Végel László
A Savigny platzi S-Bahn peronján D(omega)evad Karahasan vár egy esernyővel. Berlin keleti felében nyoma sem volt az esőnek, a nyugati részben órák óta zuhog. Gyakran előfordul ez, mondja, az is megtörtént már, hogy a keleti részben havazott, a nyugatiban még csak nem is szállingózott a hó. Úgy beszélt, mint egy berlini őslakos. Nemcsak a magyar írók, hanem Kelet-Közép-Európa írói is második hazájuknak tekintik Berlint. Nem disszidensekről, menekültekről van szó, hanem olyan írókról, akik két hazára áhítoznak. Vagy pedig egyszerűen nem érzik jól magukat otthon. Csakhogy most nem a diktatúra elől menekülnek, hanem az új demokráciától. Elgondolkoztató jelenség ez manapság, amikor ezek az országok vagy tagjai az EU-nak, vagy efelé igyekeznek.
Karahasannal évek óta nem láttuk egymást, ám mégis úgy kezdtük a beszélgetést, mintha tegnap váltunk volna el. Az egyik közeli olasz kávézóban azonnal a volt Jugoszláviára tereltük a szót. Megszoktam már, hogy ha Berlinben horvát, szlovén vagy szerb írókkal találkozom, furcsa és érthetetlen szenvedély ébred fel bennünk, és újra meg újra elmondjuk a már ismert történeteket. Mély sebet ejtettek rajtunk a balkáni szenvedélyek, amelyektől soha sem tudunk megszabadulni. A háború betetőzte a széthullás történetét, darabokra hullott egy világ, de nem süllyedt el. Cioran jegyzetei jutnak eszembe a pusztításhoz való élvezetteljes vonzódásról, az örökös belső zűrzavarról, a „lángokban álló bordélyházról". Ez is létezett és létezik ma is, de nem csak ez.
1991-ben az újvidéki sugárúti lakásomból figyeltem a Horvátország ellen felvonuló tankokat, elismertem, hogy Jugoszláviának szét kell esnie. Egy évtizeddel előbb még éltek bennem bizonyos illúziók, s Berlinben ismertem fel, hogy sok európai értelmiségiben ugyanezek az illúziók éltek. Sokan most sem tudják értelmezni a történteket. Úgy látom, hogy Jugoszlávia-szerte nagyon sokak részére izgalmas szellemi kihívás, európai kaland volt a mediterrán, a közép-európai és a balkáni kultúra találkozása. Ebben megelőztük a Nyugatot, ők csak az utóbbi két évtizedben ismerkednek azzal az életérzéssel, amibe mi beleszülettünk.
A 20. századi magyar kultúrában ez a „találkozás" majdnem ismeretlen jelenség, habár az előző, a 19. században ugyanilyen életet élt a magyar társadalom is, mint mi Jugoszláviában. Talán egyszer akad majd egy gondos irodalomtörténész, aki feldolgozza, mit is jelentett a magyar irodalomban együtt élni az idegennel, a másikkal és a mássággal. Nemcsak a szociológiai vizsgálódásra gondolok, hanem arra is, hogy ez milyen nyomokat hagyott az irodalmi diskurzuson. Ha ezt egyszer valaki elvégzi, és a kulturális elit képes lesz eleven hagyományként értelmezni, akkor másmilyen fogalmi rendszerrel közelítik meg a magyar kisebbségi irodalmakat is. Nincs ugyan „kisebbségi regénypoétika", mint ahogy nincs „magyar regénypoétika" se, de a kisebbségben létezik egy elkülönülést előidéző metakontextualitás. A mai értelmezések viszont megrekednek a puszta politikai vagy a külsődlegesen téma- és motívumcentrikus megközelítésnél, a nemzethez vagy a tájhoz való hűséget emelik ki benne. Ez önmagában nem sajátos, csak akkor válik azzá, ha sajátos módon fogalmazódik meg.
