Takáts Józseffel beszélget Pikó András
- Az első kérdés szükségképpen személyes: milyen a viszonya az EKF-hez?
- Elég bonyolult érzelmi viszony ez. Egyrészt kulturálisfőváros-programot készíteni a legelején, a pályázati szakaszban igazi szenvedélybetegség volt. Nagyon intenzív, egyfókuszú életet éltem, nemcsak én, hanem mindazok, akik részt vettek ebben a munkában. Ettől a szenvedélybetegségtől elég nehezen szabadultam én is és mindenki más is, aki aztán kénytelen volt elhagyni a programot. A hivatalos programmal 2006 júniusa óta semmiféle kapcsolatom nincsen.
- Az az ambícióm, hogy megpróbálom rávenni, hogy kívülről nézve elemezze, mi történt az elmúlt két évben. Az előző kérdés azért volt fontos, hogy tisztán lássa az olvasó: mennyiben érintett, akár érzelmileg, akár másképpen.
- Nyilvánvalóan elfogult szereplő vagyok, akkor is, hogy ha megpróbálok többé-kevésbé tárgyilagosan elemezni.
- Egy laikus, viszonylag tájékozott újságolvasó számára a pécsi EKF története botránysorozatnak tűnik. Ha még olvasta is az ön által írt pályázatot, akkor hozzáteheti: Pécs álmodott egy szépet és nagyot, most meg tehetetlenkedik. Hallottam már olyan véleményt is, hogy egyszerűbb és jobb döntés lett volna az egyébként is számos szempontból kedvezőbb adottságú fővárosnak adni a lehetőséget, hiszen ott nagyobb befektetés nélkül is le lehetett volna bonyolítani egy ilyen kulturális programot, és nem kellene nemzetközi blamázstól tartanunk.
- Az EKF-program, Deák Ferenc egykori szavait használva, valószínűleg a magyar demokrácia állatorvosi lova. A pécsi történeten minden olyan betegség fölfedezhető, ami a mai magyar társadalmat, mentalitását, a mai magyar politikai elitet, mentalitását jellemzi; ami a demokrácia működésmódját jellemzi. A szociológusok imádhatnák ezt a témát. Azt nagyon nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha. Utólag nyilván úgy látszik, hogy rossz döntés született, amikor Pécs lett a „kulturális főváros". De hát az egész életünk tele van ilyesfajta választásokkal: döntünk valami mellett, és aztán utólag azt mondjuk, hogy rossz döntést hoztunk. Ma nem tudhatjuk biztosan, mit tartunk majd utólag jónak. Ha a „kulturális főváros" cím kapcsán fogalmaz meg valaki ilyen kritikát, annak a bölcsessége nem sokkal több, mint ha utólag azt mondja valaki, hogy rosszul mentem férjhez, a Hufnágel Pistihez kellett volna.
- Megfogalmazom másképp a kérdést, segítségül híva Robert Palmert, az EKF-programsorozat egyik vitathatatlan tekintélyét, aki a Népszabadságnak adott interjújában tulajdonképpen nyugtatólag mondja, hogy azok a konfliktusok és azok a bajok, amelyek olyan nagyon látványosak most Pécsett, azok mindenütt előfordultak korábban, mondhatni típusosak. Ha igaza van Palmernak, akkor nem annyira a magyar valóság, hanem az európai gyakorlat állatorvosi lovaként kell tekintenünk Pécsre.
- Robert Palmernak csak részben van igaza. Tőle tudom én is, más is, abból a két kötetből, amit az Európai Unió fölkérésére Palmer-jelentés néven írt és összeállított, hogy az Európa Kulturális Fővárosa-programok 2004-ig különböző nyugat-európai városokban sok helyütt ahhoz vezettek, hogy az EKF-menedzsmentek konfliktusba kerültek a helyi kulturális élet szereplőivel vagy a városvezetéssel. Viszont Palmernak sincsenek tapasztalatai kelet-közép-európai városokról, amelyekben egészen más társadalmi kontextusban működik akár a programot végrehajtó menedzsment, akár a városvezetés. Mindaz, amit állít, glasgow-i, grazi vagy lille-i tapasztalatokra utal. Azok azért elég távoli világok Pécshez képest. Egyáltalán nem mindegy például, hogy kicsoda, miért és milyen érvekkel fogalmaz meg bírálatot a menedzsmenttel szemben. A közös az ottani és itteni tapasztalatokban inkább csak annyi, hogy ott is, itt is nagy várakozások övezik a programot, miként egy olimpia vagy világkiállítás megrendezését. Nagy a sajtófigyelem: a nyilvánosság ezt az ügyet nem úgy kezeli, mint más projekteket. Tehát az EKF-programokkal kapcsolatban általában nagyon sok bírálat meg szokott fogalmazódni, de ez még nem jelenti, hogy ugyanazon típusú problémák merültek volna föl, mondjuk, Lille-ben, mint Pécsett.
