Stefan A. Musto
„A legjobbak is hazudnak,
olykor szóval, olykor tettel,
s igen gyakran élvezettel..."
Wilhelm Busch
Amikor Pilátus megkérdezte, hogy mi az igazság, Jézus nem válaszolt.
Azért nem, vélik egyes teológusok, mert megvetette a római helytartó kétkedő cinizmusát. De az is lehet, hogy azért, mert erre a kérdésre nincs konkrét, egyértelmű válasz. Az igazság olyan általános fogalom, amely szinte mindent és mindennek az ellentétét is magába foglalja, mivel a valóság diszkrét, sokrétű, többértelmű és bonyolult kölcsönhatások összetevője. A keleti filozófiák, mint például a tao, amelyek nem ismerték az arisztotelészi trinitárius logikát, a valóságot az ellentmondások harmonikus összhangjaként fogják fel.
Ezzel szemben a hazugság konkrét és egyértelmű. Ellentétben a tévedéssel vagy a puszta vélekedéssel, a hazugság egy konkrétan bizonyítható tényállás tudatos cáfolata, tagadása vagy ferdítése. A hazugság mindig tudatos, mert célirányos, mert szándék vezérli. A szándék lehet az önvédelem vagy a támadás konfliktusos helyzetekben, lehet befolyásolás, lehet a kérdéses tényállás megváltoztatása. A hazugság az önbeteljesítő jóslat eszközévé is válhat. Ezzel fontos szerepet tölt be a társadalom életében, a hatalmi viszonyok alakulásában, az emberi együttélés normáinak megtartásában. Egyszóval minden etikai ítélettől függetlenül a hazugság a társadalmi konszolidáció gyakran igen hasznos eszköze.
Aki elárulja, hol és hogyan szándékozik megtámadni az ellenséget, máris elvesztette a csatát. Aki nyíltan szemébe mondja főnökének vagy kollégáinak, amit róluk gondol, már nézhet is más állás után. Aki rövid ismeretség után egy csinos fiatal lánynak bevallja igazi szándékát, az (legalábbis kivételekkel) visszautasítással számolhat, amiért is inkább (nem létező) bélyeggyűjteménye megtekintésére invitál. S az a politikus, aki nyíltan feltárja országa gondjait és saját mulasztásait, elköszönhet a hatalomtól. Rossz híreket, mulasztásokat senki sem hall szívesen. Már az ókorban is köztudomású volt, hogy a fejedelmek a rossz hírek hozóját megbüntették, egyes esetekben vérpadra küldték. A modern demokráciákban, ahol szuverén a választópolgár, a rossz hírek hírnökei az ellenzéki padsorokba kényszerülnek. Az igazmondás így gyakran a vereség előszobája. Az a kérdés, hogy aki azt állítja, hogy hazudott, az hazudik-e, avagy az igazat mondja.
Az abszolút monarchiák korában államok hazudtak egymásnak. A demokráciák korában a politikusok hazudnak a népnek. Nem mindig és nem feltétlenül erkölcsi alávalóságból. Gyakran, sőt legtöbbször azért, mert hosszabb távú célok érdekében rövid távon nem mindig népszerű intézkedésekhez próbálják megszerezni a szükséges támogatást. Egyrészt. Másrészt a politikai játszma mindig a hatalomért folyik. A hatalmi harcnak pedig semmi köze sem az igazsághoz, sem az igazmondáshoz. A neves elemző, Hannah Arendt, akit még a legkegyetlenebb bírálói sem vádolhatnak machiavellizmussal, egyik tanulmányában kifejti, hogy a céltudatos megtévesztés nemcsak a demagógok, hanem a politikusok, sőt az államférfiak eszköztárához tartozik. „Senki sem gondolja - írja Arendt -, hogy az igazmondás politikai erény."
