„Tudják, a köztársasági elnöknek nincs több joga a boldogsághoz, mint bárki másnak, de annyi neki is van. Sokat gondolkoztam ezen. Nem akartam hazudni, és úgy gondoltam, szakítok politikai életünknek ezzel a siralmas hagyományával, a képmutatással és a hazugsággal. Carlával aztán eldöntöttük, hogy nem hazudunk. Eszünkben sincs bármit kieszközölni ezzel, egyszerűen csak nem akarunk bujkálni." Január 8-i évnyitó sajtótájékoztatóján mondta ezt Nicolas Sarkozy, a Francia Köztársaság nyolc hónapja megválasztott elnöke.
Jean-Louis Debré, a francia alkotmánytanács elnöke, Chirac közeli híve, február 3-án így nyilatkozott a párizsi zsidó közösség rádiójában, a Radio J-ben: „Ha megnézzük az ország történetét, De Gaulle, Pompidou, Giscard, Mitterrand, Chirac, mindegyiküknek megvolt a saját elképzelése az elnöki szerepkörről, és ez mindegyiküknél visszafogottan nyilvánult meg... Az állam tekintélye és az a legitimitás, amellyel a nép ruházta fel ezt a funkciót, visszafogottságot és méltóságot tételez fel... [Az elnöknek] nem kell elérhetetlennek lennie, nem kell bezárkóznia a palotájába, de valamilyen magatartásra igenis szükség van, ha valaki minden franciák képviselője és Franciaország megtestesítője." „Ügyelni kell rá, hogy ne deszakralizáljuk a hivatalos funkciókat" - tette hozzá.
Claude Gueant, az elnöki kabinet főtitkára is a nagy nyilvánosság előtt válaszolt az Alkotmánytanács elnökének. Meglepte, mondta, a nagy tekintélyű intézmény elnökének megszólalása. „Az Alkotmánytanácsnak, amely intézményrendszerünkben kiemelt helyet tölt be, az a dolga, hogy megvizsgálja, a törvények megfelelnek-e a Francia Köztársaság alkotmányának. Nem tudtam, hogy [Debré] azzal is meg van bízva, hogy politikai magatartásokról ítéletet mondjon."
(Jut eszembe Gueant-ról: az Élysée honlapján bárki megnézheti, ki ad tanácsot a köztársaság elnökének. Van köztük neves újságíró, akadémiai tag biokémikus, rangos jogtudós, nem beszélve Henri Guainóról, akit a bal- és a liberális oldal enyhén szólva utál, és Sarkozy rossz szellemének tart, ám aki a televíziós vitákban, neves értelmiségiek pergőtüzében is színvonalas érveléssel védi az elnök vagy a saját álláspontját, koncepcióját. Gondoljuk el ugyanezt a helyzetet nálunk: az az értelmiségi, legyen újságíró, akadémikus vagy jogász, még ha gondolkodásmódját, vitakultúráját, elméleti felkészültségét, sőt gerincét tekintve méltó partnere lenne is bármely vezető magyar értelmiséginek, erkölcsileg azonnal megsemmisülne, rangja és tekintélye a legutolsó csatlóséval lenne egyenértékű, mihelyt hivatalosan is szerepet vállalna a magyar miniszterelnök mellett. Persze egy olyan országban, ahol a köztársasági elnöki kampányban vezető értelmiségiek szuverén emberként, nyilvánosan érvelnek egyik vagy másik jelölt és politikája, elképzelései mellett, történelmi-elvi-etikai szempontok és nem párthűség alapján, vagyis teszik, ami a dolguk, segítenek dönteni a munkamegosztásban más helyet elfoglaló, más felkészültségű honfitársaiknak, ott elnöki tanácsadónak lenni sem jelenti a teljes erkölcsi megsemmisülést.)
De vissza az elnök magánéletére! Csak idén januárban 14 könyv jelent meg a francia könyvpiacon Nicolas Sarkozyről, illetve a korábbi és a jelenlegi feleségéről, Céciliáról és Carla Bruniról (én ennyit tartok számon, több lehet, kevesebb nem), és számos készülő könyvről ad hírt a sajtó. A példányszámok hatalmasak. És nincs komoly lap (a komolytalanokról nem beszélek), amely ne számolna be rendszeresen és hosszú cikkekben az elnöki magánszféra vélt vagy valós eseményeiről. Például arról, hogy Cécilia Sarkozy - Anna Bitton könyve szerint - milyen szavakkal minősítette a férjét. (Ízelítőül: szélkakas, zsugori, nevetséges, viselkedészavaros, nincs benne méltóság, senkit se szeret, még a saját gyerekeit se. Anna Bitton, a Le Point újságírója egyébként Cécilia Sarkozy bizalmas barátnője volt, majd megírta mindazt, amit a barátság révén megtudott. Na ja, jegyezte meg a Nouvel Observateur újságírója: egy köztársasági elnök feleségének a barátnője kiválasztásakor is számolnia kell azzal, hogy egy újságíróval áll szemben.)
