Dalos György
Berlin, 2008. február 9.
Nincs mese: itt a tavasz. Végig a Kastanienalleen valamennyi kávéház, kocsma és pizzéria kirakta székeit, asztalait vagy padjait, s a belső zárt terekben alig eszik-iszik valaki. Persze meg kell hagyni, a németek edzett nép, zimankósabb időben is hódolnak a draussensitzen kultuszának. Most azonban szemlátomást nem csupán kulturális meggyőződésből ülnek ki, hanem lazán, lustán élvezik is a langy tizenhárom fokot, amellyel e szép szökőév, nyilván rendes viselkedésükért, jutalmazta meg őket. Hogy az miben állott? Robert Gates, amerikai honvédelmi miniszter szerint abban, hogy a Bundeswehr egységei szilárdan állomásoznak Afganisztánban, igaz, az ország nyugalmasabb, északi részén. Sajnos e dicséret kétes, mert mindössze bevezető ahhoz a kívánsághoz, hogy maradjanak is ott, ha lehet, töltsék fel a kontingenst, s húzódjanak egy kicsit lejjebb azon a fránya térképen.
Nem hiszem, hogy a Kastanienallee közönségét ez a sovány hír különösen lázba hozná, és talán az is közömbösen hagyja őket, hogy a magyar füleknek oly zamatos nevű Barack Obama szép lassan behozza hátrányát Clintonnéval szemben. Nem, ma még a bulvárlapok is hiába harsánykodnak. „Egyre több általános iskolás veri a tanárát!", buzgólkodik a Bild-Zeitung, „17 év után került dutyiba a rablógyilkos!", rivalizál a BZ. A mai szenzáció ez a hirtelen-váratlan kikelet, ezt nyüzsgi körül a Prenzlauer Berg népe, kül- és belföldiek, fehérek és színesek, spontán multikulti fesztivál. Lesz még persze jégeső, havazás, szélvihar, az évszak azonban mától érvényes, ezek itt megnyitották.
Amióta Alida Bremerrel a horvátok lipcsei könyvvásári szereplésén dolgozom, rendszeresen belenézek az ottani sajtóba kíváncsiság és némi nyelvtanulás végett. Az orosztudás sok nehézségen átsegít, noha csínján kell vele bánni. Alaktanilag azonosnak tűnő szavak olykor meglehetősen eltérő jelentést hordoznak. A „panósz" például Krleza nyelvén büszkeséget - hazafiasat, apait, nőit stb. - jelent, Tolsztojén hasmenést. Akárcsak a szintén szláv „uroda", amelyről a lengyeleknek a szépség, az oroszoknak a csúfság jut eszükbe. Óvatosan böngészgetem hát a Jutarnji List, a Novi List és a Vecernji List internetes kiadását, hogy - nagyképűen szólva - képben legyek kedvelt országom helyzetéről.
Most például azt olvasom, hogy kétszáz öreg partizán tüntetett a Trg marsala Tito, azaz a Tito marsall tér védelmében, amelynek több közszereplő vissza akarja adni az eredeti Színház tér elnevezését, némi joggal, elvégre ott van a Nemzeti Színház neobarokk épülete. A Száva-part közelében lévő csinos tér elválaszthatatlan a modernizáló Khuen-Héderváry-érától, a Krleza által megörökített horvát gründerzeittől, miközben a Pestről rájuk oktrojált bán neve egyáltalán nem vált ki egyértelmű lelkesedést az országlakosokból, s ebben bizony Kossuthtól Tiszáig lényegében minden magyar államférfival osztozik. És velük szemben vagy hozzájuk képest Jellasics a hős, mifelénk „Jellasics, a gyáva".
Tito esete bonyolultabb a szokványos bánokénál. Minden antikommunista hevület ellenére a volt jugoszláv köztársaságokban ez a vörös bán sok helyütt élvezi a felvilágosult uralkodó, afféle utolsó békecsászár reputációját, s legalább egy generáció szemében ő az az ember, aki ujjat mert húzni Sztálinnal. (Valljuk meg, ez utóbbi versenyszámban rajta kívül nem sokan indultak.) Ráadásul az ő napszítta, szélfútta, esőmosta partizánköpönyegéből kerültek ki az utódállamok főnökei is. A kritikus értelmiség iróniába csomagolt tiszteletteljes borzongással áldoz emlékének. Néhány évvel ezelőtt vaskos album jelent meg kedvenc étkeiről, amelyeket prominens külföldi vendégek tiszteletére készíttetett vagy náluk vendégeskedve fogyasztott. A névsor Brezsnyevtől Nixonig, Fidel Castrótól Teng Hsziao Pingig ível. Hű íródeákjai mintegy kőbe vésték a lucullusi lakomákat - receptestül. A Titovska kuharica (Tito szakácskönyve), mondhatni, a békés egymás mellett evés enciklopédiája.
