Rainer M. János
Elveszett nemzedék - és ami utána következik
„Ez a könyv... melynek megírására mindig is készültem..." - óriási kockázat így kezdeni egy szöveget. Gyurgyák János vállalta a kockázatot, így maga deklarálta munkája első mondatával, hogy eddigi fő műveként kell azt olvasni. Nemhiába vállalta - könyve a rendszerváltás utáni magyar történetírás egyik legfontosabb darabja. Mű született, amelynek megértése és mérlegre tétele alighanem hosszabb időt, szélesebb teret igényel, mint ez a rövid ismertetés.
Két világosan elkülönülő szövegrész és két „könyv" alkotja Gyurgyák János munkáját, amelyeket célszerű és indokolt külön-külön szemügyre venni. Nem azért, mert a kettősség vagy hármasság szétzilálja azt - ellenkezőleg, talán e dekonstrukció révén érthető meg leginkább az Ezzé lett magyar hazátok ritka erős koherenciája.
Hogy az elején kezdjük a végét - Gyurgyák a magyar nemzet eszméjéről, a magyar nacionalizmus gondolatáról jelentőset és eredetit alkotó politikai-történeti gondolkodók, ideológusok életművéről készített enciklopédikus szemlét. Ahogy írja, száz-százhúsz életművet tekintett át, s végső (sereg)szemléjébe nagy többségük be is került. A magyar nemzeti gondolat modern formájáról van szó, a tárgyalás időhatára tehát csaknem két évszázad, a reformkortól a jelenig (vagy majdnem a jelenig, de erről majd később).
A könyv végén százoldalas bibliográfiai tanulmány tekinti át a tárgyalt szerzők életművét, illetve recepciójukat; mindkét vonatkozásban a többkötetes munkáktól a hírlapi cikkekig. Akár önálló könyv lehetne - a főszöveg hat fejezetbe tört szerkezete alapján ad könyvészeti bevezetőt a magyar nacionalizmus irodalmáról. Mint ilyen, úttörő munka. Ha a témához valaki az egyes szerzők irányából közeledik (és kétségkívül ez a legkézenfekvőbb), ennél jobb bevezetőt el sem lehet képzelni. Gyurgyák tényleg mindent és mindenkit elolvasott, sőt ennél valószínűleg sokkal többet is, hiszen könyve bevezetőjében világosan leszögezi, hogy csak az eredeti és fontos gondolati kontribúciókkal foglalkozik, az alkalmazók, epigonok, holdkórosok és elmeháborodottak nem jelennek meg horizontján.
A kifejezetten bevezetőre vágyó egyetemi hallgatókon, doktoranduszokon, történész és könyvtáros kollégákon kívül, attól tartok, kevesen lesznek, akik vállalják a részvételt Gyurgyák János bibliográfiai kalandtúráján. Így kimaradnak a könyvészeti szemle másik könyvéből, az ilyen írásoknál felettébb ritka szövegszerű élményből is. Az imponáló adattár ugyanis egyben hiánylista. A magyar történet- (és kisebbrészt: könyvtár-)tudomány adósságlevele: mit nem készített el bibliográfiában, szövegkiadásban, monográfiában, értékelésben és számbavételben. Mivel tartozik - a szerző szerint - a nemzetnek. Mit várt volna a nemzet, legalábbis Gyurgyák János érzékelésében, elsősorban 1989 után, saját eszméjének alakulását világosan láttatandó. A szöveg ettől válik mássá. Nem egyszerűen ajánló bibliográfia, ajánlásaival a kényes ízlésű Gyurgyák amúgy is igen takarékosan bánik. A hiányok felsorolásától azonban - bibliográfiától felettébb váratlanul és szokatlanul - mindvégig erős feszültség jellemzi, a szerző indulata, bosszankodása, sőt dühe tetten érhető. Nem tudom, miért gondolják a könyvtárosokat száraz, szenvtelen embereknek - a bibliográfiai részt jegyző Gyurgyák, a könyvész megmutatja, hogy ez mennyire tévhit. Alaposan kiosztja a magyar történettudományt, épp csak azt nem mondja, hogy hülyeségekkel foglalkozik ahelyett, hogy a (sajnálatosan - a bibliográfia kulcsszava) hiányolt műveken dolgozna.
