«Vissza

Párhuzamos életrajzok

1

A nemzetközi sajtót az utóbbi hetekben meglehetősen lázban tartotta és megosztotta Nicolas Sarkozynek részben a szebbik nem, részben pedig a vallások és Isten iránt való heves érdeklődése. Minthogy az előbbi motiváltság még a legrigorózusabb alkotmányjogi értelmezés szerint sem áll ellentétben az ötödik köztársaság alkotmányának szellemével, legfeljebb az eltökélt erkölcsvédők nemtetszését vonta maga után, ám az utóbbi - ugyancsak az alkotmány szellemében - már politikai aggodalmakat és sokak elutasítását váltotta ki.

Azzal nincs semmi probléma - legfeljebb a főként Franciaországon kívüli ellenzők tudatlanságáról árulkodik -, hogy Sarkozy megkapta a lateráni Szent János-bazilika címzetes kanonoki titulusát. Ugyanis ez 1604 óta, a nantes-i ediktum kibocsátója, IV. Henrik uralkodásától hagyományosan megilleti a francia államfőt, legfeljebb azt érdemes konstatálni, hogy a cím 1957-től szokássá vált átvételére Sarkozy előtt csak a mostani elnök tágabb politikai családjába tartozó De Gaulle, Giscard d'Estaing és Chirac ment el személyesen.

Mindeközben a francia sajtó hemzseg az olyan megállapításoktól, amelyek Sarkozyről mint az „Élysée-palota keresztes lovagjáról", „a hívők köztársaságának új prófétájáról", avagy „a trón és az oltár új szövetségének" helyreállítójáról számolnak be, közvetlen politikai tanácsadó környezetét pedig nemes egyszerűséggel „az Élysée-palota pápista baráti köreként" emlegetik.

Jóllehet több szerző is - köztük Marie-France Etchegoin és Claude Askalovitch - felhívta a figyelmet arra, hogy Sarkozy hirtelen támadt vallási érdeklődése már évek óta „írva vagyon", utalva ezzel a 2004-ben napvilágot látott „La République, les religions, l'espérance" című „beszélgetős könyvére", a francia közvéleményt általánosságban mégis rendkívüli módon meglepte a köztársasági elnök lateráni (2007. december) és rijádi (2008. január) beszéde.

A meghökkenésre jó oka volt a szekuláris Franciaországnak. Az állam és az egyházak intézményes elválasztását s az állam vallási semlegességét, azaz a laicitás (laďcité - egyszerre fordítható világinak és semlegesnek) elvét deklaráló 1905. december 9-i törvény megszületése óta aligha fordulhatott elő, hogy a köz szolgája miniszterként vagy akár a köztársasági elnök pozíciójából mértékadó és iránymutató megjegyzéseket tett volna bármely egyház vagy vallás értékrendjével kapcsolatosan, s nem történhetett meg a korábbiakban, hogy a nyilvánosság előtt saját hitbéli meggyőződésére, azaz vallásos hitére utalva mentalitás-, attitűd- vagy értékbeli különbségeket nevezzen meg a hitében, vallásában és eszmei meggyőződésében sokszínű köztársaság választott elnöke. Ugyanis a korábbiakban tradicionálisan „az egyház legidősebb lányaként" aposztrofált Franciaországban az állam és az egyházak intézményes elválasztásának elvéből szigorúan és egyértelműen következik, hogy a köztársaságnak s valamennyi közhivatalnokának - legfőképpen természetesen magának a köztársasági elnöknek - tartózkodnia kell attól, hogy egy meghatározott eszmét, ideológiát vagy vallást akár a legcsekélyebb utalás formájában is előnyben részesítsen egy másikkal szemben. A törvény második cikkelyében, amely kimondja, hogy a köztársaság nem ismer el és nem részesít állami támogatásban egyetlen egyházat sem, az „el nem ismerés" korántsem egyfajta ellenséges viszonyt fejez ki az egyházak irányában, épp ellenkezőleg: mindez annak hangsúlyozása, hogy az egyházak korábbi, jogi formában is kifejeződő megkülönböztetése megszűnik, s az állam minden egyházhoz azonos, azaz semleges módon viszonyul, valamint az egyházak és a legkülönfélébb vallási jelenségek a továbbiakban már nem közjogi tényezők.

