Farkas Zoltán
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
a 2008-as esztendőben népszavazás lesz. Referendum volt már korábban is, lesz is még, ám a vizitdíjra, a kórházi napidíjra és a képzési hozzájárulásra vonatkozó voksolás minden értelemben más, mint a többi. Ezekre a kérdésekre ugyanis csak érzelmi vagy politikai vélemény által vezérelt válasz adható. Kérem, az utóbbi megoldást erre a röpke szemináriumi órára zárjuk ki, szorítkozzunk a tényekre s azok mérlegelésére, mivel erre aligha lesz mód a szavazófülkében. Azzal is tisztában vagyok, hogy a tényeknél jóval erősebbek az indulatok, s ilyen ügyekben - vagy másmilyenekben - aligha diadalmaskodhat a ráció az elemi ösztönök fölött, de mégis.
Először is arra volnék kíváncsi, önök közül ki tervezi, hogy részt vesz a népszavazáson. Ha jól számolom, ez húsz százalék alatt van, ilyenkor illendő gyorsan leszögezni, hogy az eredmény nem reprezentatív - mert a minta sem az. Nem kérek ellenpróbát, csak felvillantanék néhányat az Országos Választási Bizottságnak benyújtott egyéb kérdések közül, pusztán annak illusztrálására, mennyien kapiskálják, miféle provokatív játszadozás folyik mostanság a népakarattal. Pontosabban annak ürügyén. Vegyünk először egy érdekes és fölöttébb időtálló kérdést: „Akarja-e tudni végre, hogy ki volt Kaya Ibrahim, Josif Tot, valamint az ügyet lehetővé tevők jogi felelősségre vonását?" Ezt a kérdést nem a nyelvtani, mondatszerkesztési hibák miatt utasította el az Országos Választási Bizottság, hanem azért, mert - idézem - országos népszavazás vagy népi kezdeményezés tárgya csak az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdés lehet, és a kérdés nem tartalmaz olyan elemet, amely alapján az Országgyűlés a jogalkotói hatáskörét gyakorolva eleget tehetne azoknak a kötelezettségeinek, amelyek egy sikeres népszavazásból reá hárulnának. Vagyis ha a többség úgy döntene, hogy igenis tudni akarja, ki az a Kaya Ibrahim, és felelősségre vonást óhajtana a Fidesz közelinek mondott egykori cégek elpasszolása ügyében, az Országgyűlés akkor sem tudna eleget tenni a közakaratnak. Az Országos Választási Bizottság elutasító határozatát az Alkotmánybíróság is megerősítette. Ugyanezzel az érveléssel rostálta ki mindkét tekintélyes intézményünk a következő hangzatos kérdéseket is: „Ön igazságosnak tartja-e, hogy például egy megélhetési orvhorgászt 20-30 ezer forintra büntetnek, addig milliárdok eltüntetésének a mai napig nincs felelőse?", illetve „Egyetért-e azzal, hogy a képviselők vannak értünk és nem mi őértük?"
De akadt olyan kiselejtezett kérdés is, amely közelebb visz mai témánkhoz: „Egyetért-e ön azzal, hogy nem óhajtja az ingyenélőknek, valamint se Orbán Viktor, se Gyurcsány Ferenc gyermekeinek felsőfokú tanulmányait, orvosi kezelését vagy esetleges kórházi kezelését ön fizetni az adójából?" A megfogalmazási és nyelvtani akadályokon átvergődni képtelen, ám népszavazási kezdeményezésre magát alkalmasnak érző magánszemély összesen 21 különböző tárgyú kérdés hitelesítését várta volna az illetékesektől, akik hovatovább beláthatatlan mennyiségű hasonló kérdés elbírálásával töltik költségvetési szempontból is fölöttébb drága munkaidejüket. Nevezzük a kezdeményezésburjánzás és a kérdésinfláció jelenségét házi használatra egyszerűen csak népi obstrukciónak, majd elismerve azt a tényt, hogy a népszavazásra beterjesztett tengernyi kérdésből bizonyára tartalmas szociológiai dolgozat állna össze, lépjünk tovább. Azaz vissza.
