Békés Pál
A Pilóta kekszet nem hagyom. Az Albertet sem. A Tibi küldte a körlevelet, és boldog ifjúságunk emlékezetére való tekintettel engem is felszólított, csatlakozzam a Danone termékek elleni bojkotthoz, mert a galád multi meg akarja szüntetni a tulajdonába került győri gyár legpatinásabb termékeit, már csak a Negrocukorka-soron folyik némi szöszmötölés, ott van az egyre gyengülő ellenállás utolsó védvonala, a Pilóta és az Albert már megadta magát. A Tibi a körlevélben felhívta a figyelmet, hogy ha ez így megy tovább, veszélybe kerülhet a Boci is, sőt a Tibi, amit névre szóló, személyes sértésnek tekint, ez a lépés az identitását fenyegetné: részéről itt a határ - eddig, és ne tovább.
Azonosultam a felhívással, és már a körlevél érkeztének másnapján másféle joghurtot vettem. Nem volt rossz. És határozottan olcsóbb. Már csak ezért is hálával tartozom a Tibinek. Meg azért is, mert ő hozott össze bennünket úgy huszonöt-harminc év kihagyás után; afféle öregdiák-találkozót vagy veterán-összejövetelt szervezett a nyár végén, az Alföld kellős közepén a Kiskőrös-Kecel-Soltvadkert Aranyháromszögben. A környéket az olajszőkítés, majd a borhamisítás aranykora óta becézik így - a névadó a Thaiföld, Mianmar (Burma) és Laosz hármas határán fekvő hírhedett kábítószertermő vidék.
Az egykori kerületi úttörőtáborban jött össze a társaság, amely egykor, a hetvenes években itt töltötte a nyarak jó részét a tóparti, kezdetben sátrakkal, majd betonalapra feldobott hullámbádog tetejű barakkokkal berendezett táborhelyen. Az első turnusokat - őskor és hőskor egyszerre - még húszszemélyes katonai sátrakban szállásolták el, melyeknek előlapján kétaraszos betűkkel feketéllett: US ARMY. Ilyen volt az étkező is, ahol sorba álltunk a feledhetetlen ízű műteáért. Mai ésszel fel nem foghatom, miféle második világháborús maradékraktárból, miféle utakon röppenhettek az egyébként jó minőségű, valóban vízhatlan holmik a tópartra, de hát ott voltak - ezt néhány fekete-fehér fénykép is tanúsította, melyeket kézről kézre adogattunk az egykori sátrak helyén álló négyszemélyes faházak tornácán.
A részletek változtak, a lényeg nem. A bejárattal szemben még mindig kukoricaföld. A tópart még mindig homokos, a nyárfa és az akác pedig örök. Persze a tó... Hát az összement. Akkor tenger. Most lavór. De a vize változatlanul selymes. Csak velünk történt néhány visszavonhatatlan dolog.
Például az, hogy az Imi nyugdíjba ment. Kiszaladt a talpa alól a kórház, ahol az utolsó harminc évet töltötte, nyugdíjazták, egyedül maradt. Visszavonult a szőlejébe, nem túl nagy az egész, de ahhoz elég, hogy ha valaki behúzódik a középen álló házba, lemondja a telefont, a mobilt, az internetet, hetenként egyszer mozdul ki vásárolni, és a fennmaradó időt azzal tölti, hogy megigya, amit a szőlő terem, akkor felszámolhassa önmagát. Az Imit a Tibi hozta ki a szőlőből a tóhoz, örült nekünk, négy üveg saját bort hozott magával, csak azt itta, minket nem kínált, és amikor elfogyott, visszavitette magát a Tibivel.
Az Ica azt mondta, csak az utolsó pillanatban szánta rá magát, hogy eljöjjön, mert mindvégig bizonytalan volt, vajon eljön-e a Berci - azzal ő nem ül le egy asztalhoz. Tudniillik a Berci már harminc évvel ezelőtt is talpraesett volt. Más szóval simlis tetű, alja féreg, hogy a legenyhébb kifejezést használjuk. Például amikor az iskolák közötti számháborúra került sor, a terepre érkezvén ugyebár mindenki megkapta az előre nyomtatott piros, illetve kék számot, meg az utasítást, hogy kötözze a homlokára. És akkor derült ki, hogy nincs madzag. Mert a Teklács, a madzagfelelős tökhülye volt mindig, és az maradt mindhalálig - tavalyelőtt kapott infarktust -, és elfelejtette betenni a hátizsákjába, és hiába tapogatódzott benne kétségbeesetten, és hiába esküdözött, hogy márpedig ő betette. Ott toporogtunk az erdőszélen, kórusban szidalmaztuk a Teklácsot, erre a Berci benyúlt a hátizsákjába, és elővett száz darab egyenlő hosszúságúra vagdalt cukorspárgadarabot azzal, hogy ő - tisztán elméletileg, a Teklács ismeretében - számított erre az eshetőségre. És fel is készült az esetleges akadályok elhárítására, kizárólag a köz érdekében. Ugyebár. Ám a köz érdekében végzett munkája során költségei támadtak, vagyis egy darab spárga két forint. Amikor valaki megjegyezte, hogy egy gombolyag cukorspárga öt forint, a Berci elnézett a levegőbe. Hálásak voltunk neki, és fizettünk, és utáltuk a rohadékot.
