Babiczky Tibor

Bronzkor

Kiszakadt szívemből az Isten és

mint egy lomha, nagy madár elrepült.

Többé nem álmodom. Üresség van a szívben

és egy tompa szorítás a szív körül.

Hogy mindent elölről kéne kezdeni.

Budapest - Walser

Bán Zoltán Andrásnak

Gyakran kijárok, ki az utcára.

Miféle hangok és mennyi, mennyi szín.

Felvillan a buszok viharlila teste,

csörömpölnek napsárga villamoskocsik.

Járművek és emberek zsivaját hallom,

egymás mellett lépdel gazdag és silány,

jönnek, eltűnnek s felbukkannak megint,

és a nap süt le mindegyikükre.

Úgy vélnéd, megfejthető ez a nyüzsgés.

Nem sejtett utcákat képzelsz el,

láthatatlan, új vidékeket.

Mi vagy te ebben az áradatban?

És ha szürkeség lesz és esni kezd,

az emberek akkor villámgyors

álomalakként futnak szerteszét.

Szemükben kín és nyugtalanság.

És akkor hirtelen mindent beborít az álom.

Álomba szenderülnek a kerekek, a zörejek,

álom ül az irodák üvegablakain

és a bérpalotákon. - - - -

Olyan ez, mint egy borús reggelen

behunyt szemmel heverészni a kertben,

amikor a zárt szemhéjak mögött

a sötétség megmozdul hirtelen,

és lassan sóvár mosollyá,

majd perzselő boldogsággá változik,

és már tudni lehet, hogy

a felhők mögül előbújt a nap.

Erdő

Nyár van. Az este leszáll. Nem

mozdul semmi. Az éjszakában

felizzik és kihuny az erdő. S egyszerre

tél lesz. És egy szempillantás múlva

újra nyár. Most déli nap süt. Nem

mozdul semmi. Csak száz alakban

mutatja egyetlen arcát az idő.

Felejtsd el, szívünkből minden

változás kihull. A fák közé

szalad és elcsitul a szél.

  %%%