Fáy Miklós
Semmi nem fölösleges
Bánat szedi szét eszemet, ha elgondolom, hogy tényleg csak ennyire jutottam. De hát van időnk.
A kezdet egy koncert, nem is nagyon jó koncert, úgy marad majd meg a Pittsburgh Symphony budapesti fellépése a nem tudom, milyen évkönyvben, hogy azért tudnak, nem is kérdés, de mire mennek vele. Nemcsak az évkönyvben marad így, én is így emlékszem vissza a koncertre, különösebb spiritusz nélkül, elég sok és talán túlságosan is markáns, amerikaiasan dzsesszes rezekkel adtak egy nagyon óvatos műsorú hangversenyt, két Beethoven-mű után egy Brahms-szimfónia, a lehető legszokványosabb nyitány-versenymű-szimfónia összeállítással. Nem érti az ember, hogy a világ egyik elismert társulata miért ennyire berezelt, a szó szorosabb értelmében is, de tényleg: mitől félnek? Öszszeállítanak egy „így szórakoztak eleink" típusú műsort, és eljátsszák úgy, hogy csak azt nem érti az ember, mit tartottak eleink ebben szórakoztatónak.
Tekintve, hogy a zenekar mégiscsak első osztályú, minden játékos tudja a dolgát, az értő közönség ilyenkor kezdi el szidalmazni a karmestert. Sokat nem kockáztat vele, Marek Janowski pont olyan név, hogy kockázatmentesen lehet vele packázni, nem csinált nagy lemezkarriert, nem lett világsztár, és elég ránézni, hogy értsük: miért nem volt érdemes a befektetésre. Alacsony, kopasz ember, nem feszül az energiától, nincs benne semmi különös, semmi borzongató, semmi, amit plakátra vagy lemezborítóra lehetne tenni. És nem kell háborogni, hogy nemcsak a Gutenberg-, de az Edison-galaxisnak is vége, ami nem látható, az nincs is, nem kell a szívnek meghasadni az együttérzéstől, nem úgy szólt ez a hangverseny, hogy föl kellett volna fedeznünk egy félreismert géniuszt.
De azért valami nem hagyott békén még napok múlva sem. Nem tudom, hogy mennyire volt Janowski érdeme, és mennyire volt véletlen, miért szólalt meg így egy nyilván jól próbált darab, azért-e, mert sokat próbálták, vagy csupán azért, mert egy koncertturné sokadik állomásán ez jött ki a muzsikusokból, de ennyire szomorú Brahms: 3. szimfóniát soha nem hallottam. Addig soha nem gondoltam úgy az F-dúr szimfóniára, mintha különösebben szomorú darab lett volna. Igaz, hogy voltaképpen két lassú tétele van, de abból az egyik egy pasztorális fúvóskaland, a másik meg az a dallam, ami - talán a Szereti ön Brahmsot? miatt - legközelebb van ahhoz, hogy akár szerelmes dallamnak is mondhassuk, férfias és érzelmes, leplezetlenebb, mint amilyen Brahms lenni szokott, de semmiképpen nem bánatos.
Szerencse? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy hirtelen minden összevágott, Brahms maga is összegez, maga is alkonyi figurának érezte magát, és akkor jön egy korszerűtlen intézmény, egy régi szimfonikus zenekar, frakkba öltöznek, mintha a Traviata második felvonásában lenne fellépésük, van egy energiamentes karmester és talán az általános csömör, hogy már hetek óta csak hurcolkodnak városról városra, és abból ez áll össze? Szomorúság, elegancia, nosztalgia?
Összezavartak. Nem hiszem, hogy erről szólna Brahms 3. szimfóniája, de most már nem teljes az olyan előadás, amelyben ez nincsen benne.
Aki elég lemezbolond, az ismeri ezt az érzést: a koncert és a lemez egymásra rímel, hol azért megyünk hangversenyre, hogy a lemezélményeinket megtapasztaljuk élőben is, hol meg azért hallgatjuk a lemezt, hogy felidézzük, felülbíráljuk az élő előadást. Valahogy kézenfekvőnek tűnt, hogy a Pittsburgh-élmény után Európában keressem a megoldást vagy a helyesbítést és igazolást, és hogy ne szaladjon szét minden, beértem Herbert von Karajannal. Első osztályú Brahms-interpretátor, nagyon hasonló lelki alkat is, Brahms német volt Ausztriában, Karajan osztrák Németországban, utánanéztem: élete során ötvenszer vezényelte el a 3. szimfóniát, tizennyolcszor rögzítették is az előadást, a tizennyolc alkalomból háromszor volt stúdióban, addig próbálhatott és csiszolgatott, amíg csak akart, szóval ki, ha nem ő? Ráadásul Karajan maga is átélhette mindazt, amit Brahms, a kultúra vagy legalábbis az ő kultúrája egy szeletének hanyatlását, a karmesterség összeomlását. Illetve az összeomlást már nem kellett megérnie, de azt tapasztalhatta, hogy milyen az, amikor a diktátor ellen fellázad a plebs, a testület megtámadja a vezetőt, és bár minden zenekar a nagy művészről és vitathatatlan tekintélyről ábrándozik, mégis azért van a sok lúd, hogy végül legyőzze a disznót, nem, ez nem jó hasonlat, de amikor a vén sas már nem emeli a szárnyát, gondjai lesznek a gúnárok között.