Hol is tartottunk?
Ha jól emlékszem, ott, hogy nem nagyon mennének el a népszavazásra. Önök fiatalabbak nálam, s egyébként is az a benyomásom, hogy kortársaim - akik még az egypártrendszer idején lettek nagykorúak, és szavaztak egyetlen, majd pedig két hasonszőrű jelöltre - fontosabbnak tartják ezt az aktust, egyáltalán: demokratikus jogaikat, mint azok, akik már ebbe csöppentek bele. Bár ez sem ilyen egyszerű. Egyik barátom, aki megrögzött zöld, azaz környezetvédő, a NATO-népszavazáson a belépés ellen voksolt, elszántan, mindent meggondolva s megfontolva, majd este, az eredmény ismeretében megkönnyebbülten telefonált rám: de jó, hogy ti voltatok többen. Mármint az igennel szavazók. Rajta is győzedelmeskedtek az érzelmei, de az eszét azért nem vették el teljesen. Még mindig jobb, ha valaki a lelkiismerete szerint voksol, mint ha pártparancsra tenné.
Most arra kérném önöket, játsszuk azt, hogy a szavazás kötelező - és nyílt. Ilyen is volt a magyar történelemben. Ki szavaz a vizitdíj ellen? Köszönöm. Miért voksolnának így? Azt mondja, azért, mert a 300 forintos összeg sok idős embernek megterhelő, inkább nem mennek orvoshoz. Ön pedig azt, hogy a vizitdíj kudarc, mert a bevezetésével nem szűnt meg a hálapénz, egyébként is, az egészségügy ingyenességét fenn kell tartani. Méltányolható érvek. Most lássuk, ki szavaz úgy, hogy maradjon meg a vizitdíj. Látható többség, ám ismételten közbevetném, hogy az eredmény nem reprezentatív. Önök miért nem törölnék el a vizitdíjat? Azt mondja, azért, mert sok idős vagy magányos ember akkor is orvoshoz megy, ha nincs semmi baja, ők elveszik az időt az igazi betegek elől. Ön inkább azt tekinti fontosnak, hogy a vizitdíj a rendelőkben, kórházaknál marad, amelyeknek igazán szükségük van többletforrásokra, ezt a bevételt tehát nem nyeli el a központi költségvetés. A krónikus betegek húsz alkalom után visszaigényelhetik a vizitdíjat, vetette közbe valaki, ha jól hallottam, ám ehhez hozzáfűzném, hogy az eddigi tapasztalatok szerint erre nem sokan tesznek kísérletet, bizonyára nem könnyű elintézni.
Nagyon köszönöm, hogy valamennyien politikamentes érvekkel hozakodtak elő. Most pedig térjünk rá arra, mit tippelnek, mennyi bevételre számít a kormány a vizitdíjból. Nyílt, jelentkezéses szavazást kérek. Mondok négy számot: 1,8 milliárd forint, 18 milliárd, 180 milliárd vagy 1800 milliárd. Látom, szépen szóródnak a válaszok, a legtöbb szavazat a 180 milliárdra érkezett. Annyira azért nem. A 2008-as költségvetésben - némi kerekítéssel - mindössze 18 milliárd forintos bevétel szerepel. Ez kevesebb, mint amennyi 2007-ben folyt be, egy tavaly december elején közzétett becslés szerint a bevezetést követően mintegy 20 milliárd forint vizitdíjat és kórházi napidíjat fizettek a páciensek. Ennél a bevételi többletnél is fontosabb, hogy az indokolatlan orvos-beteg találkozások - no és a felesleges gyógyszerfelírások - elmaradásával összesen 42 milliárd forintos megtakarítást regisztrálhatott tavaly az Országos Egészségbiztosítási Pénztár.