Az 1905-ös törvény megszüntette az „elismert egyház" (kezdetben ez volt a római katolikus egyház mint „a francia állampolgárok többségének vallása", később ez lett a lutheránus, a kálvinista és az izraelita vallás is) jogi státusát, amely lehetőséget adva a diszkriminációra hol csupán „megtűrtnek", hol politikailag üldözendőnek tekintett minden más vallási vagy szellemi-ideológiai irányzatot, mint például az ateizmust. Mindenesetre az 1958. évi Alkotmány második cikkelye Franciaországot laikus, demokratikus köztársaságnak nevezi, amely „minden vallást egyenlő tiszteletben tart". Ezek azok a sarkalatos elvek, amelyeket az alkotmányosság legfőbb őreként a Francia Köztársaság mindenkori elnökének szem előtt kell tartania.

A mindenkori elnökök sorából azonban Sarkozy mintha kilógni látszana. Aligha véletlen, hogy mind a lateráni, mind a rijádi beszédét sokan, köztük Jean Baubérot vallásszociológus, egyenesen a laicitásra mért csapásként értékelik.

A laicitásra mért csapás? Hiszen Sarkozy mindkét beszédében hangsúlyozta, hogy „egy szekuláris köztársaságban a politikus, mint jómagam, hivatali működése során nem tehet vallási megfontolásokat", illetve „az állam és az egyház elválasztásának elvére épülő köztársaság elnökeként nem nyilváníthatom ki valamely hívő iránti nagyobb szimpátiámat egy másik hívő ellenében. Nekem mindenkit egyformán kell tisztelnem, és biztosítanom, hogy ki-ki szabadon lehessen hívő vagy nem hívő, és mindenki a maga méltóságában szabadon gyakorolhassa vallását. Úgy kell végeznem a feladatomat, hogy bárki, legyen zsidó, katolikus, protestáns, muzulmán, ateista, szabadkőműves vagy racionalista, boldogan élhessen Franciaországban, s érezze, hogy meggyőződésében, értékrendjében és származásában egyaránt tisztelik."

Ám eközben Sarkozy mindkét beszédéből harsog a vallási értékeknek és a személyes vallási meggyőződésének a hangsúlyozása, előtérbe állítása és preferálása. Talán a legtöbb vitát generáló elem, amely az 1905-ös törvény tartalmi lesajnálásából és kiigazításának igényéből fakadt, a lateráni beszéd meglehetősen átgondolatlan fordulata az 1905-ös törvény „negativitásával" szemben a „pozitív laicitás" elvének meghirdetése volt. Az elnök mintha elfelejtette volna, hogy jóllehet az 1905-ös szeparációs törvényt az ország múltjára reflektáló korabeli francia közgondolkodásból fakadóan, azaz történeti értelemben úgyszólván szükségszerűen, mintegy a korábbiakban állami-hatalmi pozícióba került szakralitás és az egyház harcos antirepublikánus attitűdje ellenhatásaként megelőzte az antiklerikalizmus erőteljes fellángolása, ámde a cél az egyház (a vallás) szupremáciájának, állam és társadalom fölötti hatalmának megszüntetése volt.

A harc tehát nem a vallás ellen, hanem a vallással mint potenciális hatalmi tényezővel szemben bontakozott ki. A törvény ennélfogva nem hordoz semmilyen „pozitív" vagy „negatív" laicitást, hanem - lényegéből, azaz magából a laicitás elvéből következően - a semlegesség elvét rögzíti: véget vetvén az antiklerikalizmusnak lehetővé teszi a különbözőségek diszkriminációmentes együttlétét, miként azt a törvény első cikkelyében rögzíti, jelesül hogy a köztársaság biztosítja a lelkiismereti szabadságot, és garantálja a szabad vallásgyakorlást. A hívőt nem zaklathatja egy ateizmus mellett érvelő állami propaganda, s a nem hívő sincs kitéve semmilyen államilag támogatott térítői buzgalom háborgatásának. (Ferdinand Buissonnak a 19. század végén megjelent nevezetes lexikonja a „laďcité" lényegét „minden vallástól való semlegességben, minden papságtól való függetlenségben és minden teológiai koncepciótól való mentességben" határozta meg.) Mindenesetre jellemző, hogy a lateráni és a rijádi beszédre reflektálva a Conseil représentatif des institutions juives de France zsidó szervezet elnöke egy februári találkozó során alig leplezett kritikával fordult Sarkozyhez, az alábbiakat hangoztatva: a zsidók számára a „jóindulatú semlegesség biztosította az egyenlőséget... Számunkra ez a törvény a köztársasághoz kötődő identitásunkat jelenti. Nos, ezért vagyok én elszánt híve a laicitásnak."

