Mihancsik Zsófia

És ha olvasnának...?

Ha valamiben sikerült látványos és hónapról hónapra nyomon követhető fejlődést elérnünk az utóbbi években, az az, hogy az antiszemita-rasszista beszéd nyilvánosságképessé vált, a belőle (is) fakadó agresszív magatartások intézményesültek, és megjelentek az utcán. Alig változtak azonban azoknak a politikusoknak, értelmiségieknek és joghoz értő minden rendű és rangú embereknek az elképzelései és szándékai, akik hatékonyan lennének képesek fellépni ellene. Sem a koalíciós parlamenti többség, sem az igazságügyi kormányzat nem mer/nem tud/nem akar államhatalmi eszközökkel is szembeszállni a kórral, és ha tesz is bátortalan próbálkozásokat, okkal és alappal verik vissza alkalmatlan törvénymódosítási kísérleteit a különféle tekintélyes jogi fórumok. Holott több mint három éve olvasható a nyilvánosságban a megoldás. Sajó András, a Strasbourgi Emberjogi Bíróság újonnan kinevezett bírája már 2004-ben végiggondolta a problémát, és letette az asztalra szerintem támadhatatlan logikai-erkölcsi-jogi érvelését az ügyben.

Mégis ott tartunk, hogy ma Magyarországon a kuruc.info nevű újnáci honlap zavartalanul onthatja nyíltan zsidózó és cigányozó cikkeit a „bipsi ringyótól" kezdve az egyik újságíró kollégánkra vonatkozó szavazásig, amelyben a honlap szerkesztői azt tudakolták, hogy ha magyar hazafiak azt szavalják az utcán: „Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!", akkor az illető újságíró az olvasók szerint melyik turnussal menne. Az elsővel, a másodikkal vagy soron kívül?

Ma Magyarországon a divizió88 elnevezésű zenekar szabadon énekelheti: „Gyurcsány, te mocskos féreg, te rohadt zsidó állat, levágott kampós orroddal tömöm be a pofádat", majd a refrénben beígérheti azt is: „családodnak minden tagját lemészárolom" (ugyanis az együttes szerint a magyar miniszterelnök magyarellenes, hisz a zsidók védelmében „módosítgat" törvényt). De ők biztathatnak arra is egy másik művükben: „Rúgd szájba, tépd ki a szívét, ne hagyj élve egyet sem, halál a romákra. Gázosítsd el, öljed a Dunába, halál a romákra."

Ma Magyarországon az 1956-os évforduló „tiszteletére" rendezett utcai zavargásokban az egyik „tüntető" nyugodtan odavághatja a rendőrnek, úgyis tudja, hogy Kohnnak hívják. És ugyanezen a jeles napon két autó utasai szóváltásba keveredhetnek úgy a Teréz körúton, hogy az egyik autóból kiszálló három kopaszra nyírt személy bottal és bokszerrel ütlegeli a másik gépkocsi két utasát, miközben azt kiabálja nekik: „mocskos zsidók".

Ma Magyarországon a „Magyar Nemzeti és keresztény eszmék és értékek megőrzésére" szerveződött Gój Motoros Egyesület (mert ma be lehet jegyezni nemzetvédő egyesületet „gój" néven!) Olaszliszkán rendezhet félelemkeltő felvonulást az „egy évvel ezelőtt meggyilkolt Szögi Lajos tiszavasvári tanárra emlékezve", mint arról a Magyar Televízió híradója beszámolt, csak éppen azt felejtette el megemlíteni, mire utal a több száz lóerővel, fekete ruhában, arcukat eltakaró bukósisakban demonstrálók egyesületének neve. A Magyar Gárda immár négy településen rendezett azóta, szabadon, elrettentőnek szánt felvonulást a „cigánybűnözés" ellen. Ma Magyarországon egyes állami és magánoktatási intézményekben gyakorlatilag büntetlenül folyhat a szélsőjobboldali, náci és fajvédő ideológia terjesztése, a militarista nevelés, a náci bűnök tagadása, egy sor olyan dolog, amelyet más demokráciákban nemhogy az oktatási intézményekbe nem engednek be, hanem bárhol üsse is fel a fejét, büntető jogszabályokkal sújtják. Morvai Krisztina, a köz- és magántelevíziók, -rádiók állandó szereplője zsidó vagyonok elrablójának minősítheti a magyar miniszterelnököt, miközben jól érthető kódszavakkal osztja ketté az országot zsidókra és magyarokra.

Régi szép békeidők, amikor még futballpályák kerítései közé szorult be az „Indul a vonat Auschwitzba" című ismert rigmus, és egy zuglapban lehetett csak kurziválni a zsidó származású(nak vélt) magyar írók nevét.

Nem véletlen, hogy a magyar rendőrség vezetői az elmúlt másfél évtizedben még egyetlenegyszer sem hivatkoztak arra, hogy azért kénytelenek álságos megoldásokhoz folyamodni, amikor megpróbálják megtiltani, hogy a Vér és Becsület vagy a Magyar Gárda utcai megmozdulásokat szervezzen, mert nincs mire támaszkodniuk. Mert Magyarországon ma - a jog és/vagy a jogalkalmazás szerint - nem tilos náci(hoz hasonló) egyenruhákban felvonulni, náci(hoz hasonló) jelképek tövében gyülekezni, náci(hoz hasonló) beszédeket mondani, faji alapon gyalázni polgártársainkat.