Próbálkozzunk akkor némi arányosítással: összesen mennyi pénzből gazdálkodik az Egészségbiztosítási Alap? Ne ijedjenek meg a kérdéstől, ezt nem kell tudniuk, bár azokban az országokban, amelyekben tudatosabbak az adózók, konyítanak valamelyest az efféle összefüggésekhez is. Most csak három számot mondok: az alap 143,6 milliárd forintból, 1436 milliárdból vagy 14 360 milliárdból gazdálkodik? A vizitdíjból befolyt összeg ismeretében ez már nem megrázóan nehéz kérdés, de mint látom, kaptam szavazatokat a szélső értékekre is. Ám a többség jól tippelt, a pénztár 2008-ban mintegy 1436 milliárd forintból gazdálkodik. Tehát a vizitdíj ennek az összegnek csupán a töredéke, a másfél százalékát sem éri el. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kiadásaiban az úgynevezett természetbeni ellátás körébe sorolódik a háziorvosi és kórházi kezelés, a fogászati ellátás, a művesekezelés és megannyi kisebb tétel, például az otthoni ápolás. A természetbeni ellátás teljes költségkerete 2008-ban - kerekítve - 1150 milliárd forint, ebből mintegy 350 milliárd forint megy el a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök támogatására. Marad bő 800 milliárd forint, aminek a legnagyobb részét gyógyításra fordítja az Egészségbiztosítási Alap. Ehhez viszonyítva még reálisabban érzékelhető, még pontosabban értékelhető a vizitdíjfizetés súlya, jelentősége: valamelyest meghaladja a 2 százalékot. Ismétlem: kettő százalékot.
Ám itt most megállunk egy pillanatra, bár nem ragadunk le.
Térjünk rá a tandíjra, hivatalos nevén a képzési hozzájárulásra. Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetniük? - így szól a referendumkérdés. Kérem, kézfelemeléssel szavazzanak! Ez is látható kisebbség. Halljam az érveket! Önök tehát úgy vélik - hadd foglaljam össze egyetlen mondatban -, hogy a tandíj igazságtalan, mert szelektál, és a szegényebbek kimaradhatnak a felsőoktatásból, ami megengedhetetlen. Érdekes, ám teljességgel érthető, hogy pontosan ugyanazok utasítják el a tandíjat, akik a vizitdíjat is. Most akkor halljuk a többség érveit! Remélem, nem azért voksoltak annyian a tandíj megtartására, mert kezdenek átlátni rajtam, netán kezdik átvenni a gondolatmenetet. Ön szerint a tandíj éppúgy az egyetemeket gazdagítja, mint a vizitdíj a kórházakat, ezért támogatja, és örülne, ha a tandíjakból az ösztöndíjakat növelnék? Jól értem? Ez a bólintás beleegyezést vagy beletörődést jelent? Végül is mindegy. Ön szerint pedig a felsőoktatás szolgáltatás volna, amiért azoknak is fizetniük kell valamennyit, akik ezt igénybe veszik? Nem hiszek a fülemnek! Ön még azt is hozzátette, miért kellene az adójából mások egyetemi tanulmányait finanszírozni? Őszinte hódolatom, hölgyem - bár hadd jegyezzem meg, hogy a tandíj bevezetése után is sok adót fogunk fizetni a felsőoktatás támogatására. Rögvest megmondom, mennyit.
Ám előbb folytassuk a megkezdett játékot: mit tippelnek, mennyi bevételre számít az idén az oktatási tárca a képzési hozzájárulásból? Most ravaszabb leszek, kisebb értékhatárokat adok meg. 3 milliárd forintra? 13 milliárdra? 33 milliárdra? 133 milliárdra? A többség a 13 és a 33 milliárd forintot választotta, gondolom, arányosították valahogy a vizitdíjhoz. Csakhogy tévedtek. Volt egy barátom, aki mindig azt hajtogatta, ha leszavazták, hogy azért, mert többen vagytok, nem biztos, hogy nektek van igazatok. Bölcs gondolat, bármikor bármire bevethető. Jó mentség politikusoknak, elbukott választások után. Bocsánat a kitérőért. Készségesen elismerem, hogy a kérdés kissé félrevezető volt, tandíjat ugyanis nem az egész évben, csak 2008 szeptemberétől kell fizetni, és csupán a tanulmányaikat 2007-ben megkezdett hallgatóknak, így a jövő évi költségvetésben csupán egy évfolyam tandíja, illetve az egyetemek, főiskolák őszi hónapokban várható bevétele szerepel, ami nem éri el a 3 milliárd forintot. Egészen pontosan 2,6 milliárd forint.
