Kiss Judit Ágnes
Az uram is ebbe az átok politikába halt bele, ez volt neki a bolondériája, amihelyt a ruszki fogságból hazajött, állandóan erről beszélt, de sokszor igaza is volt. „Figyeld meg, Veron - azt mondta mindig -, figyeld meg, hogy egy-két év, és ez lesz meg az lesz", mindig így mondta, egy-két évre előre, és de sokszor igaza lett! Kérdeztem is tőle, hogy „honnan látja előre ezeket, Mihály?", ő meg csak legyintett a végén, mert amikor eleinte magyarázni kezdte, mindig jól megmérgesedett, hogy nem értem, még kiabált is velem.
Nem haragudott az sose, csak éppen kiabált, én meg féltettem, mert beteg volt a szívével, amióta hazajött a ruszki fogságból, aztán nem volt szabad őt felizgatni. Ha kérdezte, hogy értem-e, mindig rábólogattam, hogy értem, mert ha visszakérdeztem volna, csak megmérgesedik megint.
Azt is mondta, sose felejtem el, nem sokkal az esküvőnk után, hogy „meglásd, Veron, azt mondja, a ruszkik, azok fognak itten nyerni, nekünk meg a Jóisten irgalmazzon akkor!"
Értem én, értem, uram, csak fel nem foghatom! Mindegy, csak békességben legyünk, nem keresem én a bajt. Jön az magától is, ha kell, ha nem, minek megsürgetni a békételenséget. Mondta is lánykoromban édesanyám eleget, Isten nyugosztalja szegényt: „Veron - mert így hívott -, nem lesz belőled így talpraesett asszony sose, ha mindig engedel." Na, nem kellett azért engem félteni, békés természetem van, de jól felvágták a nyelvemet, és meg is mondtam olykor a magamét, ha már nem bírtam türelemmel. Az urammal viszont vigyáztam a békesség miatt, meg a szívével, ami gyenge volt neki a rokkantságával.
Mikor kivitték a frontra, még azt sem tudtam, hogy már várandós vagyok a Misi fiammal. Eredetileg nem is Mihálynak kereszteltük volna, hanem István lett volna az uram apja után, de amikor semmi hír nem jött már az uramról, akkor már mindenképp róla akartam elnevezni a gyermeket, ha fiúgyermek lesz. S így csak a második neve lett István, de azt nem használtuk sosem, csak épp az anyakönyvbe így volt bejegyezve, hogy Nemes Mihály István.
Mire az apja hazajött, az én Misi fiam már beszélt is, járt is, én meg nem gondoltam, hogy az uramat még egyszer meglátom. Csak jöttek a hírek a frontról, hogy ez elesett, meg az odaveszett, s akiről az a hír járta, hogy eltűnt, előbb-utóbb mind kiderült arról is, hogy nem is él már, hát hogyan reménykedtem volna.
Míg a gyermeket vártam, még csak-csak tartott bennem a lélek, de azután, hogy a Misi fiamat megszültem, azt az édesanyám segített világra hozni, mert egyszerre szültem egy másik asszonnyal, a Darabos Kovács Böskével, a Hárs Lizi meg, a bába nem győzött futni egyikőnktől a másikig.
Nahát egymagamban a kisgyermekkel már csak sírtam, el is ment a tejem. Ha a Hárs Lizi meg nem vajákol valami herbateával, éhen is vész az a gyermek. Háború volt, mit adhattam volna neki, ha tejem nem lett volna.
De az a Hárs Lizi de jó tudós asszony volt, értette is a dolgát, Isten nyugosztalja, de sok gyermek meg asszony köszönheti az életét neki a faluban! Az én gyermekeim már kórházban szültek, de egy orvos meg főorvos se látta el őket úgy, mint bennünket a Hárs Lizi.
Mikor már hivatalosan nem lehetett bába, akkor is mennyit segített jó tanácscsal, füvekkel. Nem is néztem ki úgy négy gyermek szülése után, mint a mostani asszonyok egy gyermek után. Azok úgy el vannak hízva, hogy tiszta gusztustalanság rájuk nézni is, én meg a leánykori ingemet-réklimet viseltem, ha már elválasztottam a gyermekeket.
