Hack Péterrel beszélget Mihancsik Zsófia
- Szeretném, ha kicsit messzebbről kezdenénk, és elmondaná, hogy a modern társadalmakban mire való a jog.
- Az én felfogásomban az emberi viszonyok rendezésére szolgál: közös értelmezési keretet ad arra, hogy mi az, ami irányadó az emberi kapcsolatokban, hogy a különböző helyzetekben kinek milyen jogai és kötelességei vannak. És akkor működik jól, ha kiszámítható. Abban csak mértékkel hiszek, hogy a hatékony jogszabály-végrehajtás ösztönözné az embereket a normakövetésre. Abban viszont biztos vagyok, hogy a jog rendelkezéseinek minél közelebb kell állniuk a hétköznapi normalitáshoz, mert annál könnyebb követni őket. A normakövetésnek magától értetődőnek kell lennie. A jogalkotó számára ezért mindig kulcskérdés, hogy megtalálja a közös érdeket és a közös fogalomrendszert, hogy ő mint jogalkotó és a jogalanyok lehetőleg ne kerüljenek konfliktushelyzetbe egymással. Például: azokban az országokban érvényesül maradéktalanul a közlekedési fegyelem - ott állnak meg a zebra előtt és ott nem foglalják el a mozgássérültek parkolóhelyét -, ahol a hatékony rendőri számonkérés és az ilyen magatartások közösségi megvetése együtt van jelen. Ha csak közösségi megvetés van, büntetés viszont nincs, ott a normák nem hatékonyak. És fordítva.
- Tehát arról van szó, hogy az emberi közösségek érzékelnek bizonyos problémákat a saját együttélésükben, és egy idő után úgy döntenek, hogy ezeket mindenkire kiterjedő és egységesen kötelező szabályokkal rendezik.
- Itt is ahány felfogás, annyi magyarázat, de az alap valóban ez. Nyilvánvaló, hogy minden közösségi létezés igényel szabályozottságot. Mindannyian tudjuk, hogy két ember egyidejűleg nem tudja ugyanazt a teret elfoglalni, ha mégis mindketten ugyanazon a helyen akarnak lenni, meg kell egyezniük. Minél bonyolultabbak a társadalmi viszonyok, annál bonyolultabb a rendezés módja. Minél gazdagabb és fejlettebb egy társadalom, annál többféle kérdést kell az együttélés érdekében rendezni. Egy gazdaságilag fejletlen országban a részvénytulajdon és a részvényforgalom egyszerűen nem létező probléma, szabályozást sem igényel tehát. Amíg a mobiltelefon nem terjedt el, szabályozni sem volt szükséges, hogyan szabad és illik használni a közösségi térben.
- Tudjuk azonban, hogy az élethelyzetek, amelyekre adott jogszabály vonatkozik, rendkívül sokfélék lehetnek. Mint ahogy jogalkotó és jogkövető mégoly közös érdekfogalma is eltérhet egymástól árnyalatokban. Magyarán az életviszonyok rendezésére kialakított jogszabályokat alkalmazásuk során óhatatlanul értelmezni kell. Erre minden országban vannak felkent szervezetek és személyek, a modern igazságszolgáltatásban például a bíróságok és a bírók. Tehát miközben alkalmazzák a jogot, keresniük kell azt a szándékot, amely a jogalkotót arra késztette, hogy bizonyos élethelyzeteket szabályozzon. A jogértelmezéshez ráadásul a törvény nagyfokú szabadságot is biztosít nekik. E tekintetben tehát a bíróságok maguk is alakítói a jognak és a jogkövetésnek.
