Fáy Miklós

Meghaladni Gouldot

Eljön a nap, amikor mindenki kiábrándul Glenn Gouldból. Kinövünk a kamaszkorból, és már nem imponál a magányos hős, be szeretnénk illeszkedni, ha nem is a nagy egészbe, de valami barátságos kisebbe, olyan emberekkel venni körül magunkat, akik szeretik Bachot vagy legalább a zongorázást, benő a fejünk lágya, minek is magyarázzam.

És akkor itt van Gould, mint valami régi barát, akivel folyton együtt lógtunk, de hát mit csináljunk, változtak az idők, ő meg úgy maradt. Kissé kínos az ismeretség, mert minek is tagadnánk meg a múltat, miért szégyellnénk, hogy valaha olyanok szerettünk volna lenni, mint ő, nagyok és magányosak. Hála az égnek, hogy vége van, időben kiszálltunk, és a szelídebb és valóságosabb örömök felé fordultunk.

Teljesen mainak azért nem sikerült lennünk, mert akárhogy hallgattam decemberben Piotr Anderszewskit, sehogy nem jöttem rá, mit akar. Bach C-moll partitáját játszotta, eléggé hibásan, elég furcsán díszítgetve, furcsán és utálatosan, ahogy az ismétlésekben néha egy oktávval feljebb játszott, hogy színesebb legyen a hatás, vagy nem tudom, miért, bizonyára félt az unalmasságtól. Az ember azt érzi, hogy már ez is új görcs, ez a folytonos változatosság, semmi sem maradhat ugyanolyan három percnél tovább, ennyire terjed a modern hallgató figyelme, ne tessék bennünket túlterhelni.

Nem tetszik, de lehet, hogy másnak igen. Azt viszont elképzelni se tudom, hogy az egyenetlen tempó, ezek a nekiindulások és megállások tetszhetnek akárkinek is. Furcsa, mert a hallgató dolga nem a vaskalaposság, és nem az, hogy ragaszkodjon a megszokásaihoz, amelyeket végül is más zongoristák alakítottak ki, de az egyenletes tempó anynyira elengedhetetlen követelménynek tűnik a jó Bach-interpretációban, hogy egyszerűen képtelen vagyok túllépni rajta. Ha nincs meg a folyamatosság, a pergés, áradás, a tempó majdnem kérlelhetetlen egységessége, akkor az egész tűnik értelmetlennek, nem az szól, aminek kellene. Lehetne érveket is mondani, hogy ezek tánctételek, és elég nehéz lenne változó tempóban járni az allemande-ot, de a követelmény önmagában is annyira magától értetődőnek tűnik, hogy bele sem kezdek.

Anderszewski elég kétes Bach-előadása azonban eszembe juttatta, hogy van egy régóta tartogatott lemezem, egy megvett és ki nem bontott korong, az ember nem tudja, mire várt vele, de most eljött az ideje. A C-moll partita Martha Argerich előadásában.

Meghaladjuk Gouldot. Persze azért jó nagy az árnyéka, mert a kísérőfüzetben majdnem annyiszor írják le az ő nevét, mint Argerichét, hogy Argerich ugyanúgy nem használ pedált Bachhoz, mint Gould, hogy éppen olyan szigorú és tárgyilagos ez a játék, éppúgy figyel minden szólamra, de Argerich nem különcködik. És persze sokkal több színt használ Gouldnál, hiszen mégis Chopin felől érkezett Bachhoz, ami a látszat ellenére nem rossz kiindulási pont, Chopin nemcsak ismerte Bachot, de elég nagy hatással volt rá, a 24 prelűd nem véletlenül született. Keblemre, szakíró, egy cipőben járunk, mindketten meghaladtuk Gouldot!

Sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit, aki a nagy fordulatra vár, mert pontosan az történik, amit az ember remélt. Vagy remélni sem mert. A Sinfonia Grave adagio részében tökéletes az a tempó, amit Argerich megtalált, súlyos és mégis természetes, az egészben van valami havas, mégis biztonságos érzet, tiszta, de nem kietlen a vidék, szépen szól a bal kéz, és hozzá csillogó, ám ennek ellenére nyugalmas a jobb. Aztán amikor a tétel átmegy az Allegróba, a váltás egyértelmű, és mégsem zökken a darab, a csöndes győzelem érzését adja, meg azt a nem túl eredeti gondolatot, hogy ha valami katasztrófa miatt Bachtól csak ez az egy tétel maradt volna meg, akkor is egyértelmű lenne, hogy ki az európai zene legnagyobb komponistája.

Az Allemande-ban már a kezdés mindent eldönt, természetesnek kell lenni és mégis súlyosnak, nem szabad nagyon akarni, hogy az első két ütemben benne legyen az egész világ, közben meg úgy kell zongorázni, hogy azért benne legyen. Argerich eljátssza az ismétléseket is, és egészen-egészen finoman arrébb teszi a súlyokat, informálja a naiv hallgatót, aki először csak a jobb kézre figyel, hogy ugyanolyan fontos a bal is, valóban két egyenrangú szólam megy egymás mellett, és mindezt úgy kell megmutatni, hogy csak az arányok mozduljanak. Persze mindkétszer teljes értékűnek kell lenni az előadásnak, a két kéznek kiegyensúlyozottan kell játszania, az a jó, ha a hallgató észre sem veszi, hogy irányítják, ha közben a saját vállát veregeti, mennyire érti már Bachot, de hát ez is történik, nem Argerichért lelkesedik az ember, hanem Bachért.

