Győrffy Iván

Kasszandra halott

A komolytalan Woody Allen - akinek már a megjelenésére is pavlovi alapon görcsbe rándulnak a nevetőizmok - zsinórban harmadszor komorodik el nyilvánosan. Ráadásul úgy, hogy közben óvatosan becserkészi az öreg kontinenst, ahol mindig is nagyobb prófétának számított (brooklyni, manhattani ihletésű filmjeivel...), mint saját hazájában. Mindent egy lapra tett fel: ha összejön a royal flush, dupla siker, ha nem, szimpla pofára esés. A Londonban forgatott trilógia - ha ugyan illethetjük ezzel a besorolással a három, angliai díszlettel kistafírozott filmet - mindegyik darabja a bűn és bűnhődés témáját boncolgatja vagy csipkedi, nem egyforma színvonalon, de tagadhatatlan következetességgel. Az első és az utolsó, a Match Point (2005) és a Kasszandra álma (2007) valamennyire összesimulnak: alacsony sorból származó antihősök vetnék magukat a gondtalan jólét ölébe, kegyetlen közönnyel, s közben az egy főre eső hullák darabszáma pozitív egész számmá kerekedik. A középső, a Füles (2006) inkább paródia, mint vérgőzös krimi, jobban mondva tökéletlenebb filmdráma azoknál, a jó öreg Lövések a Broadwayn (1994), A jade skorpió átka (2001) vagy a Rejtélyes manhattani haláleset (1993) modorában, gyengébb évjáratú humorral és helyzetkomikummal is bőven megspékelve (míg a másik kettő távolról a Bűnök és vétkek [1989] rokona). Semmi különös nincs ebben: Woody a három közül csak a Fülesben pattan fel a vászonra, de még a Match Pointban megszeretett Scarlett Johanssonnak is komolytalan szerepet ír a kékvérű fojtogatós-mérgezős gyilkost ujjai köré csavaró, cserfesen naiv amerikai médiatanonc megszemélyesítéséhez. A Füles minden ízében fricska: az engedetlen asztráltestként a bergmani Haláltól időről időre elszökő sztárriporter szállítja a tuti „fülest", amelynek segítségével a magát olajmágnásnak kiadó szerencsétlen illuzionista (Woody Allen) és a lábáról könnyedén levehető, minden lében kanál önjelölt firkász (Scarlett Johansson) ered a gyanú fölött álló nazális arisztokrata nyomába. A bűnt egyedül itt követi bűnhődés vagy legalábbis leleplezés - a Match Pointban a gyilkos vígan eheti tovább kőgazdag apósa kenyerét, a Kasszandra álmában az értelmi szerző (avagy az „álmok álmodója") marad rejtve a film végén, bár a lezáratlanság itt több teret enged a nézői fantáziának.

A legfrissebb dráma talán mind közül a legnyomasztóbb, a kezdeti idillt követően egy pillanatnyi megkönnyebbülést sem engedélyez. A két angol fiú (egyébként tősgyökeres írek, tömve hollywoodi szerepekkel, de ez most mindegy) nagybátyjától, a menő egészségkufár Howard bácsitól várja a ropogós fontokat, amelyek kirángathatnák őket reménytelen élethelyzetükből. Terry, a fiatalabb nyakig olajosan buherálja a puccos Jaguár-alvázakat egy ócska műhelyben, szenvedélyes szerencsejátékosként végül a balsorsot is sikerül megidéznie egy csinos kis adósság formájában. Ian, az idősebb lelécelne apja döglődő vendéglátó-ipari egységéből, a napfényes Kaliforniában invesztálna az ingatlanbizniszbe haverjaival, s időközben belebolondul egy feltörekvő ifjú színésznőbe is, aki a kanapék rögös útját egy kiugró lehetőségre cserélné a tengerentúlon. Anyjuk - élhetetlen lúzer férjével szemben - csak testvérét, Howardot isteníti, idősebb Blaine pedig képtelen élete vágyálmából felébredni a kínos üzemi veszteség kedvéért, amelyet a csehóval együtt legszívesebben nagyobbik csemetéjére ruházna át. Mellékszereplőként ott lődörög még a vásznon Angela, a végzet kisaszszonyának alakítására szegődtetett állandó vendégművészként, és Kate, Terry partnere a házban-gyerekben manifesztálódó, reménybeli kispolgári boldogságban. Na és persze a nagybetűs Áldozat, Martin Burns - Howard bácsi, a családi összetartás és a nagyvilági allűrök makulátlan bajnoka ugyanis semmit nem kér ingyen, viszont örömmel elkerülné a kopogós priccset rokonai önzetlen materiális támogatása fejében.