- Ebben a kérdésben erősen eltér egymástól a kontinentális és az angolszász jogfelfogás. Leegyszerűsítve: a kontinentális jogfelfogás szerint minél részletesebben szabályozza a jogalkotó az adott életviszonyokat, annál inkább lesz automatikus és kiszámítható a jogszabályok alkalmazása. Ezért aztán ha egy ilyen közeg a normalitástól eltérő élethelyzetekkel találkozik, rögtön az a vágya támad, hogy új vagy még részletesebb jogszabályokat hozzon létre. Amiben a jogalkalmazókkal, a bírókkal szembeni bizalmatlanság is benne van: a jogalkotó nem bízik abban, hogy a bíró képes a józan ész, a common sense szabályai szerint dönteni az új helyzetekben is. A német jogterületek felfogása ez, és a mai napig ez jellemző a kelet-európai jogi gondolkodásra is. Ebben a joginorma-függő jogalkalmazói karban ezért volt nehéz elfogadtatni, hogy a tisztességes eljárás követelménye, amelyet az európai emberi jogi egyezmény szabályoz, nincs definíciószerűen leírva ezer pontban és alpontban, hanem a kereteit a strasbourgi esetjogból kell kibogarászni. Vagyis azt a fajta jogalkalmazást kell gyakorolni, amely az angolszász világra jellemző: a jogszabály viszonylag rövid és egyszerű, a döntéshozók rekrutációja pedig úgy zajlik, hogy közös bizalom legyen a tekintetben, hogy tényleg ők a legjobbak, ezért képesek megtalálni a legjobb döntést. Véletlenszerűen senki sem kerülhet be a bírói karba, azon az alapon sem, hogy rokona vagy ismerőse bárkinek. A gyakorló jogászok közül választódik ki az a személy, aki már presztízst szerzett a pályáján. És persze egészen más a szerepfelfogása annak a bírónak, aki húsz-harminc éven keresztül ügyvédként dolgozott, ismeri a bíróságon megjelenő felek gondolkodásmódját, tudja, hogy az ellenérdekű feleket mi motiválja. Az ilyen személy egészen másként gondolkozik, mint az, aki a gimnáziumból egyből az egyetemre megy, öt év alatt elvégzi, bekerül a bíróságra fogalmazónak, jegyzőkönyvet vezet, majd egy-két évig titkárkodik, és semmi se menti meg attól, hogy bíró legyen, és élete végéig az is maradjon. Noha soha egyetlen szerződést sem kötött, életében nem vett részt konfliktusok mediálásában, megállapodások egyeztetési folyamataiban, sohasem védett olyan embert, akit bűncselekmény elkövetésével vádolnak. Így aztán a többi szereplő szerepével sem tud azonosulni, és a logikáját sem tudja megérteni. Az angolszász bírónak azért elég kevesebb kógens szabályt előírni, azért elég neki azt mondani, hogy itt van egy hatalmas esetjog, hámozd ki belőle, hogy a konkrét esetben mi a legbölcsebb megoldás, mert érti és átlátja a munkáját és annak a körülményeit, és mert csak akkor foglalhatja el a bírói széket, ha bizonyította, hogy a legjobbak közt van.
- Jogértelmezés ennek ellenére nálunk is van, épp azért, mert az élethelyzetek sokaságát mégoly részletes szabályozással sem lehet lefedni. Ha jól sejtem, ezért hivatkoznak egyre gyakrabban a magyar bíróságok is a töretlen és következetes bírói gyakorlatra az ítéleteikben.
- Természetesen. A bírói értelmezés minőségének megítéléséhez azonban sok mindent kellene tudnunk. Az utóbbi évek nagy közjogi vitáiban, akár a gyűlöletbeszéd, akár a gyülekezési jog kapcsán, azzal a problémával szembesültünk Magyarországon, hogy kialakult egy jelenség, amely nekünk nem tetszik, és úgy akarjuk megszüntetni, hogy hozunk rá egy jogszabályt. És nem gondolunk a dolog tovaterjedő hatására. Mintha az orvos a kézfejen nőtt szemölcsöt az egész kar amputálásával akarná eltávolítani, amivel több kárt okoz, mint amennyi a műtét haszna. Ha valaki a gyülekezési joggal való visszaélés szaporodó esetei láttán a gyülekezés lehetőségét akarja korlátozni, vagy a szólásszabadsággal való visszaélést a véleménynyilvánítás szigorúbb szabályozásával akarja megszüntetni, az nem törődik azzal, hogy ezáltal az alapjogok gyakorlásának egyéb eseteit is korlátozza, amit semmi sem indokol. Más oldalról: nem lehet olyan jogszabályt alkotni, amely megtiltja a rendőröknek az igazoltatást, így aztán évente több mint kétmillió igazoltatást végez a rendőrség. Ebből körülbelül húszezer eredményes. Vagyis egymillió-kilencszáznyolcvanezer esetben fölöslegesen zaklatják az embereket. Jogszabályi megoldás az ilyen gyakorlatokra nincs, csak az észszerű jogalkalmazás irányába lehet elindulni, amihez az kellene - és ez az, ami a mai jogi gondolkodásból nagyon hiányzik -, hogy megvizsgáljuk, milyen szempontok és érdekek vezetik a jogalkalmazót munkavégzés közben. Neki ugyanis van egy konkrét közege és van egy szervezeti érdeke. Ha csak akkor tud elszámolni a saját munkájával, ha sok embert igazoltat, akkor ezt fogja tenni. Nem jogszabályi megoldást kell tehát