Amit úgy hívtak: raison d'état
Richelieu, akinek politikai testamentumát tulajdonképpen a kardinális 1642-ben bekövetkezett halála után egy francia jezsuita, név szerint Pierre Labbé fogalmazta meg, kulcsszerepet játszott Franciaország belső egyesítésében és nagyhatalmi státusának megszilárdításában. Ha ez a testamentum nem is Richelieu tollából származott, híven jellemezte a kardinális politikájának rejtett útvesztőit. Legyen elég a következő idézet:
„Ellenfeleim [itt elsősorban Spanyolországra gondolt] megzavarodtak, amikor feltártam titkaikat, a jövő szándékait pedig eltakartam, hogy ellenfeleim ne lássák azokat; az elkövetkezendőket megelőztem, nehogy azok bekövetkezzenek; kész tényeket teremtettem, nehogy mások felkészülhessenek valami másra; megbuktattam terveiket, amenynyiben megfosztottam őket tartalmuktól; megakadályoztam kezdeményezéseiket, amennyiben már előttük cselekedtem... s az ellenfelek nagyon csodálkoztak, hogy olyan titkaikat is felfedtem, amelyeket még meg sem szőttek, olyan terveiket is lelepleztem, amelyeket még meg sem fogalmaztak, és elértem azt is, hogy már mások megtették azt, amit ők megtenni készültek..."
Ha visszapillantunk, azt látjuk, hogy az európai (persze nem csak az európai) hatalmak diplomáciai története valójában cselek, csapdák, megtévesztések, hazugságok dzsungele volt, amelyben épp ezek a cselek, csapdák, megtévesztések és hazugságok vágtak utat a nagyhatalmi státus tisztása felé. Bismarck utóda a kancellári székben, Caprivi egyenes jellemű, igazmondó, talán túlságosan is becsületes katona volt, aki mit sem tudott kezdeni elődjének, a vaskancellárnak bonyolult szövetségi szövevényével, amely nemcsak a Német Birodalmat hozta létre, de az európai egyensúlyt is megalapozta hosszú évtizedekre. Caprivi hajlott rá, hogy elutasítsa az Oroszországgal való viszontbiztosítási szerződés meghosszabbítását, aminek következtében Oroszország kénytelen lett új szövetségesek után nézni, Franciaországhoz közeledni és ezzel megindítani azt a folyamatot, amely végül Németország bekerítéséhez, majd az első világháború kitöréséhez vezetett. Caprivi maga is elismerően szólt elődjéhez, méltatván annak politikai gátlásoktól mentes képességeit, mondván: „Ön olyan ember, aki egyszerre öt labdával zsonglírozik, miközben mások még két labdával is alig tudnak játszani."
Azokban az időkben a megtévesztés politikai erény volt. S ki fedte fel az igazat? Többek között a titkosszolgálatok ügynökei, a kémek, akik az ellenfelet tájékoztatták a valóságról, s akiket, ha lelepleztek, kivégző osztag elé állítottak. Konfliktusok idején az igazmondás gyakran hazaárulásnak minősült. A társadalmak értékrendjének hierarchiájában az állam érdeke vagy épp az uralkodóház érdeke, amely az államéval azonosult, az úgynevezett raison d'état magasabb pozíciót foglalt el, mint akár az erkölcs, akár az igazságosság, akár a közösség jólétének elve. A raison d'état bármily eszköz alkalmazását legitimálta. Right or wrong, my country, mondták az angolok. Ez az értékrend évszázadokig fennmaradt, és a napóleoni háborúk során az uralkodók érdeke lassanként a nemzetek érdekévé alakult át, anélkül, hogy a nemzeti érdek magasabbrendűségének elve helyet változtatott volna az értékek hierarchiájában. A nacionalizmus éppúgy szentesítette a cél érdekét szolgáló megtévesztések eszközét, mint azelőtt az abszolutizmus és a feudalizmus értékrendje.
És lám, mégis volt egyszer egy nacionalista politikus, aki megmondta, megírta az igazat, illetve azt, amit igazában gondolt és csinálni szándékozott. Tette ezt a Mein Kampf című művében, amely a világirodalom legkevésbé olvasott bestsellere lett. Ebben részletesen kifejtette nézeteit, céljait, törekvéseit. Megírta, mit fog tenni, ha övé lesz a hatalom. Szinte senki sem hitte el neki. Politikai körökben arra számítottak, hogy a hatalomgyakorlás mindennapjaiban majd megszelídül. Tévedtek. S azzal, hogy a szerző be is váltotta ígéreteit, lángba borította Európát.
