Josef Joffe
Miért nem lehet erővel rendet teremteni?
Vajon miért buknak el sorra a nyugati világ legjobb hadseregei a Hezbollahhal, a „mezopotámiai al-Kaidával" és más hasonló dzsihádistákkal szemben? A legegyszerűbb válasz egyben a legősibb is. Az egyenlőtlen harc iskolapéldáját a Bibliában találjuk, Sámuel könyvében:
És kijöve a Filiszteusok táborából egy bajnok férfiú, a kit Góliáthnak hívtak, Gáth városából való, kinek magassága hat sing és egy arasz vala. Fején rézsisak vala, és pikkelyes pánczélba volt öltözve; a pánczél súlya pedig ötezer rézsíklusnyi vala... És dárdájának nyele olyan volt, mint a takácsok zugolyfája, dárdájának hegye pedig hatszáz síklusnyi vasból volt...
[Dávid] kiválasztván magának a patakból öt sima kövecskét, eltevé azokat pásztori... tarisznyájába, és parittyájával kezében közeledék a Filiszteushoz.
Dávid pedig monda a Filiszteusnak: te karddal, dárdával és paizzsal jösz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened...
...Dávid is sietett és futott a viadalra a Filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába, és kivett onnan egy követ, és elhajítván, homlokán találta a Filiszteust, úgy, hogy a kő homlokába mélyede, és arczczal a földre esék.
Így Dávid erősebb volt a Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt, pedig kard nem is vala a Dávid kezében.1
Nem azért kanyarodtunk vissza a bibliai történethez, hogy Dávid erkölcsi értékrendjét egy átlagos öngyilkos merénylőéhez vagy autórobbantó terroristáéhoz mérjük, hanem azért, hogy rámutassunk az egyenlőtlen hadviselés három, az ókori mítoszokban és a modern csatatereken egyaránt fellelhető alappillérére. Az első a primitív és olcsó fegyver („öt sima kövecske"), amely kifoghat a legbonyolultabb és legdrágább haditechnikán - a nehéz és költséges páncél, a vasból kovácsolt dárdahegy jóval korszerűbb volt a zsidók lágy bronzból készült fegyvereinél. A második a meglepetésszerű támadás: Dávid magához ragadva a kezdeményezést „sietett és futott a viadalra a Filiszteus elé". A harmadik a háttérben húzódó ideológiák hipnotikus ereje, vagy ahogy Dávid mondja: „te karddal, dárdával és paizzsal jösz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened".
Némi terminológiai változtatással az iraki háború most zajló felkelésellenes szakaszának meggyőző leírásához jutunk. Útszélen vagy autókba rejtett pokolgépekkel támadnak precíziós tűzerővel és műholdas felderítéssel operáló, összehangolt hadviselésre kitűnően kiképzett hadseregre. Akárcsak Dél-Libanonban 2006 nyarán, Irakban is olyan háborús helyzet állt elő, amelyben kisebb irreguláris csapatok harcolnak hagyományos alakulatokkal (századokkal, zászlóaljakkal, dandárokkal). Taktikájuk a szétszóródás és meglepetés, ami ellen nem hat a műholdas kamera és az önvezérlő robotrakéta. A harcosok a polgári lakosság közé vegyülnek, akik fedezik, bújtatják, ellátják őket. Az ideológia megsokszorozza a lázadók erejét, és megerősíti őket abban a halált megvető hitükben, hogy igaz ügyért harcolnak. Nevezzük ezt „hadászati ellenforradalomnak"!
A jelenlegi iraki kudarcnak végül van egy olyan jellegzetessége is, amely szigorúan nem köthető ugyan az egyenlőtlen hadviseléshez, de fölerősíti annak előnytelen vonásait. Irakban nemcsak idegen behatolók ellen harcolnak, hanem polgárháború is dúl. A felkeléseknél hagyományosan nincsenek frontvonalak, az iraki háborúban viszont túl sok is van. Ki az ellenség? A szövetségeseknek fogalmuk sincs. Kiküldenek egy járőrt, és csak akkor tudják meg, ki az éppen soros ellenség, amikor az rájuk támad: al-Kaida-merénylők, szunnita csapat, síita milícia vagy búvóhelyüket védelmező köztörvényes bűnözők, netalán egy teljesen új csoport. Ha egy hadseregnek nincs fix célpontja, akkor a legmodernebb fegyverekkel is csak vaktában lehet lövöldözni.