Szülés után homokzsákot meg kötést rakatott ránk a Lizi, hogy ne lötyögjön a hasunk. Nem is lötyög, jó órában legyen mondva, az enyém még most sem. Hát ki is jövök minden világításkor gyertyát gyújtani a Hárs Lizi sírján.
Ezt a szép krizantént is én ültettem ide, én is gondozom, mert a rokonjai már mind elszármaztak innen, a falubeliek meg sokan már nem is emlékeznek rá. Pedig nélküle nem lenne a fél falu, mondom, hányan köszönhetik neki az életüket. Olyan csudákat tudott, mint egy orvos se, aztán majd elirtották a tudásáért, hogy sarlatán, azt mondták, büntették is az asszonyokat, aki nem akart a városba menni az orvosok keze alá.
Mikor az én gyermekeim szültek, akkor meg el is vették tőlük az újszülött gyermeket, hagyták sírni, csak szopni vitték az anyjához. Az én Teréz lányom mit könyörgött nekik, hogy adják oda a gyermekét, hallotta sírni, aztán neki meg annyi teje volt, hogy ha csak hallotta sírni a gyermeket, már folyt a fehér ruhára, amit magára tett, mégse adták a kicsi fiát, csak ha ideje volt a szoptatásnak. Hát ha erről a Hárs Lizi tudomást szerez, de kiabált volna velük!
Igaz, tudta ő ezeket, de nem kiabált, csak morgott, hogy nem lehetett bába. Csak morgott mindig haláláig, hogy „kifordult a világ, már a férfiak akarnak szülni is az asszonyok helyett", meg hogy „végezhet egy férfi akárhány iskolát, meg nem tudja sose, milyen világra hozni egy gyermeket, majd szájon is csapnám, azt mondja, ha nekem próbálná ukázba adni, hogyan vegyem a levegőt, hogyan nyomjam a gyermeket, micsoda kifordult világ, azt mondja, az is, hogy férfiember bámulja egy asszonynak a lába közit."
A téeszből küldtek minket is kötelező vizsgálatra, én mindig elmentem, pedig a Jóisten látja a lelkemet, olyan kínban éreztem magam. Még sírtam is az uramnak, mondtam neki, „hogy engedheti ezt, Mihály?" De az uram csak legyintett, hogy volt ennél rosszabb is, meg még jöhet is. Ha tudta volna, hogy akart engem megkörnyékezni az az orvos, míg ő a fogságban volt, bezzeg nem legyintett volna. De én sose mondtam el neki, mert hát beteg volt a szívével, felizgatta volna, én meg magamra nem veszem, ha a nagy őszinteség miatt én leszek oka a halálának.
Mindig mondta édesanyám is, hogy nagy dolog az őszinteség, de még nagyobb a bölcsesség. Meg is tartottam világéletemben, hogy ne legyek se pletykás, se magamutató. Ami megadatott, hogy rejtve legyen, maradjon is rejtve.
Amit most mondok el, azt is csak a gyóntatószékben mondtam el idáig. De most, hogy igencsak perceg már a szú az ágyam fejében, és feni már a kaszáját a halál, hogy engem is levágjon, már csak el nem viszem magammal a sírba, ha a gyermekeimet-unokáimat nem érdekli is. Az uram is mindig azt mondta, „mondd el, Veron, ami a bögyödet nyomja, azt mondja, mert ha húsz évig magadba temeted, egyszer csak ölni fogsz érte, és már senki meg nem mondja, még te magad se, mért is haragudtál."
Jaj, de okos ember is volt az én Mihályom! Soha egy hangos szó nem esett köztünk, ha esett is, mindig elrendeződött valahogy, az egy ujjal se nyúlt hozzám soha. Elnéztem mindig a más szegény asszonyokat, akiket vert az uruk, meg italozott, kocsmázott. Az én Mihályom egy kortyot se ivott, épp csak ünnepekkor, a cigarettát is letette még a fogságban, azt mondta, üzletelni jó volt, de ő csak örült, hogy megél nélküle.
