Molnár Gál Péter

Elssler Fanny jobb keze

Elssler Fanny, született Franziska Elssler (1810-1884) a bécsi biedermeier nagy táncosnőjének porcolányból készült jobbja ott feküdt Ödön bácsikám asztalán a Bálvány utcában. Az Ybl tervezte ház első emeletén laktak. Hosszú-hosszú spekulálgatást követően napjainkban kifejtik, a külső burkot megtartva hasznosítják az Október 6. utca elején. Ödön bácsi boltozatos homlokával mintha Daumier egyik litográfiájáról mászott volna le. Mereven elálló fülű, kikeményített inggallérja mintha a bécsi apagyilkosnak becézett, szúrós Vatermörder lett volna. Igyekeznem kellett unokaöccsi csókok esetében kiügyeskednem döfését. Ödön bácsi antikvárius volt. Nemzetközi hírnévvel mint Stemmer Ödön. Kifutófiúként kiszállította Jókai Mór könyvrendeléseit. A nemzet mesemondója parolázott vele. Boltja az Erzsébet tér-Bálvány utca sarkán volt. Ma gyermekjátszótér van a ház helyén. Az úgynevezett 24 órás park. Ide esett a városra hullt első gyújtóbomba. Megsemmisítette az antikvárium kincseit. Még nem bombázták le, de már a zsidótörvény értelmében lelakatolták, amikor egy napon gestapósok érkeztek Ödön bácsihoz. Kinyittatták az üzletet. Egy civil ruhás úr, nyilvánvalóan feljebbvalójuk, szemügyre kívánta venni az antikvárium metszetgyűjteményét. Kiválasztott néhány 18. századi francia erotikus metszetet. Becsomagoltatta. Nem fizetett. Távozott. Az üzletet újra lelakatolták. Ő volt Stemmer utolsó vevője. Noha a történészek nem tudnak róla, hogy Budapesten járt volna, Ödön bácsi szerint Heinrich Himmler birodalmi belügyminiszter, a Gestapo megszervezője és vezetője, az SS főparancsnoka volt a választékos ízlésű műgyűjtő. A Stemmer-lakásban is sok szép holmi akadt. Köztük megbabonázott Elssler Fanny jobbja. Kezdetben ijesztő barbárságnak rémlett az asztalon elfekvő kecses kéz. Mint éles bárddal csuklóból leszelt emberi testrész. Fokozatosan megszelídített. Melléraktam a tenyerem. Hozzámértem. Így tudtam meg, hogy csúf kezem, buta ujjaim vannak. Műalkotásokat az ember magához méri. Jobb-e vagy rosszabb a költött alakoknál? Ő mit tenne hasonló helyzetben? A művek tükrök: magunkat vizsgáljuk bennük.

Elmesélték, Fanny Elssler korának ünnepelt balerinája volt. Elgondolkoztatott: miért nem a jobb lábát örökítették meg porcelánból, miért a kezét? Korának nem csak táncosnője, hanem ünnepelt szépsége lévén fáklyás tüntetések, tömegcsődület, párbajok kísérték turnéit. Ha kezét nem is tudták megszerezni, a közkedveltség legalább jobbja másolatával dicsekedhetett szalonjában.

A csipkés végződésű blúzból kivillanó kéz gyermekien vékonyka ujjakkal, hófehéren hevert az asztalon. Halottsága elevennek látszott. Kecses. Előkelő, anélkül, hogy affektáltan finomkodott volna. Csinos volt, szeretni való. Asztalon hevertében elképzelhettem, ha ilyen választékosan kifejező a fél évszázada elholt balerina kézfeje, milyen lehetett virágjában, amikor Esmeraldát táncolta, vagy A sánta ördög balettben a nézőit megvadító, kasztanyettel eltoporzékolt spanyol cachouchát. Elssler Fanny jobbja megfagyott mozdulattal tartósította a mozgást, a női csábítást, a sikket, az elragadó gráciát.