Sarkozy súlyosan téved, amikor az 1905-ös törvény szellemiségét a társadalomra veszélyesnek ítélt vallások visszaszorításában látja („negatív laicitás"), s amellyel szemben az általa meghirdetett „pozitív laicitás" a vallásokat egyfajta társadalmi „adunak" tekinti.

Sarkozy a lateráni bazilikában öszszegyűlt hallgatóságát siet megnyugtatni, hogy „tisztában vagyok azzal, milyen szenvedéseket okozott" az 1905-ös törvény a papoknak, a katolikusok egész közösségének. A laicitás elve „megkísérelte leszakítani Franciaországot a keresztény gyökereiről, de nem volt képes rá. XVI. Benedekkel együtt vallom, hogy egy nemzet, amely mellőzi történelmének etikai, szellemi és vallási örökségét, bűnt követ el saját kultúrájával szemben."

Sarkozy úgy véli, hogy ha létezik a vallási moráltól független emberi morál, akkor „a köztársaság érdeke, hogy létezzen egy vallási meggyőződéstől ihletett morál is. Egyrészt azért, mert a világi morált a kiürülés vagy a fanatizmusba való átmenet fenyegeti, ha nem támogatja meg a végtelen iránti vágyakozás reménye. Másrészt, ha a morál nem kötődik a transzcendenshez, ki van téve a történelmi esetlegességnek s végül a túlságos engedékenységnek."

Sarkozy kérdésfelvetése filozófiai értelemben kétségtelenül helytálló. Van-e relevanciája egy kizárólag az immanens, e világi értékekre támaszkodó etikának, avagy kizárólag a transzcendensre hivatkozó, az „isteni és univerzális" értékekből önmagát legitimáló etikai gondolkodásnak lehet jogosultsága? Csakhogy a kérdés megválaszolására az autonóm filozófiai gondolkodás az illetékes, semmiképpen sem a plurális, hitekben és világnézetekben sokszínű ország köztársasági elnöke. Különösképpen nem úgy, hogy saját „mély hitét" („ma conviction profonde") nyilvánosan megvallva s annak értékrendjét preferálva jut el a világi-szekuláris lelki törekvések és irányultságok lebecsüléséhez. Még akkor sem, ha az elnök kitapintható szándéka a „sičcle des lumičres" hagyományának - a franciák többsége számára amúgy felettébb értelmezhetetlennek és követhetetlennek tűnő - kritikai szemrevételezése. Annak kimondása, hogy a 20. század a tudományos és technikai fejlődésbe s a racionalitásba vetett illúziók elvesződésének korszaka, másfelől a nagy politikai utópiák összeomlásának ideje.

Sarkozy az illúzió- és identitásvesztés állapotában, az évtizedeken át meghatározó bipoláris politikai rendszer megszűnésének, a „jóléti társadalom" gazdasági és szociális megtorpanásának, valamint a globalizációnak s a migráció kiszámíthatatlan hatásainak egyre látványosabban kitett társadalmak problémáira megoldásként - mint manapság annyian mások - az „eredeti gyökerekhez" való visszatérést s a vallási és civilizatorikus önmeghatározás előtérbe állítását proponálja.