Szívesen elkísérletezgetnék azzal is, vajon meg tudják-e tippelni a felsőoktatás éves büdzséjét, ám ettől most megkímélem önöket. Ezt magam sem tudtam, pedig van némi fogalmam a költségvetésről, a HVG-nél ez a fő szakterületem. Részvétnyilvánításokat csak a szemináriumi óra után fogadok. Szóval bele kellett lapoznom a költségvetés irtózatos betű- és számtengerébe. Tehát az egyetemek, főiskolák működtetésének támogatására 191 milliárd adóforintot fordít a büdzsé, ezt egészíti ki az intézmények 187,5 milliárd forintos saját bevétele. További állami támogatás - tehát közpénz - megy el az épületek felújítására, rekonstrukciójára, ösztöndíjprogramokra, informatikai fejlesztésekre, a kollégiumi férőhelyek növelésére és a lakhatási támogatásra. Az idén összességében 426,6 milliárd forint jut a felsőfokú oktatásra, a tandíjból várható bevétel ennek az összegnek az 1 százalékát sem éri el. A legutóbbi, 2006-os oktatási statisztika szerint egy hallgatóra átlagosan 788 ezer forint állami támogatás jutott - ez vetendő össze azzal, hogy a tandíj 105 ezer forint lesz.
Akkor ez most sok vagy kevés? Az ördög tudja. Csaknem 240 ezren járnak nappali tagozatra, egyötödük a teljes képzési díjat fizetni kényszerül, csak azért, mert a felvételin egy-két ponttal lemaradt jobban teljesítő társaitól. Ez igazságos? És az, hogy az esti és a levelező tagozatos hallgatók négyötöde csak költségtérítéssel jut hozzá a munkájához szükséges, ambíciójának megfelelő tudáshoz? Az én szüleim esti tagozaton, munka mellett szerezték meg főiskolai diplomáikat - mást nem is tehettek, fiatal éveiket némiképp megzavarta egy világháború. Persze ők ingyen tanultak, ráadásul munkaidő-kedvezménnyel, igaz, sokkoló felvételi vizsgát kellett kiállniuk. Ma is megrendülten gondolok viszsza arra, hogy amikor én az integrál- és differenciálszámítással bajlódtam - ezekkel a műveletekkel nagyon jól tudtam bajlódni -, édesanyám csendben pityergett, soha nem lesz képes megtanulni, hogy egy valuta fel- vagy leértékelése milyen hatással van az árszínvonalra. De megtanulta. Édesapámnak pedig a főiskolán olyan kőkemény matektanárnője volt, hogy a dolgozatokra még nullás és mínusz egyes osztályzatot is adott. Apámat azzal cukkoltam, ha valaki mínusz egyest ír, két jegyet kell javítania, hogy megbukhasson. Ő persze nem bukott meg egyetlen vizsgáján sem.