- Milyen egy típusos lille-i konfliktus, és milyen egy pécsi?
- Általános tapasztalat, hogy az utóbbi fél évtized kulturális fővárosaiban Nyugat-Európában nagymértékben társadalmasították, társadalmasítják a programot. A helyi lakosság bevonása végtelenül fontos szempont. Erre jó okuk van: a Kulturális Főváros-évek programjainak látogatói elsősorban a helyi lakosok. Van persze turizmusnövekedés is, de a legfőbb kulturális fogyasztó mégiscsak a helyi lakosság. Nagy súlyt helyeznek tehát arra, hogy már a programévet megelőző években sokan legyenek közülük érintettek, sokan vegyenek részt öntevékeny módon a programban, hogy a Kulturális Főváros-évet úgy éljék meg a város lakói, mint sajátjukat. Ez például olyan szempont, ami Pécsett szinte egyáltalán nem érvényesül, sőt inkább ellenkező folyamat zajlott le.
- Nem értem. Hiszen a pécsi pályázati anyagban éppen ön érvel amellett, és ez az érv aztán nagyon hangsúlyossá vált például a döntés előtt az Élet és Irodalomban lefolytatott vitában is, hogy Pécs annyiban kiemelkedik a magyar kandidáló városok közül, hogy egy hoszszú, éveken át tartó szellemi erjedés és munka eredménye a Brüsszelbe került pályázati anyag.
- Ez így igaz, ahogy annak idején írtam. Valóban a helyi értelmiségi eliten belüli vita és erjedés előzte meg a pályázati könyvnek az elkészültét, az abból fakadó energiák táplálták a pályázatírás folyamatát és helyi kommunikációját is. Ám az egykori lelkesedés és elkötelezettség mára nagyon megkopott. Azt hiszem, ezt nemcsak én látom így, hanem majdnem minden pécsi kulturális szereplő. Talán itt ragadható meg a pécsi és a lille-i problémák közötti különbség is. Nyilvánvalóan jelentős konfliktusforrás egy ilyen program társadalmasítása. A menedzsmentek általában nem szeretik, ha nagyon sok társadalmi szereplő tüsténkedik a program körül, mert akkor állandóan egyeztetni kell velük. A nyugat-európai kulturális fővárosok esetében azonban ezt a konfliktustípust muszáj elvállalni. Olyan országokban, ahol az új épületek megépítése előtt közösségi tervezést valósítanak meg, nem lehet megtenni, hogy a város legfontosabb programját ne alakíthassák az ott élők, még ha konfliktus támad is a menedzsment és a helyi résztvevők között. Pécsett nem társadalmasítás utáni, hanem társadalmasítás előtti konfliktus alakulhat csak ki a menedzsment és a kulturális szereplők között. A nyugat-európai városok politikai vezetése általában az EKF-program társadalmasításának a híve, mivel onnan, a helyi társadalomból származik a legitimációja. A pécsi városvezetés viszont mindig is nagyon félt attól, hogy a program irányítása kikerül a szűk városházi vezetés ellenőrzése alól. Ez a félelem ott volt már a kezdet kezdetén is, és szerintem most is nagyon jellemző rájuk.