Hónapok óta nincs híradó, televíziós vita- és esztrádműsor, amely ne tárgyalná az elnök magánéletének éppen aktuális eseményeit. Ha nincs elég kép, ugyanazt leadják százszor, okos vagy okoskodó, bennfentes kommentárok kíséretében. Fotósok hada követi Sarkozyt a francia Disneylandbe, Petrába, Luxorba, az újonnan kialakított versailles-i pihenőház kerítéséig (és természetesen nem Nicolas Sarkozy rendeli oda őket!). Amikor február 2-án elterjed a hír, hogy megvolt az esküvő, újságírók, fotósok lepik el Párizs különféle „méltónak" tartott épületei előtt a járdát, hátha ott tartja a „lagzit" az elnök és hitvese. A híradók, jobb híján, erről számolnak be. Meg persze a kudarcról: az egyik lesifotós csoportot ugyanis becsapta egy óriási lila limuzin. Hiába jöttek izgalomba, nem Sarkozy és Bruni szállt ki belőle, „csak" Sylvester Stallone. A TF1 híradója az esküvő olaszországi fogadtatásáról kérdezi római tudósítóját, aki kissé megvető hangsúllyal meséli el, hogy az olasz televíziók hoszszú hetek óta speciális műsorokban részletezik a liezon minden mozzanatát, s teszik közé a párról a piacon fellelhető összes felvételt. (A szálka és a gerenda tipikus esete.) A Nouvel Observateur pedig az elnök személyiségének és magánéletének szentelt sokadik cikkében rosszallóan jegyzi meg, hogy a házasságot nem valamelyik házasságkötő teremben, hanem az Elysée-palotában kötötték, „az egyetlen bunkerben, amely elriaszthatja a paparazzókat".
A január 8-i háromórás évnyitó sajtótájékoztatón, amelyen 600 újságíró vett részt, Sarkozy hosszú beszéde után jöttek az újságírói kérdések. Az első még a sajtó helyzetére vonatkozott (a negyedik, a hetedik és a tizedik is), de a második már rögtön az esküvő időpontja iránt érdeklődött (később a Nouvel Observateur rosszallóan jegyzi meg, hogy Sarkozy „túl hosszan" válaszolt a kérdésre, vagyis „ő maga táplálja a bulvársajtó érdeklődését". Hát tényleg. Sarkozy „túl hosszú" válaszban például azt mondta, hogy amikor októberben elvált Céciliától, olyan mondatok tömegét olvasta, amelyeket senki sem írhat le, ha van fogalma arról, mit jelent egy válás az ember életében. „Egyszerűen szégyelltem magam helyettük" - mondta. [Megjegyzem: én is.] Majd arra kérte az újságírókat, ha attól félnek, eszközzé válnak az ő kezében, ne küldjenek állandóan fotósokat a nyomába, higgyék el, attól ők még nagyon jól fognak nyaralni Carlával.) Az ötödik kérdező aztán, Laurent Joffrin, a Nouvel Observateur volt fenegyerek-kolumnistája, a Libération jelenlegi főszerkesztője kiásta a csatabárdot: „Ön gyakran, ha nem folyamatosan betölti a médiateret, ön áll a legtöbb, ha nem mindegyik kormánykezdeményezés mögött... Nem lehet, hogy ön tulajdonképpen már módosította is az alkotmányt? A demokratikus világban ön az az államelnök vagy kormányfő, aki a legtöbb hatalmat birtokolja. Nem lehet, hogy ön személyes hatalomgyakorlást vezetett be, hogy ne mondjam: választási monarchiát?"
Sarkozy válaszában először arról érdeklődött, hogy ha a szavaknak van még jelentésük (s egy újságíró esetében talán elvárható, hogy legyen nekik), ugyan mondja már meg Joffrin úr, hogy Jacques Chirac törvénytelen fiának tartja-e őt. Mert ezek szerint őt az előző elnök ültette a trónra valamiféle rokoni kapcsolat okán, és nem demokratikus választás útján került Franciaország élére. Hiszen a monarchiának fogalmi eleme, hogy örökletes. Ha viszont demokratikus választás van, akkor nem lehet monarchia. Aztán rátért a lényegre: „Csak ezt tudják kitalálni rólam? Miféle személyes hatalomról beszél? Én egyszerűen csak azt teszem, ami a dolgom, vállalom a felelősséget mindenért, ugyanis engem választottak meg, én viselem el a sikereket és a kudarcokat, én kapom a legtöbb ütést... És minden tévedésért én fizetek, méghozzá azonnal. De ez a demokrácia... Ráadásul megcsináljuk az alkotmányreformot, hogy korlátozzuk az elnök kinevezési jogát, megerősítsük a parlament hatalmát, és létrehozzuk a személyiség alkotmányos alapjogainak védelmére szolgáló funkciót... Személyes hatalomgyakorlás? De hát összeszámolta-e már, hogy önök ott a Libérationnál hányszor szentelték nekem az első oldalt? Önök gyártják az én személyes hatalmamat!" (Tanúsítom: a Le Monde-nál és a Nouvel Observateurnél sem más a helyzet.)