Sarkozy mindent ennek a receptnek rendel alá. A remények sokféleségének hangoztatása s a vallásokból és más világnézeti felfogásokból fakadó filozófiai opciók helyett XVI. Benedekkel együtt vallja, hogy a világi reménynél magasabb rendű a vallásos hitből táplálkozó remény, ezzel mintegy megkérdőjelezve a hitek és remények szabad választásának ha nem is jogát, de értelmét mindenképpen. Nyilvánvalóan ennek tudható be, hogy az elnök sokak megdöbbenésére a lateráni beszéd egy helyén összehasonlította a tanítói és a papi hivatást, s az alábbi konklúzióra jutott: „Az értékek átadásában, valamint a jó és rossz közötti különbségtétel megismertetésében a tanító soha nem lesz képes pótolni a lelkészt vagy papot, mivel a tanító nem áldozza föl gyökerestől az életét, s hiányzik belőle a remény által hordozott elkötelezettség karizmája." (Tegyük hozzá: mindezt annak az országnak a tanítójáról mondja, ahol a Jules Ferry-féle iskolareform következményeként a tanítónak a szerepe s hivatásának megbecsültsége hagyományosan nagyobbnak mondható, s ahol - amint erre Kende Péter volt szíves felhívni a figyelmemet - Albert Camus példája máig széles körben számon van tartva: tudniillik a hátrányos körülmények között élő, apa nélkül nevelkedő Camus rendkívüli tehetségét egy tanító ismerte fel, s az író a Nobel-díj átvételekor elsőként e tanítójának mondott köszönetet.) De a fentiek összefüggésében válik érthetővé, hogy az Isten nevét több mint egytucatszor megemlítő rijádi beszédben miként hangozhatott el Franciaország köztársasági elnökének szájából az a mondat, amely ignorálva az ateistákat, az agnosztikusokat, az Isten létét tagadó, avagy Istent világnézeti prekoncepcióként szükségtelennek tekintőket leszögezte, hogy „Isten ott van minden ember szívében".

Sarkozy bírálói közül többen hangsúlyozták - így például Henri Tincq, a Le Monde vallási kérdésekre szakosodott újságírója -, hogy az elnök összekeverni látszik a laicitás elvét (amely Jean-Paul Willaime vallásszociológus szerint a mai új Európa közjavának részét képezi) a viselkedések, magatartások és eszmék szekularizálódásával. Nem veszi figyelembe, hogy a „laikus morál" valójában a köztársasági értékrenddel azonos, amint ez az alkotmány preambulumában olvasható, s ennek feladata a demokratikus értékrendnek és a társadalmi kötelékeknek a fenntartása. Ámde a „laikus morál" nem ad, nem is adhat választ minden egyes ember privát igényére, elvárására és szükségletére - erre csak a totalitárius berendezkedésű államok törekednek -, hanem minden állampolgárnak joga és lehetősége szabadon keresni és megválasztani azokat a morális, vallási, filozófiai, világnézeti stb. értékeket, amelyeket élete során követ, irányadónak tekint, saját akaratából fakadóan módosíthat vagy megváltoztathat, s gyermekeinek, ha úgy tartja helyesnek, minden további nélkül továbbadhat.

Sarkozy tehát az immár több mint százéves francia közjogi hagyománnyal állítja szembe a maga politikai teológiáját. Az ország keresztény gyökereinek folyamatos és paradigmaértékű hangsúlyozása nemcsak ellentétes a köztársaság eszmerendszerével, de egyértelműen tanúskodik az elnök zavaros, átgondolatlan és a pillanatnyi politikai haszonszerzésnek alárendelt szándékairól is. Így például nehezen értelmezhető, hogy miközben kinyilvánítva a semlegesség elvét, büszkén hivatkozik az új törvényre, amely az iszlám fejkendőnek (foulard) mint szakrális jelképnek a viselését tiltja be az állami iskolákban, aközben nyilvános szereplései során maga hivatkozik vissza-visszatérő módon saját hitére és a kereszténység elsődlegességére. Jean-Claude Monod filozófus az elnöki logika súlyos botlásának tekinti, hogy az iszlám összefüggésében a valláshoz való tartozás nyilvánvaló jelének alkalmazását nem tartja megengedhetőnek, a katolicizmus vonatkozásában viszont s főként saját elnöki gyakorlatában, ezt korántsem tekinti összeférhetetlennek.