Az alig pár szereplős kamaradráma a „Kasszandra álmán" (a fiúk által ócskán megvett és kipofozott jachton), a vidéki és londoni kültéri életképeken kap mélykék-haragoszöld árnyalatú horizontot. A gyenge dramaturgiájú, halványan konstruált alapötlet és történetvezetés csak a meglepően polifonikus színészi játékkal képes kiteljesedni. Holott Colin Farrelltől - a lelkiismerete és a tudatmásító szerek szorításában sínylődő Terry Blaine megformálójától - a Miami Vice (2006), a Daredevil, a fenegyerek (2003), a Hart háborúja (2002) és a Különvélemény (2002) emocionális nyomora után nehéz lenne elvárni a brillírozást, Ewan McGregor trainspottingos, sekély sírhantos, greenawayes renoméját is erősen megtépázta már az újabb keletű Star Wars-trilógia. Ez amúgy is az ellentmondások filmje: Philip Glass bármikor felülmúlhatatlanul szuggesztív hangzósorokat ráz ki a kisujjából, így tett Godfrey Reggio panorámafilmjeiben, a Qatsi-trilógiában, de még a Stephen Daldry rendezte Az órákban (2002) is, itt azonban - és a szintén tavaly keletkezett, Ízlések és pofonok című sekélyes vígjátékban - néhány szánalmas adagiónál és fortissimónál többre nem telik. (Igaz, a dzsesszőrült és amatőr dzsesszklarinétos Woody eredetileg Miles Davist szeretett volna, csak sokallta a jogdíjakat, így került a képbe „az egyetlen megfizethető zseni"...) Zsigmond Vilmos szép, de semmitmondó tájképei, a bűnös kézről rendre az érzelmeken skálázó arcra vezető svenkjei, a párhuzamos sorskövetés didaktikus technikái szintén legalább annyit vesznek el a műélvezetből, mint amennyit hozzátesznek a rendezői intenciókhoz. Az isteni Allen láthatóan kényelmetlenül érzi magát a székében - ha nyilatkozatai nem is, az annyiszor megcsodált laza ecsetkezelés hiánya, a görcsös kapaszkodás biztosnak tűnő nevekbe, helyszínekbe, módszerekbe sokat elárul Kelet-Közép-Európa kedvenc neurotikusának új filmjéről.

Igaz, ami igaz: Woody Allen szemében mindannyian gyilkosok vagyunk, és ha nem is akarjuk Wagner-hallgatás után kényszeresen lerohanni a lengyeleket (a Rejtélyes manhattani haláleset örökbecsű poénjának szellemében), van miért agyonszoronganunk magunkat a Kasszandra álma vetítése alatt. A Kaszszandra álma - ha hagyja magát az ember, és ugyan miért ne hagyná? - a bőre alá is bemászik, gyökeret ver a hipotalamuszában, valahol szívtájékon pedig alaposan megbolygatja a vérkeringést. Más műfaj felől tehát, de ugyanoda érkezik a Central Park clownja, ezért az egyért megbocsátható neki a durva stílustörés, amelyet pályája során már annyiszor és oly különös kegyetlenséggel elkövetett a most 72 éves rendező (gondoljunk csak például a varázslatos és humoros Manhattanre [1979], a búbánatos Csillagporos emlékekre [1980] vagy a kínosan burjánzó zenés-táncos A varázsige: I love you [1996] című musicalre és az egy filmen belül végrehajtott szemérmetlen műfaji bakugrásokra is).

Mert mit is akar tőlünk Woody Allen? Azt, hogy magunkat betegre röhögve se feledkezzünk meg a világ kíméletlen értelmetlenségéről, s közben benső szellemvasutunkban is tegyünk meg egy nyálcsorgató kis utazást. Innen nézve szinte mindegy, a Marx fivérek vagy Charlie Chaplin nyomdokain a komikusan botladozó kisembert vagy a rettegve tallózó emocionális törpét kísérjük-e figyelemmel másfél-két óráig. Legalábbis Woody szerint, aki valójában drámai szerző szeretett volna lenni, és visszatekintve már így érzékeli: „Mindig is bonyolultnak és tragikusnak láttam a világot. Mindig is olyan filmeket csináltam, amelyek tükrözik, hogy szerintem az élet isten és erkölcs nélkül való, csakis az létezik, amit az ember magának választ. Mindenki maga felel az erkölcsi döntéseiért." Később pedig hozzáteszi: „Bárhogy is ragozzuk, tragikus kaland az élet. Megszületünk, vágyakat dédelgetünk, megpróbáljuk megvalósítani őket, elbukunk, feltápászkodunk. Lehet különböző a sorsunk, de a végeredmény ugyanaz. Meghalunk. Mi végre az egész? (...) Még nem találkoztam emberrel, aki elfogadható választ tudott volna adni." Az időskori borúlátás kulcsmondatát Angela is visszhangozza, amikor az előadott színpadi darabról szólva megjegyzi: nagyon pesszimista mű, az életet tragédiák sorozatának ábrázolja. A Blaine fivérek meg percekig borzonganak a lehetőségtől, hogy Isten - minden ellenkező híresztelés ellenére - mégsem halott. Hiába nem áll jól neki - és megközelítőleg sem képes hasonló színvonalon művelni -, Woody Allen évtizedekig kiválóan leplezett belső szükségből kifolyólag képtelen megállni, hogy most már sorozatban orrunk alá ne dörgölje kellemetlen igazságait.

