Parászka Boróka
Nézem a koszovói függetlenségi nyilatkozat másnapján az egyik legnagyobb példányszámú romániai napilap, a Cotidianul címlapját: rajta egy vicces sapkás, hosszú hajú, fogatlan öreg albán fotója, kezében természetesen lobogó. Annyira kínosan sokatmondó a képszerkesztés, hogy az illusztrációt szemlélve már teljesen értelmetlen végigrágni az egész lapot: minden benne van ebben az egy képben arról, amit a román sajtó az új államról és úgy általában az albánokról gondol. Minden benne van: a gúny, a szorongás, az előítéletek. A román sajtó máskor sem bíbelődik sokat a sajtóetikával, talán a megfelelő ellenőrzés hiánya miatt, talán az élvezhetőségre építő sajtóhagyományok miatt, talán hanyagságból vagy felkészületlenségből - ki tudja. Most azonban láthatólag örömmel élnek a képi, stiláris, fogalmi tiszteletlenség, irónia eszközeivel. Pancsolnak benne, és pont ez a fékevesztettség az árulkodó. Minél nagyobbat durran valami ebben a világban, annál kevésbé veendő komolyan.
Gondolkozom azon, mi lehetne a párja ennek a nyomorultul prezentált albán öregembernek a magyar sajtóban. Egy bocskoros oláh a Népszabadság címoldalán? Valami olyasmi. (Az is kérdés, hogy lehet az, hogy Koszovó immár napok óta a címoldalon van Romániában, Magyarországon vezető hír volt ugyan egy napig, de az ország most is, mint mindig, inkább a saját köldökét figyeli. A külpolitika forr, a magyar sajtó mindeközben azon rágódik, hogyan értékelhető a poénok és a stílus szintjén az éves Gyurcsány- és Orbán-beszéd.)
A román nyilvánosságot - legalábbis a látszat szintjén - maga alá gyűrte a külpolitika. Persze a maga bumfordi és önző módján reagált, és néhány nap alatt majdnem kétszáz évet repült vissza az időben: a 19. századi nacionalizmus nyelvét kezdte újra beszélni, és előkerültek a 19. század szimbólumai. (Alighogy elraktározták őket.) Térdig lehetett az utóbbi napokban gázolni a kombattáns, ökölrázós, szerbekkel fraternizáló, albánokra acsarkodó szövegekben. Józan hang alig hallatszott. Egyik kedvenc - amúgy nyitott és tájékozott - publicistám, Alina Mungiu Pippidi „szegény szerb barátainkat" féltette a koszovói függetlenséget értékelő írásában; megjegyzem, ő volt az egyik legmérsékeltebb és legkörültekintőbb jegyzetíró.
A magyar reakció értelemszerűen erre a román nacionalista visszatántorgásra a „na, ugye, ugye" reakciója volt. Ezek a napok arra voltak alkalmasak, hogy igazoljuk: sosem lehet tudni, ugye, hogy mi lakik a románokban, kutyából nem lesz szalonna, mindig kibújik a szög a zsákból stb. A gombnyomásra működő román nacionalizmust (ha ez most tényleg az, aminek látszik) ilyen kiirthatatlan, alapvető genetikai kódként, nemzetkarakterológiai sajátosságként legegyszerűbb értelmezni. Nagyszerű dolog ez, mert annyi minden alól felment ez a feltételezett nemzeti degeneráltság. Például az együttműködésre való hajlam, a tárgyaláskészség kötelezettsége alól. Van a román nacionalizmusnak vagy a román nacionalizmus látszatának egy távolságtartóbb, praktikusabb értelmezése, ehhez azonban érdekmentes hely- és helyzetismeretre van szükség. Ez a fajta nacionalizmus sem más, mint a politikai élet irányításának az egyik eszköze, s mint ilyen, a román nacionalizmus nagyon hasonlít a magyar és az erdélyi magyar nacionalizmusra. Mondhatni ugyanaz a gyakorlati - nemzeti - ész diktálja a szabályait.
Mindkét nacionalizmus feltételezi egymást, és egymásrautaltságuk teszi működőképessé őket. Azt hiszem, most leginkább Markó Béla és Tőkés László örül a román néplélek legfrissebb felhorkanásának. A román politikusok dühödt nyilatkozatai mellett napnál világosabbá vált az az egyetlen cél, amelyet mindkét magyar politikus egymással szemben, mégis szinte ugyanúgy és ugyanazért képvisel: az erdélyi magyar kisebbség védelme a román veszéllyel szemben. Kell-e jobb bizonyíték rá, hogy veszély van, veszélyben vagyunk, annál, ami történik? A román jobb- és baloldal soha nem látott egységben (na jó, a liberálisok óvatosan lavíroznak, nem ér a nevem, káposzta a fejem Koszovó-kérdésben) utasítják el a koszovói függetlenséget, és kötelezik el magukat a szerb állami integritás mellett. Ez a román társadalom felé azt jelenti: megvan a nemzeti egységünk, megvannak a nemzeti szövetségeseink. A magyar közösség felé ugyanez az üzenet azt a tartalmat hordozza, hogy fityiszt minden autonómiatörekvésre, minden területi-adminisztratív átszervezésre, nektek magyaroknak is jobb lesz, ha meghúzzátok magatokat. (Reálpolitika szintjén igazából pedig ez hangzik el: még mindig sikertelen a román decentralizáció, regionális átszervezés, a jelenlegi kormány sem lépett túl sokat előre, úgyhogy bélyegezzünk meg minden ilyen irányú törekvést nemzetellenes szeparatizmusként.)