„Ki tiltja meg, hogy mindennap valamivel okosabb legyek?"
Az autokratikus rendszerek, abszolút monarchiák, diktatúrák híján voltak a politikai felelősségrevonás szabályzott mechanizmusainak. A számonkérésnek olyan eszközei voltak, mint a nyílt lázadás, a puccs, a zsarnokgyilkosság, ami az ókori Spártában, Athénban, Rómában, majd a középkori és az újkori Európában számtalanszor vezetett hatalomcseréhez. A zsarnokgyilkosság az ókori Kínában (természetesen nem csak ott) legitimált eszköze volt a hatalmi változásoknak. A forradalmaknak, merényleteknek viszont ugyanúgy nincsenek írott szabályaik, mint a természeti csapásoknak, orkánoknak, földrengéseknek, árvizeknek.
Figyelemre méltó azonban, hogy az autokratikus rendszerekben, ha azok sikeresen működtek, a nép szinte sohasem kérdőjelezte meg a hatalom eredetét, nem firtatta, hogy lázadásból, merényletből, palotaforradalomból született-e. A 19. század neves történésze, Jakob Burckhardt erről így írt: „Hatalom még sohasem jött létre bűncselekmény nélkül, és mégis, a népek legfontosabb anyagi és szellemi javai csak a hatalom által biztosított lét keretében fejlődhettek... Aki tehát a népnek nagyságot, ragyogást és dicsőséget teremt, annak elnézik a bűncselekményeket is, nevezetesen a politikai megállapodások megszegését..." Vagyis a csalárdságot, a hűtlenséget, a politika eszközeivel való visszaélést, a konvenciók és etikai normák megszegését. A hatalommal szembeni engedékenység határa ott van, ahol az erő elgyengül, a fény elhalványodik, a társadalmi javak megcsappannak. Ekkor veszi kezdetét a számonkérés folyamata.
Ezzel szemben a modern demokráciákban a hatalom számonkérését kodifikált, alkotmányos mechanizmusok szabályozzák. A politikai hatalom gyakorlását szabadon választott parlamentek, számvevőszékek, alkotmánybíróságok, invesztigatív médiumok ellenőrzik. A politika mozgástere ezért korlátozva van időben, elfogadottságban, tettei jogszerűségében. Az autokratikus rendszerekkel ellentétben a demokratikus kormányzatnak mindennap meg kell küzdenie a bizalomért, amely működését legitimálja. A demokratikus hatalom ereje és egyúttal gyengéje is, hogy folyamatosan harcolnia kell ennek a bizalomnak megszerzéséért vagy megtartásáért. A demokráciában pártokká tömörült érvek, ígéretek és személyek versenyeznek egymással, és a dolog természeténél fogva minden küzdő fél arra kényszerül, hogy versenytársainál jobb érveket, több ígéretet, bizalomkeltőbb jelölteket vessen a küzdőtérbe. Ebből három jelentős és többnyire krónikus probléma adódik.
Először: a hatalom megtartása kikényszeríti a jó hírek, a hatalom megbuktatása pedig a rossz hírek felnagyítását. Mindkettő lehet egyszerre igaz és egyszerre hamis, mert ez nézőpont függvénye. Másodszor: az ígéretek eszkalációja természetszerűleg fokozódik, hiszen a politikai küzdőtér minden szereplője igyekezik túlkínálni versenytársait. Ezzel a verseny átlépi a reális lehetőségek határait. Harmadszor: a győztes azzal a dilemmával szembesül, hogy be tudja-e váltani ígéreteit, vagy sem. Akár igen, akár nem, mindkét opciónak ára van.
Az ígéretek beváltásának többnyire költségvetési vagy másfajta gazdasági, társadalmi, politikai vonzatai vannak, egyszóval a szavahihetőség nem ingyenes. Az ígéretek megszegésének ára pedig a bizalomvesztés. A mindenkori hatalom tehát Szkülla és Kharübdisz közt hajózva azt mérlegeli, melyik a kisebbik rossz, az alacsonyabb ár, amelyet meg kell fizetnie.
