A köztársaság ünnepe
Ahogy a művészettörténet nemcsak a nagy mesterek munkásságával, hanem a kisebbekkel is foglalkozik, s a műtárgypiacon sem csak a nagyok, hanem a kismesterek alkotásai is forognak, felidézni is nemcsak a nagy, nemzetinek nevezett ünnepeket megalapozó történéseket érdemes, hanem a kisebb jelentőségűeket is.
Pontosabb talán, ha megemlékezésnek, mint ünnepnek nevezzük e mai összejövetelt, és ez semmit nem vesz el a kezdeményezők, szervezők érdemeiből. Nem ünneprontásnak, pusztán ténymegállapításnak szánom: van mire szerénynek lenni e napon. Nincs ok nagy csinnadrattára, ha a konkrét eseményt, az 1946-ban kikiáltott köztársaságot idézzük fel, s ami ennél fontosabb, nincs ok ünneplésre akkor sem, ha a köztársasági eszme, a respublika helyzetét nézzük.
A köztársaság ügye 1945-46 fordulóján szinte a semmiből került elő. Az 1945. novemberi választási kampány tematikájában fel sem merült, s abban az egy hónapban, amíg a politika napirendjén szerepelt, a magyar társadalmat nem hozta izgalomba, a politikai elit ügye maradt. Ahogy Kende Péter írta néhány évvel ezelőtt,1 a köztársaság deklarálása szinte szükségszerűség volt, lévén hogy csak a király nélküli királyság 25 éves történetének meghosszabbítása állt választási lehetőségként vele szemben. Evidens volt a köztársasági államforma, hiszen - amiről szeretnek ma sokan megfeledkezni - a háború vége Magyarország számára nemcsak az újramegszállást jelentette, de jelentette egyúttal az előző 25 év rezsimjének teljes bukását, folytathatatlanságát is. Így mint politikai realitást tükröző közjogi aktust vette tudomásul az ország a köztársaság február 1-jei kikiáltását.
Február 1. megítélésében fontos szerepet játszik, hogy akkor, a köztársaság kikiáltásának pillanatában is tudták, hogy az ország szuverenitása korlátozva van. Azt azonban még nem ismerték, hogyan folytatódik a történet. Nem tudták, hogy a szuverenitás korlátozása nemhogy nem szűnik meg a békeszerződéssel, hanem még erőteljesebbé válik, s a köztársaságból alig három év múlva népköztársaság lesz, ahol a nép előtag éppen a respublikai és nem államformai értelemben tekintett köztársaság fosztóképzője.
1946. február 1. évfordulóján érdemes elmondani: a köztársaságról szóló 1946. évi I. törvény ereje tartósabbnak bizonyult, mint magáé a kikiáltott köztársaságé. Mert ez utóbbi semmiféle szerepet nem tudott játszani a hatalom már ekkor megkezdődött kisajátításával szemben, sőt a csak néhány hónappal később, a köztársaság és a demokratikus rend védelméről elfogadott törvény kimondottan a politikai szabadságjogok korlátozásának, a diktatórikus berendezkedés megteremtésének eszközévé vált. Az 1946. évi I. törvény viszont egyrészt a mai államjogi berendezkedés közvetlen előzményeként vált fontossá, másrészt azzal, hogy beemelte a magyar jogba az ENSZ által meghirdetett alapvető emberi jogokat.
Mindezzel együtt is idézzük fel: az egész 1944-45-ös fordulatnak és vele a köztársasági államformának is volt egy erős plebejus felhangja, s hogy ez menynyire nem kommunista machináció vagy a szovjet megszállás következménye volt, hanem az előző korszakkal való tudatos szembefordulásé, ahhoz elegendő Bibó István korabeli írásaira hivatkozni.
Az egykori - ahogy ma mondanánk - fíling érzékeltetésére idézem fel a ma már szinte teljesen elfeledett köztársasági induló kezdő szavait: Elnyomás, szolga sors, ez volt a rend ezer évig, hullt a pór, hullt a gyereke, dologtalan volt az ország stb. stb.
Ebben az összefüggésben említem, hogy Kende Péter már hivatkozott dolgozatában azt írja, Horthy 1920 és 1944 közötti kormányzósága interpretálható úgy is: a királyi méltóság helyét egy közemberi sorból jött, választott államfő foglalta el, s ennyiben a berendezkedés inkább hasonlított a köztársaságra.2 Formai értelemben talán ez igaz. De tartalmi tekintetben, ha a Szentkorona-tanra építő revizionista politikát, a neobarokk kultúrát, a társadalompolitikát vagy a választási szisztémát nézzük, anélkül, hogy a kommunista rendszer feudális vagy félfeudális politikai minősítését komolyan venném, azt látom, hogy e korszakban Magyarország köznapi értelemben nem csak az államformája megnevezését tekintve volt királyság, hanem sokkal inkább volt az, mint azok az európai demokratikus országok, ahol valódi király volt az államfő.