- Az egyik magyarázat szerint annak, hogy a városvezetés kapcsolata, magatartása a pályázatot mégiscsak összegründoló, kitaláló civilekkel nem vált partnerivé, az az oka, hogy Pécs győzelme - bármily furcsa is ezt állítani a szakmai zsűri által szinte egyöntetűen legjobbnak tartott pályázat kapcsán - politikai döntés eredménye volt. A helyi politikai elit nyilván abból meríthette a bátorságát, hogy a végső sikert hozó teljesítményt, a politikai kijárást magáénak tulajdoníthatta, és ezáltal csökkenthette is annak a szellemi teljesítménynek az értékét, amely a pályázatban megtestesült. Itt érzem egy kicsit az ön felelősségét is. Szerintem ezzel a lehetőséggel ön is számolt, és abban a döntés előtti vitában, amelyet épp a cikke indított el, cáfolat formájában, de épp ön sorolja föl azokat az érveket, amelyek alapján egy politikai jellegű döntés esetén is Pécs lehetne a győztes. Én ezt érthető és ügyes taktikai húzásnak gondoltam, de a következményei lehet, hogy végzetesek lettek: akarata ellenére is megágyazott a program „civilmentesítésének".
- Én nem találtam problematikusnak sem akkor, sem most, ha politikai megfontolásból egy vidéki város mellett dönt a kormány. A kulturális decentralizáció - vagy általában az ország decentralizációja - mellett érvelni politikai érvelés, és szerintem helyes érvelés. Magyarország kulturális térszerkezete erősen egyközpontú, és emiatt a területi alapú kulturális esélyegyenlőtlenség világában élünk.
- Bocsánat, hadd pontosítsak. Én a politikai döntést indokolhatónak tartom közpolitikai szempontból, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a vita ideje 2005 ősze, tehát bő fél évvel a választások előtt vagyunk. Az ön politikai érvei erre a helyzetre is reagálnak, amikor indirekt módon de rámutat arra, hogy egy vidéki város melletti döntés választási-politikai szempontból is miért lehet kifizetődőbb, mint a főváros melletti döntés.
- Nézze, voltak belső információim arról, milyen tervek fogalmazódtak meg az EKF-cím Budapestnek ítéléséről a kormányzat körében már a pályázatok beadása előtt. S ma már biztosan tudom, hogy nem voltak pontatlan információk. Én éppúgy, mint más pályázó városokbeli társaim, meg szerettem volna nyerni a pályázatot. Ez volt a dolgom, erre kaptam fölhatalmazást, és megtettem érte, amit megtehettem, például az említett cikkel is. De nem politikai döntésre sarkalltam benne a kormányt, hanem megpróbáltam kizárni a Budapest melletti politikai döntés érveit, és azt írtam, hogy az volna részéről a legokosabb, ha egyszerűen elfogadná a nemzetközi szakmai zsűri ajánlását.
Ahhoz egy oknyomozó újságíró kellene, hogy kinyomozza, mi és hogyan történt például azon néhány óra alatt, ami a nemzetközi szakmai zsűri szavazása és a kormánydöntés között eltelt. Mivel a nemzetközi zsűri Pécs melletti ajánlása, szavazása meglehetősen egyértelmű volt, nem nagyon hagyott latolgatási lehetőséget a kormánynak. Ha szembe kívántak volna vele menni, akkor csak meglehetősen kínos kanyarok árán tehették volna, meglehetősen felfokozott légkörben. Persze megtehették volna. Végig kellene kérdezni az összes érintettet, és akkor talán rájöhetnénk, hogy vajon tényleg született-e valamilyen alku, valaki valóban fölajánlott-e valakinek valamit. Pécsett is terjed az a pletyka, hogy a Tubesre telepítendő radar kérdése össze van kötve a kulturális főváros cím elnyerésével: Pécsnek azért kell elviselnie a radart, mert megkapta a „kulturális főváros" címet. Ha ilyen üzletet kötött valaki, nagyon rossz üzletet kötött...
- Ha meg nem kötött, a pletykát terjesztve nagyon rossz píárt folytat az EKF mellett.
- Így van.
- Azonnal kiderült a pályázati eredmény hirdetése után, hogy „birtokon kívülre kerülhetnek?"
- Valójában már a győzelem előtt. Semmi meglepő nem volt abban, ami bekövetkezett, még ha nehéz volt is megélni.
- Ezt nem értem, hiszen a pályázati anyag szerves része volt annak leírása, hogyan áll föl a menedzsment, milyen szakmai és szervezeti autonómiát élvezhet, hogy ebben a történetben a különböző hivatalos, társadalmi, szakmai és közhatalmi szereplőknek melyek a feladatai és lehetőségei. Ebből nekem úgy tűnt, hogy a pályázat előtt erről a politikai vezetés és önök között született valamiféle egyezség.
- Semmiféle egyezség nem született.