keresni sok esetben, hanem a szervezet belső működését irányító elvárásokat kell megváltoztatni. Jelen esetben a munka teljesítését nem ahhoz kell kötni, hogy a rendőr a munkaidő végén hány igazoltatási papírt ad le. Ugyanez érvényes a bíróra is. Neki sok esetben nem az az érdeke, hogy saját jogi meggyőződése alapján járjon el, hanem az, hogy olyan ítéletet hozzon, amelyet a felsőbb bírói fórum nem helyez hatályon kívül, mert túl sok ilyen eset neki rossz pontot jelent. Tehát egészen más szempontok vezetik a jogalkalmazókat, mint amit a jogalkotó feltételez. Ezért a jogalkotónak sokkal jobban oda kellene figyelnie a jogszociológiai törvényszerűségekre, a belső szervezeti érdekekre. Mi Magyarországon sajnos az ellenkező irányba megyünk, például azzal, hogy a büntetőügyekben a jogszabályok lehetetlenné teszik a nyilvánosság kontrollját, nem engedik, hogy iratokhoz akár a kutatók, akár a sajtó hozzájusson, érdemben elemezni tudjon folyamatokat, és nyilvános vita tárgyává tegye az egyes döntéseket. Ha valaki elolvassa azokat az újságcikkeket, amelyeket a móri ügy tárgyalása idején írtak, világosan látja, hogy a kvázi laikus újságírók jobban átlátták az eseményeket, mint a hivatásos szereplők, akik még ma is azt mondják, hogy ha újra dönteniük kellene, ugyanígy döntenének. Az újságírók mindvégig érezték azokat az ellentmondásokat, amelyek a bírók ingerküszöbét nem lépték át.
- Nincs időnk most végigvenni a bíróságok működésében fellelhető diszfunkciókat, amelyeket maga is, Fleck Zoltán is nemegyszer leírt és bizonyított. Sőt nem is csak a bíróságok belső szervezetére és a munkavégzés szakmai hiányosságaira visszavezethető diszfunkciók vannak, hanem olyanok is szép számmal, amelyeket a külső politikai, szakmai, sőt civil nyomás hoz létre. Érthető: a hangosabb és harcosabb emberfajtáknak és alakulatoknak a befolyásuk is nagyobb, és nehéz velük szemben következetes bírói gyakorlatot kialakítani, ha a nyilvánosságban mindennap megtámadják a nekik nem tetsző jogértelmezést és jogalkalmazói gyakorlatot. Vagyis a bíró immár nemcsak a másodfokú bíróság - adott esetben politikai - ízléséhez igazodik, hanem a politikailag elfogult sajtó vagy a harcias fundamentalista jogvédők támadásait is eleve ki akarja védeni. Az okos jogalkotó ha ezt észreveszi, megtehetné-e, hogy - hangsúlyozottan időleges - szabályt alkot kifejezetten azzal a szándékkal, hogy az általa kívánatosnak tartott jogértelmezést kikényszerítse?
- Mire gondol?
- Arra, amit maga is mondott: hogy nem újabb és újabb jogszabály-módosításokkal kellene próbálkozni annak érdekében például, hogy a bírók végre méltóztassanak használatba venni a közösség elleni izgatás büntetőjogi paragrafusát, hanem hatályon kívül kellene helyezni az egész parttalan tényállást, és egyetlen magatartásra leszűkíteni, amely valóban fenyegetően erősödik ma Magyarországon, a rasszista uszításra.
- Ezzel nem tudok vitatkozni, szerintem is ezt kellene csinálni. Csakhogy a politika meg éppen ettől fél. Ezért vesz bele a szabályozásba olyan elemeket, amelyeknek abszolút nem lenne helyük. Én hívő ember vagyok, de úgy gondolom, hogy a vallások közti vita, még az éles vita sem minősülhet közösség elleni izgatásnak. Luther Márton szövegeit ma nem neveznénk politikailag korrektnek. De elképzelhetetlennek tartom, hogy bármelyik vallás képviselője ne mondhassa azt nyilvánosan az összes többi vallásról, hogy nem ért egyet velük. Megengedhetetlennek tartom, hogy a vallási terrortól való félelem miatt ne lehessen szent emberekről akár karikatúrát is készíteni. Lehet rajtuk vitatkozni, lehet azt mondani, hogy sérti az ízlésünket, de halállal fenyegetni a készítőjét, ez minden emberi normán kívül esik. Viszont eredményezheti azt, hogy minél jobban kell félni attól, hogy zavargások törnek ki, hogy gyújtogatások, merényletek lesznek, hogy gazdasági bojkottot hirdetnek, ha valaki egy nézetrendszert kritizál, annál nagyobb eséllyel ér véget a józan észnek a felvilágosodás óta irányadó hatalma, és a vallási bigottság és őrület veszi át az uralmat. Magyarországon sem fogadhatjuk el, hogy ne lehessen vallási csoportokat bírálni, mert azt rögtön uszításnak fogják fel, és ennek a vélekedésüknek még jogi úton is érvényt szerezhetnek. Ma Magyarországon valóban a rasszizmus a probléma, a rasszizmus az, ami fenyegető, aminek rengeteg halálos áldozata volt az elmúlt évszázadban, ezt kellene tehát jogilag szankcionálni, és nem általában népcsoportokat és sértő kifejezéseket emlegetni, mert az is sértő, hogy „rohadt fasiszták", de miért ne lehetne azt mondani a rohadt fasisztákra, hogy ők rohadt fasiszták? Ez belül van a demokratikus beszédmódon.