Ha a köztársaságot mint államformát tekintjük, érdemes emlékeztetni: a magyar köztársaságok születésében, a nagyon eltérő történetek ellenére is létezik egy közös jegy, hogy ugyanis mindegyik egy kicsit szépséghibás.
Károlyi Mihály, az oktobristák és az őszirózsás forradalom emlékének minden tiszteletével együtt is tudjuk: 1918 novemberében a törvényhozói hatalmat ideiglenesen gyakorló Nemzeti Tanács nyilvánította Magyarországot népköztársasággá, amihez a forradalmi hangulaton kívül közjogi értelemben semmilyen felhatalmazása nem létezett. Nem kétséges - ha a „ha"-knak lenne ilyen esetben értelmük -, hogy ha marad, ami nem maradhatott, akkor mint más forradalmak esetében, utólag legitimálták volna e döntést is. De tény, hogy ez nem történt meg.
1989-ben, amikor a tényleges hatalom még a letűnő rendszer kezében volt, számos döntéssel nem is titkoltan az esetleges követeléseknek kívántak elébe vágni, s ezzel a rendszerváltás fordulatát akarták reformfolyamattá maszkírozni. Ez motiválta a köztársaság gyorsított kihirdetését is. Az sem kétséges, hogy a kikiáltás napjának megválasztásával, október 23-ával a forradalmi évfordulót szerették volna gyengíteni, hasonlóan a Szent István-ünnepre telepített 1949-es alkotmánykihirdetésnél követett eljáráshoz.
És most nézzük, hogy áll a köztársasági eszmény ügye!
Amikor a respublikáról, a köztársasági eszményről beszélünk, nem államformáról van szó. Az európai értelemben tekintett republikánusok közül kinek jutna eszébe azt mondani, hogy jobb ma egy európai uniós köztársaságnak, mint egy királyságnak, vagy jobb polgárnak lenni ma, mondjuk, a román vagy lengyel, portugál és persze magyar köztársaságban, mint a svéd, norvég vagy akár a spanyol királyságban?
Kicsit leckeszerűen érdemes felidézni a tételt: a respublika nem kötődik a köztársasági államformához, s nem szinonimája a demokráciának.
A köztársasági eszmény lehet erős egy olyan országban is, ahol az államfőt nem választják, hanem dinasztikus alapon öröklődő a poszt, s lehet gyenge ott, ahol az alkotmányos berendezkedés fontos eleme az elnökválasztás. S lehet erős kohéziója a respublikának ott is, ahol kimondottan elnöki rendszer működik, s ott is, ahol az európai királyságokhoz hasonlóan gyenge, főként protokolláris a köztársasági elnök pozíciója.
Némileg eltérő a respublika és a demokrácia viszonya. Érdemi demokratikus intézményrendszer nélkül ugyanis nem érvényesül a köztársasági eszmény, de a demokratikus protokoll megléte még nem garancia a respublikára.
A klasszikus demokratikus berendezkedés, a liberális demokrácia ugyanis alapvetően az individualizmust, az egyén jogait tekinti alapjának, a respublika eszméje viszont a szabad közösségre, az ésszerűen belátható közös érdekre épít. A respublika a polgárok politikai közösségét feltételezi, olyan politikai együttélést, amelyben meghatározott társadalmi értékeket általánosan elfogadnak. Nem mindegy persze e közösséginek tételezett értékek tartalma, de tény, hogy ebben egyaránt szerepet kaphat a vallás (nem az egyház), a kulturális, nyelvi, politikai értelemben tekintett nemzeti identitás, a szociális jellegű közösségvállalás, a szolidaritás, de politikai értékek, mondjuk, demokratikus normák elfogadása is.
A liberális demokrácia arra épül, hogy a demokratikus normákkal létrehozott, törvényekben meghatározott keretek között működő intézmények képesek megfelelő döntéseket hozni. A köztársasági eszmény viszont arra aspirál, hogy a politikai közösség ne egyszerűen a törvények ereje folytán vegye tudomásul a különféle döntéseket, hanem közös értékek alapján maga képviselje és fogadja el őket. A kép vegyes. Van, ahol a modern társadalmi együttélés legfontosabb kérdéseiben meghatározó szerepet kap a politikai közösség akarata, és léteznek olyan országok, ahol ez bizonyos kérdésekben erőteljesen megjelenik, más ügyekben viszont a döntéshozó elit törvényekkel kényszeríti ki elfogadásukat. Gondoljunk csak az esélyegyenlőség, a diszkriminációellenesség normáira, de akár a halálbüntetés eltörlésére is.
