Amikor az európai művészetnek elege lett önnön múltjából, agyonhasznált tematikájából, kiüresedett mitológiáiból, megunt ábrázolási rendszereiből, ez a csömör vakmerő kalandozásokra késztette művelőit. A „művészet sorsfordulója" után beköszöntő új korszak, a 19. század az új impulzusok, ismeretlen mítoszok és új élmények utáni kutakodás jegyében kezdődött és végződött. Ez a késztetés mozgatta az egész korszakra jellemző orientalizálást, ami a földrajzi távolságokban; a „primitívek" iránti érdeklődést, ami a művészet- és civilizációtörténeti időben; a pszichologizálást, ami az emberi tudat mélyrétegeinek újonnan feltárt tartományaiban kereste a megváltó élményt, a devalválódott tartalmak pótszerét.
Ha eltekintünk az avantgárd önfelszámoló és a neoavantgárd szélsőségesen expanzionista gesztusaitól, valami mégis mindvégig megmaradt: a művész és az általa művelt tevékenység különállása, valamint a legváltozatosabban értelmezett esztétikai minőség tisztelete. Úgy tűnik, Hecker Péternek meg épp ezekből lett elege. Bekövetkezett a kettős csömör. Elidegenedés a státustól és a kompromittált széptől. A művészettörténeti és művészetszociológiai csapda persze ma is működik. Hecker ugyanis nem vált közeget, láthatólag belül kíván maradni a múzeum falain, a művészettörténet berkein. Amiből nem kér, az a pozíció fennköltsége és a célok magasztossága. Ezért azután ő sem tehet mást, mint hogy expedíciókat szervez - természetesen nem előzmények nélkül - a köznapi vizualitás meghódítatlan tartományaiba. Orientalizál, a historizmus kipróbált és mostanra rehabilitált módszerével analóg módon kölcsönöz. Egyrészt témát, másrészt ahhoz illő közlésmódot. Szerkesztő mérnök vagy víziókkal birkózó látnok helyett az egyszerű voyeur pozícióját választja, s az ebből a sajátos nézőpontból feltáruló látványt a képi közvetlenség jól bevált módján, a falvédők, házi készítésű cégtáblák, vásári üvegképek vizuális nyelvén képezi le.
Orientalizálásnak azért nevezhetjük ezt a tanulmányutat, mert kettős értelemben is a perifériát célozza meg. Egyrészt azt a sajátosan kelet-közép-európai miliőt, ami az avantgárd klasszikus korszakában meg tudta termékenyíteni a centrumot, másrészt azt a stílusréteget és ízlésnormát, ami ma a „művészileg" megformált környezetű világon kívül helyezkedik el. Régi igazság, hogy miközben a szürrealizmus programadóinak nehéz dolguk volt, hiszen különböző praktikák alkalmazásával (álom, automatikus írás, montázstechnika) folyvást ki kellett találniuk valamit, a kelet-európaiaknak elég volt a megfigyelő pózába helyezkedniük: Babeltől Hrabalig, a cseh szociofotótól a román filmig. Ebben a régióban a valóság a szürreális. Torzítani is, szépíteni is fölösleges. A szépítés mellőzése amúgy is erény, hisz a reklámipar és szépségipar viszolyogtató nyomulása már-már a magas művészet esztétizálására is árnyékot vet. Az úgynevezett környezetkultúrára mindenképpen. Hecker működését programszerű dokumentarizmusnak is fölfoghatnánk, ha nem mondana ennek ellent - látszólag - a képi nyelv különös stilizáltsága. Az a „maniera", ami maga is dokumentum, hisz egy meghatározott közlési forma tudatos átvétele, használata, kisajátítása. A „hű képpel" egyenlő fontosságú a közvetítés módjának másolása. Ha nem volna foglalt a művészetelméleti terminológiában a kifejezés, azt mondhatnánk: új tárgyiasság. Merőben új, olyan, amiben a leképezés újabb keletű mimetikus módjaival, a hiper- és fotórealizmussal kapcsolatos csömör és gyanakvás meghatározó szerepet játszik. De tévedés volna azt hinni, hogy ez valami proteszt. A kivételes helyzetek mindennapisága (és fordítva), az össze nem tartozó dolgok bája (Vuk Kádárral, beöltözött busó Penny Market szatyorral) láthatólag elbűvöli a festőt.
Kedvét leli bennük, s ezt az az érzelemmentesség sem tudja elfedni, amit a síkban tartott, alig modellált homogén színmezők, a mechanikusan ismétlődő terülő mustrák (hengerelt fal, tapéta, parketta) következetesen alkalmazott metodikája sugall. Így sikerül megközelíteni a vágyott közvetlenségnek azt a fokát, amire csak az elbeszélő jellegű votívképek szent együgyűsége képes.
Várkonyi György
Várkonyi 1. lev. 02. 18.
Hecker Péter festményei
Enteriőr gombfocival
Anyuék a zöldben
Tengerisünös aktrészlet
Balaton
Kocsmabelső
Busó bevásárlószatyorral csónakázik
Apa ugrik