Franciaországban manapság gyakorta vetik fel, hogy a vallások kiutasítása a közéletből a „communautarisme" eszméjét, azaz az etnikai közösségekbe való visszahúzódás gyakorlatát erősítheti. Minthogy a francia jobb- és baloldal számára a „communautarisme" egyaránt szitokszónak számít, vallási-etnikai elkülönülést fejezvén ki az egységes nemzettesten belül, Sarkozy ennek rémképére is hivatkozva taktikusan próbálja az 1905-ös törvény ellenében az egyházak és vallások nyilvános politikai jelenlétét és szerepét erősíteni. Már 2003-ban belügyminiszterként helyeselte egy franciaországi iszlám tanács felállítását, s ugyancsak ekkoriban vetette fel az 1905-ös törvény módosításának gondolatát, amennyiben az állam mecsetek építésének ürügyén muszlim közösségeket szubvencionálna. Az ötlet alapja - minden kétséget kizáróan - nemzetbiztonsági megfontolás volt: nagyobb kockázatot jelentő vallási közösségek állami ellenőrzésének szándéka. Ám eközben teljes joggal hangzik el Sarkozyvel szemben az az érv, hogy a vallások közéleti szerepét az 1905-ös törvény nem szorította vissza, ellenkezőleg. Valamennyi egyház szabadon hallathatja a hangját, s a nyilvánosság fórumain részt vehet a legkülönfélébb társadalmi vitákban (a katolikus püspöki kar legutóbb a bevándorlási törvény kapcsán fejtette ki markáns ellenvéleményét), csak éppen politikai szerepvállalásuk tilalmas, s semmiféle bejárásuk nem lehet az állami szférába.

Amúgy Sarkozy kiteljesedő vallási szenvedélyében nagy szerepet tulajdonít a francia sajtó az elnök közvetlen környezetének. Leggyakrabban Emmanuelle Mignont, az elnöki kabinet korábban teológiai tanulmányokat folytatott igazgatónőjét említik, a lateráni beszéd íróját, aki egyik kezdeményezője az 1905-ös törvény felülvizsgálatának. A Famille chrétienne című magazinnak adott interjújának egy helye a szeparáció elkötelezett híveinek kifejezett roszszallását váltotta ki: „Cserkész tanulmányaim megtanítottak arra, hogy a közügyek szolgálata a keresztény miszszió részét képezi." A személyes vallás közüggyé tételének perspektíváját ugyancsak ő vázolta fel, amikor így fakadt ki: „A vallás legyen a magánélet része! - ezt vágják hozzánk folytonosan. Ez abszurd. Ha valaki hívő, annak hite egész életét bearanyozza."

Ugyancsak az elnöki tanácsadó kör tagja a rijádi beszéd kezdeményezője, Henri Guaino. Ő az, aki Franciaország jelen gondjait hajthatatlanul identitásbelieknek nevezi, hozzátéve, hogy mindezek mélyén vallási kérdések húzódnak meg. Guaino egyébként szerzője az elnök 2007 júliusában elmondott dakari beszédének, amelyben Sarkozy - sokak megrökönyödésére - Afrika jelenlegi helyzetét azzal magyarázta, hogy a földrész nem írta be magát a történelemkönyvekbe. Guaino ezzel kemény támadásoknak tette ki magát. Bernard-Henri Lévy, a neves filozófus például arra hívta fel a figyelmet, hogy az a szövegíró, aki Afrika jelenlegi állapotának leírásakor elfeledkezik arról, milyen mértékben járultak hozzá ehhez az egykori gyarmatosítók, s milyen pusztítások érték a földrész jelentős részét a szégyenteljes gyarmatosítás során, egészen egyszerűen rasszista. Guaino válaszában „elbizakodott, nagyszájú hülyének" nevezte Bernard-Henri Lévyt, s az algériai születésű zsidó filozófust azzal vádolta, hogy nem szereti Franciaországot.