Előfordult, hogy politikusok igen elegánsan bújtak ki ebből a csapdából. Amikor például Konrad Adenauert figyelmeztették, hogy a választások előtt egészen más véleményt képviselt, mint a választások után, az idős kancellár egyszerűen vállat vont: „Ki tiltja meg nekem, hogy mindennap valamivel okosabb legyek?"
A felvilágosult posztmodern társadalomban az emberek többnyire tudják, hogyan vélekedjenek a választási kampány alatt elhangzottakról. A holland Mattijs van Boxsel A butaság enciklopédiája című könyvében - kicsit kiélezve - a következőket írja: „A politikus teljesen nyíltan szédít és csal, senki sem hisz neki, és ő tudja ezt, mi pedig tudjuk, hogy ő ezt tudja, és ő is tudja, hogy mi ezt tudjuk. Mivel mindnyájan mindent tudunk, ki az, aki még azt állítja, hogy mindezt nem tudta?" Egyszóval, a felvilágosult állampolgár tulajdonképpen nem csalódhat, mivel a hazugságot eleve annak veszi, ami, s így hamis elvárásoktól megszabadulva járulhat az urnákhoz, hogy leadja voksát arra, aki neki jobban tetszik.
Igazmondás vagy hazugság? A posztmodern társadalomban ez a felvetés egy etikai kérdésből egy esztétikai vagy egyszerűen gyakorlati érdektől vezérelt kérdéssé alakul át.
Az a tény, hogy a Bush-kormányzat hazugságokra építette az iraki háború szükségességének indokolását, kevésbé etikai, mint inkább nagyon is pragmatikus okokból váltott ki fokozódó ellenérzést Amerikában, ahogyan más országokban is. Ha Szaddám Huszein rendszerének likvidálása után valóban sikerült volna megalapozni egy stabil demokráciát Irakban, akkor a világközvélemény nagy része elfogadta, az amerikai nép pedig ünnepelte volna ezt az eredményt, teljesen függetlenül attól, hogy végeredményben voltak-e vagy sem tömegpusztító fegyverek Irakban.
A 2005-ös németországi választási kampány keretében a kereszténydemokrata Angela Merkel mindent megtett, hogy a német társadalmat kendőzetlenül a valós helyzettel szembesítse. Az eredmény az lett, hogy a kereszténydemokrata párt történetének egyik legnagyobb szavazatvesztését szenvedte el. Igaz, Frau Merkel kancellár lett, de olyan koalícióba kényszerült, amely lehetetlenné tette az eredetileg tervezett és meghirdetett radikális gazdasági reformok végrehajtását. A kancellár aszszony azóta megtanulta, hogy a meztelen valóság bemutatása nem mindig a legegyenesebb út politikai célok eléréséhez. Sőt a valóság felfedése épp e valóság javításának esélyét semmisítheti meg. Az angolszász szociológia ezt a jelenséget önmegsemmisítő jóslatnak nevezi.
Az igazság elfedése, ha ez nem aljas szándékkal történik, igen gyakran egy nehézkes hosszú út lerövidítése a cél felé, sokszor életmentés, a becsület mentése, az élhetőség záloga. Az igazság elfedése a magánszféra védelmének, a közélet stabilizációjának hasznos eszköze. Nélküle valószínűleg felborulna a világ rendje, összeomlana minden társadalmi, politikai kapcsolat. „Minden ember igazként születik és hazugként hal meg" - írta a francia gondolkodó, Vauvenargues. A hazugság az lenne, ha ezt tagadnánk.
Akkor miért értékeljük
az igazságot?