Nézzünk egy másik példát az egyenlőtlen hadviselésre, a világtörténelem egyik leghíresebb csatájának modernkori leírását!
Kr. e. 480-at írunk. Pirkad az athéni partoktól nem messze eső, apró görög sziget, Szalamisz fölött. Athéniaiak ezrei kuporognak karcsú gályáikon. Szemben a Perzsa Birodalom több száz hatalmas, nehéz hadihajója... A perzsa nagykirály könnyű győzelemre számít. Végtére is ezek az athéniak szedett-vedett népség. Még királyuk sincs, aki vezesse őket.
Mégis mire a nap lenyugszik, a perzsa király nagyra törő tervei dugába dőlnek. Az athéniak merész, újszerű csatatervet hajtottak végre, kihasználták könnyű hajóik fürgeségét, alapos helyismeretüket, az időjárási viszonyokat, túljártak az abszolút erőfölényben lévő perzsák eszén, és megverték őket. Az athéniak találékonyabbnak, lelkesebbnek és elszántabbnak bizonyultak, és ez elég volt a győzelemhez. Jóllehet minden ellenük szólt, legyőzték a kolosszális katonai gépezetet.2
Ugyanaz a történet: mozgékonyság kontra nehézkesség, helyiek kontra idegenek, meglepetés kontra kiszámítható reagálás, nagyobb elszántság, a terep és az időjárás alaposabb ismerete. Nem volt mindig így. Sőt az egyenlőtlen hadviselés előnyeit rendszerint a Nyugat élvezte. A gyarmatosítások történelme bővelkedik az ilyesfajta történetekben, legyen szó Indiáról, Indokínáról, Amerikáról vagy Afrikáról. A Szudánban, Kartúm közelében folyt omdurmani csata jellegzetes példa a Nyugatnak kedvező egyenlőtlen hadviselésre. Horatio Kitchener tábornok 8000 fős brit serege 1898. szeptember 2-án, egyetlen nap leforgása alatt szétverte a mahdista Abdullah al-Takasi vezette 50 ezer fős helyi sereget.
Hogyan? Tábori tüzérséggel, ágyúnaszádokkal és Maxim géppuskával, amit a brit hadsereg 1889-ben rendszeresített. A percenként 500 lövés tűzgyorsaságú Maxim géppuska olyan hatékonyan kaszabolta az ellenséget, hogy 50-60 méternél jobban senki se tudta megközelíteni a brit vonalakat.
Egy korábbi példa Algéria meghódítása. Csaknem hatvan évvel a szudáni események előtt, 1830-ban 34 ezer francia katona bevette Algírt, majd a rákövetkező 27 évben elfoglalták az egész országot. Előnyt megint csak a fejlettebb haditechnika és a szervezettség jelentett: ebben állt a 19. századi egyenlőtlen hadviselés leglényege.
De lássuk, hogyan végződött a történet! Igaz ugyan, hogy a 19. század közepén a franciák 34 ezer katonával meghódították az országot, de száz évvel később 600 ezerrel sem tudták megtartani. 1962-ben kénytelenek voltak átadni Francia Algériát a felkelőknek. Mitől csökkent huszadjára a katonai erő kihasználhatósága száz év alatt? Miért nem tudta 600 ezer ember megtartani azt, amit 34 ezer meghódított? Négy válasz emelhető ki legmarkánsabban, amelyek nemcsak rávilágítanak az iraki háború és a 2006-os libanoni nyári háború tévedéseire, de vezérfonalként is kell hogy szolgáljanak a jövőbeli nyugati stratégiák kialakításához.