Szabadságot kell-e adni minden eszmének?

Ezzel a problémával és a megoldatlanságából fakadó napi tehetetlenséggel küszködünk tizennyolc éve. Máig nem tudtunk túllépni azokon a nemes ideákon és előfeltevéseken, amelyekkel a liberális értelmiség és a Magyar Alkotmánybíróság a kilencvenes évek elején berendezte a demokratikus Magyarországot. Sajó András pontosan ír: „Az 1992-es [alkotmánybírósági] hitvallás szerint a toleráns társadalom, a valóban szabad társadalom kommunikációs modelljében a »minél több és minél többféle beszéd« felel meg a szólásszabadság eszményének, akár mert a szólás önérték, akár mert más értéket szolgál. A vezéreszme szerint »a gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen. E folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas kártérítésekkel. Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni - ez paternalista hozzáállás -, hanem más jogok védelmében az elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni.« [...] Az Alkotmánybíróság érvelése alapján értelmes feltevés, akár értelmes kiinduló feltevés lehet, hogy a szélsőséges nézetek hirdetői, ha megfelelő válasszal kerülnek szembe, akkor elszigetelődnek, a vita pedig erősíti a toleranciát. De mi a teendő, ha e feltevés, mely a totalitarizmus bukása után mindenesetre merésznek tűnt, nem igazolódik? Meddig kell a tévesnek tűnő feltevést érvényesnek tekinteni?"

Ez azon alapkérdések egyike, amelyeket Magyarországon nem szoktak/nem tudnak/nem mernek/nem hajlandók feltenni sem értelmiségiek, sem politikusok és legkevésbé jogászok. Sajó András a szabályt erősítő kivétel.

Holott három dolgot végre tudomásul kellene venni.

Először. Nem akármilyen sértő, bántó kijelentésekről és eszmékről van szó, hanem olyanokról, amelyeket kipróbáltunk. Kipróbáltuk már, hova vezet a fajgyűlölet, az uszítás, az az állapot, amikor társadalmi feszültségeket etnikai alapon kiválasztott bűnbakokra terelnek át politikusok, értelmiségiek és persze közemberek. A fél világ belepusztult. Mert azt is tudjuk, kipróbáltuk, hogy az ilyen agresszív és rasszista feszültséglevezetés nemcsak a zsidókat, a cigányokat, a kommunistákat, a melegeket vagy éppen fizikailag-szellemileg nem teljesen egészséges polgártársainkat veszélyezteti, hanem mindent és mindenkit. Ez akkor is így van, ha a Magyar Köztársaság elnöke 2007. szeptember 10-én, az Országgyűlés őszi ülésszakának első napján megpróbálta a holokauszt áldozataira leszűkíteni a magyar társadalom érzékeny csoportjait: „Elismerem, és védelmembe veszem azok félelmét, akik célpontjai és elszenvedői voltak a faji megkülönböztetésnek és üldözésnek, akiket halálra szántak, kitaszítottak a nemzetből és elhurcoltak az országból. A holokauszt túlélőinek félelme előtt elnémulok: itt értelmetlen lenne előhozni a racionális érveket, hogy megváltoztak a történelmi körülmények, nincs veszély. [...] A halottak iránti és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az Árpád-sávos zászlót válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét, vagy aki magyarságához nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót! Legyen emberséges, gondoljon arra, mit okoz ezzel." Nem, az Árpád-sávos zászlót nem zsidó honfitársaink érzékenységére tekintettel kell elutasítanunk, hanem azért, mert a nyilasok minden magyar állampolgárt megfélemlítettek vele, mert a nácik háborújára annak is ráment a nehezen megszerzett egzisztenciája, lakása, konyhabútora, ennivalója, akinek megmaradt az élete. De mi, magyarok ma, a köztársasági (volt alkotmánybírósági) elnökkel együtt úgy teszünk, mintha ez a próba nem létezne.