Két nyomós indokunk van, hogy mégse rágjuk tövig a körmünket a bánattól és a visszafojtott együttérzéstől. Az egyik, hogy egy jó évtizeddel korábbi interjúja szerint „a komoly filmek rendezőinek mulatság az élete", mert jóval könnyebb a dolguk, mint a problémák felszínét kapargató vígjátékok készítőinek. Vagyis hát Woody most érzi igazán elemében magát. A másik: a világvárosok szerelmese máris odébbállt egy sarokkal, és Barcelonában pikk-pakk leforgatott egy romantikus vígjátékot, egyelőre a nagyközönség számára ismeretlen sikerrel.

A Kasszandra álma tehát (ideiglenes) végállomás. A görög és az orosz bűnhagyomány találkozik benne - egy tősgyökeres New York-i „pszichochonder" tálalásában - London boncasztalán. Az előbbi kultúrkör visszfényét már sokszor, sokféleképpen láthattuk a Hatalmas Afrodité (1995) drámai kórusának kommentjeitől a New York-i történetek (1989) oidipuszi Woody-epizódjáig. Utóbbi többek között a Szerelem és halál (1975) Tolsztoj-paródiájában mozgatta meg a rendezőzseni fantáziáját, legutóbb a Match Point ványadt Raszkolnyikovjában igyekezett megtestesülni. Most minden együtt van, mi szem-szájnak ingere. Terry - egyébként meglehetős hitelességgel - röpke fél óra alatt színre viszi a Dosztojevszkij-alapmű újraértelmezett stációit, és a végső dráma is hol másutt bontakozhatna ki, mint éppen a „Kasszandra álmán". Első látásra úgy tűnik: Euripidész Médeiájának említése az élvhajhász aranyifjú (az egyik elhanyagolható mellékalak) szájából és a már a film legelső jelenetében elkeresztelt vitorlás feltűnése nem több, mint intellektuális bolondozás az érett mester részéről. Így is lenne, ha a „Kasszandra álma" nem foglalná keretbe a film cselekményét, s ha a mitikus trójai királylányt sújtó átok nem foganna meg az ifjabb Blaine fivéren: amikor bevallása szerint „testen kívüli élményt" él át (kártyajáték közben vagy a gyilkosságra és következményeire gondolva), másképpen álomittas valószerűtlenséggel, az őrülettel terhes eksztázis révén látja át mindazt, ami Apollón ajándéka nélkül láthatatlan, s konok meggyőződése ellenére szerettei sem hisznek jóslatában, kasszandrai vonásokat ölt. Szinte rémítő az azonosság, ha a Klütaimnésztra által lemészárolt király-rablány utolsó, látomásos mondatait vetjük össze Aiszkhülosz Agamemnón című drámájából a Kasszandra álma címszereplőinek sorsával: „Látjátok, ott a házban azt a két fiút, / hogy ülnek, mint az álomlátás képei? / Szeretteik kezétől haltak, úgy tünik, / a két kezük saját husukkal tele" (ford. Devecseri Gábor). Mások a kulturális dimenziók, az istenkísértés faktora sem mérhető össze, még az alakok megformálása (az átok és bűnhődés megélése, végsorsuk) sem egyöntetű - mégis, Woody Allen most a szokottnál jobban megalapozta elméleti konstrukcióját, s bár drámaként alig működőképes, színpadra állítva mintha élne.

Nem tudom, látjuk-e még Woody Allent ilyen sebezhetőnek, úgy, hogy közben lába se érte a vásznat. Ahogy az élő klasszikus mondja az Annie Hall (1977) című parádés filmregényben: „Az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és kibírhatatlanra". Mindenki maga döntse el, a Kasszandra álmát melyikbe sorolja.

Kasszandra álma. Színes, feliratos angol-amerikai krimi, 108 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen; operatőr Zsigmond Vilmos; zeneszerző Philip Glass; producer Letty Aronson, Stephen Tenenbaum, Gareth Wiley; szereplők Colin Farrell, Ewan McGregor, Tom Wilkinson, Hayley Atwell, Mark Umbers, Sally Hawkins, Clare Higgins, John Benfield.