Mélyi József
A reneszánsz perspektíva
Mária Terézia uralkodásának második felében történt, hogy a bécsi udvarban felmerült a schönbrunni park átalakításának terve. A program szellemi irányítását és felügyeletét maga az államkancellár, Kaunitz herceg tartotta kézben, a megvalósítással pedig a korszak neves kertművészeit, szobrászait és a szökőkútépítésben jártas műszaki embereit bízták meg. Az aprólékosan kidolgozott program a korabeli Habsburg Birodalom előképeit és párhuzamait az antikvitásban találta meg: a park szerkezetében, építményeiben és szobraiban testet öltött gondolat szerint egyfajta kontinuitás létezhet Augustus ókori Rómája és a 18. század végi Bécs, az „új Róma" között - mint ahogy a Duna lesz az új Tiberis -, de a tudomány, a gazdaság és a művészetek terén az egykor hatalmas Egyiptom is méltó utódra találhat a virágzó Habsburg Birodalomban. A példa mutatja, hogy az aranykor visszatérésének témája és a régmúltat a jelenre vetítő program nem csupán a reneszánsz sajátja.
A reneszánsz - nemcsak azóta, hogy Jules Michelet és Jacob Burckhardt a modern kor számára megalkották a fogalmat - mindig is csábító példa volt. Lehetett hivatkozni a humanista örökségre vagy a látásmód radikális megváltozására, vagy egyszerűen szó szerint értelmezni az újjászületést és ebből kiindulva meghirdetni az új virágkort. A 21. század elején Magyarországon elindított Reneszánsz Év programalkotóinak szeme előtt valószínűleg a fentiek - középiskolai tankönyveken átszűrt - egyvelege lebeghetett. Számukra úgy tűnhetett, a reneszánsz sokat tűrő fogalmába belegyömöszölhető mindaz, ami egyébként is történik, ráadásként pedig, a pozitív üzenet mellett még újabb tudáshoz is juttatható a nép. A magyar kultúráról fesztiváljellegű rendezvényekkel és harsány marketinggel elhitethető, hogy virágkora felé közelít. Ne cifrázzuk tovább: a Reneszánsz Év mint nonszensz beleilleszkedik a súlypontját a produkcióról a prezentációra áthelyező kultúrpolitika most már majd egy évtizede jól kitapintható irányába, ahol egymást követik - maradjunk a k. u. k. példáknál - a nagy „párhuzam-akciók". Az évfordulók és évadok vakító tűzijátéka azután hol maradandó „látáskárosodást" okoz - mint a millenniumi szoborhegyek esetében -, hol meg csak arra jó, hogy a szemünket kápráztassák vele. Most a Reneszánsz Év össznépi szembekötősdijében tulajdonképpen megteremtődik a politika, a közönség és a kultúracsinálók összhangja: a kendő alól kipislantva mindannyian látjuk, hogy ily módon köthető a központi akarathoz a különben széttartó kulturális tér, és így sajátítható ki a legtöbb művészeti produktum. A néző csak mosolyog a Reneszánsz Év hallatán, és ügyet sem vetve a keretre, nézi az előadást; aki pedig részt vesz benne, szintén egy félmosollyal félrenézve nyugtázza: ha most erre adnak pénzt, ezzel tömjük be a lyukakat. Ha Karl Kraus ma élne, támogatás nélkül is azonnal belevágna Az emberiség végnapjai II. forgatókönyvének megírásába.
A Reneszánsz Év igazából gyerekeknek szólhatna, érzi ezt az egykori kiváló tanár, Hiller István is, aki a szégyenletes hibáktól hemzsegő programfüzetben egy mesefordulattal kezdi köszöntőjét, Mátyás királyról. Lehetett volna egyszerűen egy iskolai év, amely az egész országban Mátyás királyról és reneszánsz kori örökségünkről szól - de ez a politikusoknak kevés. Számukra az lett volna meseszerű, ha Vitéz János esztergomi studiolójában valóban Botticelli művére akadnak. Közben persze erre a történetre is ráborítottuk az össznépi fátylat, pedig milyen jót tett volna a Szépművészeti Múzeum látogatottságának, ha igaz.