Azt hallom rólad, kedves druszám, hogy egy szubkultúra költője voltál, s noha súlyos érdemeid vannak a Kádár-rendszer megbuktatása körül, esztétikailag nézve, már bocsánat, nem ütöd meg a mércét. Éppen politikai lírád - fi donc! - tükrében ugyanis ahogy az idő múlik, egyre gyöngébb poétának nézel ki. Kétségtelen ugyan, hogy vannak verseidben örökbecsűnek tűnő sorok, de ezek a kivételek, s pechedre, ezúttal nem erősítik a szabályt, pontosabban a kánont. Kritikus mondja ezt rólad, aki hivatalból kivont karddal áll egyfelől a költő, másfelől pedig az olvasó, az utókor és a sorsharag között. Egyszóval: szedd a cókmókodat, és kifelé a Parnasszusról!
Megvallom neked, kedves druszám, kicsit örülök ennek a kvázi hirtelen megtámadtatásnak, amely szerintem legkésőbb halálod óta benne volt a levegőben. Csak mondom, mert odaát talán nem közlik veled, hogy itt borzasztó feszültségek vannak, s a szellem emberei alig győznek állást foglalni ezekben - versek pedig kivált nem születnek róluk, hiszen az politikai költészet lenne -, lásd fi donc. Apropó, fi...! Nem tudom, emlékszel-e még a Fideszre, a Szadeszre, a Madöfre, a Maszopra, valamint az MNOPRSTUVYX-re, ezek nagyon ám össze vannak különbözve. Tényleg csak egyszerűsítésből mondom, hogy megértsd, de ma már egyetlen közös nevezőjük, hogy egyik se szubkultúra. Minden szub idegen tőlük. Jellemző módon nem is kísérleteztek pl. a Nemzeti Szubkulturális Örökség Minisztériumának megalakításával. Ennek megfelelően a kultúrára is áll, hogy benne nem a szub a trendi, hanem a hiperszuper.
Különös utakon jár a képzettársítás, kedves druszám. Valamikor a hetvenes évek közepén feljöttél hozzám Mayával, akit Rimma Vlagyimirovna oroszos bájjal Májacskának becézett. Ültünk a sarokasztalnál, mögöttünk szegélyléc alá helyezett lehallgatókészülékkel, amelyet alig másfél évtizeddel később távolítottak el onnan. Ültünk, és csöndes lerészegedésig vodkázgattunk. Aztán - mert túlittuk a kapuzárást - lekísértelek benneteket. A lépcsőház felé menet vettem észre, hogy ócska télikabátod bal oldalából vér szivárog. Májacska elértette rémült tekintetemet, és megnyugtatott: úgy látszik, elolvadt a borjúmáj, mondta, szóval a májacska, amelyet a Lehelen vettetek hazafelé menet. Sietnetek kellett az Eötvös utcai udvari viskólakáshoz s benne is a használt szovjet frizsiderhez. Másnap reggel, amikor friss tejjel és zsömlével a szatyromban a lépcsőházba értem, alvadt vércseppek kísértek lakásomig, s mit tesz a macskajaj, sikerült engem másodszor is elrémisztened.
Hát ez tolakszik fel bennem, kedves druszám, no meg a bonmód, amit akkor mondtál, amikor a Charta 77-tel vállalt szolidaritás miatt elutasították a Móricz Zsigmond-ösztöndíj iránti kérelmedet. A havi hatezerből gyorsan kiszámoltad az évi hetvenkettőt (szerintem most ennyi a bruttó havi összeg) és leszögezted, hogy aláírásodnak ez az árfolyama. Büszke voltál erre a kerek summára, talán büszkébb, mint húsz évvel később a Kossuth-díjra. Szerintem ugyanis te valóban a szubkultúra embere voltál. Még a rendszerváltás utáni sikerekből is annak örültél legjobban, amikor az azóta saját korruptságában és bambaságában alámerült kisgazda morál parlamenti interpretációra vetemedett még a szubkultúrában ihlett két verssorod miatt: „Zakatol a kis család, / Isten tömi Máriát."