A hatodfélszáz oldalas főszöveg egyik „könyve" eszmetörténeti enciklopédia. Az említett szerzők gondolatait foglalja össze a magyar nemzet mibenlétéről, Kossuth Lajostól Szűcs Jenőig. Gyurgyák János valamikor a kilencvenes évek legelején (1991-ben) a Századvég Politikai Iskola (melynek egyik alapítója volt) nevű alakulat számára egy kis tankönyvet szerkesztett, afféle bevezetőt politikusi stúdiumokba, jövendőbeli magyar professzionálisok számára. Abban írt egy terjedelmes fejezetet a politikai ideológiák mibenlétéről - világos, áttekinthető, nem professzionalisták számára is kitűnően tanítható szöveget. Hasonlóan járt el itt is - a magyar nemzeti gondolatot eszmetörténeti családokra bontotta. Így követik egymást a 19. századi liberálisok, a polgári radikálisok, a fajvédők, a konzervatívok, a népiek és a - kissé nehezen indokolhatóan egy kalap alá vont - szociáldemokraták-kommunisták. Gyurgyák eredetileg tematikus csoportokat különített el az egyes nemzetfelfogásokon belül is - a magyarság mibenlétére, a magyar múltra, a nemzeti sorskérdésekre és a magyar jövőre vonatkozó kérdéscsoportokat. A mű törzsét alkotó három és fél politikai gondolatrendszeren belül - ezek nagyjából az 1900-as évek elejétől az 1940-es évek végéig alakultak ki, és hoztak valóban eredetit a polgári radikalizmus megjelenésétől a népi gondolatkör magányos és kivételes alakjának, Bibó Istvánnak elhallgatásáig - ez a szerkezet működik is. A fajvédelem-fajelmélet, a konzervatívok és a népiek fejezete valóban ezt a rendet követi, még nagyjából a radikálisok is - a kezdő (liberális) és a záró (szocdemek-kommunisták) főfejezet ebből a szempontból megtörik némiképp. De ez csak apróság. Sokkal fontosabb, hogy az idézetek bőségesek és kitűnőek, a gondolatrendszerek rekonstrukciója biztos kezű és arányos.
Előszavában a szerző beszélgetésként jellemzi a magyar nemzeteszme legnagyobb, klasszikus szerzőinek bemutatását - az biztos, hogy szinte mindenkit világosan beszéltet könyvében. Ha valaki annyit tud egyik vagy másik 19. vagy 20. századi szerző nemzetről papírra vetett gondolataiból, amennyi itt olvasható, az tudja a lényeget. Gyurgyák, a könyvész sohasem tanácsolna olyat, hogy Kossuth Lajos, Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Jászi Oszkár, Szekfű Gyula, Németh László, Szabó Dezső, Bibó István, de akár Garami Ernő, Málnási Ödön vagy Révai József eredeti szövegei helyett hagyatkozzunk az ő konstrukciójára. Nem olvasókönyvet akart ő írni, hanem olvasmányt. Nyilván lehet vitatkozni arányokon, hogy ki hány oldalt kapott, illetve érdemelt volna. A fajvédelem/fajelmélet önálló fejezetként például nekem is sok egy kicsit, bosszankodnék, hogy a szerző „megemeli" őket; de mielőtt igazán hümmögni kezdenék, az államszocializmus „frizsiderének" kinyílta utáni, máig tartó jelenségek és folyamatok jutnak eszembe. Amelyek, enyhén szólva, más fényben láttatják jelentőségüket, mint például szeretném. A szociáldemokrácia és a szovjet típusú társadalom ideológiáját abban a régi tankönyvecskében Gyurgyák még külön tárgyalta. Most egy fejezetbe kerültek - amúgy sok mindenben különböztek, de vajon a nemzeteszme iránti gyanakvás (olykor fóbia) nem kötötte-e össze őket a 20. század nagyobb részében? Hasonlóképpen, Gyurgyáknak nem sok szava van az 1945 után történtekről. De ha jól meggondoljuk: néhány ember jobb ügyhöz méltó kritikai erőlködésén túl történt-e bármi a magyar nemzeteszmével ezekben az évtizedekben? Az Aczél Györgynél elköltött vacsorák - naplóbejegyzések homályos mondatain túl - vajon előbbre vitték-e a nemzet ügyét?