- A bíróságok persze megteremthették volna az elmúlt tizenhét évben a közösség elleni izgatásnak ezt a szűkítő értelmezését. Csak hát az imént beszéltünk róla, miért nem alkalmasak és képesek erre a jogértelmezési szerepre a bírók és a bíróságok.
- Holott az volna a bírói szerep lényege, hogy a bírónak az alkotmányt és a törvényeket kell alkalmaznia. A hatalmi ágak elkülönülése, a bírói függetlenség azt is jelenti, hogy a bíró a tömegnyomástól is függetlenítheti magát: nem újraválasztható és újraválasztandó, tehát egzisztenciálisan sem függ a tömeg akaratától. A bírónak ezért biztosít a jog kiváltságos pozíciót, amelynek része a bírói fizetés, az életpályához kapcsolódó egyéb juttatások, a viszonylag sok munkaszünet, a kevés tárgyalási nap. Ezekért a „kiváltságokért" cserébe kellene kialakítania azt az énképet, amely azon nyugszik, hogy az ő vezére a törvény, fölötte senki és semmi nem áll, csak a törvény, és ezen meg a köztársaság érdekén kívül semmi másra nincs tekintettel. A nyugat-európai példák azt mutatják, hogy ez az énkép kialakítható és működtethető: a bírák ott tudnak és mernek népszerűtlen döntéseket hozni, ha az igazság megkívánja. Sőt a magyar jogtörténetben sem példa nélküli ez, hiszen 1990-ben az Alkotmánybíróság az egyik első döntésével meg merte szüntetni a halálbüntetést, ami nagyon népszerűtlen döntés volt. Ugyancsak népszerűtlen volt a rendszerváltás utáni nagy konfliktusok lezárása is. Sok mindennel nem értek egyet ma sem az Alkotmánybíróság akkori döntései közül, de jó dolognak tartom, hogy meghozta ezeket a döntéseket, így pont került a kárpótlási vagy az igazságtételi törekvések végére. Volna tehát itthoni példa is a magyar bírók előtt. Az eddig elmondottakon kívül van azonban még egy fontos akadálya annak, hogy a bírók merjenek szuverének lenni: a kiválasztás és az előmenetel átláthatatlansága. Ma senki nem tudja megmondani, milyen szempontok alapján dől el, hogy kiből lesz akár egész életére bíró. Ha egy kezdő bíró ma megkérdezi a főnökeit, hogy mit és hogyan kell csinálnia ahhoz, hogy az élete következő negyven évében befuthasson egy méltó pályát, ezt senki nem tudja neki megmondani. Ha az Országos Igazságszolgáltatási Tanács honlapján elolvassa, milyen követelményeket állítanak fel a vezetői tisztségek betöltéséhez, látni fogja, hogy szinte bárki teljesíteni tudja őket, aki bizonyos időt eltöltött a bírói pályán: tíz év bírói gyakorlat, ezen belül öt év megyei bíróságon. Ennek alapján mindenki megfelel, aki jelentkezik. De milyen alapon döntenek köztük? A szempontok nem átláthatók, nem nyilvánosak, és ez a belső kiválasztási rendszer óhatatlanul visszahat a bírói szerepfelfogásra.
- Milyen módon lehetne ezt átláthatóvá tenni?
- Lehetne például anonim versenyvizsgákat tartani. Vagyis a versenyvizsgát a Bírói Akadémián mindenki kódszámmal írná meg. Bevezette a törvény ezt a versenyvizsgát, csak éppen nem anonim, és nem köti a kinevezőt. Vagyis újra be van építve a kiszámíthatatlanság. De ki lehetne alakítani egy pontrendszert is: ennyi pont az egyetemi diploma, ennyi az országos diákköri verseny, a szakmai tanulmányi verseny, a nyelvvizsga, a motivációs beszélgetés. Ezt minden további nélkül be lehetne vezetni, csak hát kétségkívül nagymértékben korlátozná a vezető személyi hatalmát, hogy azt vehesse fel, akit akar. Ugyanez vonatkozik az előléptetésre. Ha van egy világos, kiszámítható normarendszer, akkor a bíró nem fél attól, hogy botrány lehet valamelyik ítélete körül, mert tudja, hogy nem számít az előmenetelénél. De most, mivel nem tudja, hogy mi számít, fél, hogy ha sajtóbotrány van, nem fogják helyi bíróból megyei bírósági bíróvá, később tanácselnökké, még később kollégiumvezetővé vagy ítélőtáblai bíróvá előléptetni. Vagyis a rendszer rossz felépítése közvetlenül visszahat a bírói szerepfelfogásra.