Ami a legcsodálatosabb, hogy Argerichnek van ereje a tétel második részének ismétlésekor nem játszani el még egyszer ugyanezt. Amint rájön az ember az első ismétlés trükkjére, várja, hogy majd most átéli újra, de egyáltalán nem, nincs ez a hangsúlyrakosgatás, és ezért Martha Argerichet szeretni fogom, amíg csak élek.

A tétel pedig szinte megállás nélkül szalad bele a következőbe, a Courante-ba, amely talán a legkevésbé vonzó az előadásban, mert van benne valami csapkodás, erőlködő, szándékos durvulás, és nem az a baj vele, hogy van, hanem hogy nem lehet tudni, miért. A Sarabande-ban viszont megint az értelmes ismétlés tűnik föl, ahogy még halkabbá válik másodszorra a zene, és ez a halkság titokzatosan tartalmas, szelíden szomorú, amit az ember nem is ért. Hogy lehet szomorú, ami ennyire tiszta, ennyire vegyítetlenül szép, miért nem elég vigasz maga a szépség? Jó lenne most egy pillanatra megállni, önvizsgálatot tartani, hogy hogyan jutunk el ennyire Bachtól idegen gondolatokig, de Argerich megint nem áll meg, belevisz a Rondeaux-ba, éles és játékos, lehet, hogy a játék magányos, de mégis felállunk vele az előző hangulatból.

A Capriccio már csak azért kell, hogy lezárja a művet, és persze úgy zárja le, hogy van minden: virtuozitás és fegyelem, egy egész pici gyorsulás is belefér, és valahogy nagyon sok hang szólal meg rövid idő alatt, már nincs tekintettel a zongorista a hallgatóra, ki akar jönni a műből, és nem megmutatni akarja. Aminek el kellett hangzania, az elhangzott, ez itt a kezek diadala.

Nem lehet jobban eljátszani a darabot. Lehet, hogy valaki a harmadik tételben kerekebb hangokon játszik, vagy legalább világossá tudja tenni, hogy miért enged ide egy kis nyerseséget, de annyira körül van járva az egész világ, annyira értelmes a tagolás tételeken belül és a mű egészét tekintve is, annyira szép és változatos a zongorahang, miközben végig az autentikusság érzetét kelti, hogy nincs tovább, mindenki térjen át más Bach-darabokra. Ez fel lett dolgozva, elő lett adva, szerencsére rögzítették; aki a C-moll partitát akarja megismerni, annak erre vezet az útja.

A biztonság kedvéért azért előkerestem a polcról a nagy árnyékú Glenn Gouldot, hogy vajon ő mire jutott a művel. Persze jó. Az elején már elkezd énekelni a zongora mellett, ami sokszor iszonyatosan fájdalmas és magányos hatást kelt, de most nem, inkább valami otthonossági érzetet gerjeszt, itt zongorál valaki, és közben énekelget, miért is ne tenné. Furcsa, hogy az első tételben Gould nem ismétel, és persze szárazon, keményen játszik, pöcögteti a bal kezével a hangokat, kicsit piszkálja a hallgatót, de megérdemeljük, ne merengjünk el mindenfelé.

Néha így is el lehet keveredni a hangok bőségében, vannak pillanatok, amikor darálásnak tűnik a zene, de ennél érdekesebb az ismétlések kérdése. Mert van, hogy Gould ismétel, de csak akkor, ha az ismétlés során más értelmet ad a zenének, ha az egésznek van értelme. Mármint az ő szempontjából, vagyis ha az ismétlés neki jelent szórakozást. Az előadáson átüt egy kis barátságtalanság, nagyon jól zongoráznak, az nem is kérdés, de kinek? A Rondeaux-ban is azt érzi az ember, hogy tökéletes a polifónia, itt minden teljesen egyenrangú, együtt is és külön is teljes értékűek a szólamok, valami még sincs rendben, de mi az?

Akármi is, a tétel második részére rendbe jön, és már meg is marad. A Capriccióban már egy pillanatnyi bravúrkodás sincs, miközben bravúr az egész, nagyon fegyelmezett és személytelen zongorázást hallani, de mire kimondanám, hogy ez van, vége a tételnek, és még hallani, ahogy Gould leveszi a kezét a billentyűkről, zökken egyet a hangszer vagy a szék, nem is tudom, csak azt, hogy ott vagyunk vele a stúdióban. És ekkor eszembe jut az alapigazság, hogy egyszer mindenki kiábrándul Glenn Gouldból, nyilván egyszer én is, de nem most.

Bach: C-moll partita. Martha Argerich, Deutsche Grammophon, 1980.