Egy próféta kimondhatja az igazságot anélkül, hogy felelősséget kellene vállalnia annak következményeiért. Kaszszandra látott, jósolt és intett, de a bekövetkezendőkre nem volt tényleges befolyása. Egy gyakorló orvosnak, pedagógusnak vagy politikusnak viszont mindig fel kell mérnie a kimondható igazság várható hatását arra a közegre, amelyért felelős. Egy orvosnak, ha tapintatos, meg kell találnia azt a hangnemet, amellyel közölhet egy bizonyos diagnózist anélkül, hogy ezzel tovább rontaná a beteg állapotát. Ha a pedagógus kíméletlenül szembesíti tanítványát annak tudatlanságával, többnyire nem a törekvést, hanem a frusztrációt fokozza, és ezzel még jobban elmélyíti a tudatlanságot. A politikus, aki stratégiai célokat követ, nem vallhatja be nyíltan annak rövid távú hátrányait anélkül, hogy céljai megvalósítását veszélybe ne sodorná.
Talán senki sem tudta ezt jobban, mint Alain Greenspan, az amerikai jegybank volt elnöke, aki tisztában volt azzal, hogy minden szavának azonnali és nagymértékű kihatása lehet a tőzsdei árfolyamokra és ezzel a globális pénzügyi piacok és az egész világgazdaság alakulására. Nem, Greenspan végeredményben sohasem hazudott nyíltan, hanem nyilatkozatait általában úgy fogalmazta meg, hogy azokat valójában senki se értse. Emlékirataiban be is vallja, hogy tudatosan rébuszokban beszélt, nehogy valamelyik kijelentése alkalmat szolgáltasson kockázatos, kiszámíthatatlan tőkepiaci ügyletek elindítására.
A valóság ugyanis igen képlékeny dolog. A valóság vizsgálata és megfogalmazása megváltoztatja azt a valóságot, amely a vizsgálat és a fogalmazás tárgya volt. A neves közgazdász, Paul Streeten, megemlíti, hogy „Keynes elméletének általános ismerete megváltoztatta azt a világot, amelyet Keynes elemzett". Kimutatható az is, hogy az, aki egyszer már részt vett egy Stanford-Binet-féle intelligenciateszten, annak e teszt által mérhető intelligenciakvóciense átlagban 2,5 ponttal emelkedik. Norbert Wiener, a kibernetika atyja utalt arra, hogy a tőzsde működésének vizsgálata valószínűleg teljesen összezavarná a tőzsde működését. Vagy még egyszerűbben: ha a százlábú megismerné a száz láb működésének törvényszerűségeit, feltehetőleg nem tudna járni többé.
Vagyis a valóság kendőzetlen feltárása többnyire igen kockázatos, mert a hatása, amelyet kivált, általában ismeretlen és kiszámíthatatlan. A valóság ugyanis nem kész, lezárt, elmozdíthatatlan formában jelenik meg, hanem mint egy folyamat, amelyet pillanatról pillanatra teremtünk. Minden ténymegállapítás és ítélet végeredményben pillanatfelvétel egy kilőtt ágyúgolyóról, amelyről tudjuk, honnan indult, de azt nem, hogy hol fog becsapódni és kit fog találni. Eltekintve attól, ami konkrétan bizonyítható (Ki volt a tettes? A Nap forog-e a Föld körül, vagy fordítva?), a valóság, amely alapja mindennek, amit igaznak minősíthetünk, olyasvalami, mint a gitt, amely gyúrható és alakítható, és ezzel nemcsak alkalmat ad, de szinte invitál különböző értelmezésekre, feltevésekre, tévedésekre, megtévesztésekre. Ezt Thomas Kuhn is részletesen kifejtette a tudományok paradigmaváltásának elméletében. A valóság egy felhőhöz hasonlítható, amelyet látunk és érzékelünk, de amelynek foszlányai változók és megfoghatatlanok. A középkorban a Pokol és az attól való félelem éppolyan realitás volt, mint ma a gazdasági növekedés szükségességébe vetett hit. A víziók, az agyrémek, a hallucinációk, a kitalálások éppúgy részei a valóságnak, mint az empirikusan bizonyítható tények, amiért is a választóvonal a mi igaz és mi nem között gyakran elmosódik, sőt egyes esetekben eldönthetetlenné válik.
