Miklya Zsolt

A legkeskenyebb

Módszeresen, szinte szakértelemmel

tépte le az ablakról az átlátszó fólia-

plakátot, pedig dugig volt a járat, s

csörögve gyűrte össze. Úgy tettünk,

mintha észre se vettük volna, aztán

már a hídról bámultuk a házat, a leg-

keskenyebbet, ami állítólag Budán

létezik. Szökni akart valami elől? Mi is

csak szöktünk volna, már akkor, még

együtt, nem néztünk egymás arcára,

ne kelljen észrevennünk, hogy félmosoly

mattul körénk, a jólvanezígy fóliája.

Szemedben már megképzett, amin egy

macska ha átfér, a legkeskenyebb.

A korty után

Élni se bír, nemhogy szökni, szök-

kenni el. Kimér minden lépést, taka-

rékos mozdulatokkal teszi fel a

kávét. Maradjon egy korty a kiöntő-

ben, ennyi jár. Nem lép fel a padkára

a járda szélén, egyensúlyozni,

ugyan kivel. Ha szólna is valaki,

ugyan. Önarcképéből mindennap

kitöröl egy vonást. Más ránctalanít,

nevetséges. A kép korántsem mindegy,

mit rögzít, mivel köt a tükör innenső

feléhez. Szokja, hogy korty után az íz

mindent betölt, aztán úgy oszlik el,

mint aki élni se bír, nemhogy szökni.

A kavics helye

Ki vagy, melyik érintés, melyik futás?

Ugrás a szemetes tetejéről, vetődés

az eső porhanyította szántóra, vagy

a lendület, ami hintává tesz egy ágat,

találkozást. Szemében intés, vagyok,

de nem vagyok, hoztam, de nem is,

fogjál meg, ha bírsz, tűnök el minden

magamban, benned is, ne bánd, csak

szeresd. Felkapom a kezem, késő,

már csak utánad int, és nem neked.

Marad a pontos dobás, táguló kör-

gyűrűk centrumában a kavics helye,

tornádó belsejében a szélcsend, mi

eltűnik, amint átlépte határait.

  %%%