megoldása volt. Úgy tűnik, Pécs-Megyer, Pécs-Tettye és Pécs-Uránváros köztér-átalakítási projektje inkább a burkolatok és zöldterületek létrehozásáról, a járdák vezetéséről és az utak hálózatáról szól, semmint a köztéri művészetről.
A Pécs-Megyer városrész közterületeire kiírt pályázat nyertese elsősorban a „szlamosodás" megállítását tartja a fő feladatnak; ennek részeként a helyi lakosságot és a pécsi kortárs képzőművészeket is bevonná a köztér kialakításának folyamatába. Az elképzelés szerint a parkba kerülő művek létrehozását művészek vezetnék, miközben a helybeliek is részt vehetnének a „szerethető szobrok" létrejöttében. A pályázat szövegét idézve: „A lakosság egészének bevonásával lehetséges meghívott külső művészekkel a déli tereken és a Parkban public-art és land-art alkotások létrehozása."2
A Pécs-Tettye városrész megújítására vonatkozó pályázat díjnyertesének leírásában is szerepel a „public-art megjelenítésének elősegítése". Itt az Ágoston tér átformálása kapcsán keletkezett az alábbi, kissé keresetlen megfogalmazás: „A falon belépve egy felfelé nyitott, de a tér külső terétől vizuálisan izolált téri helyzetbe kerülünk. Az így létrejövő tér elsődleges célja a public-art, szobrászati, valamint általános művészeti installációk befogadása. Olyan alternatív kültéri kiállítási tér jön így létre egy történelmi téren, amely a várostól vizuálisan elzárt."3
Mindkét példa azt mutatja, hogy az építészek, tájkertészek és képzőművészek valódi közös munkája, koncepcióalakítása egyelőre csupán naiv ábránd. A tervekben a nyitott struktúrák és együttműködések helyett csak a díszkő burkolatok és fasorok elhelyezése után következhetnek a szobrok és az erősen kétséges kimenetelű „demokratikus festmények". A végleges, lezárt, kiszámíthatóan dekoratív felületek háttere előtt azonban csak nagy nehézségek árán jöhet létre (ha egyáltalán létrejöhet) a benne lakók számára is jelentéssel bíró, polemizáló vagy „szerethető" köztéri művészet. Ez a szemléleti hátraarc nem róható fel a pályázóknak; sokkal inkább a kiírók és elbírálók hibája. E hibából kifolyólag a szakmai előkészítő anyagokkal alá nem támasztott,4 egymástól függetlenül megvalósuló városi rehabilitációs projektekre végül - pályázattal vagy kézi vezérléssel - díszítmények kerülnek majd. A hátralévő majd két évben gyűlni fognak a jobb-rosszabb művészeti projektek, amelyeket itt-ott - tetszőlegesen vagy racionálisan - ügyes kezek majd egymásra tornyoznak. Természetesen ebből a hibából sem lesz nagy botrány. Lesznek köztéri performanszok, nyilván megjelennek majd a plakátok vagy óriásképek, lesz fényfestés is, de ezek az átfogó elképzelések híján múló dekorációvá silányulnak. A válogatott attrakciókból pedig olyan látványterek jönnek létre, amelyekben a városmarketing szempontjai elmossák majd az identitásképző, kulturális-szimbolikus elemeket.
Ha 2010-re már minden hibát magunk mögött tudunk, érdemes lesz megfontolni legalább két olyan város példáját,5 ahol a köztéri művészet az elmúlt évtizedekben szorosan összekapcsolódott a lakosság identitásának kérdésével - egy jól átgondolt, pedagógiai célú kiállítás, illetve egy jól előkészített városkép-átalakítás keretében.
Németországban Münster városa jó példa arra, hogyan válhat egy konzervatív szemléletű településből egy-két évtized alatt a kortárs köztéri művészet központja. A fordulat kiváltó oka ráadásul egy szoborállítás elleni tiltakozás volt: a hetvenes évek közepén George Rickey egyik kinetikus művét (Három forgó négyzet) a közönség, a sajtó és számos társadalmi szervezet egyöntetű és elsöprőnek tűnő ellenszenvvel fogadta (lásd: az adófizetők pénzének elherdálása). A helyi múzeum vezetője a népharag ellensúlyozására, valamint annak érdekében, hogy híd jöhessen létre a művészet és közönsége között, előadásokból és kiállításokból álló pedagógiai programot szervezett. Ebből a hídverési szándékból nőtt ki 1977-től kezdve a mára világhírűvé vált „Skulptur Projekte Münster", a köztéri művészet tízévente megtartott európai seregszemléje, a münsteri polgárok büszkesége, egyben a város bevételeinek egyik fontos forrása.
A háborúban a németek által szétbombázott, majd a nyolcvanas években Anglia legmagasabb munkanélküliségi rátájú Coventryben a kilencvenes évek elején kezdték meg a közterek újjáélesztésének programját, amelyet stílszerűen „Phoenix kezdeményezés"-nek neveztek el. Hosszú előkészítési fázis és válogatás után angol és külföldi művészeket, építészeket, designereket és egy költőt bíztak meg azzal, hogy öntsék teljesen új formába a belvárost, összekötve a város múltját a jelennel és a jövővel. Egy merész választással az alkotók közé került Jochen Gerz német művész is, aki e projekt keretében 1998 és 2004 között hozta létre a „Jövő emlékművét", egy üvegobeliszket, amelyet rövid szövegek kereteznek. Gerz hat év alatt, a sokszínű és soknemzetiségű helyi lakosággal együttműködésben készítette el művét, amely Coventry egyes társadalmi csoportjainak ellenségképeit térképezte fel, felállítása óta pedig a megbékélés egyik szimbólumává vált. A néhány évvel ezelőtt befejezett belvárosi átalakítás Coventryt Nagy-Britannia egyik fontos művészeti központjává emelte.
Münster 2004-ben, Coventry pedig 2005-ben kapta meg a Livcom-díjat, a legélhetőbb város címet. Pécs 2007-ben kategóriájában a bronzérmet nyerte el, de a 2010-es jelölésről egyelőre még hiba lenne beszélni.
Jegyzetek
1 Cseri László: A hajbókoló élményharangláb. http://archivum.epiteszforum.hu/muhely_utopia.php?muid=222
2 http://epiteszforum.hu/node/8572
3 http://architectforum.hu/node/8067
4 Patartics Zorán véleménye a Pécs-Tettye projekt kapcsán: „Elmondható, hogy csak nagyon kis részben foglalkoztak a fejlesztések más útjaival, így közösségépítő projektek, a public-art megnyilvánulásainak lehetőségeivel vagy akár a folyamatok dinamizálásának és katalizálásának kérdéseivel, továbbá azok hatásainak betervezhetőségével." http://epiteszforum.hu/node/7779
5 A városok csak valamivel nagyobbak, mint Pécs, de az országon belüli nagyságrendjüket tekintve még kisebbnek is tűnnek.