Másodszor. Tudomásul kellene vennünk azt is, erről is bőven van tapasztalatunk, hogy a rasszisták hangadó többsége tudja, ahogy mindig is tudta, mit beszél és mit művel. Azt is tudja, hogy ma Magyarországon és Európában nemkívánatos az, amit képvisel. Csakhogy ez egyáltalán nem zavarja, sőt sajátos „ethoszt" kovácsol belőle, elhivatottságának hősiességét látja visszaigazolva benne. Ezért aztán mélységesen nem érdekli, hány közjogi méltóság, pártelnök, önkormányzat vagy nyílt levél ítéli el és határolódik el tőle. Az ő „politikai stílusukat" nem lehet formálni, formálni csak azoknak az embereknek a gondolkodásmódját, közéleti megnyilatkozási formáit, rokonszenveit lehet, akik ma is, mint eddig bármikor a történelemben, hajlamosak a rasszisták egyszerű világmagyarázatait elfogadni. Márpedig az ilyen emberek ma másra sem kapnak ösztönzést a közéletben Orbán Viktor pártjától és számos magyar értelmiségitől, mint hogy leegyszerűsített világmagyarázatokhoz folyamodjanak. Aki hajlandó lelkesen tapsolni, amikor azt hallja, hogy a demokratikusan megválasztott parlamenti többség „rablóbanda", tagjai „tolvajok", „beteges hazudozók", „spekulánsok", hogy az egészségügy reformja „népirtás", aki abban a szellemben élte végig az elmúlt öt évet, hogy „a haza nem lehet ellenzékben", az ugyan miért ne tenné meg a következő lépést, és miért ne hinné el, ha elég gyakran mondják neki, hogy a cigányok nem emberek és nem magyarok, plusz minden bajunk megszüntethető, ha okozóit, a zsidókat - újfent - eltávolítjuk a (köz)életből? Miért ne hinné el, hogy az újnácik ugyanolyan szalonképesek egy liberális demokráciában, mint egy baloldali meggyőződésű lapszerkesztőség, ha a Magyar Köztársaság elnökétől azt hallja: „...állíthatom, hogy sem a kuruc.info, sem a 168 Óra nem befolyásol abban, hogy mikor szólalok meg."

Szóval miért ne hinné el, ha a rasszizmus a „normális" világmagyarázatokkal és véleményekkel egyenrangúnak tűnik fel a korlátok nélküli (mert, ugye, a szólás szabadsága korlátozhatatlan) társadalmi kommunikációs térben? A jognak ezért és itt kellene meghúznia a határvonalat. Lehet polgártársaink jó ízlésére bízni, hogy meddig szavaznak bizalmat egy olyan politikai pártnak, amely a demokratikus politikai kultúra, sőt a polgári magatartás elemi szabályait semmibe veszi évek óta, de a népirtó ideológiák terjesztése, befogadása és képviselete nem lehet egyéni ízlés kérdése.

Harmadszor. És itt ismét Sajó Andrást idézem: „Jogi szabályozásnak akkor lesz értelme, ha konkrét társadalmi problémát, működési zavart kell megoldania. A konkrét probléma pedig az volt, és e sorok írásakor is az, hogy Magyarországon rasszizmus, cigányellenesség és legalábbis politikai antiszemitizmus van. [...] Az állam, ha egyszer elvonta a sértettek önvédelmi lehetőségét, köteles a sértettek helyett eljárni. [...] A sértetti csoport számára a jogalkotás a »melletted állunk« jelzést adja (legalábbis ha a joggyakorlat nem hitelteleníti a törvény ígéretét [mint ma - M. Zs.]), a többségi társadalom számára pedig kijelöli a megengedett értékek körét. A rasszizmus kérdésében az államnak joga és kötelessége állást foglalni." Sajó Andrásnak már csak azért is mélységesen igaza van, mert ha ennyire a gyűlöletre, az ösztönéletre alapoz egy ideológia, mint a rasszizmus minden válfaja, a liberális demokrácia viszonyai közepette mi, antirasszista állampolgárok önmagunkban tehetetlenek és eszköztelenek vagyunk vele és képviselőivel szemben. Hacsak nem folyamodunk a prágai anarchisták vagy a madridi antifasiszták megoldásához, és nem válaszolunk erőszakkal az erőszakra. Lehet ezt is: amíg kicsiben megy, utcai összecsapásnak hívják (Madridban persze belehalt egy fiatalember), amikor már nagyban, polgárháborúnak. Ez az alternatívája az állami szankciónak.

A magyar jogásztársadalomnak, amely bele van gyönyörödve a jog zárt rendszerének logikai szépségeibe, és mindenben jogértelmezési, még véletlenül sem társadalmi problémát lát; a magyar doktriner liberálisoknak, akik fontosabbnak tartják az elvek, mint az emberi lelkek és agyak épségét; a szocialista-liberális koalíciónak, amely másodszor kísérletezik a „gyűlöletbeszéd" szankcionálásával úgy, hogy „sértést" emleget, és boldog-boldogtalant bevon a sértetti körbe; a nyilvánosság működtetőinek, akik a szokásos parttalan, nemegyszer személyeskedő értelmiségi viták áldozatává teszik a rasszista beszéd elleni fellépést, ajánlom ismét figyelmébe a többször idézett írást, amelynek problémaérzékenységéből, elméleti megalapozottságából és megoldási javaslataiból már 2004 decembere óta okosodhatnának:

Sajó András: „...A faji gyűlölet igazolása büntetendő." Fundamentum, 2004. évi 4. szám. http://157.181.181.13/dokuk/04-4-02.pdf

MEGRENDELŐLAP

Megrendelem a MOZGÓ VILÁG c. lapot ...... példányban, az alábbi címre:

Megrendelő neve: .............................................................................................

Címe (város, község, kerület): ...........................................................................

(Utca, tér, ltp.): ..................................................................................................

(Emelet, ajtó): ........................

Irányítószám: ..............

Előfizetési díj egy évre 2880 Ft

Az előfizetési díjat a részemre küldendő átutalási postautalványon egyenlítem ki.

..........................................

aláírás