Semmi bolondsága nem volt, csak az a politika, felmérgesedni is csak azon tudott, hogy várta azt a rendszerváltozást meg a demokráciát, mint a zsidók a messiást, de aztán hiába jött el a nagy demokrácia, csak egyre többet mérgelte magát.
Mondtam is neki: Mihály, mit nézi azt az átok televíziót, hogy csak megmérgesedik tőle! Na de akkor lett a legmérgesebb, mikor a politikás műsorait nem akartam neki, hogy nézze. Én meg aztán nem veszekedtem vele, vénembert már az anyja se nevel meg. Kimérgelődte magát nekem a konyhában, én meg bólogattam hozzá, akkor még a főzésbe is besegített, puculta a krumplit is, elbeszélgettünk, aztán megnyugodott, és ment megint nézni a következő műsort, meg direktbe a parlamentet.
Én mégis csak azt mondom, hogy máig is élne az én Mihályom, Isten nyugosztalja szegényt, ha ez a nyavalyás politika nincsen. Kilencvennyolcban megint készültünk szavazni, az én uram mind csak a tévét nézte, egyre többet mérgeskedett, aztán az első szavazáskor ottan rosszul lett a fülkében, a függöny mögött, a papírosládika mellett, amibe az áthúzott borítékot dobjuk.
Kihívták a mentőt, be is ülhettem vele, de már alig volt magánál. Három napon belül elvitte a szíve, meg se tudtam neki mondani, hogy csak nyert az ő pártja. Mindig a kisgazdákkal szavazott, már vőlegény kora óta, ahogy az apja is. Hozzájuk húzott akkor, mikor már megint voltak mások, nem csak a komonisták. Pedig de ronda egy vezetőjük volt, már meg nem mondom a nevit, hiába emlegette sokszor az uram. Olyan nagy feje volt éppen, mint a Réz Bélának, a téeszelnökünknek, a beszédje meg mint a szófosó Karcsié, hát nekem nem tetszett az egy kicsit se.
Szerintem olyan igazán az uramnak sem, csak tartott benne a tisztesség. De ilyen tisztességes ember volt az mindig, ilyen hűséges, nem is nézett más asszonyra sose. Igaz, én se néztem más emberre, csak az az orvos, de hát nem is reméltem, hogy Mihályom hazajön még. Azt hittem, ott maradtam özvegyen egy kis gyermekkel. Mire az uram hazajött, a Misi fiam már járt is, beszélgetett is, úgy kellett megtanítani neki, hogy ez a bácsi, ez az édesapa.
Hogy sírt szegény jó Mihályom, mikor hazajött, és meglátott a gyermekkel. Kicsi növésű, vékonyka volt akkor a Misi fiam, el se hinné az ember, mekkora pocakot növesztett férfikorára. Hát az én uram azt hitte, hogy elhagytam, s más férfitól lett a gyermek.
Akkor az én édesapám, édesanyám álltak ki mellettem. Szegény jó édesapám, Isten nyugosztalja, de szép is a rózsabokor a sírján, amit ültettem, ritkán szólt az bele a mi házasságunkba, még akkor is, mikor az árvíz miatt odaköltözködtünk hozzájuk. Meg az édesanyám is hallgatófajta asszony volt, nem olyanféle anyós, mint amilyeneken viccekben szórakoznak.
Akkor az édesapám kihívta az uramat a pitvarba, s nagyon csendesen mondta neki, de azért én csak hallottam, mert igen csendben voltam én is, a gyermek is, azt mondja: „Mihály fiam, úgy segéljen meg a Szűzanya, hogy a gyermek éppen akkor született, mikor a Veron mondja. Én a lányomat úgy neveltem, azt mondja, hogy az igazat állítsa, egyebet sose, s úgy is éljen, hát te egy percig se merd kétségbe vonni, amit mond. Megbocsátunk neked, azt mondja, mert sokat kínlódtál, de kínlódott ő is épp annyit tenélküled, a gyermeket is az irántad való hűségéről keresztelte el."