A csel, a színlelés már az állatvilágban is számos fejlettebb élőlény (nemcsak a kaméleon) hatékony önvédelmi eszköze az ellenséggel szemben. A megtévesztés tehát az evolúció terméke. Ezt az atavisztikus ösztönt az emberi kultúra a tudat és az értelem segítségével továbbfejlesztette és finomította a tökéletesség olyan fokáig, amelyen lehetővé vált a paradoxonok megfogalmazása, vagyis a logikai meghatározatlanság az igazság és annak ellentéte között. Példaként megemlíthető az ismert görög paradoxon, amely szerint egy krétai azt állítja, hogy minden krétai hazudik. Hazudott-e a krétai, vagy az igazat mondta? Kétezer éve ezt a kérdést nem sikerült eldönteni.
S ha tehát a megtévesztés, a hazugság a földi lét realitása, miért van az, hogy csodáljuk, dicsérjük, kitüntetjük az igazság bajnokait? Mert ritkák, mint a fehér holló. Márpedig mindig az az érték, ami ritka. Tiszteljük és becsüljük azokat, akik kiállnak meggyőződésük mellett, a hitvallókat, a vértanúkat, az igazmondókat, az egyenes jellemeket, mert épp azt teszik, amit mások nem tesznek, mert épp azt az eszményt valósítják meg, amelyről szeretnénk, hogy rajtunk kívül mindenki megvalósítson. Eszmények mindig abból születnek, ami ritkaság vagy ami nincs, de aminek lenni kellene. Az ideál valójában a különbség aközött, ami van és ami hiányzik. Az igazmondás nem vált volna eszménnyé, ha a megtévesztés, a hazugság nem hódította volna meg a kultúrák életét.
A filozófiák, a vallások, a tudományok mindig az igazságot keresték. Amit találtak vagy találni véltek, újabb és újabb kérdéseket vetett fel, amelyekre a válasz újabb keresést igényelt. Ám az ég óvja meg ezt a gyarló világot azoktól, akik mindenre megtalálták a választ, és a végső igazság letéteményeseinek vallják magukat. Velük szemben a tévedés, a találgatás, de még a hazugság is jóval élhetőbbé teszi az emberi létet. A tévedést korrigálni lehet, a találgatás néha találathoz vezethet, a hazugság többnyire leleplezhető, de az ideológia, amely nem keres, hanem talál, illetve találni vél, nagyobb tragédiákba sodorta az emberiséget, mint bármilyen tévelygés a keresések ösvényein. Fundamentalista dogmák, amelyek elutasítanak minden kérdőjelet, nem leleplezhetők, csak megdönthetők, megsemmisíthetők. A megtévesztés viszont helyesbíthető, a hazugság utolérhető, a vétkes elítélhető, a ferdülés helyreállítható.
A megtévesztés, a hazugság többet tett a kulturális fejlődésért és a valóság felismeréséhez vezető végtelen hosszú, de megcélzott úton, mint bármely dogma vagy ideológia, amely az abszolút igazság birtoklását igényli. Létrehozta ugyanis a diskurzust, a vitát, a kutatást, az ellenőrzést, a kritikát, a leleplezést, a korrekciót, amivel valószínűleg nem kerültünk sokkal közelebb az abszolút igazság ismeretéhez, de vázlatokra és jelekre tettünk szert abban az útvesztőben, amely gondolataink, tetteink és céljaink irányának nyújt mozgásteret.
Amíg az állítólagos végső igazságot felülvizsgálni, felülbírálni nem lehet, a tévedések, a cselek, a hazugságok újabb és újabb kihívások az elme élesítésére, a vizsgálatra, a helyesbítésre, a tudat fejlesztésére. Valójában ugyanis a hazugság utat nyit az igazság felismerésének kereséséhez. De ettől függetlenül egy triviális előnyhöz is vezet: „Ebben a világban - írta Lichtenberg - meg lehet élni jövendőmondásból, de igazmondásból nem."
Nem egészen alaptalan a gyanú, hogy az emberek nagy része nem is igazán akarja tudni, hogy mi a valóság. Ezért a mindennapi életben is, a politikában is a jövendölők, a mesemondók, és nem az igazmondók esélyesebbek a meghallgatásra.