- Értem, és ebből következik, hogy a jog alapján való társadalomalakítási bátorságuk sincs meg a bíróknak. Ami az alapjogok tekintetében különösen fontos lenne, és rendre elmarad. De mitől fél a politika? Hiszen nyáron született egy európai parlamenti ajánlás a gyűlöletre uszítás büntetőjogi szabályozására, amely még azt is kimondja, hogy a vallási gyűlöletre való izgatás csak abban az esetben tartozna a szabályozás hatálya alá, ha ürügyként szolgál faji, bőrszín szerinti, származási stb. bűncselekmények elkövetéséhez. Tehát a magyar jogalkotó előtt ott egy minta. Mégsem él vele.
- Szerintem az a félelmük oka, hogy itt egy konfliktusos jogszabályról van szó, és szeretnének minél több támogató csoportot maguk mögött tudni. Mivel a rasszista alapú gyűlöletkeltés az esetek döntő többségében kisebbségi csoportokat érint, és ők nem akarnak ezekkel a kisebbségi csoportokkal azonosulni, megpróbálják az egész kezdeményezést úgy feltüntetni, mint amely mindenkit véd. Megpróbálnak tehát minél több csoportot begyűjteni a kezdeményezés mögé, hogy ők is érdekeltté váljanak. Ez szerintem hibás logika, de érthető abban az értelemben, hogy az ilyen csoportok mögött szavazatok vannak, a józan ész mögött meg nincsenek, legalábbis nem annyi.
- A másik bírói fórum, amelynek az értelmező funkciója sokkal egyértelműbb és szélesebb körű, az Alkotmánybíróság. Az én megítélésem szerint a sokat vitatott, a népszavazási kérdések ügyében hozott döntései arról szólnak, hogy az AB se mer, nem tud vagy nem akar ellenállni a politikai nyomásnak. Nehéz elhinni, hogy az Alkotmánybíróság nem észleli, hogy a Fidesz gyilkos hatalmi harcot folytat, amelynek egyik eszköze a népszavazás, célja a kormányzás, azaz a választott parlamenti többség működésének ellehetetlenítése, „járulékos kára" meg annak a szabály- és elvrendszernek a felrúgása, amelyen ennek az országnak a berendezkedése nyugszik. Ha ezzel az elemi ismerettel az AB tisztában van, nem engedhetné meg magának, hogy a költségvetést és a kormány programját nyilvánvalóan súlyosan érintő, tehát alkotmányos tilalom alá is eső népszavazási kérdéseket jogi okoskodások mögé bújva átengedjen. Ők mitől félnek? Mert úgy gondolom, abban egyetértünk, hogy az AB dolga az alkotmányos berendezkedés védelme.
- Igen, dolga. De mindenekelőtt van egy politikai megjegyzésem: úgy gondolom, nem helyes, ha egy politikus egy megszületett döntés után vitatkozik az Alkotmánybírósággal. A miniszterelnök, a miniszterek bizonyos értelemben példát mutatnak az állampolgároknak. Ha pert veszítenek, ezt már csak emiatt is tudomásul kell venniük, és nem helyes, ha nyíltan bírálják az Alkotmánybíróságot.
- Elvileg igaza van. Gyakorlatilag Gyurcsány Ferenc egy óvatos bíráló mondatot eresztett meg az AB rovására, egyetlenegyszer, és már az után, hogy a bíróság döntését és a nyomában született népszavazási végeredményt tudomásul vette, és ennek megfelelően járt el. Már csak ezért sem mondhatjuk, hogy rossz mintaadásban akár csak megközelítené azt az intézmény- és tekintélyrombolást, amelyet a Fidesz és maga a bíróság elkövetett.
- De én nem akarok most mérlegelni, mert a miniszterelnöknek saját magáért kell helyt állnia a nyilvánosság előtt. Jogászok megtehetik, hogy bírálnak. Megjegyzem, én nem vettem észre, hogy bármilyen jogi fórumon állásfoglalás született volna arról, hogy ez az AB-döntés ezért meg ezért hibás.
- Van ilyen jogi fórum?