Mi siklott ki? Az első és legfontosabb válasz nem is katonai, hanem politikai, és ha közvetve is, szinte tálcán kínálja magát a legnagyobb francia liberális gondolkodó, Alexis de Tocqueville Travail sur l'Algérie című munkájában, ahol a szerző a következőket írja az algériai gyarmatosításról:
Franciaországban sokan panaszkodnak, hogy a hadsereg felégeti a mezőket, kiüríti a hombárokat, fegyvertelen férfiakat, nőket és gyermekeket hurcol el. Úgy vélem, ezek kellemetlen, de szükségszerű velejárói minden, az arabok ellen folytatott háborúskodásnak... El kell pusztítani a törzseket, kerül, amibe kerül, nem lehet megválogatni az eszközeinket... A háború törvényei feljogosítanak bennünket rá, hogy feldúljuk az országot, akár úgy, hogy felégetjük a termést aratás előtt, akár úgy, hogy bármikor végigportyázzuk a vidéket, hadifoglyokat ejtünk és elhajtjuk a jószágokat.
El tudnánk-e képzelni, hogy manapság egy nyugati gondolkodó vagy stratéga ilyesmiket mondjon? A nyugati gondolkodásba mára egyszer s mindenkorra beépült az a szent és sérthetetlen elv, miszerint különbséget kell tenni fegyveresek és civilek közt, tehát szigorúan külön kell választani az ellenség hadereje ellen indított háborút a helyi lakosság elleni háborútól. Ezt a különbségtételt a negyedik genfi egyezmény iktatta törvénybe 1949-ben, pontosan a második világháború történései miatt.
A Nyugat soha nem fogja felejteni a nácik irtó hadjáratát a keleti szlávok és más „alacsonyabb rendűek" ellen, sem a japánok etnikai tisztogatásait a Távol-Keleten. A Nyugat az algériai és a vietnami háborút sem egyhamar fogja elfeledni, jóllehet a nácikkal ellentétben nem akartak civil életeket kioltani, ez csak a harcok akaratlan velejárója volt; újabban az ilyesmit „járulékos veszteségnek" szokás nevezni. És a kollektív emlékezetben ott van még az afrikai, illetve amerikai gyarmatosításkori múlt.
A modern erkölcsiség azonban kizárja a Tocqueville-féle megoldást, és az öszszes egyenlőtlenség közül ez a legszembetűnőbb. Miközben a Hezbollahot, a Hamaszt, a szunnita terroristákat és a síita halálosztagokat egyáltalán nem gyötri lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy civileket gyilkolnak - mi több, a civilek legyilkolása szerves része a taktikájuknak -, a nyugatiak igyekeznek elkerülni a polgári véráldozatokat, és teljesen felzaklatja őket, ha mégsem sikerül. Nem számított, hogy 2006 nyarán a Hezbollah rakétáinak célpontjai fegyvertelenek voltak, nem számított, hogy a rakétákat polgári lakóépületekben rejtették el, nem számított, hogy civileket használtak emberi pajzsként, sem az, hogy ezeket mind szigorúan tiltják a genfi egyezmények. Amikor az izraeliek lakott területeket bombáztak, Nyugaton az volt az uralkodó álláspont, hogy jogtalanul járnak el. Igaz, az izraelieknél sem mindenki értett egyet a módszerrel. Ezek az elvek hatalmas fékezőerőt jelentenek a katonai erőfölény alkalmazásában, mint az jól látható az iraki háború felkelőkkel vívott szakaszában.