Az isteni Fanny jobbját idézte fel Ladányi Andrea Zsótér Dürrenmattjában.

Claire Zachanassiannak műlába van, protézis ölelkezik rajta protézissel. „Én is öreg vagyok és kövér. Ráadásul oda a bal lábam. Autóbaleset. Már csak vonatozok. De a protézis pompás. Jól mozog" - mondja Ungár Júlia fordításában a milliomosnő hajdani szerelmesének. Az felhevül, és rácsap az asszony combjára. „Vadmacskám!"

Claire: „Ez fáj. A protézisem zsanérjára paskoltál."

Az elaggott szerelmes tűzbe jön: „Ugyanaz a hűvös fehér kéz."

Claire: „Tévedés. Szintén protézis. Elefántcsont."

Ill: „Klára, tulajdonképpen minden protézis rajtad?"

Claire: „Majdnem. Egy repülőszerencsétlenség Afganisztánban. Egyedül én másztam ki a romok alól. Megölhetetlen vagyok."

Claire remekül néz ki. Az ortopédsebészet és művégtaggyártás reklámja: balesetei után a legdrágább anyagokból összeszerelték. Ladányi nem illusztrálja a műalkatrészekből álló testet. Játszott a színésznő úgy, hogy egyik kezével rakta helyére a másikat. Kimódoltnak érződött. Magyarázkodó játékötletnek. A mutatós ötletnél színpadon mindig hatásosabb az elrejtett magatartás. Az életben sem poentírozzák - különösebb ok nélkül - a testi hibákat. Ladányi mintegy mellékesen jobb karját kissé a levegőben felejti, mintha nem hajlana elég plasztikusan a törzse mellé. Rá se néz. Taglejtést sem végez vele. Nem bajlódik vele. Tárgyként ível öle felett. Kecses mozdulat. S noha tudjuk székünkben odalenn, hogy Ladányi saját keze, mégis úgy érezzük, a karban nincsenek erek, idegek, nincs benne csont, és nem kering ereiben a vér. Elefántcsont kéz. Műkéz. Hűvös, kidolgozott, akár egy mester véste márvány. A milói Vénusz hiányzó karját viseli Ladányi Wäscher Klári. A táncos Ladányi prózai szerepében ennyi mozgásbravúrral él. A többi mozdulatlanság. Nem megmerevedés. Méltóság. Nincs mit mondania testével, azért maradnak el a taglejtések. Takarékoskodik a szavakkal. Takarékoskodik a gesztusokkal is.

Kis fekete ruhájában lecövekel a szín jobb oldalán. Nem utasít. Nem parancsol. Még csak nem is kedveskedik, hogy elfogadhatóvá tegye személyét a kisvárosiakkal. Peckes akarat. Nem kell parancsolnia, amint azt szűkebb öbű színészek teszik, akik színpadias királyisággal intenek szolgáik hadának, miként azt látták bevált ripacsfogásként elődeik szapora alkalmazásában, és amint az „úri" viselkedést kocsmákban elsajátították Jávor Pál-imitátor dzsentriivadékoktól, akik a parancsolást, környezetüket lecigányozva „ácsi" felhanggal majomkodják.

Bartos Gyula, a Nemzeti óriása, a „nagy stílus" utolsója még Egressy Gábor színészeti könyvéből tanulta a nagy kérést, kis kérést. A „kis kérést" közvetlen kéznyújtással. A „nagy kérést" kilépéssel, mindkét kéz kinyújtásával. Egressy ódivatúsága már csak a színésztársalgók mulattatására torzult el. Erősen témánkhoz vág 1866-ban leírt gondolata: „A táncziskolát és pantomimgyakorlatokat úgy lehet tekinteni, mint a testidomítás magasabb iskoláját. Ez az iskola tehát azon elvet fogja érvényesíteni, hogy a testnek ne legyen a színpadon oly mozdulata, mely lelki nyilatkozás ne volna; s mely saját származásának okát világosan ne mutatná, s így értelme, jelleme, szóval: lélektani jelentése ne volna (...)" (A színészek könyve).

