Bán Zsófia

Egy vágy tárgyának története

Mindjárt az elején kénytelen vagyok bejelenteni elfogultságomat. Mert vajh' mely téma lehetne kedvesebb egy úgynevezett amerikanista szívének, mint éppen a „farmer", azaz a farmernadrág (lásd még: jeans) története, mellyel most a Néprajzi Múzeum kedveskedik mindazok számára, akiknek valaha is közük volt ehhez a - mondjuk így: jelenséghez (mert pusztán ruhadarabnak nevezni szomorú félreértés lenne). Ez pedig, talán az újszülötteket leszámítva, nagyjából lefedi a teljes lakosságot. Mert ki ne tudna - különösen a húszévesnél idősebb korosztály körében - szívszorító vagy vidám, nosztalgikus avagy a múltat éppen hogy megkönynyebbülten eleresztő történeteket mesélni a hajdani farmerokhoz való hajdani viszonyáról (mert kétségtelenül az volt: érzelmekkel, vágyakkal és frusztrációkkal teli, bonyolult viszony), vagyis arról, hogy hogyan válhatott egy egyszerű ruhadarabból a vágy titokzatos és gyakran elérhetetlen tárgya, a politikai elnyomás, a nyárspolgári lét, az establishment elleni lázadás, azaz az ellenkultúra szimbólumává, majd végül klasszicizálódott és a konzumtársadalom által kíméletlenül bekebelezett árucikké, azaz egyszerű divatcikkből kulturális metaforává. Az idősebbek közül ki ne tudna mesélni arról, hogy a Vasfüggönyön innen, mondjuk a hatvanas-hetvenes években mit is jelentett egy eredeti - pláne piros címkés! - lévisz (angolul ejtsd: lívájsz), miközben e mágikus szó használójának valószínűleg halvány fogalma sem volt arról, hogy az elnevezés egy bizonyos Levi (született Loeb) Strauss Amerikába kivándorolt német méteráru-kereskedő nevéből származik, aki már a 19. század utolsó negyedében meglátta a prototípusban a nagyszerű lehetőséget. Ki ne tudna az első farmerjéről legalább olyan beleéléssel mesélni, mint az első szerelméről; ki ne tudna hódításokról, koncertekről, iskolai kicsapásokról és mindenféle boldog kicsapongásokról mesélni, melyeket mind történetileg és karakterológiailag pontosan felidézhető farmerokban éltünk meg; ki ne vágyakozna az után a bizonyos tönkrement és soha többé nem pótolható piros/csíkos/kockás/agyondekorált és rongyosra koptatott farmerja után (mert magyar embernek - hungarikum! - farmerja és nem dzsínsze van), amely maga az eltűnt, elsüllyedt és a testünkről levált, ám lelkünkben örökkön élő idő metonimikus megjelenítője.