- A pályázati anyag felvázol egy nagyon erős közép- és hosszú távú víziót Pécs kulturális jövőjéről, sőt mivel a széles értelemben vett kultúrát tenné a gazdasági-társadalmi fejlődés legfontosabb motorjává, ez egyben a város általános fejlődéséről megfogalmazott markáns koncepció is. Nehéz elhinni, hogy ehhez a koncepcióhoz az a városvezetés nem alakított ki semmilyen viszonyt, amelynek győztesként a megvalósítást kellene irányítania.
- Kettősség volt jellemző a városvezetés és a pályázat viszonyára. Egyrészt Toller László olyan polgármester volt, aki nagyon szeretett nyerni, igazi versenyző típus. Egy idő után, gondolom, rájött - noha engem nem nagyon ismert személyesen -, hogy ha nem vagyok, és nincsenek azok az emberek, akik együtt dolgoznak velem, akkor nem fog nyerni. Így aztán hagyott dolgozni bennünket, olyannyira, hogy a teljes pályázati szakaszban hét percnél többet nem beszéltem vele összesen. A pályázat tartalma, felteszem, egyáltalán nem érdekelte, csak a sikere. A helyi szocialisták többsége viszont nem nagyon szeretett bennünket, ez teljesen világos volt kezdetektől fogva.
- Az miből derült ki, hogy a helyi szocialisták nem szeretik önöket?
- Megtették például, hogy elhívtak egy frakcióülésre, hogy ott számoljak be azokról a beruházásokról, amelyek szerepelnek a kulturálisfőváros-pályázatban. Hozzáteszem, összesen egyetlenegyszer hívtak meg. Nem kevés pénzről volt szó, akkor 37 milliárdos volt a teljes fejlesztési csomag. Ekkorát Pécs nem nagyon látott az elmúlt ezer évben. Igazán érdemes lett volna a várost vezető frakciónak tanulmányoznia. Megérkeztem, és ott mondták, hogy három perc alatt foglaljam össze, hogy mik is lesznek ezek a fejlesztések. Mondtam, hogy három percben nem lehet összefoglalni; vagy adjanak több időt, vagy hagyjuk a fenébe az egészet. Ragaszkodtak hozzá, hogy három percben foglaljam össze a lényeget, nekik ugyanis nincs több idejük erre a kérdésre. Ez mindent elárul a viszonyunkról, azt hiszem. Nem azért hívtak oda, hogy tájékozódjanak, inkább hogy megalázzanak, hogy éreztessék, ők az urak, hiába én dolgozom a pályázaton.
Eszembe jut, hogy amikor 2005. október 19-én Pécsett Toller sajtótájékoztatón bejelentette a győzelmet, az is egészen tragikomikusra sikerült. Fölvonult a teljes helyi szocialista frakció meg a szokásos embereik, tele volt a terem olyanokkal, akikkel azelőtt sohasem, egyetlen EKF-fórumon sem találkoztunk. Alig ismertem valakit. A polgármester nyilvánosan köszönetet mondott nekem, de Tarrósy Istvánnak, aki a pályázat menedzser-vezetője volt, és ott állt mellettem, már nem mondott köszönetet - ennek jelzésértéke volt. Majd köszönetet mondott három olyan embernek is a kulturálisfőváros-pályázat sikeréért, akik közül kettőnek a nevét se hallottam addig, és még egyvalakinek, akinek meg semmiféle köze nem volt az egészhez. Aztán gyorsan kiderült, hogy a pályázat létrehozói többé nem foglalkozhatnak a fejlesztésekkel, egy-két hét múlva pedig már láttuk a helyi szoci tervezeteket, amelyek az egész EKF-programot más szervezethez telepítették volna. Hosszú hónapokig semmiféle hivatalos irányítása nem volt 2005 októbere után a programnak: mi, a pályázat készítői, mindenféle jogi felhatalmazás és költségvetés nélkül vittük tovább hónapokon keresztül az EKF ügyeit. Aztán a 2006. márciusi brüsszeli meghallgatás kikényszerített valami megoldást. De nem a jó megoldást.
- Volt-e másfajta vagy ehhez képest másfajta viszony a helyi politikai elit más pártokban, ellenkező oldalon ülő képviselőivel?