Akkor az uram bejött hozzám, megcsókolt, épp mint az esküvőnkön, nem szégyellte, hogy sír. Vette ölébe a gyermeket is, kezdte tanítgatni, hogy édesapámnak szólítsa. Hamar úgy is szólította a Misi fiam, mert az uram olyan jó apja volt, amilyen talán a többinek nem is, mert azokkal nem törődött annyit. Na hát persze, lánygyermekkel nem is kell annyit az apja foglalkozzon. Szóval hát, hogy így megszenvedtük ezt a ruszki fogságot, meg hogy megfordult a fejében, hogy a gyermekről nem mondtam neki a tiszta igazat, hát azt az orvost én aztán soha nem mertem neki bevallani, na. Főleg hogy az is éppen a Misi fiam miatt történt.
Első gyermekem volt, hát őt féltettem a legjobban, meg hogy az apja nem volt sehol, s azt hittem, nem is lesz nekem több gyermekem, úgy aggódtam érte, mintha egyszerre volna a fiam is meg az uram is.
Mikor még négyesztendős se volt, a Misi fiam tüdőgyulladást kapott, olyan magasra szökött a láza, hogy sehogy se bírtam csillapítani. Vittem a Hárs Lizihez, de csak ránézett, már tuszkolt is ki a házából, hogy „nem tudok én ezen a te gyermekeden segíteni, Veron, azt mondja, eredj, vidd be a kórházba, hátha a doktorok tehetnek érte valamit. Mert tudom, mit tudok, azt mondja, de azt is, hogy mit nem, s a te fiadat meggyógyítani nem tudom."
Vége volt már a háborúnak, hát be mertem menni a városba a gyermekkel, ott is kellett aludjak vele, mert abban a percben benn tartották, s kezdték az inekciókat szúrni bele. Az orvos, aki vizsgálta, már az első perctől nagyon nézett engem, s aztán az este be is jött a szobába, s kezdett velem beszélgetni, hol élek, hogyan, hol van az uram, meg ilyeneket.
Mikor az uramra fordult a szó, hogy olyan szépen kérdezett, sírva is fakadtam. De hát sírtam akkor én már évek óta, hogy a reményem elfogyott, hogy az uram valaha is hazajön. Hát csak sírtam, sirattam a gyermeket is. Az az orvos meg kezdett vigasztalni. Először csak szép szóval, aztán oda is jött, átkarolt. Simogatta a hajamat, ki volt bontva már éjszakára, kendő se volt rajtam. Simogatta a vállamat, a karomat, a kezemet, közben meg duruzsolt, olyan szép, gyengéd szavakat, amiket akkor én már esztendők óta nem hallottam, s csak még jobban rázott tőle a zokogás.
Csak lassan eszméltem, hogy itt már nem a jóságos doktor úr vigasztalja a szegény fiatalasszonyt. Akkor aztán egész megrémültem, és kezdtem kizavarni a szobából. Ő is meg lehetett rémülve saját magától, mert nem folytatta tovább. Jó éjszakát kívánt, aztán kiment. Hallottam, hogy felbrummog a kocsija az ablak alatt, mert autója is volt annak a doktornak.
De én úgy meg voltam zavarodva, mert hát a faluban tudták, hogy az uramat várom vissza, aztán hozzám ilyen kedvesen férfiember nem szólt, amióta szegény jó Mihályomat elvitték, az én fejemet nem simogatta így senki se esztendők óta, hát majdnem elveszítettem az eszemet.
Nem is aludtam egész éjjel. Pedig nem volt szép ember az a doktor, olyan karikalábú. Nem is volt egészen ép a járása, de nagy dióbarna szeme volt, a hangja, mint a bársony, és finom nagy fehér keze. Olyan hosszú és vékony ujjakkal, amilyeneket még nem láttam. A tenyerébe belefért az egész arcom, ahogy simogatta, de olyan vékony volt a csuklója, hogy átértem volna az ujjaimmal. Nem is értettem, miért nem billen le róla a kézfeje. Nem kevés erő volt benne, de olyan gyöngédséggel tudott nyúlni az emberhez, hogy egyszeriben minden elhatározás kiszállt belőle. Csoda, hogy bele nem haltam a simogatásába. Nem felejtem azt a kezet, amíg élek.