Mármost az a kérdés - mondta az Ica -, hogy mivel a Berci öt perccel a rendszerváltás után ugyanígy, de pontosan ugyanilyen fapofával emelt le a polcról egy kisebb vegyigyárat, csak cukorspárga helyett fillérekért összevásárolt kárpótlási jegyek voltak a zsebében, és valahogy pontosan tudta, hogy mikor hova kell állni és lépni, hogy jó ütemben és jó áron tűnjön el a gyár a zsebében, a kilencven alkalmazottal, akiket egy éven belül kirúgott, hja, ilyen az élet, szóval... Szóval az a kérdés, hogy annak idején nem a Berci rámolta-e ki a Teklács hátizsákját, hogy eladhassa nekünk a cukorspárgát. Mert így visszanézve most már világos, hogy mindenre képes.
Az Ica elég hamar berúgott, és onnantól ugyanazt hajtogatta megszállottan: milyen szerencse, hogy a Berci nem jött el, mert így ő eljöhetett, de a huszadik ismétlésnél mi már nem igazán örültünk neki, hogy eljöhetett.
Végül a Dezsi vezette az Icát a faházához, és rákacsintott, hogy ha húsz évvel korábban lennénk, akkor most egyenesen az ágyáig kísérné, de azután megrémült, hogy az Ica esetleg komolyan veszi a dolgot, és visszasietett hozzánk. Éppen a fényképeket adogattuk körbe, harmadszor legalább, és valaki felfedezte, hogy az egyik fotón a vállig érő hajú nyápic gyerek a tóparton, az ingén a fél tenyérnyi NO NATO feliratú kitűzővel éppenséggel a Dezsi, aki most tökkopasz, és a hadsereg egyenruháját hordja, és NATO-kiképző a Sínai-félszigetre küldött békefenntartóknál.
A Bandi későn futott be, akkorra a többség beállt erősen, egy uszályméretű BMW-vel érkezett, azt mondta, tele a csomagtartó jéghideg sörrel, most vette a benzinkútnál. Vele éppenséggel nem az ősidőkben találkoztam, hanem alig néhány éve. Betöltötte az ötvenet, küldött egy meghívót a bulira, és amikor a megadott címet keresve végigügettem az Üllői úton, az utolsó pillanatban esett le a tantusz: te jó ég, ez engem az Iparművészeti Múzeumba hívott. Épp jókor léptem be, mert a hatalmas csarnokban az üvegtető alatt éppen a Bandi ötven gyertyájával teletűzdelt malomkerék-tortát kezdték szeletelni, és voltak vagy kétszázan. Az egyik vendégtől tudtam meg, hogy a Bandi egy univerzális guru, számítógép, reklám, píár és minden, ami jó; kilenc vállalata van, és felvásárolta a Berci egyik cégét is. Gratuláltam a Bandinak az ötvenhez, a hónom alatt ott volt egy üveg bor, de fogalmam sem volt, hova tegyem, túl nagy volt a csarnok, túl kicsi az üveg, így hát csak szorongattam a hónom alatt, a Bandi megörült nekem, őszintén, igazán, átölelt; talán tudna használni engem valamilyen reklámszövegírásra, hiszen tulajdonképpen ilyesmivel foglalkozom én is, na, majd hívjam fel.
A Juci azt mondta, nemsokára megszüntetik az iskolát, ahol tanít, de szerencsére van kapaszkodója, tanfolyamokat tart, imád tanítani, és ha elfogynak a gyerekek, hát akkor jöjjenek a felnőttek, végül is mindegy, a fő a tanítás éthosza. Valóságos oktatási hálózatot épített ki a kollégáival, teljes ezotériaspektrum, a hatha-jógától a fehér mágiáig, ha van kedvem, keressem fel őket, meglátom, nem bánom meg, és adott egy névjegyet, és a szavamat vette, hogy elmegyek hozzájuk.
Hajnalban énekeltünk. Elég rekedtek voltunk, elég hangosak és elég részegek, messze hallatszottunk az Aranyháromszögben. Mielőtt lefeküdtünk volna, a Tibi, a szervező körbejárt, megölelt bennünket: ne feledjük, mi összetartozunk, amíg élünk, összetart bennünket a tó, a US ARMY, a műtea, a számháború meg a cukorspárga. A Juci sírt. A Bandi bólogatott, hogy nem feledi. A Dezsi szalutált, úgy esküdött. Addigra az Imi már elment, az Ica aludt, így hát nem szólhattak hozzá. A Berci meg, ugye, el sem jött.
Azóta nem váltottunk e-mailt, nem hívtuk egymást. Csak most jött a Tibi levele, hogy veszélyben a Pilóta meg az Albert, és boldog ifjúságunk emlékezete. Tudom, mi a dolgom, tudom, mivel tartozom az Aranyháromszögnek. Vesszen a kekszgyilkos multi.