- Lehetne. Ha Németországban hasonló súlyú döntést hoz az alkotmánybíróság, a jogi szakirodalomban elemzik a döntést. Tehát itt messzebbre ható a probléma. Magyarországon az AB azért hozhat olyan döntéseket, amilyeneket akar, mert nincs szakmai közösség, amelyik utána megvitatná a döntéseit. Hadd mondjak egy példát, távol az aktuálpolitikától. Az AB egyik döntésében expressis verbis a következő szerepelt: az AB megállapította, hogy a III-as főcsoportfőnökségen belül kizárólag a III/III-as csoportfőnökség látott el politikai elnyomó szerepet. Ez a megállapítás minden tudományos ténnyel ellentétes. Minden kutatás - Ungváry Krisztiánétól Kutrucz Katalinéig - és minden dokumentum, például Kenedi János könyvei, azt mutatják, hogy ez nem így volt. Ennek ellenére az Alkotmánybíróság leírhat egy ilyen mondatot, és nem lesz belőle botrány és harsány tiltakozás az ellen, hogy az Alkotmánybíróság történelmet hamisított. Tehát az Alkotmánybíróság szerepével kapcsolatban az egyik problémának - a kevésbé jelentőstől a jelentős felé haladva - a szakmai viták hiányát látom. A Fundamentum című folyóirat az egyetlen kivétel. Ezért aztán amikor valaki alkotmánybíróként megírja az ítéletét, meg se fordul a fejében, hogy valamilyen szakmai körben esetleg meg fogják támadni, és kimutatják a döntés abszurd elemeit. Ilyen körülmények közt a belső szakmai igényesség korlátai könnyebben átszakadnak.
A második probléma maga az egész jelölési procedúra, mert gyakorlatilag azt jelenti, hogy csak az kerülhet be a jelöltek közé, akiről a pártok megegyeztek. Tehát az a folyamat, amely külföldön a hasonló bíróválasztást kíséri, hogy a jelölt szakmai munkásságát szakmai körök elemzik, cikkeket írnak a jogfelfogásáról és arról, hogy milyen kérdésben milyen állásfoglalást adott ki, hogy évtizedekre visszamenőleg szétszedi a sajtó, hogy volt-e valaha illegális bevándorló bébiszittere, és ha volt, bele is bukik szépen az illető, ez nálunk teljesen hiányzik. Azt hiszem, még azok sem igazán tudják, kit szavaznak meg, akik szavaznak a jelöltekről. Volt már olyan alkotmánybíró, akit a baloldal jelölt, és alkotmánybírói tevékenységében aztán a nagyon markáns jobboldali nézeteket képviselt. Ami csak azért fordulhat elő, mert hiányzik a jelölt munkásságának a szakmai elemzése. Ehelyett az történik, hogy zárt ajtók mögött, ki tudja, milyen szempontok alapján megegyeznek a pártok, és miután megegyeztek, senki sem bántja a másik jelöltjét. Tehát nincs cross examination, keresztkérdezés, hogy te az én jelöltemet méred meg, én a tiédet. A harmadik probléma pedig - és ez sajnos az MSZP sara - az újraválasztás kérdése. A Sólyom-féle alkotmánybíróságnak még nem jutott eszébe, hogy újraválasztassa magát. Ők beérték volna azzal, ha három évre meghosszabbítják őket. Én ezzel sem értettem egyet, de ennél már csak az a rosszabb, ha további kilenc évre újraválasztható egy bíró, mert abban a pillanatban ez megjelenhet a gondolkozásában szempontként. Hogy bár a jogszabály azt mondja, neki az alkotmányt kell követnie, mellette ott van az is, hogyan növelhetné az újraválasztás esélyét.
- Csak hát éppen a kiválasztás módja miatt a politikai igazodás elvileg az egész tevékenységébe be van építve. Ha a jelölő politikai párt eleve a világnézete és a politikai vonzalmai alapján választja ki, ha nyilvánvalóan politikai viszontszolgálatot vár a jelölésért cserébe, úgy nehéz szuverénnek maradnia és kizárólag az alkotmányosságot szem előtt tartania, még ha egyébként hajlamos lenne is rá.