- A többi frakció nem osztott, nem szorzott. Nekünk nem ártottak, és nemigen tudtak segíteni. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor a pályázati koncepció elkészült, és a közgyűlés elé került, a vitájában az összes frakció összes szónoka nagy elismeréssel beszélt a munkánkról, leszámítva egy fideszes képviselőnőt, aki azóta már nem fideszes, hanem az EKF-menedzsment egyik igazgatója.
- A vízió arról szól, hogy hogyan alakulhat át egy egykor virágzó, de mára fejlődési lehetőségeit vesztő bányászváros a kulturális ipar által fejlődési pályára állított regionális kulturális központtá, hogyan értelmezi át a saját belső viszonyait, a határokon átnyúló regionális viszonyait meg az országon belüli kapcsolatait. Ehhez a jövőképhez, ennek szolgálatába rendelték az összes nagy beruházást, amellyel kapcsolatban most is, de szerintem korábban is megfogalmazható a fenntarthatóság szempontja felől kétely, kritika. A Nagy Kiállítótér projekt leállításának is ez az oka...
- Inkább az indoka.
- Nem tudom, lehetséges, hogy indok és nem ok. Nekem mégis meggyőzőnek tűnt az az indoklás, hogy a Nagy Kiállítótérhez kapcsolódó régészeti feltárások a költségek és a beruházás időpontját tekintve is tarthatatlanná teszik a projektet.
- Mivel senki még egy kapavágást sem tett az építési területen, senkinek nem lehet biztos tudása se a várható költségnövekedésről, se a beruházás időtartamának a meghosszabbodásáról...
- Értem. A kérdést akkor általánosan fogalmaznám meg: biztosan elbírja-e és fönntarthatja-e a város a következő harminc évben is azt a kulturális intézményrendszert, hálózatot, épületegyüttest, amelyet most létre tud hozni?
- Először is az, hogy ilyen nagyszabású városfejlesztési programot tartalmaz a pécsi pályázat, a kormányzat pályázati kiírásának köszönhető, amely erre ösztökélte a pályázó városokat. Ha a pályázat nem kívánta volna a pályázó városoktól, hogy nagyszabású városalakító tervvel álljanak elő, akkor nem álltunk volna elő ilyen tervvel. A kormányzatnak van a legnagyobb felelőssége abban, hogy a pécsi EKF-program nagyszabású fejlesztéseket tartalmaz. És a kormány annyiban állta is a szavát, hogy az Új Magyarország fejlesztési tervbe bekerült kiemelt programként az EKF-program öt (ma már csak négy) nagy projektje, meg lehet őket valósítani - noha szerintem nem abból a kalapból finanszírozzák, amiből kellene.
Én úgy gondolom, hogy a kormányzatnak nemcsak a megvalósítás finanszírozásával, hanem a fenntarthatósággal kapcsolatban is van felelőssége. Utalnék az első kormány és város közötti szerződésre, amelynek egyes szakaszairól 2006-ban részben még én tárgyaltam, s még Toller László írta alá. Van egy pontja, emlékeim szerint a kilences, amely rögzíti, hogy a későbbiekben a kormányzat és Pécs város önkormányzata közösen fogja megvizsgálni annak a lehetőségét, milyen formájú és arányú központi költségvetési részfinanszírozást lehet biztosítani azon újonnan létrejövő pécsi kulturális intézményeknek, amelyek országos vagy nemzetközi hatókörűek lesznek. Ez máig érvényben lévő szerződés; igaz, nem tudok róla, hogy az akkori tárgyalás szálait felvették volna a pécsi városvezetők. Ausztriában a vidéki operaházakat résztámogatásban részesíti az osztrák állam, mint ahogy ugyanezt teszi a fővárosban is. Egy ilyen típusú finanszírozási modellnek a lehetősége benne van az első kormány-város szerződésben: ez lehetne az egyik, de csak az egyik lába ezen intézmények fönntartásának. A másik lába pedig a Kulturális Főváros-program sikere lehetne, vagy inkább kellett volna hogy legyen.
- Mint kezdő lökés?