Tulajdonképpen a háború után értettem meg az Osztrák-Magyar Monarchia szétverése után hontalanná vált Rothot. Meg Musilt is, aki olyan osztrák-magyarnak nevezte magát, akiből ki kell vonni a magyart. Mi is valamilyen abszurd öszszevonás és kivonás részesei voltunk, csakhogy még bonyolultabb matematikai műveletek révén. Az egykori Jugoszláviát immár senki sem sajnálja brutális és véres széthullása miatt. Sokan azt állítják, hogy a francia külpolitikai stratégia hozta a világra. Megint mások azt sejtetik, hogy az osztrák-magyar világban szocializálódó kommunista Tito fikciója. Bárhogy legyen is, mégis értékes tapasztalatokat jelentett. Jugoszlávia felbomlása után másképpen olvasom A tulajdonságok nélküli embert, mint a hatvanas években. Akkor elsősorban nagy, formabontó regénynek tartottam. Most látom csak, hogy a nagy formai kísérletek jobban kifejezik a kort, mint azok a művek, amelyeket valóságirodalomnak szoktak nevezni. A realizmus tökély, de érzéketlen a kataklizmák iránt.
D(omega)evad Karahasan európai vándor lett. Jelenleg Szarajevóban tanít, ám Grazban él. Most egy évre átköltözött Berlinbe. Muzulmánnak és jugoszláviai európainak tartotta magát, s már a hatvanas években a konzervativizmussal és a jobboldalisággal rokonszenvezett. Ma is így gondolkodik, s a nagy európai nyelvekre lefordított regényeiben is ez csillan meg. Éppen ezért felkapom a fejem, amikor a szarajevói újnacionalistákat kezdi ostorozni, azokat, akik az egyik napról a másikra meg akarták menteni a muzulmánságot. Az irodalmi élet tele van ilyenekkel, ezért viszolyog Szarajevótól, habár végzetesen kötődik ehhez a városához. Bárhova is menjen, mindig fontos tudnia, hogy Szarajevó létezik, és eszébe sem jut, hogy örökre eltávozzon onnan. Csak éppen ezek a nemzethű vitézek irritálják. Pár évtizeddel ezelőtt a dilettánsok osztályharcosok voltak, ma pedig karrierista nacionalisták lettek, kesereg.
Vigasztalom és buzdítom. A jobboldali értelmiségieknek is át kell esniük ezen a próbatételen, amelyen a baloldaliak átestek: látniuk kell, hogy hogyan fordulnak visszájára azok a gondolatok, amelyeket hosszú éveken át őszintén és mély meggyőződéssel képviseltek.
Szerbiában a köztársaságielnök-választás első körében a Szerb Radikális Párt jelöltje került ki győztesen. A második körben immár csak két jelölt szállt versenybe: Tomislav Nikolic a Szerb Radikális Párt színeiben és Boris Tadic a Demokrata Párt jelöltjeként. Az előrejelzések borúlátóak voltak, de pont ennek köszönhetően győzött Tadic. A félelem mozgósította a választópolgárokat, mert eszükbe jutott, mit éltek át a kilencvenes években. Megijedtek a radikálisok győzelmétől, annak ellenére, hogy a többség a Szerb Radikális Párt nemzeteszméjét vallja magáénak. A demokraták kampányfilmjeikben bemutatták az áruházak üres polcait, de a bosnyák és albán tömegsírokat nem. Eddig nem mertek elmenni a múlt borzalmainak feltárásában. A radikális vezér csak Koszovó megőrzését helyezte kilátásba, Tadic viszont Koszovót és az EU-t is. Emellett Tadic csak inkább hangsúlybeli különbségeket jelzett, hiszen az oroszbarátságról, az új alkotmányról vagy Koszovó státusáról a radikálisok és a demokraták egyhangúlag szavaztak a szerbiai parlamentben.
Az elemzők két egymással perben álló Szerbiáról beszélnek. Ezt a diagnózist túlzottnak találom. A régióban tényleg létezik két Csehország, két Lengyelország és főleg két Magyarország, ahol a szembenállás immár a nemzeti öndestrukcióról szól. Szerbiában azonban továbbra is a nemzeti egység dominál. Van egy „másik Szerbia" ugyan, de az még nagyon gyenge.