- De ez is azzal függ össze, hogy nincs nyilvános megméretés. Mihelyt szakmai teljesítményeket, adott kérdésekben elfoglalt álláspontokat kell összemérni, a jelölő is nehezen vállalhatja azt, hogy egy olyan jelölttel égeti magát, akinek a szakmai teljesítménye két sorban foglalható össze, míg a másiké két oldalban. Csak hát ma nem tudjuk, kit milyen szempont alapján jelölnek, így akár politikailag is irányítható a folyamat. Az az igazi baj, hogy nemcsak az Alkotmánybíróság esetében, hanem a többi alkotmányos kontrollszervezetnél is a politikának rövid távon az az érdeke, hogy a szervezetek élére olyan embereket tegyen, akik a lehető legkevesebb konfliktust okozzák. Hogy se az MNB elnökével, se az ombudsmannal, se az ÁSZ elnökével ne kelljen harcolnia. Csak azt nem veszi észre ez a politikai logika, hogy ilyenkor ugyanaz történik, mint amikor a számítógépemből a védelmi szoftvereket kiveszem, hogy gyorsabban menjen a gép, és csak akkor jövök rá, mekkora hülyeséget csináltam, amikor jön a vírustámadás. Ma már ott tartunk, hogy markáns személyiségeknek esélyük sincs rá, hogy ilyen pozíciókba megválasszák őket. Pedig hosszú távon a politikának is az lenne az érdeke, hogy a köztársaság intézményrendszere működőképes maradjon, ami telefonon utasítható emberekkel nem megy. Ehhez személyes integritás kell, amely az illetőt felülemeli a közhangulaton, a politikai nyomáson, a pillanatnyi érdekeken.
- Ez az egyetlen elfogadható, gyakorlati indoka szerintem Sólyom László eljárásának az ombudsmanjelöltek kiválasztásánál. Mert amúgy sem elvileg, de még jogilag is nehezen indokolható, hogy nem konzultál a parlamenti pártokkal.
- Jogilag abszolút védhető, mert a jogszabály szerint nincs egyeztetési kötelezettsége.
- Hát ha ugyanolyan szűken értelmezzük a dolgot, ahogyan az Alkotmánybíróság értelmezte a költségvetést. Mert ha a köztársasági elnöki szerepkört nézi az alkotmányos intézmények sorában, nyilvánvaló, hogy nem az ő kizárólagos hatáskörébe és jogkörébe akarták utalni a jelölést. És ha megint a jogértelmezésnél tartunk, térjünk vissza az Alkotmánybíróságra: az egyik legutóbbi döntésében, amellyel kivételesen jóváhagyta az OVB döntését arról, hogy az, aki népszavazást kezdeményez, nem cserélgetheti tetszőlegesen a népszavazási kérdéseit, az AB hosszan elmélkedik arról, hogy ilyenkor mi tekinthető joggal való visszaélésnek. Tehát él azzal a jogkörével, hogy szélesebb összefüggésrendszerben mérlegelhet indítványokat és kijelölhet értelmezési irányokat. Miért nem teszi ezt akkor, amikor Orbán Viktor bevallottan* az alkotmányos berendezkedést akarja megváltoztatni egy népszavazási kezdeményezéssel? Miért válnak ilyenkor hirtelen szűk látókörűvé, nehogy véletlenül az alkotmányos berendezkedés védelmének kötelezettségére is gondolniuk kelljen?
- Ők ezt nem így látják. Abban bíznak, hogy egy ilyen népszavazásra még nem megy rá az alkotmányos berendezkedés. Szerintem ez ugyanaz a magatartás, mint amikor valaki autóval közlekedik, látja, hogy a lámpa már sárgára váltott, de még átmegy, mert bízik benne, hogy senki nem jön keresztbe. Tehát bíznak benne, hogy az alkotmányos berendezkedés nem fog megrendülni. Bár igazuk lenne! Szerintem meg fog rendülni. Szerintem alapvetően új helyzet állt elő, a köztársaság helyzete alapjában változott meg, és ma erre kell berendezkednünk. Én optimista emberként azt vallom, hogy még ebből is sülhet ki valami jó: a politika kénytelen lesz őszintébb lenni.
- A politika egyik fele legalábbis.
- A másik fele is, mert nem bízhat abban, hogy az egyik majd nem él ugyanezzel az eszközzel.
- De abban bízhat, amiben eddig is bízott, hogy az embereket tetszése szerint tudja manipulálni, mert ostobák, tájékozatlanok, tehát csak jól szerkesztett beszédek kérdése, hogy bármit el lehessen hitetni velük, és bármire rá lehessen venni őket. És miért ne bízna benne, ha ez eddig sikeres stratégia volt?
- Nincsenek illúzióim. Nem gondolom, hogy ha netán nyer a jobboldal, a baloldal nem fog minden lehetséges alkalommal ugyanezzel az eszközzel élni.
- Én látok különbséget. Mértékek és arányok különbségét, ami nagyon fontos, a politikában is. Nem tapasztaltam eddig, hogy a baloldal és a liberálisok gátlástalanul áthágtak volna minden lehetséges jogi és politikai-erkölcsi határt a hatalomszerzés érdekében.
- Akkor az Alkotmánybíróság jól gondolkozott, és mégis neki volt igaza. Mert ez a döntésük csak akkor okozna kárt, ha mindkét fél egyformán élne a népszavazás lehetőségével.