- Pontosan. Mondok két példát ezzel kapcsolatban. Ha Pécs valóban regionális jellegű „kulturális fővárossá" vált volna - azért beszélek feltételes módban, mert jelen pillanatban nem nagyon utal már erre semmi -, akkor elvileg létrejöhetett volna ezen új intézményeknek egy bővebb, regionális fogyasztói piaca. A kulturális fogyasztói szokások persze nem egyik napról a másikra alakulnak ki, változnak meg, de miért ne lenne elképzelhető, hogy a pécsi Nagy Kiállítótérben rendezett Míró-kiállításért, az új pécsi hangversenyteremben rendezett Cecilia Bartoli-koncertért autóba ülnek Kaposváron, Eszéken, Szegeden vagy Nagykanizsán?
- Ez teljesen reális elképzelés, a Leonardo-kiállításért kis túlzással a fél ország zarándokolt el Debrecenbe...
- Igen. Az EKF költségvetésének jelentős kommunikációs és marketingkeretét részben Pécs hazai és nemzetközi régiójában kellene elkölteni, segítve annak a regionális kulturális fogyasztói piacnak a létrejöttét, amely az intézmények fönntarthatóságának második előfeltétele. S a munkát már régen el kellett volna kezdeni.
De legalább ilyen fontos, harmadikként, a városi kulturális kereslet növelése is. Ahhoz, hogy a pécsi hangversenyterem 2016-ban is fenntartható legyen, a mostani középiskolásokra vagy az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályába járókra kell úgy tekintenünk, mint lehetséges majdani koncertlátogatókra. Az volt a tervem például, hogy készítünk egy az EKF-ről, a művészetekről, Pécsről szóló iskolai tankönyvet számukra: valójában képregényt, Gróf Balázs rajzaival és stílusában, ironikusan, azon a vizuális és beszélt nyelven, ami e korosztályok sajátja. Megpróbálkoztunk volna egy új típusú, kicsit underground stílusú művészeti neveléssel a pécsi általános és középiskolákban, egyetemi önkéntes „tanárok" segítségével, annak érdekében, hogy 2016-ban azon gyerekek közül, akik ma képregényeket olvasnak és órákon át neteznek, sokan ott üljenek majd a világzenei, jazz- vagy komolyzenei koncerteken a hangversenyteremben.
- Mégis, az embernek egyfajta „münchhauseni" vállalkozásérzete van, újraolvasva a pályázatot. Azt írja, hogy a pécsi EKF sikere önmagában elindíthatja az ország kulturális térképének a színesedését, a kulturális decentralizációt. De ahhoz, hogy ez sikeres legyen, ahhoz elsősorban a politikának, a kulturális elitnek is el kell fogadnia ezt célként, és tudatosítania kell folyamatosan azt, hogy ezt a célt akarja megvalósítani. Szerintem ebben nincsen konszenzus ma Magyarországon.
- Ez teljesen nyilvánvaló.
- De akkor nem úgy áll a dolog, hogy mindenki szereti a gondolatot, amíg az egy szépen kötött pályázatban található, de senki sem gondolja komolyan, hogy az országnak ekként kellene működnie?
- Igen, egyetértek. De bárhol ment is végbe decentralizációs folyamat az elmúlt tizenöt-húsz évben Nyugat-Európában, nem úgy zajlott le, hogy a központi kormányzat vagy az állami bürokrácia elhatározta saját jó szívére hallgatva, hogy innentől kezdve leadunk bizonyos jogköröket, mert rendesek vagyunk. Épp ellenkezőleg. A vidéki centrumokban élők gondolták azt, hogy na, azért ez most már így egy kicsit sok a centralizációból, tessék szépen leadni nekünk jogköröket!
- Kik lettek volna ehhez szövetségeseik? Lettek volna egyáltalán? Miért nem akar például Pécs engem mint gyulai születésű, élete harmadát Szegeden töltő, most épp fővárosi polgárt szövetségesévé tenni?
- Értem az indulatát, de azért, ami most van, pontosabban nincs, nem tudok felelősséget vállalni.
- Miért, önöknek volt erre terve, koncepciója? Nem akarok igazságtalan lenni, mert nyilván kevés ideje maradt, de 2005 és 2006 között sem éreztem ilyen szándékot, azt leszámítva, hogy a sokat idézett Élet és Irodalom-vitával sikerült vitát generálni, de annak sem a kulturális decentralizáció volt az igaz tétje, hanem egyfajta politikai pikantéria: lehet-e a széllel szemben pisálni, Budapesttel szemben győzni?