Ne legyünk igazságtalanok, a Szépművészetit enélkül is látogatják, különösen ha a cím a Mediciek fénykorát hirdeti. Ráadásul ez a Reneszánsz Év nyitóeseménye - amiről a marketingesek azt mondják: szóljon nagyot az eleje, a többi már megy magától. A téma vagy a feldolgozása, ha már évadnyitó, lehetne kicsit magyarabb, de itt igazi importkiállításról van szó, ahol a helyi szakemberek szemlátomást csak apró korrekciók és kiegészítések erejéig szólhattak bele a válogatásba vagy a rendezésbe. Az olasz múzeumok által rendelkezésre bocsátott iparművészeti tárgyak és képzőművészeti alkotások, valamint a néhány hozzáadott, magyar gyűjteményből származó mű által a néző megismerkedhet a 15-16. századi Firenze szép és értékes tárgyaival, felvillan egy-egy uralkodói arcél, sorba rendeződik a Mediciek bonyolult családfája. Néhány tárgy lenyűgöz, egy-egy darabról szinte el sem hisszük, hogy itt lehet, sőt néhol olyan érzésünk támad, mintha olasz múzeumban járnánk. Az ezután felvetődő kérdés nem is a kiállított művek szépségét vagy egyenkénti értékét érinti, hanem azt, hogy látunk-e ennél tovább. A szép tárgyak együttese és az olasz muzeológusok gondolkodásmódja mellett milyen összefüggésbe és perspektívába helyezhetjük a mostani kiállítást?
A Szépművészeti Múzeum Baán László igazgatóságával néhány évvel ezelőtt felébredt Csipkerózsika-álmából. A menedzser-vezető új alapokra helyezte a kiállítások finanszírozását és marketingjét, megtalálta a hangot a politikával és a szponzorokkal, ügyes lépésekkel becsalogatta a közönséget. Mindenekelőtt azonban rájött, hogy a múzeum (műalkotások formájában) olyan tőkével rendelkezik, amelynek forgatásával - neves múzeumok színvonalas kiállításaihoz kölcsönzéssel, házon belül pedig méltó prezentációval - megteremthetőek a nagy, közönségvonzó kiállítások feltételei, e „blockbusterekkel" pedig tovább nőhet a múzeum presztízse. A Mediciek fénykora most egyszerre mutatja fel e stratégia lehetőségeit és korlátait.
A tőke most is beépült. A múzeum talán legnagyobb kincsei, a Raffaellók és Leonardók ott találhatók a kiállítás középpontjában, egy elegánsan félhomályos terembe zsúfolva, néhány további remekmű között. Szépek; büszkék vagyunk rájuk, de mégsem ízesülnek. Egyrészt azért, mert a rendezésben nyoma sincs a reneszánszra jellemzőnek tartott nagyvonalúságnak, másrészt mert nincs is mihez ízesülni. Egy klasszikus, kissé szétterített kunst- und wunderkammer-kiállítás részeivé válnak, amely szerteágazó mivoltában is egykori középiskolai történelemtankönyveink egyenes és száraz vonalvezetését követi. Az így létrejött, két évszázadot felölelő Medici-mauzóleum figurái a nagyszerű körítés ellenére papírmasé alakok maradnak, a Szépművészeti szeme fényei pedig melléjük illesztve olyan hatást keltenek, mint amikor a nemzetközi cég mindenhol azonos reklámjába váratlanul bemásolva feltűnik a magyar termék.
Úgy látszik, alkupozíciónk jelenleg ennyit ér. Ez egyrészt nem kevés: az olasz múzeumok több olyan művet is kölcsönadtak, amelyekről korábban nem is feltételeztük, hogy eljöhetnek idáig: elhozták Andrea del Castagno Ozorai Pipóját - a falról leválasztott, vászonra átvitt, csaknem szállíthatatlan freskót -, elhoztak egy kisméretű Leonardo-olajképet, illetve egy Michelangelo-tanulmányt, amit nem tesznek meg minden kérelmező kedvéért. Másrészt odáig már nem mentek el, hogy a kortárs múzeumi elvárásoknak megfelelő rendszert vigyenek a kiállításba. Az utóbbi években néhány nagyszabású tárlat bizonyította, hogy a magyar tudományos szakemberek - többek között a Szépművészeti gárdája - képesek korszerű szellemben programot adni egy-egy kiállításnak. Ha helyettük ezt most olaszok végzik, akkor minimális célként felmerülhetett volna, hogy a magyar reneszánsz kontextus ne csupán ráaggatott díszítmény legyen - mondjuk egy (egyébként gyönyörű) Masolino-festmény formájában. Manapság - amikor az utazás mást jelent, mint két-három évtizede, és Olaszországba repülve két könyvből és három múzeumból bárki összerakhatja a saját Medici-képét - a kontextusnak minden eddiginél nagyobb szerep jut. Ha házhoz jön egy válogatott tárgyegyüttes, az ebből a szempontból kényelmesebbé teszi a néző helyzetét; a kultúra ide-oda mozgatásának igazi értelme viszont csak akkor mutatkozik meg, ha mindez átmásolódik a saját kontextusunkba, és a mások történetét nekünk is releváns szemszögből, számunkra is fontossá váló összefüggésrendszerben szemlélhetjük.