Szerintem nem az ingyenes képzés áll szemben a tandíjjal, hanem a költségtérítéses képzés az államilag finanszírozott oktatással, itt van az igazi szakadék - ennek ellenére a szemeszterenként súlyos százezreket, az orvosi egyetemeken akár 1-1,5 millió forintot is kifizető hallgatók eleddig nem sok részvétben részesültek. Annál inkább azok, akik most majd tandíjat fizetnek. Pedig a most bevezetett rendszer legalább annyit javít a helyzeten, hogy a legjobb eredményt elérő költségtérítéses hallgatók a nappali tagozaton bekerülhetnek az államilag támogatottak körébe - legalábbis így szól az ígéret -, a leggyengébbek pedig bebuknak a költségtérítésre kötelezettek közé. Mindeközben az egyetemisták, főiskolások 15 százaléka változatlanul ingyen tanulhat. Amúgy pedig eddig kevesebb mint 4,5 millió adófizető állta mintegy 200 ezer hallgató taníttatásának teljes számláját. A legegyszerűbb számítást alapul véve, csak a személyi jövedelmekre vetítve mindez nagyjából annyit tesz, hogy minden adózó átlagosan évi 40-43 ezer forinttal járult hozzá mások „ingyenes" tanulmányaihoz - anélkül, hogy erről valaha megkérdezték volna.
Most pedig, pihentetésül, tegyünk egy kis emlékezetfrissítő kalandozást a közelmúltba. A tandíj 1996-os bevezetéséről még az 1990 és 1994 között működő Országgyűlés döntött, mielőtt mandátuma lejárt. Csakhogy 1994/95 fordulóján Magyarországot pénzügyi katasztrófa fenyegette, és a Bokros Lajos pénzügyminiszterhez köthető stabilizációs intézkedések egyike az volt, hogy a kormány a tandíjat már 1995 szeptemberétől elrendelte. A hallgatók vadul tiltakoztak, vadabbul, mint mostanság teszik. Bokros becsületére legyen mondva, kiállt eléjük, nyílt színen vállalta velük a vitát - azóta sem volt példa hasonlóra. A Bokros-csomagot ellenző fideszes politikusok teljes odaadással támogatták a lázongó diákokat, holott a tandíjat annak idején ők is megszavazták. Annyiban - s legfeljebb annyiban - igazuk is volt, hogy az eredeti elképzelés szerint 1996-ban a tandíjat és a diákhitelt egyszerre, egy lépésben vezették volna be. Diákhitel-konstrukció azonban 1995 őszén még egyáltalán nem létezett. A Bokros-csomaggal szembeni kritikát 1998-ban választási győzelemre vivő Fidesz egyik első lépése az volt, hogy visszaállította az első diploma megszerzésének ingyenességét, majd pedig bevezette a diákhitelt - a tandíjat azonban nem.
Azóta a tandíj sajátos politikai tabunak számít. Olyannyira, hogy 2003 augusztusában az oktatási tárca honlapjára felkerült egy elemzés a felsőoktatás helyzetéről, amelynek szerzői az intézmények tartós pénzügyi finanszírozására három elvi lehetőséget láttak: az állami támogatás növelését, munkáltatói források bevonását, illetve azt, hogy - idézem - a leendő munkavállalókat, hallgatókat is be kellene vonni a felsőoktatás forrásbővítésébe. Mivel az első két ötlet - mint azt maguk a szerzők is elismerték - aligha jelent tartós megoldást, ráadásul az államkassza üres, valójában az egyetlen értelmes elképzelésnek a tandíj bevezetését vizionálták. Ám néhány mondattal később azt is gyorsan leszögezték, hogy felvetésük politikai értelemben nem látszik reálisnak.1 A Fidesz rögvest lecsapta a magas labdát, a szociálliberális koalíció a tandíj bevezetésén ügyködik, nyilatkozták, a szabad demokrata miniszter, Magyar Bálint pedig halált megvető bátorsággal, postafordultával cáfolta e szándékot. Eme tragikomikus közjáték után döntött a Gyurcsány-kormány előbb az utólagos képzési hozzájárulásról, majd pedig - az álcát ledobva - a tandíjról.