A kifejtett gondolat nem korszakalkotó újdonság. Mégis annak látszik, ha arra gondolunk, hogy 142 évvel szabályba foglalása után a mai színházi gyakorlatban céltalanul kószáló kezek kaszabaszálják a színpadi levegőt, jellemző erő nélkül, drámai cselekvéstől mentesen, csakis a tetszetős színésztaglejtések üres érvényesítése érdekében, valamint a színészt a tévcselekvések megszabadítják szerepük cselekvésének, végcéljának elemző átgondolásától és legtömörebb (tehát: művészi) kivitelezésétől. A novemberben 200 éve született Egressy Gábor modern színész volt. Koronként újraszületnek a modern színészek. Megújítják életszerűségükkel a színjátszást, hogy majd a belefáradók, a csöppet kevésbé tehetségesek beérjék az örökletes színészeti klisékkel. A kevesebb erőfeszítést, elmélyedést igénylő közkeletű gesztikus fogalmazásokkal.

Ladányi tudja (és képes megvalósítani), hogy az igazi hatalom csupán szemvillanásával elirányít seregeket. A még annál is erősebb hatalomnak nem kell megrebbentenie sem szempilláját: elég, ha csak gondolja kívánságát. Környezete érzékenyen dekódolja, s nyakát törve igyekszik kedvére tenni.

Ladányi Zachanassianként csak ül féloldalasan. Tekintetét sem emeli fel. Maga elé mered. Múltjában lapozgat. Moccanatlanul ül. Emberfelettien akar. Áthatóan akar. Ellenállhatatlanul. Szembefordulhatatlanul. Nem fogad el tiltakozást, mentséget, alkut, félmegoldást. Ez a törékeny, de törhetetlen incifinci nő addig fel nem kel helyéről, amíg akaratának engedelmeskedve végbe nem megy szeszélyes határozata. Karját nem viszi válla fölé. Egyáltalán nem emeli fel. Mozdulatlan. Egyszer testőrsége nyakába veszi lábát. Ladányi fejjel lefelé tárgyszerűvé váltan lóg le hátul. Kiviszik jelenete helyszínéről, ahogy a személyzet leszedi a befejezett vacsoraasztalról a kiürült edényeket.

Ladányi kontemplatív táncos. Konokul leszegett fejjel, álomszerű lassúsággal halad a világ sűrű, veszedelmes, fertőző közegében. Minimális mozdulatai erőkifejtése láttatják a láthatatlan ellenerőket, az ellenséges csatateret. Élete mindennapos helyszíneit.

Az elöljáróban körbeírt Elssler Fanny jobbja nem öncélúan önéletrajzi. Azt példázza: a színház mennyi képzettársítást szabadít fel a nézőben befogadás közben. A néző beviszi a zsöllyébe előéletét, emlékeit, ismereteit, vágyait, iszonyatait. Csakúgy, mint a művész, aki a körülírható szerepen túlmenően mozgósítja előéletét.

Ladányi Andrea első prózai szerepe egy nagy színészpálya első köre.

A nagy előadóművész pályát módosított.

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. József Attila Színház, 2008. január 14. Fordította Ungár Júlia. Díszlet Ambrus Mária, szcenikus Éberwein Róbert, jelmez Benedek Mari, zeneszerző Tallér Zsófia, zenei vezető Erős Csaba, Gebora György, koreográfia Vati Tamás. Rendezte Zsótér Sándor.

Szereplők Zöld Csaba, Lévay Viktória, Gieler Csaba, Kocsis Judit, Szabó Kimmel Tamás, Maday Gábor, Ladányi Andrea, Vári-Kovács Péter, Bárd Noémi Polli, Ferencz Bálint, Ullmann Mónika, Vándor Éva, Ömböli Pál, Háda János, Dányi Krisztián, Tokai Tibor, Sztarenki Pál, Blazsovszky Ákos, Friedenthál Zoltán, Méhes László.