A Mediciek fénykora esetében azonban leginkább az aura hiányával van dolgunk, az eleven kulturális tér kirajzolódása helyett vákuumba zuhanó színes tárgyak együttesével; olyan kétdimenziós kiállítással, amely hagyományos tematikai egységekre bontva, szigorú idővonal szerint szerveződik. Ráadásul a szigorúság is megbicsaklik néha: az első táblán a rendezők a 15. és 16. század éles elválasztását ígérik, de a quattrocento-hézagokat néhány méter után már cinquecento-tárgyak tömik be. Egy kiállítástól nem lehet ugyan elvárni, hogy megtekintése nyomán képesek legyünk csukott szemmel elsétálni a Battisterótól a Signoriáig, de a koncentráltabb témaválasztás, néhány referencia és kapcsolat erőteljesebb felvillantása hús-vér szereplőket és bejárható tereket teremthetett volna. A tárlattal csupán az idealizált Mediciek és a kultúra félistenei maradnak a fejünkben; így például azt a 16. század eleji Firenzére jellemző jelenetet sem tudjuk elképzelni, ahogy mások mellett Leonardo, Filippino Lippi, Botticelli és Perugino egy bírálóbizottság tagjaiként közösen vitatták meg, hol kerüljön felállításra Michelangelo Dávid-szobra. Az apró egységekre tagolt kiállításból nem értjük meg, hogyan ismerhették egymást vagy hogyan hatottak egymásra a reneszánsz azóta piedesztálra emelt héroszai.
Nézhetjük persze más szemmel is a kiállítást: ha csak az egyes művekre koncentrálunk, aligha érhet bennünket csalódás. Bár a bemutatott műalkotások színvonala néhol egyenetlen - a szűken értelmezett (valódi) fénykor, a 16. század második fele természetesen erősebbnek tűnik -, de igazi csúcspontokban sehol nincs hiány. A Botticelli-festmény, a Baccio Bandinelli-dombormű, a katalógus címlapján is elhelyezett Bronzino-kép komoly élményt nyújtó, valódi ritkaság. Amikor Brunelleschi egykorú dómmakettjét vagy a Savonarolát ábrázoló kámeát csodáljuk, eszünkbe juthat, hogy e korszak tekintetében milyen hihetetlenül gazdag és könnyen elérhető tradíciókra támaszkodhat Itália, és milyen kemény munkát jelenthetne a korabeli magyar hagyományok ehhez illeszthető kifejtése és rendezése. (A kiállításhoz kapcsolódó ismeretterjesztés a Szépművészetitől lassan már megszokott magas színvonalon zajlik: elegáns és informatív a honlap, szakmai szemmel érdekes a katalógus, az egyes művekhez viszonylag friss forrásművek is tartoznak. A kiállításon belül talán kicsit sok az írás, így aztán hibák is becsúsznak: az egyik művészt, Bernardo Buontalentit a falszövegben genius locinak nevezik.)
A reneszánszra vágyó közönség tehát végül is megkapja a csillogó látványt, és ha akarja, a Mediciekkel kapcsolatos alapismeretekhez is hozzájuthat. Véleményem szerint ez a Szépművészeti Múzeum mai helyzetében és hosszú távú perspektíváját tekintve még éppen elég, vagy talán már: kevés. Az elmúlt években a múzeum saját helyének és szerepének felismerésével megteremtette az utóbbi évtizedek magyar múzeumtörténetében egyedülálló dimenzióváltás lehetőségét. Ehhez azonban lassan valóban emelni kellene a horizontot: koncepciózusabb és frissebb szellemiségű kiállítási programmal, kevesebb kirakatkiállítással, tudományosan előkészített, korszerű összefüggéseket felmutató tárlatokkal, de az európai színvonalat szem előtt tartva, egy percig sem elfeledkezve az alaptőkét jelentő gyűjteményről. A Mediciek fénykora megmutatta, hogy ideig-óráig elegendő a csillogó felszín, de a vakító ragyogás sem pótolhatja a kontextualizált programot, amelyhez mindenképp saját erő kell. Manapság Kaunitzra már úgysem számíthatunk.
A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firenzében. Szépművészeti Múzeum, 2008. január 24. - május 18.