- Nézze, többversenyzős pályázat esetében a siker sok esetben azon múlik, ki az, aki tematizálni tudja a vitát, és ki az, akire a tematizált vita iránya mutat. Az, hogy én a cikkeimmel a decentralizáció kérdését az EKF-pályázatról folyó vita középpontjába próbáltam emelni, részben taktikai lépés is volt: a vita témája Pécs városára mutatott. Sikerült, még ha erre azt is mondhatja, hogy pirruszi győzelem volt. Nincs vitánk, az volt.
Eszembe jut most egy történet. A győzelem bejelentése után, 2005. október végén vagyunk, pécsi kulturális bizottsági ülésen, pezsgőbontás idején. Én ekkor már nem voltam olyan boldog, mint a képviselők, ezért néhány dolgot a figyelmükbe ajánlottam. Például hogy kulturálisfőváros-programot rendezni olyan, mint olimpiát vagy világkiállítást: a város sikerének a lehetősége is benne van, de bele is lehet bukni. Nagy adósságterheket, pénzügyi terheket hozhat a város számára, ha rosszul csináljuk. Már most, az elején közösen végig kellene gondolnunk, mondtam, hogyan tudjuk ezt elkerülni. Fölvetettem például, hogy Pécs város kulturális bizottsága kezdeményezhetné a többi pályázatban részt vett város kulturális bizottságai felé, hogy közösen hozzanak létre szakmai munkacsoportot, amely végiggondolná, írásba foglalná a kulturális decentralizáció feltételeit és esélyeit Magyarországon. Komolyan gondoltam és gondolom ma is, hogy Pécs, ha már ennek az eszmének is köszönheti a sikerét, tartozik annyival Miskolcnak, Szegednek, Győrnek és részben Budapestnek is, hogy a kulturális decentralizáció kérdését napirenden tartja, és igyekszik végiggondolni úgy, hogy a budapestiek mindezt ne ellenük irányuló támadásnak érzékeljék. Talán ha több időm van, akkor lett volna erre lehetőség. Néhány nagyobb vidéki város, Miskolc és Szeged egy-egy alpolgármesterével beszélgettem erről, és úgy láttam, hogy ennek a szövetségnek volna realitása. Sajnos Pécsett nem gondolták komolyan.
- Van-e még esélye az eredeti pályaműben leírt koncepciónak a megvalósulásra?
- Nézze, a részletekkel nem vagyok pontosan tisztában. Nincsenek belső információim arról, hogy a pécsi városházán vagy a menedzsmentközpontban, amely a folyamatot irányítja, mit terveznek. Néhány dolog nyilván megmaradt a pályázati koncepcióból. Valószínűleg a hangversenyterem és konferenciaközpont meg fog épülni. A szívünk csücske, a „közterek és parkok fejlesztése"-projekt, amelynek a kidolgozását fejlesztési szakember és építész munkatársaimmal, Szokolai Zsolttal és Patartics Zoránnal a legjobban szerettük, megvalósul. Ebben a projektben még mintha tovább élne az a szellem, ami áthatja az eredeti pályázatot. Egyes elemek tehát megmaradtak és megvalósulnak, de már eltűnt az a szellem, ami összekötötte őket, a fejlesztéseket a kommunikációs tervekkel, a program dizájnját a társadalmasítás tervezett akcióival. És ez nem is olyan nagy csoda, hiszen személyi folytonosság alig van, intellektuális folytonosság pedig nincs a mai menedzsment és a pályázat egykori készítői között.
- A kulturális decentralizáció gondolatát nem lehet kivenni a pályázatból, ez a gondolat nyerte meg Pécsnek a lehetőséget. Ha a program végül az eredeti elképzelésekhez képest nem is, vagy nem úgy, vagy épp kudarcosan valósul meg, a gondolatot mindez nem feltétlenül kell hogy hiteltelenítse. Lehet, hogy ez mégis sikernek könyvelhető el?