A három stúdiófelvételből nekem csak kettő van meg, de ez így is szerencsés elosztás, mert ilyen volt - ilyen lett: mindkettőn a Berlini Filharmonikusok játszanak, de Karajan megöregedett a két felvétel között. A korábbi 1978-ban jelent meg, a későbbi 1989-ben, és nagyon nem mindegy, ha akarnok az ember, hogy hetvenhárom vagy nyolcvanhárom éves. A hetvenhárom évesnek 1978 fontos éve volt, sajnos nem pont a Brahms-szimfóniák miatt, voltak egyéb élményei is. Visszahívták Bécsbe, abba a városba, ahonnét úgy távozott, hogy többé be nem teszi a lábát, oda, ahol csak bukni lehetett, ha az ember zenei hatalmasság volt. Akkoriban jelent meg egy karikatúra az egyik bécsi lapban: Karajan fekszik a pszichológus díványán, és kérik, hogy meséljen el mindent az elejétől. Karajan engedelmeskedik: kezdetben teremtettem az eget és a földet...
Megbukott, de fölállt, eltelt tizennégy év, és most más dolga se volt, mint hogy hagyja, ne csak az Opera könyörögjön neki, de politikusok is az elnézését kérjék. Ő pedig elnézett, visszament az Operába, békésen ácsorgott az előadás végi negyvenöt perces tapsviharban, és feljegyezték: Bruno Kreisky kancellár a negyvenöt perc alatt végig a páholyában volt.
Ehhez képest a Brahms-Harmadik rutinfeladat, és ez eléggé látszik is a felvételen. A rutint persze Karajannál nem úgy kell érteni, hogy nincs ott az esze, vagy hogy ne lenne aggályosan pontos, végletesen kidogozott, engem őszintén meglep, hogy az első tétel alatt a felvételen maradt valami furcsa zaj, mintha valaki be akarna jönni egy bezárt ajtón. Csak az élmény nem tiszta, Karajan nem valami elementáris Brahms-kalandról tudósít, hanem a saját kalandjait mondja el, nem Brahmsszal, hanem inkább a zenekarral. Nem üres egy pillanatra sem, csak mintha másodlagos élmény lenne. Nem azt szeretem benne, ahogy a harmadik tételben belekezd a híres dallamba, hanem ahogy a csellók megszólalnak. És az egész harmadik tétel legerőteljesebb élménye nem maga a zene, hanem a hangszín, ahogy egy tartott hangnak megváltozik a karaktere, édesebb, lágyabb lesz, miközben végig ugyanaz a hang szól. Lenyűgöző. De az is fontos, hogy mindezt nem azért teszi Karajan, hogy produkálja magát, hanem mert ez áll a kottában.
Nem úgy kell az egészet elképzelni, hogy Karajan interpretációja kongó pompa, a karmester csodálatos zenekart használ föl a semmitmondáshoz, mert maga a hangzás is beszél. Ahogy a második tétel elején a klarinéthoz hozzáadódik a brácsa és cselló, aztán a vonósok elhallgatnak, visszajön a klarinét, és az ember észreveszi, hogy a klarinét nincs is egyedül, alatta ellenszólamot játszik a fagott, és az egészet a kürtök erősítik, belép a fuvola, és az egész elkezd kibomlani, az teljes, ahhoz nem kell hozzátenni semmit, csak hagyni, hogy zsibbadjunk bele ennyi szépségbe. Inkább az egész mű furcsa, a finálé nem megnyugtató, megjelenik az első tétel dallama, és mintha Brahms nem egyszerűen a művön belüli egységet akarná ezzel jelezni, hanem megmutatni, hogy honnét hová jutottunk. Ha Karajant hallgatja az ember, akkor meg azt érzi, hogy aha, most záródik be a kör, visszaértünk oda, ahonnét elindultunk, akár újra meg is hallgathatjuk a művet. Nyilván ez okozza azt az üres érzést, hogy mintha nem történt volna semmi, csak hangokat hallottunk egy irdatlan méretű hangszerből, a Berlini Filharmonikusokból.
A második felvétel 1988-ból való. Karajan állandó harcban áll a zenekarral, amely megpróbálja őt elmozdítani, ürügyeket keres, és valós sérelmeket talál. A városnak is kezd elege lenni Karajanból, aki már nem bírja a munkát, a sajtó évtizedek óta hőbörög, hogy közpénzen egyetlen ember hatalmi mániáját és tetemes vagyonát táplálják. Még nagyobb baj, hogy az idő is szorít. Megjelent a digitális hang- és képrögzítés, Karajan pedig megérti, hogy az a birodalom, amelyben uralkodott, a bakelitlemezek szépséges világa összeomlott. Megpróbálja, amilyen gyorsan csak lehet, áttenni a székhelyét, már évek óta csak digitális technikára dolgozik, és igyekszik nem csak cédén, de az akkori legkorszerűbb technikán, képlemezen is közzétenni magát és véleményét a klasszikusokról, de a kép már nincs vele. A szép karmesterből bácsi lett, aki csoszogva jár, furcsán feszesen tartja magát, és nem tudja a karját a válla fölé emelni, előrenyújtott kezekkel pacsmagol a levegőben, a zenekar meg dolgozik helyette is.
Az erőlködés hallatszik a későbbi lemezen, Karajan próbál erőt mutatni, és néha meg is mutatja, de hosszú percekre kiszalad az előadásból a vér, nem történik semmi, csak gyúrják az amúgy is vaskos Brahms-matériát. A zenei élmény végképp másodlagos, csak az számít, hogy harcol az öreg az idő és a zenekar ellen.
És ez a szerény eredmény, amire jutottam: nincsen fölösleges lemez. Karajan két Brahms-felvétele nem gazdagítja a Brahms-képet, de sokkal többet tudunk meg általuk Herbert von Karajanról. És ki az, aki eldönti, hogy melyik a fontosabb, Karajan vagy Brahms? Bécsben például mindkettőről van utca elnevezve. Budapesten meg egyikről sem.
Brahms: 3. szimfónia. Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan. Deutsche Grammophon, 1978; 1989.