Az első egyenlőtlenség tehát erkölcsi és jogi természetű, a második viszont társadalmi és kulturális: a nyugati világ csökkenő világuralmi elhivatottsága. A múltban a gyarmatosítás ideológiai hátteréül szolgáló küldetéstudat megsokszorozta a gyarmatosítók erejét. Az Indiát meghódító britek a „fehér ember terhe" alatt görnyedeztek, ez ihlette és igazolta is őket egyben. Az 1898-as spanyol-amerikai háború után William McKinley elnök azért döntött úgy, hogy megtartja a Fülöp-szigeteket, hogy „tanítsa, fölemelje, civilizálja és keresztény hitre térítse a filippínókat" - nem okozott gondot, hogy a spanyolok már jóval előtte megtérítették őket.3
Mindennek vége. Először is a gyarmatosításhoz szükség volt egy gyarmatosító rétegre, amelyre Róma vagy Nagy-Britannia rá tudta bízni a távoli birodalmak irányítását. De miért akarna egy Harvardon frissen diplomázott jogász a bagdadi iskolarendszerrel bajlódni, amikor a kezdő fizetése a Wall Streeten 150 ezer dollár? Ma egy ambiciózus fiatal sokkal kevesebb kínlódással szedi meg és tünteti ki magát a Mergers&Acquisitionsnél, mint egy afrikai előőrsön. S ha netalán némi idealizmus munkálna benne, inkább elmegy dolgozni egy civil szervezethez, mint a tartományi újjáépítőkhöz Afganisztánba.
Ugyanakkor a világuralmi törekvések széles körű társadalmi támogatottságot is feltételeznek. Az effajta szellemiség az olyan rendőri erőéhez hasonlítható, amely mindig és mindenütt jelen van, tisztában van a helyi viszonyokkal, meg tudja különböztetni a jó fiúkat a rossz fiúktól, és messzemenően jól értesült. A posztmodern demokráciák működésükben viszont inkább a tűzoltóbrigádokhoz hasonlítanak. A tűzoltók ajtót-falat bedöntve rontanak a házba, eloltják a tüzet, aztán elmennek - nem törődnek a pusztítással, és még kevésbé, hogy ki fogja ezt az egészet újjáépíteni.4
Vagyis amikor nem a saját biztonságuk forog kockán, a demokráciák kedvelik a vér nélküli, győzedelmes villámháborúkat, mint a 2003-as háromhetes iraki lerohanást vagy a három hónapos afganisztáni hadművelet. De kivétel nélkül fanyalognak, ha a háború hoszszabb ideig eltart, nagyobb véráldozatot követel, vagy kétes a kimenetele. A felkelők tisztában vannak ezzel. Ők maradnak, a megszállók előbb-utóbb elmennek. Ők otthon vannak, de a mi otthonunk öt-tízezer mérföldnyire van. Ez annyit jelent, hogy csak kevés iraki hajlandó elkötelezni magát az amerikaiaknak vagy az aktuális iraki kormánynak, mert nem biztos, hogy holnapután is ők lesznek hatalmon. Az izraeliek 1982-ben elmulasztottak szimpatizáns maronita kormányt állítani Bejrútban a megszállás után, és a déli védelmi övezetükben olyan ellenséges, az együttműködés minden formáját megtagadó lakossággal találták szembe magukat, hogy tizennyolc év elteltével, miután több száz emberük odaveszett, kénytelenek voltak kivonulni.
Innen már csak egy ugrás a harmadik, szintén nem katonai egyenlőtlenség, a motiváció egyenlőtlensége. Ki bírja tovább hosszú távon, kinek van nagyobb hitele: a felkelőknek vagy a megszállóknak? A helyieknek nincs más választásuk, de a megszállók bármikor hazamehetnek. Mint Nagy-Britannia a második világháborúban, a demokráciák ugyanúgy teljes erőbedobással háborúznak, mint a diktatúrák, ha a létük forog kockán. De miért kellene pénzt és embert nem kímélve, pusztán politikai és erkölcsi megfontolásból vég nélkül háborúzniuk a nemzetbiztonságot csak potenciálisan fenyegető helyeken? Gondoljunk csak vissza, milyen gyorsan kivonult az Egyesült Államok és Franciaország Libanonból 1983-ban, miután robbantásos merényletekben elvesztették néhány száz katonájukat! Vagy milyen sietve hívta vissza csapatait Bill Clinton elnök Szomáliából 1993-ban, miután tizennyolc amerikai katonát megöltek Mogadisuban! Az ilyesfajta „opcionális" háborúkban nem annyira az ésszerűség - jelesül az elővigyázatossági elv alkalmazása -, mint inkább a költségek diktálnak. És persze az idő. A győzelem napja messze (esetleg soha nem jön el), de a veszteség nagyon is valóságos és érzékelhető. Nem csoda, hogy a (belső) rend megteremtését célzó, ámde elhúzódó háborúk előbb-utóbb elvesztik támogatottságukat a hátországban.