Ha ez a könyv pusztán eszmetörténeti kézikönyv, amelyet szerzői kollektíva jegyez, joggal kérnénk számon az arányokat, a gondolati építmények tiszta, átlátszó analízisét, az összehasonlítást, a nemzeti gondolat elméleti hátterének hasonló folyamatábrázolásait. Itt azonban egyetlen szerző enciklopédikus igényű nagyesszéjéről van szó, ami teljességgel más műfaj. Inkább az a szokatlan, a meghökkentő, ami csodálatot vált ki, hogy egy végtelenül szubjektív, sőt lírai műfajba hogyan sikerült ilyen elképesztő tudásanyagot zsúfolni. Ráadásul úgy, hogy az működőképes a szerző nem közönséges hőfokú erőterében.
A bibliográfiai tanulmány hiánylista és számonkérés, a főszöveg pedig vita, egy hanyatlás történetének nagyszabású tablója, amely egy személyes és nemzedéki csalódásból, végtelen kiábrándulásból táplálkozik. Gyurgyák ezért nem fest főalakjai köré eszmetörténeti tájképet. Nem az érdekli, hogy a magyar nacionalizmus hogyan sorolható be különféle európai nacionalizmusok közé; nincs dolga a különféle nemzetkoncepciók közötti elméleti vitákkal. Nem reflektál a szomszédos népek nemzeteszméire - számára a magyar nemzeteszme hatalmas belső történet, benső dráma, amely a külvilágra veszélyként reagál, ellent lát ott főképp, s nem beszélgető- vagy tárgyalópartnert. Számára a nemzet szellemi értelemben használatos, Ernest Renan módjára: közös emlék a múltból, közös terv a jövőre. Így aztán nagyszabású szellemi portréi sorozatában egymás után rekonstruálja a (nemzet)eszmei képleteket, de azok mintha egyetlen hatalmas alakká stilizálódnának, amely változó korokban, változó nyelven mindegyre ugyanazt kérdezi: mi a magyar? honnan jött? hová tartson? De a legfontosabb: melyek a reá leselkedő veszélyek, s mit kellene tenni ezek elhárításáért?
Gyurgyák János nem takarékoskodik a kritikai észrevételekkel egyetlen eszme egyetlen képviselőjével kapcsolatban sem. Ez a kritika meglátásom szerint kétféle: immanens logikai és teleologikus. Kitűnő szemmel veszi észre a gondolatmenetek legkisebb zökkenőjét, könyörtelenül rámutat minden bizonyítatlan mozzanatra, nyitva hagyott, válasz nélkül maradt kérdésre. Ugyanakkor - talán Széchenyit és a reformkori liberális nacionalizmus egypár alapító atyját leszámítva - mindenkit azon mér, hogy a magyar nemzeteszme végső nagy célja szempontjából mennyire releváns a mondanivalója. Ez a végső cél a magyar nemzet megmaradása egyrészt renani értelemben, másrészt az egykori magyar korona minél nagyobb területén létesítendő nemzetállamban. A magyar nemzeteszme nagy belső története ily módon válik hanyatlás- és kudarctörténetté, ugyanis a nemzet egyik értelemben sem maradt fenn úgy, ahogyan fennmaradhatott volna. Illetve úgy, ahogyan a pozitív elemzést a normatív esszével - kétségkívül mesterien - vegyítő Gyurgyák János szerint meg kellett volna maradnia.