Kisebbségi szempontból az idei szerbiai elnökválasztásoknak volt egy nagyon tanulságos eseménye is. A magyar pártok kezdenek kilábalni a válságból. Kezdik visszanyerni a magyarok bizalmát. Az elmúlt tíz esztendőben a magyar választópolgárok vagy nem mentek ki az urnák elé, vagy pedig valamelyik központi pártra adták le a szavazatukat, úgyhogy drámaian csökkent a kisebbségi pártokra leadott szavazatok száma, minek folytán a magyar kisebbségi politikai elit teljesen eljelentéktelenedett. Az anyaországi anyagi támogatás biztosított neki ugyan mesterséges légzést, ami destimulatívnak bizonyult, mert semmi sem késztette a kisebbségi politikusokat, hogy a szerbiai politikai színtéren küzdjenek a kisebbségi jogokért, illetve az azzal járó anyagi fedezetért. Saját mulasztásaik helyrehozását is az anyaországtól várták. A legutóbbi parlamenti választásokon tetőzött a bizalmi válság. A 240 000 magyar választópolgár közül csak mintegy 50 000 szavazott a kisebbségi pártokra. Még Orbán Viktor is megjelent a Vajdaságban, és buzdította a magyarokat, hogy menjenek el szavazni, de hiába. A magyarok nem hallgattak rá, a következő körben még kevesebben jelentek meg az urnák előtt.
Sokakat meglepett, hogy a vajdasági magyarok Orbánra sem hallgatnak, mivel a Fidesz elnöke kétségtelenül nagy népszerűségnek örvend a kisebbségi polgárok körében. Hogy ezt megértsük, emlékeztetni kell egy fontos jelenségre: a kisebbségi polgárok a saját államukban sokszor a liberális pártokra szavaznak, viszont az anyaországban a nemzeti jobboldal támogatói. A szerbiai horvátok esetében ez pontosan kimutatható. Ők ugyanis kettős állampolgárok, Szerbiában élnek, de részt vesznek a horvátországi választásokon is. A horvát választásokon a nemzeti radikálisokra, a nemzeti jobboldalra, vagyis Tudjman HDZ-jére szavaznak, Szerbiában viszont a kevésbé nemzetire. A boszniai horvátok például a mérleg nyelvét képviselik a horvát „ballibek" és a horvát „nemzetiek" között, vagyis ők döntik el, hogy merre tartson Horvátország. Boszniában viszont a liberális pártokra voksolnak. Ez történt Szerbiában az idén is. Az eszkimó jut eszembe, akitől egyszer megkérdezték, hogy mi a világban a rossz, az elítélendő. Az, válaszolta, amikor az idegen törzs feldúlja sátrainkat, elrabolja asszonyainkat. És mi az életben a jó? Az, amikor mi dúljuk fel a szomszéd törzs sátrait, raboljuk el asszonyait. Így vagyunk mi is a liberalizmussal vagy a multikulturalizmussal. Nem szeretjük a házunk táján, de szívesen ajánljuk a szomszédoknak. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a szomszédok is ugyanígy viselkednek. Legyen liberális vagy multikulturális a szomszéd tehene!
Csomagolok. Pár nap múlva Újvidéken leszek. Olvasom, hogy Putyint ünnepélyesen Újvidék díszpolgárává avatták. Képtelen vagyok számon tartani, hogy hanyadik városban lett díszpolgár, talán a huszadikban. Szerbiában dühöng a Putyin-kultusz. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy Koszovó státusának kérdésében az orosz vezér Szerbia pártjára állt, a Biztonsági Tanácsban megvétózta a nyugati javaslatot, amely szerint el kell ismerni Koszovó ellenőrzött függetlenségét. Szerintem nem csak erről van szó. Mások az ortodox vallásra gondolnak. Lássuk be, létezik egy ortodox Európa is. Van azonban egy harmadik összekötő kapocs is. Kelet-Európában kirajzolódik egy sajátos kapitalista modell, a keleti út. Van, amelyik ország már rátért erre az útra, van, amelyik habozik, s van, amelyekben erősödnek azok az erők, amelyek erre az útra akarnak lépni. Nos, ezek részére a mélyen vallásos érzésű, nemzetben gondolkodó Putyin teremtette meg a modellt, amely vonzó lehet, nemcsak Szerbiában, hanem az egész kelet-európai térségben. Sokkal vonzóbb, mint a szocializmus. Mert ugyan ki beszél ma már a szocializmusról? A nemzetről van szó, nem az osztályharcról, vagyis lehet valaki putyinista annak ellenére, hogy nem szíveli Putyint és az oroszokat.