Az említett kör tagja Philippe Verdin dominikánus atya, aki - mint ez a „beszélgető könyvből" is kiderül, Sarkozy spirituális irányítója, legfőbb lelki támasza, s akit „az elnök gyóntatójának" szoktak megnevezni. Amúgy ő sincs nagy véleménnyel az 1905-ös törvényről, s mint olvasható, egy világi épület mögött megbúvó templom látványától ekképp fakadt ki: „Lám, mit tett velünk a harmadik köztársaság! Megtiltotta, hogy utcára néző homlokzatunk lehessen." Verdin atya legutóbb egy különös hasonlattal hívta fel magára a figyelmet. Jean-Michel Quillardet-val, a Grand Orient szabadkőműves páholy nagymesterével a Figaro hasábjain folytatott dialógusa során a nagymester felvetésére, miszerint Sarkozy a mai amerikai gyakorlatot követve kísérli meg a vallások társadalmi erőtérbe való helyezését, az alábbi hasonlattal válaszolt: „a több mint 100 éves laicitásnak nincs oka félelemre, mint egy kislánynak, aki anyja szoknyája mögül kilépve hirtelen egy erdőben találja magát, ahol gonosz óriások - papok, lelkészek, rabbik, imámok - akarnak leszámolni vele."

Ugyancsak a körhöz tartozik Thibaud Collin, a Sarkozy-könyv másik beszélgetőpartnere. Collin tagja a Fondation de service politique szervezetének, amely a francia politikai gondolkodást az egyház szociális tanításával igyekszik összehangolni, s amely fontos feladatának tekintette a Da Vinci-kód című regény Opus Deire vonatkozó hamis információinak leleplezését. Amúgy Collin ellene van a homoszexuális párok gyermekvállalásának, s határozottan ellenzi Törökország uniós csatlakozását.

Végezetül említsük meg Patrick Buissont, a befolyásos újságírót, aki a vatikáni látogatáskor, miközben megcsókolta a pápa gyűrűjét, sietett köszönetet mondani a Szentatyának a moto proprióért. A vatikáni diplomácia nyelvén ezzel arra a pápai rendeletre utalt, amelyet 2007 nyarán bocsátott ki XVI. Benedek, s amelyben a pápa a latin misézés rendjének visszaállításáról rendelkezett. Ennek súlya annak tudatában válik igazán érzékelhetővé, hogy az integrista Lefebvre érsek és követői egykor ugyanezt követelték, elutasítva a II. Vatikáni zsinat megújult szellemiségét, amiért 1988-ban kitagadta őket az egyház.

Nem véletlen, hogy a közvéleményt rendkívüli módon foglalkoztatja a Sarkozy vezette tanácsadói nyáj eddigi teljesítménye. A hónapok óta folyamatosan megjelenő cikkek és elemzések mellett érdemes megemlíteni a szekuláris köztársaság védelmében írott kiáltványt (Sauvegardons la laicité de la République), amelyet az interneten terjesztve alig tíz nap alatt megközelítően 100 ezer ember látott el virtuális kézjegyével.

Ezenközben persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy Franciaországban demokratikus vita zajlik, amely a köztársaság alapértékei körül bontakozott ki ugyan, ám amelynek legfőbb generálója az az elnök, aki minden vitatható lépése ellenére a köztársaság évszázados értékrendjéhez tartja magát. Sarkozy egyik legelszántabb opponense, Jean Baubérot nem véletlenül hangsúlyozza, hogy az elnök semmi alkotmányellenes dolgot nem követett el, amikor szabadon beszélt, s elmondta véleményét. Alkotmányellenessé legfeljebb a tetteivel válhat, a laicitás elleni lépéseivel vagy törvénytervezetével, ám erről még korai lenne beszélni.

Ne feledjük: Franciaország ma sok millió muszlimnak is a hazája, s ez Sarkozyre nem kis feladatot ró. Mindenesetre nemcsak a szűkre szabott reálpolitikai és taktikai megfontolások mondatták vele Rijádban azt, hogy a mai politikának el kell fogadnia a különbözőségeket, a vélemények, a kultúrák, a hitek és a vallások másságát. A különbözőség - hangsúlyozta a vahabita Szaúd-Arábiában - korántsem nyugati érték, hanem olyan, amelyet minden civilizációban közössé kell tenni.

S ugyancsak nem véletlen, hogy éppen a fenti környezetben mutatott rá: „Nem a vallási érzület a veszélyes, hanem annak regresszív politikai célokra való felhasználása."

Ahogy a köztársaságot sem a különböző, egymástól eltérő vélemények, nézetek és álláspontok sokasága veszélyeztetheti, hanem a köztársaság alapértékeit aláásó, a hatalmat bármi áron megszerezni szándékozó, önös érdekeiért mindenre kész politikai akarat.