Hát én egész éjjel csak a szavait hallgattam újra meg újra, mintha valami magnetofón volna a fejemben, aztán az játszaná vissza újra meg újra. A kezét is egész éjjel ott éreztem a hajamon, reggelre már engem is éppúgy rázott a hideg, mintha énrám is a láz jött volna.
A doktor aznap is megnézte a gyermeket, nem volt egyedül, hát nem szólt hozzám egy szót se. De este megint eljött, és akkor már nem kérdezett semmit se a gyermekről, se a faluról, csak húzott magához. Suttogott a fülembe, de olyanokat, amiket én se azelőtt, se azóta nem hallottam, és a Szűzanya legyen irgalmas, de néha még azóta is hallom álmomban.
Nem mondtam én el akkor senkinek, csak a Timóteus atyának, az volt akkor a papunk. Ki is szabta érte a jóvátételt, le is róttam becsülettel, de a vágyakozást nem bírtam kivezekelni magamból, mert amiket az a doktor mondott, azokat én nemcsak a fülemmel, de az egész bőrömmel szívtam magamba.
Szép asszony voltam valóban, hiúság nélkül mondhatom. Vastag, gesztenyeszínű hajam, ha befontam, alig lehetett összemarkolni. Hozzá meg az édesanyámnak meg a nagyanyámnak volt ilyen szeme, ilyen kék, meg a gyermekeim közül a Jani fiamnak. A termetemre se volt panasz, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy lánykoromban úgy emlegettek, a Szép Szomor lány.
De hát régen volt az, a legények közül, akik udvaroltak, egy se él már, Isten nyugosztalja őket, de sokan odavesztek abban az átkozott háborúban, de sokan jöttek vissza csonkán!
Én még hálát adhatok, adtam is mindennap a Szűzanyának, hogy az én uram épen jött haza, hogy megvolt mindkét keze, lába, szeme, megmaradt az értelme is, nem úgy, mint szegény Nótás Simon Miskának. Azt úgy is hívták aztán, hogy Gügye Simon Miska, pedig nem ő tehetett róla, hanem a háború, hogy a rospic esne mindbe, aki kitalálta. Az édesanyám sírjára mondom, hogy aki tehet róla, az a közelébe se megy egy se, a szegény ember meg ott döglik meg. Hát én csak hálát adhatok azért a kis fagyásért, és ha az uram káromkodott a járása miatt, mert onnantól csak mankóval botorkált, hát mindig rászóltam, hogy a Jóisten nevét a szájára ne vegye, mert hazavezérelte őt a frontról meg a ruszki fogságból, nem úgy, mint szegény Pista fivéremet, aki elesett.
Szerettem nagyon az uramat, tiszta szívből mondom, de az a doktor akkor egészen elbódított a szavaival. Magához is ölelt erősen, mind a két kezével. „Gyönyörű, kicsi asszony - suttogta a fülembe -, de tudnám én magát szeretni. Itt érzem a keblét a mellemen, érzem a szívét dobogni."
De én akkor ellöktem magamtól. „Eresszen el engem a doktor úr - mondtam neki -, én rendes asszony vagyok, hozzám nem nyúlhat." Az meg csak mondta tovább: „Hiszen tudom, hogy rendes asszony, azt mondja, én se akarok magának semmi rosszat."
Azzal kezdte mondani, hogy az uram biztosan odaveszett a fronton, hogy éppen az a front volt a leggyilkosabb, onnan már haza nem jut, és hogy engem elvenne feleségül.
Akkor már alig álltam a lábamon, de még tartottam magam. Azt mondtam neki: „Hagyjon nekem békét a doktor úr, én nem megyek a doktor úr ingyencselédjének", meg akartam sérteni, hogy ne mondja tovább, mert éreztem, hogy soká nem állok ellen. De erre se haragudott meg, sőt éppen hogy felnevetett: „Ne butáskodjon, Veronika", azt mondja, édes Istenem, sosem szólított így senki se, csak mindig Veron, azt mondja, „van énnekem cselédem, de nekem maga asszonynak kell, mert ilyen szép asszonyt, azt mondja, én még sohase láttam, márpedig, azt mondja, én csak a legszebbel elégedhetek meg. Úriasszony lehetne mellettem, azt mondja, nyáron Abbáziába járnánk a tengerhez. Itt ez a kis gyermek is, azt mondja, ennek lennék apja helyett az apja, jó dolga volna, tanulhatna."