Kende Péter 1997-ben azt írta: a köztársaság lelki megalapozása még mindig előttünk áll, s nem könnyű a feladat egy olyan társadalomban, amelynek közösségi tudata oly mértékig meglazult, mint a magyar társadalomé.3
A történet rosszul indult. Emlékeztetnék a címerről folyó 18 évvel ezelőtti vitára, amikor a harmadik magyar köztársaság első demokratikus parlamentjének többsége elutasította a köztársasági eszme szimbólumát, a Kossuth-címert, s a koronást választotta, illetve elsőrendű állami ünnepévé nem a köztársasági gondolathoz köthető március 15-ét vagy október 23-át tette, hanem augusztus 20-át.
Kende Péter idézett mondatai óta a kívánt lelki megalapozás ügye romlott. Nem is elsősorban amiatt, amiért ő meglehetősen szkeptikus volt, hogy ugyanis szerte a világban szétfoszlóban van a politikai összetartozás tudata, hanem itthoni viszonyaink miatt.
Itt nem az unos-untalan emlegetett szélsőséges politikai szembenállásra kívánok hivatkozni, s nem is a konzervatív körökben visszatérően hangoztatott, de egyáltalán nem bizonyított borzalmas erkölcsi züllésre, fertőre. (Nem azt mondom, hogy minden rendben a közmorál tekintetében, csak a züllést vitatom, egyebek közt mert az individualizmust és a materializmust nem tartom morális vétségnek.)
Inkább olyasmit említek, hogy a politikai és a kulturális nemzetfelfogás - republikánus elképzelés alapján - evidens kettőssége ügyében távolabb vagyunk a politikai közösséget erősítő konszenzustól, mint tíz éve, hiszen az európai uniós tagság sem segített azon, hogy még abban is szétfutnak a vélemények, kiket tekintünk a köztársaság lehetséges polgárainak.
Nem jutottunk előbbre az adótudatosság tekintetében sem. Most nem a szürke vagy fekete gazdaság mérete az érdekes, hiszen a törvényekkel kikényszerített változás más, mint annak felismerése, hogy a társadalmi szolidaritás egyik alappillére az adózás. Az adót mindenhol kerülik, keresik a kiskapukat, de nálunk ez továbbra is becsület és dicsőség dolga. Nem a kiszolgáltatott helyzetekre gondolok, amikor a munkavállaló kényszeredetten elfogadja a minimálbért, és közvetlenül zsebbe kapja jövedelme nagyobb részét. És nem is az olyan helyzetet érdemes felidézni, amikor aki fizet és akinek fizetnek, látszólag egyaránt az adókerülésben érdekelt, amikor megkérdezik a vevőtől, hogy számlával vagy anélkül számoljanak-e. Mindannyian ismerünk számos olyan példát, mint azt, amikor a kistelepülés egyetlen jól menő vállalkozója nem vagy alig fizet helyi adót, sőt felveszi a beiskolázási támogatást, elvégre minimálbért mutat ki magának, s ennek ellenére a helyi közösség megbecsült tagja maradhat.
Nemcsak az adótudatosságban, hanem más tekintetben sem javult, sőt inkább romlott a helyzet a köztársasági eszmét megalapozó társadalmi ismeretek tekintetében is, nem utolsósorban azért, mert a populista politika a nagypolitika rangjára emelte a zagyvaságot. Olyasmire gondolok itt, amiről Kornai János már 1980-ban írt, és önéletrajzában is többször felidéz: a történelmet, a társadalmi, politikai rendszereket sokan szupermarketként képzelik el, ahol a bevásárlókocsinkba betesszük azt, amit szeretnénk.4 Pedig mint minapi előadásában5 - az ismert Illyés Gyula-vers parafrázisával - mondta: hol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van. Ennek léteznek nemszeretem vonásai, és lehet gondolkodni ezek enyhítésén, de ilyenkor is tudni érdemes, hogy milyen változtatás milyen kiszámítható következménnyel jár, mert a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit nem lehet tetszőleges arányban elegyíteni. Márpedig - mint közvélemény-kutatások jól mutatják - a magyar társadalom számottevő része úgy képzeli: a kapitalizmus abban különbözik a szocializmustól, hogy az előbbiben az állam az utóbbinál szerényebb jövedelem-újraosztással ugyanúgy, csak magasabb szinten gondoskodik polgárairól.
A respublika, a köztársasági eszme lelki megalapozását nemhogy nem szolgálta, hanem gyengítette, sőt rombolta sok minden, ami az elmúlt időszakban a szűkebben vett politikában történt.