A folytatáshoz hadd vessek egy pillantást a jegyzeteimre. Tisztelt hallgatóság, én készültem: az 1990-1991-es tanévben 47 ezren jelentkeztek egyetemre, főiskolára, közülük 17 ezret vettek fel. Ez mintegy 36 százalékos arány. A 2006-2007-es tanévre 84 ezren adták be felvételi kérelmüket, közülük 54 ezren eredményesen, ami 64 százalékos sikermutatót jelent. A nappali tagozatos hallgatók száma a két időpont között 77 ezerről csaknem 240 ezerre nőtt. Négyötödük - ismétlem - államilag támogatott képzésben részesül, az ő tanulmányaikat az adófizetők finanszírozzák. Ha önök adózók, akkor önök is. Megkérdezték önöket valaha is arról, szívesen állják-e több mint 200 ezer egyetemista, főiskolás számláját, netán csak a leginkább rászorulókat részesítenék tansegélyben a fizetésükből levont összegekből? Még arra sem kényszerültek rá, hogy ebbe belegondoljanak.
Ha a tandíjat netán kilövi a népszavazás, annak pénzügyi ellensúlyozására elégséges megoldás, ha az államilag támogatott férőhelyeket maximum 5 ezerrel csökkenti az oktatási tárca. Akik emiatt kényszerülnek megfizetni a teljes képzési költséget, azoknak ez dráma. Összességében azonban potomság. A támogatott férőhelyek ötezres megkurtítása kormányzati rutinfeladat, ami akár a demográfiai folyamatokkal, akár a munkaerő-piaci igényekhez való igazodással megindokolható. És még nem is volna túlságosan álságos az érvelés.
Summa summarum, a tandíjas-vizitdíjas népszavazás közvetlen pénzügyi tétje nem éri el a 20 milliárd forintot, ami a központi költségvetés és a társadalombiztosítás összesen mintegy 13 340 milliárd forintos tervezett kiadásaihoz viszonyítva a hibahatáron belül van. Attól még nem omlik össze az államháztartás, ha a népakarat ezt a két bevételi tételt elsodorja. A népszavazás megtartása pedig önmagában 5 milliárd forintba kerül. A Fidesz szerint persze a tét ennél sokkal nagyobb, a párt honlapján lévő népszavazási kiskáté szerint - idézem - „az eredményes népszavazásnak politikai következményei is lesznek. Ha a nép egyetért a kezdeményezéseinkkel, ez az embereket megsarcoló kormányzati politika alappilléreit ütné ki, ami egyet jelent a Gyurcsány-kormány politikai bukásával." Ami a politikai bukást illeti, az közjogi nonszensz. Kormányfőt ugyanis - tetszik, nem tetszik - csak parlamenti többség válthat le, nem népszavazás.
És mi a helyzet az embereket megsarcoló kormányzati politikával? A stabilizációs intézkedéseket a Gyurcsány-kormány 2006 nyarán rendelte el, köztük adó- és járulékemeléseket, a hatósági árak - a gáz, az áram - növelését, az ártámogatások csökkentését, ami önmagában is áremelésekhez vezetett. A 2006-os önkormányzati választások után, ősszel a helyi képviselő-testületek is hasonlóképpen cselekedtek; a korábban halogatott vagy minimális mértékűre redukált tarifaemeléseket egy mozdulattal bepótolták, 10-40 százalékkal megdrágítva a távfűtést, a helyi tömegközlekedést, a csatornadíjat és minden egyebet. Gyurcsány Ferenc hiánylefaragó csomagja másfél év alatt a hazai össztermék, vagyis a GDP 3-3,5 százalékára tehető egyensúlyjavulást eredményezett, az államháztartás hiánya a 2006-os GDP-arányos 9,2 százalékról 6 százalék alá esett. Ez alsó hangon is 750-770 milliárd forintos megszorítást jelent. Ha pedig azt vesszük, hogy a költségvetési kiigazítás nélkül a deficit 2006-ban meghaladta volna a GDP 10 százalékát, akkor a szaldó javulása - ha úgy jobban tetszik, a kurtítás mértéke - még ennél is nagyobb: a bevételnövelő-kiadáscsökkentő intézkedések összességükben több mint 1000 milliárd forintos hiánycsökkenést jelentettek az államháztartásban. Kéretik ehhez viszonyítani a népszavazásra bocsátott 20 milliárdot, már amennyiben az embereket megsarcoló kormányzati politikáról óhajt valaki értekezni.