2

Magyarországon a jelenlegi ellenzék vezére, Orbán Viktor nem ragad le holmi közjogi kérdéseknél, ő Sarkozynél távolabbra tekint. Mer nagyot álmodni, s - miként ezt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének 2001-es szegedi kongresszusán meghirdette - egész Európa nagyszabású történelmi és szellemi kiigazítására készül.

Persze volt idő, amikor még kormányfőként, a vallási kérdésekben oly mérvadó szűkebb csapatával - amelynek szellemi muníciójáról Semjén Zsolt helyettes egyházügyéri minőségben volt hivatva gondoskodni - Sarkozyhez hasonlóan maga is egy vonatkozó törvényt, jelesül az 1990/IV-es, a lelkiismereti és vallásszabadság ügyét példaértékű módon kodifikáló jogszabályt igyekezett újragondolni. Tudomást sem véve a felekezeti jogegyenlőség alkotmányos elvéről, s szó nélkül hagyva, hogy szellemi harcostársai - a „nagyegyházaknak" kedveskedve - minden további nélkül destruktív és/vagy extrém szektáknak minősítik és különféle kriminális cselekedetekkel vádolják meg a nekik nem tetsző kisebbeket (vagyis azokat, amelyek a nagyegyházak konkurenseiként jelentek meg az idő tájt a lelkek bővülő és az egyházak között elosztásra váró állami pénzek folytonosan szűknek érzett piacán), elfogadni látszott a törvény szellemiségének súlyosan diszkriminatív módosítását. Csupán kormányának bukása, no meg egy jelentős nemzetközi tiltakozási hullám vetett véget elhíresült próbálkozásának, ámde Orbánt azóta már nem kötik gúzsba mindenféle közjogi akadályok, börtönéből szabadult sasként vágyai és reményei szárnyain a legmagasabb bércekig emelkedett.

Az ellenzék vezére immár nem törvénytervezetekben gondolkodik, nem a demokrácia és a köztársasági hagyomány e világi berendezkedésén töri a fejét, hanem a magasból tekint alá, hiszen leginkább amott akad dolga. Tanúságtételének szánt mondatai megvilágosító erejűek: „nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot - ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek". A két ország összeér, legalábbis a „Szent István-i ország" grandiózus, preraffaelita-nazarénus orbáni látomásában, amely imigyen „nem csak állam, leírható úgy is, mint egy gondolat, egy álom".

Orbán államalkotói buzgalma egy theokratikus berendezkedést vizionál, amelynek szakrálisan felkent vezetője - s ez még további finomításra szorul - lehet Isten küldetéses kiválasztottja, de akár maga a Mindenható is. A Manager Magazinnak adott 2006-os interjújában a lap olvasóit azzal az evangéliumi hírrel örvendezteti meg, hogy az Úr bibliai szavait önmagára vonatkoztatja („vagyok, aki vagyok"), másutt viszont az „Istentől küldött tanító" (János evangéliuma 3,2) politikusi-vezetői credójáról szögezi le, hogy a földi-e világi hatalom az isteni autoritásból ered, s az alkotmány és a törvények feletti legitimációját ezen legfőbb autoritás transzcendens jellege biztosítja: „Az istenfélelem kulcskérdés. Az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten... azt a kérdést kell föltennünk, hogy persze a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de azért mégiscsak hatalom... mi az utolsó, a végső korlátja a hatalomnak?... a végső korlát nem más, mint az istenfélelem."

Egyszerre ölti tehát magára a szakrális-papi és világi-uralkodói szerepkört, s mint ilyennek - miként maga mondja - meg kell felelnie „az örök erkölcsi parancsnak", a „magasabb rendű célok", „a magasabb rendű ügy szolgálatába" szegődve.

A nemzet lelki vezetője önnön isteni legitimációjára a nemzeti múlt történelmileg aligha megkérdőjelezhető centrális pillanatában talál rá, emlékeztetvén bennünket arra, hogy szentté avatott elődje, bizonyos Szent István - a kontinuitás e világi és az isteni üdvrend túlvilági pályájának misztikus egybefonódásaként - jártában-keltében épp Alcsútdoboz mellett ajánlotta fel Magyarországot a Szűzanyának.