Gyurgyák pesszimista alapállásának több forrása is kimutatható a szövegen. Az egyik, bár talán nem az elsődleges, Szekfű Gyula hatása. Bár előszavában kifejezetten angol mintájú konzervatívként határozza meg saját magát, Gyurgyákra, úgy érzem, azért leginkább Szekfű, mégpedig a trianoni katasztrófa sokkhatása alatt okot kereső, a Három nemzedék hanyatlástörténetét író Szekfű hatott. Ő a szöveg legsúlyosabb alakja, a bibliográfiai tanulmány kereken ötödrésze az ő munkásságával és recepciójával foglalkozik. (Szó sincsen persze arról, hogy Szekfű bírálata elmaradna - éppen ellenkezőleg, nagyon is tárgyalva van!) A pesszimizmus részben nyilván alkati is. De igazi forrása a nemzedéki csalódás. Ez a mű előszavának és epilógusának fő mondanivalója, mintegy keretbe foglalja az egészet. A hanyatlástörténet mélypontjára a magyar nemzet - immár nem csupán szellemi, hanem más értelemben is - a rendszerváltás után jutott, amikor a már említett értelemben szinte alig lehet magyar nemzetről beszélni. Ennek csak részben oka a modernizáció és/vagy a globalizáció 21. századi roppant kihívása, jóval inkább a magyar nemzet végletes és végleges(nek tűnő) megosztottsága. A megosztottság részben a rendszerváltáshoz vezető út diffúz folyamataiban rejlett. Ennek ábrázolása bántóan leegyszerűsített és sommás, ami nem volna olyan nagy baj, ha tényleg epilógusról lenne szó. De az előszó és az egész tárgyalás valóságos (és retorikai eszközökkel, előreutalásokkal kiválóan fokozott) izgalmi hálóba borítja az olvasót, aki az utolsó tartalmi egységtől várja a (valamelyes) feloldódást. Ehelyett azt kapja, hogy az egyetlen reményt a megosztottságon túllépni képes reformnemzedék fellépésének ígérete képviselte. Azé a nemzedéké, amely zászlós folyóirata, a Századvég 1990. évi 2. számában körkérdésben búcsúztatta a népi-urbánus vitát. A bevezetőt Egy mítosz vége alcímmel a főszerkesztő, Gyurgyák János írta. A szerkesztőség tagjai, betűrendben: Fellegi Tamás László, Gyekiczki András, Kövér László, Kövér Szilárd, Máté János, Orbán Viktor, Sasfi Csaba, Stumpf István, Varga Tamás és Wéber Attila. Ebből a nemzedékből, fordul könyve végén Gyurgyák János keserűen egykori szerkesztőtársaihoz, nem lett semmi.
Ezzel az állítással nehéz lenne vitatkozni. És mégsem könnyű helybenhagyni. Gyurgyák Jánossal egy évben születtünk, egy egyetemre, egy szakra jártunk. A 20. század második felét érdekes lenne nemzedékek (hanyatlás?)történetében megírni. Ahogy Szekfű talán - vagy Gyurgyák János - politikai gondolkodókéban, esetleg politikusokéban, bármit jelentsenek is abban a boldogtalan korszakban. Magam eleve szkeptikusabban tekintettem évjáratunkra, de ezt nem beszéltük meg. Talán sor kerül rá egyszer. Éppen Gyurgyák könyve nem tudott meggyőzni arról, hogy a magyar nemzeteszme csak kudarcok történetéből táplálkozott. A népi-urbánus szembenállást, ha talán nem is a Századvég híres számával, de elbúcsúztattuk; irodalom- és eszmetörténetté változott, s valóban más szembenállások váltották fel. Az irodalmias magyar politikai gondolkodás, ha néhány író nem is szívesen veszi tudomásul, tényleg a múlté. Gyurgyák az egyes nemzetkoncepciókat külön, „családjukban" tárgyalja, de állandóan jelzi a vitákat is. A könyv nem szól a nemzeti tudat és a gondolati csúcsteljesítmények alatti szintek diskurzusairól - ott valószínűleg éppenséggel éles szembenállásokat és (végletes) megosztottságokat találna. Hogy a magyar nemzet - közös emlék és közös terv - eszméje nem tudta áthatni a magyar társadalmat akkor, 1989 után, amikor a romok eltakarítása és az új építmény alapozása nemzeti feladatnak tűnt - én is így láttam -, lehet sajnálatos. Meglehet azonban, hogy éppenséggel elkerülhetetlen, mert a múltak a múlt század végén már csak különbözők, tervek pedig nem készültek elégséges számmal és részletességgel. Gyurgyák János vonzalma a klasszikus eszmékhez, alakokhoz nyilvánvaló. Csalódása helyenként prófétai hevületű monumentális esszét íratott vele a magyar modernitás nagy gondolati kalandjáról. Könyve voltaképpen Bibó Istvánnal és kései továbbgondolójával, Szűcs Jenővel ér véget; nem lehet megkerülni. Ami nála utána jön, egyelőre függelék. Hogy mi következik a semmivé vált nemzedék után, talán Gyurgyák János fogja megírni - most már biztos hoszszabb idő után, mint mestere, Szekfű -, talán más. A mérce mindenesetre magasan vagyon.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris, 660 oldal, 4980 forint.