Mondtam volna én még a magamét, amire édesanyámék tanítottak, hogy válaszsza ki-ki a maga fajtáját, de akkor már nem jött ki hang a torkomon. Hagytam, hogy az a doktor megcsókolja előbb az arcomat, aztán a számat, s tovább már bizonyosan nem hagytam volna, de akkor ő maga engedett el, hogy lássam, azt mondja, tisztességesek és komolyak a szándékai. Ő egy ujjal sem nyúl hozzám addig, azt mondja, míg igent nem mondtam, s gondolkodjam el rajta másnap estig.
Gondolkodtam volna én egész éjjel, hanem akkor úgy elnyomott az álom, mintha nekem is adtak volna abból az altatóból, amit a Misi fiam kapott.
És akkor éjjel megint láttam az uramat, a katonaruhája volt rajta, amiben utoljára elbúcsúzott tőlem, csak rettentő viseltes volt már, körötte meg hullt a hó óriási pelyhekben.
Nem nézett rám először, és csak annyit mondott, ahogy azt a nagy hóesést bámulta: „Fázom." Mentem volna, hogy megöleljem, de nem mozdultak a tagjaim. Akkor rám nézett, és azt mondja: „Hogyha a szíved kihűlt irántam, Veron, akkor megfagyok."
Kiabálni akartam, hogy várom haza, hogy nem felejtettem el, de hangot se tudtam adni. Akkor ő megfordult, és láttam, hogy a háta egészen mezítelen, de fel is van nyitva, mint a belezni való csirke, és szalma potyog ki belőle, mintha azzal lett volna tömve, mint egy madárijesztő. Akkor felkiáltottam: „Mihály!", és ezzel a kiáltással már ébren is voltam, mert nemcsak álmomban kiáltottam, hanem valósággal, és szaladt be mindjárt nagy rémülten az éjszakás nővér, mert azt hitte, a gyermekkel van baj.
Akkor már tudtam, hogy nekem az uramat soha nem szabad elhagynom, ha a szívem reped is meg a doktorért, ha sóvárgok is a jó élet után, amit kínál, és kezdtem érezni, hogy akárki mondja is, hogy odaveszett, az én Mihályom mégiscsak haza fog jutni.
Aztán már nem is tudtam elaludni egész reggelig, csak sírtam egyfolytában. Hogy örömömben sírtam-e, amiért az uram meglátogatott álmomban, vagy bánatomban, hogy sosem lehetek doktorné, talán nem tudtam magam sem, de azt tudtam, mit fogok válaszolni a doktornak, ha bejön este.
Be is jött, ahogy ígérte, én szépen felöltözve, szépen kontyba fésülve vártam. Nagyon tisztelettudó volt, megállt az ajtóban, csak mikor meghajolt felém, akkor láttam, hogy egy szál virág van a kezében. A szeme úgy csillogott, mint aki biztos válaszért jön. Talán kérdezett is volna, hogyan döntöttem, de én belekezdtem.
Megköszöntem, amit a fiamért és értem tett, megköszöntem a hozzám való szívességét is, de én már csak az uram mellett maradok, mondtam neki, mert hazasegíti a Fennvaló. Aztán megmondtam azt is, hogy reggel hazaviszem a fiamat is, most már megmarad az is Isten kegyelméből.
Nem szólt először egy szót sem, csak az arca sötétült el. Azt hittem, megharagudott, hogy az ajtót mindjárt rám csapja, de odajött hozzám helyette, s a virágot letette az ágyra. Még el is mosolyodott, de olyan szomorú volt az a mosoly, hogy a szívem szakadt meg. „Jól van, azt mondja, annyit engedjen meg utoljára, hogy a haját megsimogassam."