Aligha véletlen, hogy Orbánnak és ideológiai bizalmasának, „gyóntatójának", a református lelkész Balog Zoltánnak közös megfogalmazásában a „nemzetstratégia részeként" központi jelentőséget szánnak az egyházaknak. A személyiség szakrális átnevelése központi helyet foglal el ebben a „nemzetstratégiai programban", amennyiben kulcskérdéssé válik, hogy a gyerekek Orbán elvárásainak megfelelően „megkapják azt a fajta lelki nevelést, hittanon keresztül, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni helytállni... Most én ezen a fundamentalista alapon állok személy szerint."

Mindenesetre ezt az üdvtörténeti-eszkatológiai síkra helyezett küzdelmet ismerték fel hűséges követői, mint például a neves színművésznő, aki a legutóbbi választások előtt hirdette, hogy „ne Barabást válasszák, ne őt váltsák ki Pilátustól, hanem Jézust, a fényt és világosságot és az életet", ezzel mintegy Gyurcsány és Orbán bibliai előképére találván rá Barabás, illetve a Megváltó személyében, hasonlóképp a keleti misztikában otthonosan mozgó festő-íróhoz, aki Orbán és Gyurcsány szembenállását a „fény vitéze" és a „sötétség lovagja" küzdelmeként aposztrofálta.

Az orbáni spiritualitás amúgy egy prekeresztény-pogány elemekkel átszőtt valóságos szektát eredményezett, amelynek kizárólag politikai relevanciája, a politikai gyakorlatban való felhasználhatósága, magyarul: közvetlen praktikuma az irányadó. Ez a „hittröszt" széles tömegeket kész kiszolgálni; a vallási kérdésekben tájékozatlan és alulinformált hazai közönség „plázateológiai" igényeit veszi célba. Dogmarendszerében egy bevásárlóközpont árukínálatára hajazva meghitten keveredik katolicizmus és protestantizmus, manicheus dualizmus vagy a keresztény tanítást zsibvásári termékké lefokozó blaszfémikus gondolat, de megfér itt a sámánizmus is minden pogány-ősmagyar vonásával, lóáldozattal, pilisi szívcsakrával, kilencszer kifacsarodó DNS-lánccal, egyenest a Sziriusz csillagképből, ha kell sumér, turáni vagy szkíta kiszerelésben.

A Szajna partján az új politikai kihívások a republikánus értékek és hagyományok újragondolását vonják maguk után.

Ott: demokratikus keretek között zajló kemény viták.

A Duna partján minden demokratikus diskurzuson túli kíméletlen szakrális háború zajlik, apokaliptikus küzdelem a Jó és a Gonosz között. A „politikai ellenség konstruálása" az ellenség esszencializálásával, a vele való rögeszmés foglalkozással s a fennálló fenyegetettség szándékos eltúlzásával jár együtt, főképp azért, hogy igazolást nyerjen az ellenséggel szembeni drákói lépések elkerülhetetlensége s az elfogadottól eltérő eszközöknek az igénybevétele. Mivel vallásilag bizonyítva van, hogy az ellenség (politikai) megsemmisítése a transzcendens jogrenddel megegyező, azaz Istennek tetsző tevékenység, az igaz ügy valláserkölcsi konnotációval történő ellátása a háború politikai koncepcióját metafizikai síkra helyezi. A cél, hogy a politikai hitüket egyetemes és kizárólagos érvényűnek tekintők megszabadítsák az emberiséget - de legalábbis a nemzetet - az erkölcstelen, beteges, romlott s így az igazakra állandó fenyegetést jelentő ellenségtől.

Itt: mindenre elszánt kegyetlen fundamentalizmus.

Gábor György

A címzetes lateráni kanonok és az alcsútdobozi táltos*

* Külön köszönet illeti Kósa Lajost, a Fidesz alelnökét, aki egy 2006-os megállapításával segítségünkre sietett az alcím megválasztásában: „Orbán Viktor a magyar politikai mezőny egyik legtehetségesebb alakja, a jövőben is ő lehet a jobboldal kovásza. De táltosnak sokkalta alkalmasabb, mint operatív irányítónak."