A negyedik nem katonai tényező a rendszerek közti egyenlőtlenségről szól, arról a szakadékról, amely a nemes politikai szándékok és a csúf stratégiai végeredmény közt tátong. Napjainkban - mondjuk, a koreai háború óta, amely még klasszikus nagyhatalmak közti háború volt - az opcionális háborúk majdnem mindig egy adott politikai rezsimet akarnak fenntartani vagy éppen megbuktatni. Valójában már a vietnami háború is erről szólt, és erről szólt Libanon 1982-es izraeli lerohanása. Az 1990-es években a Jugoszlávia elleni hadjárat szintén a fennálló rezsimet akarta megdönteni. 2001 őszén Afganisztánban, illetve 2003 márciusában Irakban újfent a rendszerváltás volt a cél. És Izrael 2006-os libanoni bevonulásának is az volt a hallgatólagos célja, hogy gyengítse a Hezbollah pozícióját, és megerősítse hatalmában a Siniora-kormányt.
A recept csak egyszer vált be: Belgrádban, a Milosevics-rezsim megbuktatásakor. Amikor nem vált be, a beavatkozó hatalom még mindig szerencsésen kijöhetett belőle: lásd a mogadisui esetet, ahol a kudarc nem hatott ki a szomszédos országokra, és nem csorbította Amerika ottani megítélését (eltekintve attól, hogy az al-Kaida vezetőiben tovább erősödött az a nézet, miszerint Amerika egy „papírteve"). Van azonban, amikor a beavatkozó hatalom nem jön ki szerencsésen, mint Irakban, és kudarca nemcsak a belső frontokon mutatkozik meg, hanem a külsőkön is. Az Egyesült Államok rendszerváltással igyekezett stabilizálni a térség helyzetét, belülről próbálta átstrukturálni a régiót. Ám a Bush-kormány nemhogy az eredeti célját nem érte el, de gyengített saját stratégiai pozícióján.
Irakban a magasztos cél az egész régióra kiterjedő „demokratikus béke" lett volna. Kantra és Tocqueville-ra hallgatva azt vallották, hogy csak a diktatúrák folytatnak agresszív külpolitikát, a demokráciák alapvetően békések. A cél a béke volt, a rendszerváltás a hozzá vezető eszköz. De nem árt, ha az ember átgondoltabb célt tűz ki maga elé: stratégiai értelemben - és hogyan lehetne másképp értékelni egy háborút? - az iraki rendszerváltás három okból is kudarcnak bizonyult.
Először is a Huszein-rezsim és az iraki hadsereg kiiktatásával megnyílt az út az iráni terjeszkedés előtt. A régióban csak Irak volt képes ellensúlyozni az iráni törekvéseket. Emlékezzünk, miként támogatta titokban a Reagan-kormány Szaddám Huszeint Irán ellen éppen a hatalmi egyensúlyt fenntartandó az iraki-iráni háború idején, 1980 és 1988 között! Másodszor, a szövetségesek közbeavatkozása felszabadította a síita erőket a szunnita elnyomás alól, vagyis maga Amerika bábáskodott az iraki-iráni síita ideológiai egység születésénél. Gondoljunk bele, ez pont olyan abszurd, mintha Amerika a hidegháború idején a nyugatnémet kommunista pártot kezdte volna támogatni alig egy karnyújtásnyira a kommunista blokkhoz tartozó NDK-tól! Harmadszor, Irak megszállásával az Egyesült Államok kénytelen szembenézni az állandósuló felkelésekkel, amelyeket Irán a háttérből kényére-kedvére manipulál. Ez olyan, mintha Amerika töltött puskát nyomna legveszélyesebb régióbeli ellenfelének kezébe, még tartalék töltényeket is adna hozzá, aztán odasomfordálna a közelébe.