Ilyennek tekintem a politikaellenesség populizmusát, az antipolitika politikáját. Ma nem elképzelhető demokratikus intézményrendszer politikai pártok nélkül. Lehet nem szeretni a konkrét pártokat, főleg a magyarországiakat, hiszen ezekkel van dolgunk, de nemcsak az a probléma, hogy amíg nincs más, azzal főzünk, amink van, hanem hogy a kritika, az elmarasztalás nemcsak a konkrét pártok konkrét politikáját illeti, hanem általában a politikacsinálást mint tevékenységi formát. Nem tesz jót a köztársaságnak, amikor a legfőbb közjogi méltósága erősíti ezt a vélekedést, és azt képviseli, hogy a párt, a párthoz kötődő politika csúnya dolog, önmagát pedig a politikai mezőn kívüli civilek jelöltjének tekinti, függetlenül attól, hogy nagyon is pártok képviselői választották.
A kormány alkalmasságát kétségbe vonni bevett politikai eszköz a demokratikus politikai versenyben. Ez azonban a köztársasági eszme, de a demokratikus normák szempontjából is merőben más, mint a legitimitás tagadása s az ehhez alkalmazott kellékek, a miniszterelnök politikai térből való kirekesztésének szándéka. Ugyanígy lehet és kell is a rendőrséget a törvénytelenségek, túlkapások, visszaélések miatt kritizálni, de ez más, mint diktatúrát, rendőrállamot hirdetni.
A márciusi népszavazással nem az a probléma, hogy a kormány számára kedvezőtlen döntés is születhet. Még az sem gond, hogy megpróbálják elhitetni: közvetlenül a kormány sorsáról szól a szavazás. Mindez benne van a demokráciában. Az az alapvető baj, hogy maga az eljárás rombolja a köztársaság intézményeit, kezdi ki a mindenkori kormányok kompetenciáját. Az államháztartás egyensúlya érdekében nemcsak gazdaságpolitikai baklövések miatt kényszerülnek a kormányok megszorításokra, s nemcsak megszorítások miatt érezheti úgy egy kormány, hogy kellemetlenségeket is okozó változásokat kell elindítania a nagyobb bajok elkerülésére. Ha a népszavazás által jelzett úton megyünk tovább, nemcsak a respublika eszményétől távolodunk, de a kormányzati felelősség minden számottevő politikai erő által vallott elvét is feladjuk.
S ha már itt tartunk: a politikai erők tevékenységétől függetlenül sem tesz jót a respublika eszményének, ha a köztársaság intézményei sorra rosszul vizsgáznak. Ha az amúgy is bizalmatlan állampolgár szembesül a bírósági ítéletek abszurditásaival, a MÁV, a közterület-fenntartó, a rendőrség, a politikai pártok stb. baklövéseivel, korrupciójával, nemhogy a politikai közösség nem erősödik, hanem az egész demokratikus politikai rendszer működőképessége válik számára kétségessé.
Az sem tesz jót egy kívánt politikai közösség megalapozásának, ha az ilyesmire érzékeny polgárokkal elhitetik, hogy a köztársaságban jó törvények esetén nem kell szembetalálkozni a gyűlöletbeszéddel, neonácikkal és más szélsőségesekkel. Ebből csak a köztársaság tehetetlenségének újabb meg újabb bizonyítása jöhet ki. Talán azt kellene inkább tudatosítani, hogy bár van határa a gyűlölködésnek, Kornai Illyés-parafrázisát folytatva: hol szabadság van, ott szabadság van, s bizony egy határig el kell viselni olyasmit is, amit nem szeretünk, amitől undorodunk.
Nem folytatom a sort, hanem azzal összegzem mondandómat: ma a magyar társadalom demokráciába, pluralizmusba, piacgazdaságba, szolidaritás eszményébe vetett hite finoman szólva is szerénynek mondható, ennek következtében politikai kohéziója sem lehet erőteljes.
Ha hiszünk Madáchnak, miszerint az élet célja a küzdés maga, szép program, hogy a Magyar Köztársaság ne csupán az országot megjelenítő tulajdonnév, hanem respublika is legyen.
Pető Iván
Elhangzott 2008. február 1-jén a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége és a Bibó István Közéleti Társaság által a köztársaság ünnepére szervezett, az Országház Felsőházi Termében tartott konferencián.
Jegyzetek
1 Kende Péter: A respublika a magyar történeti tudatban. In Még egyszer a párizsi toronyból, Budapest, 2003, Új Mandátum Könyvkiadó, 203.
2 Uo. 202.
3 Uo. 209.
4 Kornai János: Hatékonyság és szocialista erkölcs. Valóság, 1980/5, illetve Kornai János: A gondolat erejével. Budapest, 2005, Osiris, 391.
5 A Magyar Közgazdasági Társaság ülése Kornai János 80. születésnapja tiszteletére, 2008. január 29.