- A sikertelen történeteknek is megvannak a maguk tanulságai. Lehetséges, hogy az EKF-program kudarctörténet lesz, mert Pécs túlzottan nagy adósságállománnyal kerül ki belőle, s a 2010-es évet nem övezi majd a helybéliek lelkesedése. 2010 választási év is: ez azzal járhat, hogy a választási kampány rányomja a bélyegét a programokra is. Nem lepne meg, ha a választási kampány idején borzasztó sok program lenne, más időszakokban meg alig valami. Magyarországon vagyunk, nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy sejtsük, valószínűleg az őszi önkormányzati választások lezárultával már üres lesz a kaszsza. Lehetséges, olyan lesz a pécsi év, mint nemrég Patrasz Kulturális Főváros-éve volt: túlzottan föl volt túrva a város, az építkezések nem fejeződtek be, a lakók nem voltak lelkesek, sok botrány övezte az egészet, az európai kommunikációja gyenge volt, de hát valami mégiscsak megvalósult ott is. Remélem, nem így lesz, de ha így lenne, akkor is megmarad az egészből néhány új épület, tér, park, és néhány lelkesítő idea. És egy csomó tanulság. Legalább tudni fogjuk, hogy legközelebb nem így kell csinálni.
A pécsi pályázat koncepciója egy nemzetközi régió, a Balkán és Nyugat-Európa közti határvidék kulturális teljesítményeit és tapasztalatait állította koncepciójának középpontjába. Ahogyan a pályázatban olvasható: „Péccsel egy évre fővárossá válna Európa egyik legismeretlenebb határvidéke." A pályázat regionális jellegét (dél-dunántúli kiterjesztettségét, valamint Szeged kiemelt partnervárosi szerepével dél-magyarországi hatókörét) e Trieszttől Tuzlán át Temesvárig húzódó várossáv bevonása teszi teljessé és nemzetközivé. A HATÁRTALAN VÁROS cím részben arra utal, hogy a pécsi pályázat túl kíván lépni a nemzetállami határokon, és egy nemzetközi régió kulturális kapcsolatrendszerében találja meg a város helyét és közvetítő szerepkörét.
A kulturális centrum és periféria kérdését ily módon középpontba emelő pályázat hangsúlyozza, hogy a magyarországi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat alapvető tétje a kulturális decentralizáció: hogy lehetőséget kap-e egy vidéki középváros arra, hogy 2010 által megerősödjön, s kulturális pólussá váljon a magyar kultúrában, nyitottabbá téve egy fontos nemzetközi kisrégió felé. A pályázat pécsi tétje egyrészt, hogy kap-e fejlődési lökést az ország egyik elmaradott, stagnáló gazdaságú régiója, a dél-dunántúli; másrészt, hogy kap-e esélyt Pécs, hogy kulturális léptékváltást hajtson végre, s nemzetközivé tegye kulturális intézményrendszerét.
A pályázat felvázolja egy újfajta (európai mintákat követő) városi kulturális politika kereteit, a kulturális várostervezését, amely a kultúrát és a művészeteket nem egyszerűen önálló értéknek, hanem a városias életformák alapelemeinek tekinti, amelyek révén elő lehet segíteni a város megújhodását, részben gazdasági felélesztését is. „A kultúra tervezése a város tervezését jelenti, és viszont" - olvasható a szövegben. Pécset olyan településként mutatja be a pályázat, amely egyrészt az élettel teli nyilvános terek városa, másrészt a modern művészet második legfontosabb magyarországi helyszíne. „Középváros, amely a városi élet másfajta modelljét tudja felmutatni, mint a metropolisok vagy a kisvárosok."
A pályázatba foglalt fejlesztések célja az, hogy a városnak legyen megfelelő számú, nagyságú és európai színvonalú kulturális és művészeti tere a Kulturális Főváros-év megrendezéséhez; előmozdítsa a kulturális ipar helyi és regionális fejlődését; felélessze egy-egy városrész városiasságát; s hozzásegítse Pécset, hogy egy nemzetközi régió egyik kulturális központjává váljon. Az öt kulcsprojekt a következő: egy ezerfős, korszerű Zenei és Konferenciaközpont, illetve egy új, az információs társadalom kihívásainak megfelelni képes Regionális Könyvtár megépítése; a Zsolnay-gyár nagy, döntően műemléki épületegyüttesének felújítása és kulturális negyeddé szervezése; a Modern Magyar Képtárnak helyet adó barokk épülettömb kiegészítése új szárnnyal, hogy nagy időszaki művészeti kiállítás befogadására alkalmas tér jöjjön létre a pécsi múzeumi negyedben; s a közterek és parkok újjáélesztését célul kitűző projekt, amely szorosan kapcsolódik a pályázati koncepciónak a nyilvános terek kérdését a középpontba állító városfogalmához.