Az Egyesült Államok akaratlanul is az iráni hegemonizmus malmára hajtotta a vizet. A hatalmi egyensúlyra nézvést a következmények nyilvánvalóan súlyosak. Az egyik a Hezbollah megbízásából folytatott iráni-izraeli háború, amelyhez a Forradalmi Gárda szolgáltatta (és szolgáltatja jelenleg is) a fegyvert, kiképzést és a katonai irányítást. A másik következmény az egész világot érinti. Nem kétséges, hogy a khomeinisták nem mernének ilyen szemérmetlenül atomfegyverkezni, ha Amerika legitimitása és hitelessége nem sérült volna a régióban. A harmadik fölöttébb valószínű következménynek az látszik, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kivonul Irakból, amivel elismeri Irán fölényét, és lehetővé teszi a felbátorodott dzsihádisták Afganisztánba áramlását, ahol, horribile dictu, a fent említett okokból minden esélyük megvan rá, hogy győzedelmeskedjenek.
A reformcéllal induló és katasztrofális stratégiai eredményekkel járó iraki háborúnál keresve se találnánk jobb példát az erő bukására. De hogy ezt a sajnálatos fordulatot jobban értsük, kanyarodjunk vissza történetünk elejéhez, nevezetesen hogy a rezsimváltó háborúkban még a legkorszerűbb katonai gépezet is csak korlátozott eredményekre képes.
A nyugati haderő a hadsereget hadsereggel ütköztető hagyományos hadműveletekben a leghatékonyabb. Az effajta harcban az összehangolt tűzvezetés csodákra képes - gondoljunk a műholdas felderítésre, a számítógépes irányításra, a robotfegyverekre, a digitális csapatmozgatásra, az egész földet behálózó logisztikára. Ez bebizonyosodott az 1991-es öbölháborúban, majd tíz évvel később Afganisztánban vagy akár az iraki háború kezdeti szakaszában. Emlékezzünk csak, milyen gyorsan és vér nélkül verte le Szaddám hatalmas seregét a 2003-as összecsapásban 130 ezer amerikai és brit katona!
És ezt vessük össze a háború második szakaszában azzal az igen gyenge teljesítménnyel, amit az egyenlőtlen harc ősi repertoárjából merítő felkelőkkel szemben értek el! De ássunk egy kicsit mélyebbre, mert a leglényegesebb egyenlőtlenség a katonai erő különböző „árfolyamaiban" rejlik. Tömören szólva: gránáttal és golyóval nem lehet rendet teremteni, a puszta tűzerőt csak nagyon leértékelten lehet politikai befolyásra váltani, ha lehet egyáltalán. Erővel harcképtelenné tehető az ellenfél, de buzgó demokratává aligha. A bomba épületeket dönt romba, de nem épít fel egy nemzetet. Ahol csiszolni kéne, ott nem használ a pajszer.
Szemtől szembeni harcban ma az amerikai és a brit hadsereg a legjobb a világon, de csak a pusztítás terén. Mivel a pusztításra vannak kiképezve és felszerelve, nem csoda, hogy elbuknak, ha politikai rendet kell kialakítaniuk és fenntartaniuk, mert ahhoz nemcsak másfajta képességek kellenek, mint a harctéren, hanem másfajta légkör is odahaza. Messzemenően hatékony tűzoltók, de rendőrnek nem jók. Alkalmatlanok a világuralmi szerepre; a 18-19. századi Nagy-Britanniával ellentétben erre a feladatra egyetlen posztmodern demokrácia sem alkalmas.