Persze Tőkés és Markó ugyanúgy tudja, hogy a románok csak viccelnek ebben a kérdésben (legalábbis mellébeszélnek), mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy az általuk képviselt magyarautonómia-diskurzus is csupán vicc. Ez a nagy romániai körviccelős. A magyar politikusok pontosan tudják, hogy gazdaságilag életképtelen egy etnikai alapon szerveződő autonómia. Hogy a székelyföldi magyarok éppolyan nagy bajban lennének, ha magukra maradnának, mint amilyen bajban vannak most a 40 százalékos munkanélküliséggel küzdő koszovóiak. Mivel azonban a reálpolitika sem Tőkés, sem Markó számára nem hoz szavazatokat, ezért maradhat oly sokáig életképes és virulens az autonómiadiskurzus.
A román kormányfő óvatosan unióbarát politikával kezdte ugyan a működését (pontosabban legalább annyira volt EU-párti, mint amennyire fontosnak tartotta az amerikai-román kapcsolatok ápolását és erősítését), de mára már egészen biztosan megértette: az országnak az unión belül van jövője, esélye. Ha magától nem érett volna meg ez a felismerés, akkor a megértést segítő taneszközként bármikor kéznél van Moldávia és Transznyisztria. „Az orosz kanonikus terület" fölött folytatott vita a várakozásokkal ellentétben nemhogy enyhülne, de egyre merevebbé, egyre kezelhetetlenebbé válik, az amúgy életrevaló román diplomácia láthatólag jottányit sem tud mozdulni az érdekvédelem terén. Szövetségesekre van szüksége, ezért sem fog az uniós széllel szemben pisilni. Most néhány hétig még szükség van erre az álizgalmi állapotra Koszovó kapcsán. Mondhatnánk, hogy a történelmi hagyományok miatt, a „nemzetkarakterológiailag" megalapozott és megerősített szerb-román barátság miatt. De nem erről van szó. Külpolitikailag kifizetődő a függetlenségellenes álláspont, mert végre van valami közös az oroszokkal, lehet némi lojalitást mímelni annyi fagyos üzenet- és gesztusváltás után. Belpolitikailag pedig végre sikerült valamilyen közös nevezőt találni egy választások előtti utolsó nagy érdekegyeztetéshez. Csoportkép konfliktussal - talán ez lenne most a megfelelő műfaj. Tehát mindazt, amit a felületes szemlélő a nacionalizmus megerősödésének, újraéledésének lát, az csak hűvös számítás, és nem is olyan bonyolult bel- és külpolitikai kalkulus. A legnagyobb haszna ennek a Szerbiából importált konfliktusnak azonban az RMDSZ-kormány viszony rendezése. (Lám mit is értek el, szegény mindenre elszánt koszovói hazafiak?) Most azon ritka pillanatban vagyunk, amikor a román kormány és a magyar érdekképviselet ugyanazt akarja: az első szabadulni akar az RMDSZ-től, a második pedig úgy próbál kimenekülni a kormányzati pozícióiból, hogy az ne tűnjön meghátrálásnak, politikai éretlenségnek és lemaradásnak. Ennek érdekében mindketten a jól bejáratott, kiszámított nacionalista retorikát vették elő (Basescu a kilencvenes évek óta változatlan verziót, Markó a szoft, Tőkés a hard változatot, tulajdonképpen mindhárman ugyanazt és ugyanazért mondják). Basescu - a koszovói függetlenség kapcsán - nyíltan és burkoltan szeparatizmussal vádolja a magyar közösséget, Tőkés és Markó - Koszovó ürügyén - a kisebbségi jogok megsértésével vádolja a jelenlegi és az eddigi román kormányokat. Hogy semmi, de semmi hasonlóság nincs a koszovói függetlenség és az erdélyi magyarság önigazgatási gyakorlata között? Kit érdekel? Ez most egy kicsit veszélyes, egy kicsit ízléstelen, de mégis hasznos politikai kabátlopási ügy. És amíg a felek egymásra vetítik a rémesebbnél rémesebb árnyakat, addig békésen megoldódnak az eddigi problémák. Tőkés EP-képviselőként hosszú időre elfoglalhatja magát a látszat-kisebbségvédelem látszatproblémáival, Markó benavigálhatja az RMDSZ politikusait a nyugodt és erős kormányzati pozíciókba, Basescu egyszerre enyhít az orosz-román viszonyon, erősíti saját belpolitikai pozícióit. Mindeközben Magyarországon újraszámolják Gyurcsány és Orbán évértékelő poénjait. Ja, és hogy mi van a koszovói albánokkal. Háááát...