Fel voltam kontyolva, a kendő rajtam, és olyan szégyennek éreztem, hogy előtte a hajamat lebontsam, hogy kis híja volt, hogy nemet nem mondtam. De akkor belenéztem abba a szomorú, dióbarna szemébe, levettem a kendőmet, leengedtem a hajamat, és ahogy nézett rám, elkezdtem szétbontani. Az meg odajött, két kézzel túrt a hajamba, a fejemet meg az arcomat simogatta, és úgy nézett közben a szemembe, hogy egészen elöntött a tűz.
Isten tudja, ha tovább simogat, lehet, hogy még a józanságomat is elvesztettem volna, és vele a tisztességemet ott a beteg kisfiam ágya mellett. De akkor hátralépett, megcsókolta a kezem, egészen mint valami úriasszonynak, aztán kiment az ajtón.
Sose láttam többet, nem is hallottam róla, pedig a Jóisten bűnömül ne vegye, de sokszor gondoltam rá, sokszor vágytam rá titkon, hogy legalább még egyszer lássam. Mikor jöttek a komonisták, nem kegyelmeztek az ő fajtájának, azt mondják, nem is lehetett orvos tovább, elvitték a származása miatt. Doktor Szirmay Gyula, így hívták.
Biztos nem él már, Isten nyugosztalja, de sokszor jutott eszembe, hogy szenvedtem így is eleget a komonistáktól, mit szenvedtem volna, ha doktorné vagyok. Világításkor gyújtok neki is egy gyertyát, és most már azt is megmondhatom, hogy azért ültettem az ablakom alá mindig sárga tearózsát, mert akkor a doktor azt tette az ágyamra.
Az én Mihályom aztán hazakeveredett, éppen egy hónapra, hogy a kicsi fiamat hazahoztam a kórházból. De sem az álomról, sem a doktorról nem meséltem neki sohase.
Nem is tudta senki, csak a Timóteus atya meg a Hárs Lizi. Mikor már a második gyermek született az uramtól, a Klára, idő előtt jött, és igen nehéz szülésem volt, hogy azt hittem, belehalok, akkor két fájás között elnyöszörögtem a Hárs Lizinek is az orvossal való dolgomat, hogy lehet, ezért büntet a Jóisten, és most meg fogok halni, mert gondolatban nem voltam hű az uramhoz.
Akkor a Hárs Lizi csak megsimogatta a homlokomat. „Eridj már, Veron, azt mondja, nem nézi azt az Úristen. Ha ilyen kicsinyes volna az Úristen, azt mondja, nem élne már senki se ezen a világon. Meglásd, megélsz te is, a gyermek is, az urad is, azt mondja, hosszú még az idő, hogy igazán érted jöjjön a kaszás, az meg eljön, akár szépen éltél, azt mondja, akár csúful, mert ez az élet rendje."
És valósággal úgy lett, világra jött szépen Klárám, az én jó Mihályom meg se holt, se eleven nem volt örömében, hogy azonmód az ölébe foghatta.
Aztán, hogy a nagy fájás elmúlt, el is szégyellettem magam, hogy kivallottam a doktort a Hárs Lizinek, s kezdtem lesütni a szemem, ha találkoztunk, pedig jött rendesen, mint gyermekágyashoz.
Láthatta, hogy valami emészt, mert mikor ketten voltunk megint, s a kis Klárámat pólyálta, annyit mondott, de föl se nézett: „Amit mondtál, azt mondja, fájdalmadban mondtad, s ilyenkor sok mindent kikiabál az ember. De én azért vagyok, azt mondja, hogy a gyermekeket világra segítsem, s a titkokat eltemessem." Azzal visszaadta a gyermeket, és nem beszéltünk erről soha többet. De ezért a szaváért én talán még hálásabb voltam neki, mint hogy a szülésemben segédkezett.
Jövök is mindig a sírjához, gondját viselem, néha-néha még meg is kérem, hogy járjon közben értem a Szűzanyánál, amikor eljön értem a kaszás, és már nem a titkaimat, hanem a testemet kell eltemetni.
Kiss Judit 2M. lev. 02. 21.
Hecker Péter festményei (34. o.)