Milyen politikai következményei vannak az új status quónak? Itt sincs új a nap alatt. Tanácsért nem annyira Kanthoz vagy Tocqueville-hez, mint inkább Clausewitzhoz és Lord Palmerstonhoz fordulhatunk. Clausewitz a következőket mondta a demokratikus béke eszméjéről:
Tegyük föl, hogy egy nap nem lesznek diktatúrák, és a világ összes népe szabadon és boldogan él... Vajon idilli béke köszöntene rájuk, és megszűnnének azok az érdekellentétek, gyűlölködések, amelyek mindig is veszélyt jelentettek a biztonságukra? Nyilvánvalóan nem.5
Adjuk hozzá Clausewitz diagnózisához Lord Palmerston 1840-es tanácsát: „A hatalmi egyensúlyra ügyelni kell, és gondosan fenn kell tartani", hogy megakadályozzuk a „már kialakult egyensúly megbomlását".6
A hagyományos recept nem zárja ki az opcionális háborúkat, mert létfontosságú érdekeiket megvédendő a nemzeteknek néha fel kell vállalniuk a kisebb háborút, hogy elkerüljék a majdani nagyobbat. Egy kikötéssel: ha háborúzni kell, soha ne a belső rend megteremtéséért folyjon a harc, hanem a külső egyensúly megtartásáért. A perdöntő tényező a biztonság: az adott ellenség veszélyt jelent-e kulcsfontosságú érdekeinkre vagy kulcsfontosságú szövetségeseinkre? Megerősödésével párhuzamosan vajon nemcsak képes, de hajlamosabb is lesz-e fokozott fenyegetést jelenteni ezekre a kulcsfontosságú érdekekre? Ha igen, érdemes megfontolni egy preventív háborút.
Ám a veszély feltérképezésének ez csak a kezdete. A következő lépés megint klasszikus: milyen eszközökkel akarjuk elérni célunkat? A bizonytalan kimenetelű háborútól viszolygó demokrácia célt tud-e érni olyan kockázatvállalással, áron és időhatárokon belül, ami még elfogadható? Szükség esetén bírja-e az ország hosszabb ideig a harcot, vagy a vezető réteg elveszti támogatottságát? Ezért fontos szövetségeseket keresni, hiszen a szövetségesek nemcsak a haderőt növelik, de a harc „legitimitását" is erősítik. A demokráciák jobban szeretnek szövetkezni, mert az mintegy garantálja, hogy igaz ügyért küzdenek. Ideális esetben a Biztonság Tanács által hozott döntés tovább nemesítheti a hatalmi érdekeket a jog által (noha nem árt különbséget tenni e könyörtelen nemzeti érdekeket érvényesítő testület és a kollektív lelkiismeret között). De megteszi a NATO és az Európai Unió egyezsége is, mint a Jugoszlávia ellen indított légiháborúnál. Vagyis: ellen kell állni a kísértésnek, hogy valamely ország egyedül kezdjen háborúba, mert a szövetségesek számával egyenes arányban nő a legitimitás.
De ami a legfontosabb: nem szabad beleesni a katonai és politikai egyenlőtlenség csapdájába. Akkor harcoljunk, ha az aszimmetria nekünk kedvez, ha tudásunkkal, felkészültségünkkel, haditechnikánkkal biztos győzelemre számíthatunk. De ez a gyakorlatban csakis más hadseregekkel vívott háborúra érvényes, felkelőkkel és a felkelőkkel szimpatizáló lakossággal vívottra nem. Vagy még jobb: egyáltalán ne is háborúzzunk. A szövetség és a feltartóztatás nem katonai természetű erejét kell kihasználnunk, illetve az előzetes katonai elrettentés módszerét. Nem túl eredeti tanácsok, de Palmerston, Disraeli és Bismarck helyeselné őket. És George F. Kennan is, a feltartóztatás elvének szellemi szülőatyja.