Ilyen történetekből egy egész kötetre valót össze lehetett volna gyűjteni, amelyből, magánfényképekkel kiegészítve, legalább olyan izgalmas katalógus kerekedett volna, mint amilyet a Plasztik című kiállításhoz készítettek, amely végül több lett mint katalógus: kultúrtörténeti, sőt irodalmi mű. Ám sajnos nem gyűjtöttek, nem készítettek. Persze a baj mindig ott kezdődik, amikor túl magasra helyezik a mércét. Márpedig a Néprajzi Múzeum tavalyi Plasztik-kiállítása nagyon komolyan feladta a leckét nemcsak a Néprajzi, hanem minden más múzeum számára is, amelyik kultúrtörténetet kíván írni egy meghatározott anyag történetén keresztül, mintegy kulturális metaforaként használva azt. Pedig a tárgyat jól megtalálták, hiszen a farmer történetét kiválóan lehet sorvezetőnek használni egy tágabb kulturális vizsgálódáshoz tengeren innen és túl. Például mindjárt a kiállítás elején kissé felemás érzésekkel nézzük a farmert viselő indián 19. századi fényképét, amely hirtelen vizuálisan összekuszálja a fejünkben gyerekkorunk óta jól elrendezett „cowboyok kontra indiánok"-történetek rendjét, s ráébreszt arra, amit időközben, más úton-módon azért sikerült megsejtenünk, hogy ez a szembenállás-történet persze sohasem volt ennyire vegytiszta, mert ahol - pl. áru formájában - megképződik a vágy tárgya, ott beindul egy folyamat, amit lehet jó vagy rossz szemmel nézni, lehet a kulturális fejlődés avagy a kolonizáció egy formájának tekinteni, de mégiscsak egyfajta kulturális mozgás megjelenítője, amit minden történetben, történelemben érdemes közelebbről tanulmányozni. E képnek s az általa beindított gondolatsornak azonban a kiállításon sajnos nincs folytatása, ahogy felvették, rögtön el is ejtik ezt az izgalmas szálat - pedig az indiánoktól egészen Indiáig lehetett volna követni az útját. Ehelyett egy gyors keletkezéstörténet és gyártástechnikai áttekintés után egy meglehetősen nagy ugrással rögtön rátérnek a farmer hazai történetére. Pedig még az amerikai kultúránál elidőzve milyen remek kultúrtörténeti áttekintést lehetett volna adni a blue jeans ottani karrierjéről! Filmeket (lásd pl. ötvenes évek, James Dean, Brando vagy később: Hair), koncertbejátszásokat (Elvis, Woodstock stb.), irodalmi és színpadi műveket lehetett volna meg-, illetve felidézni, valamint amerikai divattörténeti áttekintést adni a jeans térhódításáról az amerikai kultúrában, még mielőtt áttértek volna az európai, illetve magyar történetére. S hiába a jeans és denim szavak érdekes etimológiai feltárása (ki gondolná, hogy Genova és Nîmes városának neve szunnyad bennük?), mégis végig hiányérzetünk van, a kiállítás nem válik élővé, személyessé, úgy, ahogyan ezt a Plasztiknál sikerült elérniük, elsősorban azáltal, hogy személyes tárgyakat kértek be, személyes történetekkel ellátva. S noha egy-két kiállított darabnál itt is történik erre vonatkozóan némi halvány kísérlet, ez nem elég ahhoz, hogy az egészet közel hozza, megelevenítse.

Aztán a magyar részre áttérve is érthetetlenül és sajnálatosan elszalasztanak bizonyos kézenfekvő, a különböző médiumok által felkínált lehetőségeket, így például tévé- vagy filmbejátszásokat (lásd pl.: divatbemutatók, filmhíradók, tévéfilmek, játékfilmek, divatlapok, oral history visszaemlékezések - de jó lett volna egy farmerból készült babzsákra kuporodva ezekből meghallgatni egypárat!, sőt belemondani mikrofonba egyik saját farmeros magántörténetünket -, koncertfelvételek, fotók (a meglévő anyag meglepően gyér és ötlettelen), netán rendőrségi jelentések, magánlevelek, memoárok stb. stb...). Egy valóságos kincsesbánya hevert a szervezők lába előtt (a kiállítást rendezőként Méri Edina jegyzi), amelyről sajnos nemigen vettek tudomást. Hogy ez pénz- vagy időhiánynak köszönhető-e, nem tudjuk, de azt igen, hogy ezzel a kiállítással a Néprajzi Múzeum a Plasztik-kiállítás után elszalasztotta a nagyon ígéretes második felvonás lehetőségét, amely antropológiai, kultúrtörténeti, pedagógiai és művészeti szempontból egyaránt olyan színvonalat tudott volna nyújtani, mint a tömegeket vonzó korábbi kiállítás. Talán nem egyszerűen vendégtárlatként kellett volna befogadni a kiállítást (a pápai Kékfestő Múzeum vendégtárlata), hanem itt, a Néprajzi Múzeumban kiállítva érdemes lett volna továbbfejleszteni, mégpedig pontosan azzal a módszerrel, amellyel korábban dolgoztak: egy olyan multidiszciplináris, dinamikus csapatot alkalmazva (pl. képző- és iparművészeket, antropológusokat, történészeket, szociológusokat, irodalmárokat és filmeseket, reklám- és divatszakembereket), amelyik képes lett volna egy olyan kiállítást létrehozni, amely a közönség számára ugyanúgy a vágy - itt nem titokzatos, hanem nagyon is elérhető és feltárható - tárgya lehetne, mint annak idején az a bizonyos nehezen beszerezhető első farmer. Így, ebben a formájában, a vágy létrejön ugyan, de sajnos nincs kielégítve. Ám éppen ezért várjuk a folytatást.

Az örökéletű farmer. Rendező Méri Edina. Néprajzi Múzeum, 2007. november 7.-2008. március 16.