Ó, mennyit tudnék mesélni arról a hangról, ahogyan a mérvadó francia sajtó Sarkozyről beszél (és a televíziók híradói, amelyek nem kevésbé bulvárhíradók, mint a mieink); arról a nálunk is jól ismert módszerről, hogy hónapokon át tömik az olvasót-nézőt saját (nem kis reklámbevételt biztosító) mániájukkal, jelen esetben az elnök magánéletével, amitől már a közvélemény kukkolásra hajlamos részének is hányingere van, majd úgy tesznek, mintha „az emberek" csömörét és elítélő véleményét az elnök magánéletéről nem ők maguk gyártották és idézték volna elő: sorozatban megszólaltatnak „egyszerű franciákat", akik szerint az elnököt csak a saját magánélete érdekli, az ország sorsával bezzeg nem törődik!
Mindezt abban a Franciaországban, ahol Sarkozy átfogó reformok tömegét indította el.
De ha még sokat mesélnék, sohasem jutnánk el a történet (jelenlegi) végére. Oda, hogy példátlan dolog történt Franciahonban. Február 8-án a francia sajtó világgá röpítette a hírt: Nicolas Sarkozy büntető feljelentést tett a Nouvel Observateur ellen. Az ok: február 6-án a hetilap honlapja közzé tett egy hírt Cécilia megszállottja címmel. Először hosszan ecsetelte, mi minden bizonyítja (szerinte), hogy Sarkozy életében nincs, nem volt és nem lesz más nő, csak Cécilia. Bármit tesz az elnök, mindenben a Cécilia iránt érzett szenvedély vezeti, mindennel rá emlékezik (mindezt négy nappal az után, hogy Sarkozy és Carla Bruni összeházasodott!). Majd jön a nagy hír, az „újabb bizonyíték": „A köztársasági elnök egy héttel a házasságkötése előtt SMS-t küldött volt feleségének, ultimátum formájában: »Ha visszajössz - írta neki -, mindent visszavonok.« Nem kapott választ." Az idézet pontos. Nincs állítólag, nincs „mérvadó források szerint", nincs feltételes mód. Állítás van: küldött, írt, nem kapott.
A feljelentés magánokirat hamisítására és ennek felhasználására, illetve bűncselekmény útján szerzett, hamis információval való visszaélésre vonatkozik. Ha a vád helytállónak bizonyul, az elkövető három év börtönnel és 45 ezer eurós pénzbüntetéssel sújtható. „Tudomásom szerint ez az első eset, hogy egy hivatalban lévő elnök feljelentést tesz egy sajtótermék ellen, de az is először fordul elő, hogy egy hivatalban lévő elnökkel ilyen rosszul bánnak", mondta Sarkozy ügyvédje. Mi több, az ilyen ügyekben az újságírótól azt is megkövetelheti a bíróság, hogy fedje fel a forrását. „Türelmetlenül várom - folytatta az ügyvéd -, hogy a cikk szerzője előtárja az SMS-re vonatkozó kétségbevonhatatlan bizonyítékait."
A sajtógépezet nyomban beindult. A Nouvel Observateur főszerkesztő-helyettese szerint Sarkozy hadjáratot indított a sajtó ellen, mert „kormányának nehézségei miatt láthatóan szüksége van rá, hogy bűnbakokat keressen". Azt is hozzátette, legutolsó számuk hangneme és a benne közölt interjúk idegesítették fel a „felsőbb helyeket" (ezek azok az interjúk, ahol „egyszerű franciákkal" mondatják ki, mennyire nem érdekli az elnököt az ország sorsa, mert csak a saját magánéletével van elfoglalva). A honlap megszólaltat egy jogászt, aki szerint „a feljelentés nyugtalanító légkörről tanúskodik... Ez súlyos ügy... Ez a fajta eljárás érthető egy politikai-pénzügyi konfliktusban, amilyen a Clearstream-ügy volt, ám a sajtóval szemben aránytévesztés. Egyébként úgy vélem, hogy az SMS információja nem alaptalan, tekintve az elnök viselkedését." Az újság másik főszerkesztő-helyettese is „az ellenünk és az egész sajtó ellen irányuló megfélemlítési szándékot" látja abban, hogy a köztársasági elnök nem a sajtótörvény és nem a polgári jog alapján indított eljárást. „Mindenki tudja, hogy az elnök és a média közt feszült a viszony. Láthattuk, hogy egy sajtótájékoztatón képes rátámadni bármelyik kollégánkra [nyilvánvalóan Laurent Joffrinről van szó], letolni bárkit valamelyik cikkéért. Ez a megfélemlítési stratégia része." Szerinte Sarkozy komoly megpróbáltatáson megy át, szembesülnie kell az igazsággal: „meg nem tartott ígéreteivel és a személyiségével egyaránt kiábrándította és elbizonytalanította a választókat".