De akkor mi legyen a terrorizmussal és a felkelésekkel? Sajnos Palmerston és a többiek is csak hümmögnének. Nincs tökéletes megoldás. De rosszabbat elképzelni se lehet, mint megmérkőzni a Hezbollahhal és a Hamasszal otthoni pályán, az ő feltételeik mellett: városi környezetben vagy olyan fedezéket nyújtó terepen, ahol a legjobb nyugati fegyverzet is csődöt mond, nem beszélve a dolog iszonyatos morális áráról. Ha egy ország a határain kívül visel háborút felkelőkkel vagy nem reguláris hadseregekkel, kerülnie kell a közvetlen összecsapásokat, és az erőfölényére kell támaszkodnia, olyasmikre, mint a mindenre kiterjedő légi felderítés és a nagy sebességű csapásmérők. A civil lakosság ellen irányuló, Hezbollah-féle merényletekre válaszul pedig a Nyugatnak hamarosan lesz fegyvere az egészen rövid hatótávolságú rakéták leküzdésére. Nem szabad hagyni, hogy az ellenség válasszon terepet a harcra, inkább az utánpótlási vonalaikat kell támadni, és fenyegetően kell fellépni a környező államokbeli segítőik ellen. Igaz, hogy ezzel még nincs nyert ügyünk. Ám mivel minden felkelés elsősorban az akaraterő küzdelme, legalább biztosak lehetünk benne, hogy ők sem nyernek. Hogyan? Úgy, hogy hosszú távra tervezünk, és minimalizáljuk a saját és a polgári veszteségeket. A fenntarthatóság a kritikus tényező, mert itt nem csupán hónapokról vagy évekről, hanem akár évtizedekről lehet szó.
A londoni és madridi típusú terrorizmusra viszont nem a háború a válasz. Inkább a türelmes és kitartó rendőri munka és a jól működő elhárítás, méghozzá globális szinten. Az ilyesfajta hazai merényletek ellen nincs biztonságos megoldás. Vigasztalódjunk azzal, hogy akármennyi véráldozattal jár, a terrorizmus nem jelent stratégiai veszélyt a Nyugatra, mert nem tudja megtörni egy ország ellenállását. A terrorizmus rombol és csonkít, de nem győzedelmeskedik. A náci terrorfegyverek - a V-1-es szárnyasbombák és V-2-es rakéták, amelyek mintegy 10 ezer londoni életét oltották ki - képtelenek lettek volna legyőzni Nagy-Britanniát. Arra csak a partra szálló Wehrmacht lett volna képes.
Amikor hadsereg küzd hadsereggel, az egyenlőtlen hadviselés előnyeit tagadhatatlanul a demokráciák mondhatják magukéinak. Ezért olyan fontos, hogy ne pazaroljuk az erőnket távoli országok belügyeit rendező háborúkra. A megszégyenülés felé vezető út jó szándékkal van kikövezve, ez vitt az egyenlőtlen háborúk iraki és libanoni poklához is. Irakban végképp bebizonyosodott, hogy a demokratikus béke nemes eszménye nem szült sem demokráciát, sem békét, csak - Palmerston szavaival - „a már kialakult egyensúly megbomlását".
Jegyzetek
1 Sámuel I, 17:4-49.
2 Brook Manville-Josiah Ober: Building a Company of Citizens. In Harvard Business Review on Motivating People, 2003. január.
3 Idézi James Rusling tábornok: Interjú William McKinley elnökkel, Christian Advocate, 1903. január 22. A beszélgetés 1899. november 21-én zajlott, és kérdéses, hogy McKinley valóban ezekkel a szavakkal fejezte-e ki magát.
4 A rendőrök-tűzoltók hasonlatot Fouad Ajamitól kölcsönöztem.
5 Carl von Clausewitz: Europe since the Polish Partitions. Historical and Political Writings. Princeton University Press, 1992, 374-375.
6 J. P. T. Bury (ed.): The Zenith of European Power, 1830-1870. In The New Cambridge Modern History, Cambridge University Press, 1971, 10. köt. 258.
Az írás eredetileg az American Interest 2007/6-os számában jelent meg.
Fordította Gulyás Adrienn