- Szerintem ez a veszély nem fenyegetne, ha kicsit is normálisan működő ország lennénk. Azt hiszem, a legrosszabb tapasztalatot is érdemes megszerezni, ha elindít egy konstruktív gondolkozási folyamatot, amely arról szól, hogy világosabban értsük a helyzetünket, a döntésünk következményeit, és ne kövessük el még egyszer ugyanazt a hibát. De erre az utólagos értelmezésre és tanulásra láthatóan képtelenek vagyunk. Egyfelől az erkölcsi tartás hiánya miatt, másfelől az egyre erősödő cinizmus, harmadrészt a szakmák politikai fertőzöttsége miatt.
- Kulcskérdésnek tartom ezt. A demokráciában soha senki nem ígérte azt, hogy az intézmények hibátlanok lesznek. Egyik hatalmi ág területén sem. Nem tartom problémának, ha akár a törvényhozó, akár a végrehajtó, akár a bírói hatalom hibázik. A baj akkor keletkezik, amikor a hibával nem néz szembe, nem tanul belőle, és nem vonja le a belőle adódó következtetéseket. Ha például egy bírói tévedés okait nem elemzik, nem tárják fel. Ha a Pusoma-ügy vagy a móri ügy után nem ülnek le, és nem elemzik lépésről lépésre, hogy hol csúszott el a folyamat. Az angolszász országokban kötetnyi irodalma van a bírói tévedések elemzésének, hogy mi vezetett a justizmordokhoz, hogy melyik eljárási szakaszban milyen hibát követtek el, tipizálják a hibalehetőségeket, és ezek az elemzések aztán a tananyagnak is részévé válnak. Magyarországon ilyen átfogó elemzést utoljára a nyolcvanas évek elején láttam egy gyerekgyilkossági ügyben. Ma csak a merev elzárkózást látom: rendszeresen elmarad a szembenézés, azzal az ürüggyel, hogy ez nem tartozik a nyilvánosságra. Sajnos az elmúlt tizennyolc évben nem alakultak ki azok a klasszikus jogi szakmai műhelyek, amelyek dolguknak éreznék, hogy elvégezzék ezt a munkát.
Jegyzet
*„Minthogy jelenleg, a népakarat ellenére, nem lehet lemondatni a kormányt a képviseleti demokrácia eszközeivel, a népszavazás került az első helyre. És mi ennek érdekében mozgósítjuk a társadalmat.... Fenntartjuk az utcai nyomást a népszavazás érdekében." (Le Monde, 2007. szeptember 17.)
„Csak parlamenti eszközökkel, amelyeket nem akarok lebecsülni, és végképp helytelennek tartanám, ha leértékelnénk, de csak ilyen eszközökkel ma változást elérni nem lehet. Tehát parlamenten kívüli demokratikus eszközökre is szükségünk van." (Beszéd Lakitelken, 2007. október 1.)
„...a parlamentáris keret nem a parlamentet jelenti, hanem a demokráciát. Aminek a lényege az ember, a választópolgár. [...] Ha az emberek akarják, hogy előre hozott választás legyen, akkor Nyugat-Európában mindenhol tartanak előre hozott választást. A magyaroknak el kell hinniük, jobb- és baloldali embereknek egyaránt azt kell elhinniük, hogy a demokrácia róluk szól. És ha ők azt mondják, hogy legyen előre hozott választás, akkor előbb-utóbb, és szerintem inkább előbb, mint utóbb, lesz is." (Duna Televízió, 2007. november 21.)
„Be kell látnunk, a magyar demokrácia nem elég erős, pontosabban 2006-ban nem volt még elég erős ahhoz, hogy megvédje magát. Kellett hozzá a társadalom is, amelynek nagyobbik fele hitt abban, hogy néhány, a rendszerváltozás után kapcsolatai révén meggazdagodott milliárdos személyes üzleti sikere közös sikerré válhat. Kellett hozzá az önvédelemre felkészületlen demokratikus intézményrendszer, az Állami Számvevőszéktől az Alkotmánybíróságon és az Országgyűlésen át a köztársasági elnökig, és kellett hozzá az az értelmiségi réteg, aki nem az emberi méltóság és szabadság kiteljesítésében látta a küldetését. [...] a magyar közéletben már nem pártok versengenek, hanem a magyar nép elsöprő többsége áll szembe a kormányzó hatalommal. [...] Leszámolhatunk azzal az illúzióval, hogy a demokrácia egy négyévenként megejtett választással, de egyébként az emberek aktív közreműködése nélkül is működik." (Magyar Nemzet, 2007. december 24.)