Sarkozy védelmében megszólalt Rama Yade, a külügyekért és az emberi jogokért felelős államtitkár. Fiatal, fekete nő. „Megdöbbent az a rendkívüli erőszak, amellyel a köztársaság elnökét támadják. Ezeket a személyre szóló, célzott támadásokat méltatlannak és szégyenletesnek tartom... Az embernek az a benyomása, hogy olyan dögevőket lát, akik megérezték az áldozatuk szagát, és lerohanják, rávetik magukat." „Igazi embervadászat" folyik itt, „mindenki megfeledkezett arról, hogy ez a franciák demokratikus választása volt... Azok az emberek akarják ma Nicolas Sarkozy bőrét, akik nem törődtek bele, hogy ő irányítsa ennek az országnak a sorsát. Bosszút akarnak állni." „Ami ma történik, amit ma tesznek vele, azt soha egyetlen más elnökkel, egyetlen más politikussal sem tették meg. Abba kell hagyni, hogy egy ember becsületébe gázolnak, mindennap célpontot csinálnak belőle a napi sajtóban, aljas támadásokat indítanak ellene." „Itt megszűnt az erkölcs, senki nem riad vissza semmiféle aljasságtól, semmiféle gátlástalanságtól." Az RTL riportere ebből az őszinte felháborodásból csak az újságírókat ért sértést, a „dögevőket" hallja meg. Ki a dögevő?, teszi fel háromszor is a kérdést, miközben az államtitkár mondja a magáét. A riporter végül kiköt az állandó hivatkozási alapnál, a szólásszabadság sérelménél: szerinte a kormány háborút indított a sajtó ellen. Rama Yade válasza: „Nem, nem indított háborút. A kormány tiszteletben tartja a sajtót. Számomra - az emberi jogokért felelős államtitkárként is - a szólásszabadság az egyik legfontosabb érték. De ez nem jelentheti a teljes felelőtlenséget."
Jelenti. Jacques Julliard, a Nouvel Observateur tekintélyes vezércikkírója egyetért Jean-Louis Debrével: Aki a köztársaság legmagasabb funkcióját tölti be, annak „készen kell állnia rá, hogy időlegesen feláldozza a személyét a személyisége oltárán. Amikor Jean-Louis Debré azt mondta, hogy az állam élén visszafogottságra van szükség, az általános közérzületet fejezte ki, ide értve a jobboldalt is... A funkció »elbulvárosítása« azzal a kockázattal jár, hogy a köztársaság elnöke úgy jelenik meg általában is és külföldi útjai során is, mint egy Carla Brunit kísérgető fickó... és hogy egyre súlyosbodik Franciaország hanyatlása és presztízsvesztesége..."
Itt tart a francia liberális sajtó 2008. február 15-én.
Így aztán nem adok sok esélyt az elnök alkotmányreformjának. Minden marad a régiben. Úgy, ahogy Sarkozy leírta a helyzetet a január 8-i sajtótájékoztatón: „Ma ha a köztársaság elnöke a parlamenthez akar fordulni, megteheti, de - kapaszkodjanak meg! - úgy, hogy átküld egy üzenetet, amelyet egy harmadik személy felolvas, és a parlament felállva, némán hallgatja végig... Ha ezt én találtam volna ki, nem kevés gúnyolódásban lett volna részem... Ezt a helyzetet akarjuk megőrizni? Hogy tilos vitát nyitni az elnök szövegéről? Hogy vallásos áhítattal, néma csendben kell végighallgatni?... Hogy a francia parlament a világ bármely államfőjét meghívhatja beszédet tartani, kivéve a francia államfőt? Ez volna a demokrácia?"
Ha a francia sajtó - 1789 és 1968 öszszes, állítólag nagyra tartott vívmánya ellenére - képes a funkció szakralitására és a hatalom tekintélyére voksolni, képes nemtelen eszközök tömegét bevetni csak azért, hogy legalább a franciák lelkében felülírja a demokratikus választások eredményét, akkor igaza van Alain Finkielkraut - amúgy a választási kampányban a baloldalról Sarkozyhez átpártolt - filozófusnak: ez már nem demokrácia, ez médiadiktatúra.
Mihancsik 1. lev. 02. 22.
Mihancsik Zsófia