Ha már ígéretem ellenére a politika vizeire tévedtünk, egy újabb kitérővel hadd emlékeztessem önöket arra, hogy a Fidesz eredetileg hét kérdésről kezdeményezett népszavazást. Ezek közül a patikaliberós kérdés is zöld utat kapott, a párt időközben mégis levette a napirendről. Így arról már nem dönthet a nép, hogy gyógyszereket csak patikában lehessen-e árusítani, vagy másutt is. Az egészségügyi tárca szerint 2007 novemberéig 279 bolt kapott engedélyt gyógyszerek árusítására, ami a medicinák forgalmazásában nem jelent igazi áttörést. Csakhogy a közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek többsége az új módit nem ellenzi, és ez elégséges indoknak bizonyult ahhoz, hogy a Fidesz kihátráljon saját kérdése és a felheccelt patikusok mögül.
De hagyjuk a politikát, értékelje ki-ki a pártállása szerint a fejleményeket. Térjünk vissza a szigorú gazdasági öszszefüggésekhez, ami elvezet ahhoz az alapkérdéshez, mi a népszavazás igazi tétje. Mert ilyen is van, ha nem is egészen az, aminek a referendumot annak kiagyalói beállították. Ehhez vissza kell tekintenünk az 1995-ös stabilizációt követő évekre, még akkor is, ha netán unják az időutazásokat. Az egyensúlyi helyzet javulását látva az egymást követő kormányok újabb és újabb területekre terjesztették ki az állami gondoskodást. Ezek közül csak a legnagyobb tételeket említeném. Nagyvonalú lakástámogatási rendszert indítottak el - ez ma már évi 200 milliárd forintot meghaladó költségvetési kiadást jelent. Megakadályozták a világpiaci gázárak begyűrűzését - 2006-ban erre is több mint 200 milliárd ment el, 2008-ban azonban már a fele sem jut e célra, ami meg is látszik a gázárakban. 2002-ben 50 százalékkal megemelték az állami szféra több mint 700 ezer dolgozójának bérét, amit ma is nyög a központi költségvetés; az úgynevezett 100 napos program mintegy 170 milliárd forintos jóléti többletkiadást jelentett már abban az évben, és ami még nagyobb gond, ez a számla beépült a későbbi évek költségvetéseibe is. Csendben megjegyezném: akkor sem kérdezték meg a polgárokat, hozzájárulnak-e adóik növeléséhez azért, hogy az orvosok, nővérek, pedagógusok a felével több fizetést kapjanak. Vajon milyen eredményt hozott volna egy ilyen referendum?
Továbbá, a kormány fokozatosan bevezette a 13. havi nyugdíjat. Ezen a címen 210 milliárd forint szerepel a Nyugdíjbiztosítási Alap 2008-as költségvetésében. A felsorolt összegekhez kéretik még hozzávenni a feszített sztrádaprogram szintén évi több száz milliárdra rúgó költségeit, valamint azt a tapasztalati tényt, hogy a költségvetésből egyetlen hasonló értékű tételt sem sztorníroztak. Ezekkel a döntésekkel szisztematikusan felemésztették az 1995-1996-os stabilizáció eredményeit, olyan sikeresen, hogy 2005-2006 fordulóján ismét pénzügyi katasztrófa fenyegette Magyarországot. Innen pedig kétfelé vezet az út - már ha a szakadékba vezetőt kizárjuk. Vagy brutálisan kemény azonnali megszorításokhoz, sokkal durvábbakhoz, mint a mostaniak, vagy pedig olyan kiigazításhoz, amely menet közben kiegészül a jóléti rendszerek átalakításával.
A jóléti és a sztrádaprogram együttesen mintegy ezer milliárd forint többletkiadást jelentett. A fenti tételek nélkül semmi gond nem lenne az államháztartási hiány méretével. Legfeljebb az államháztartás szerkezetével, de ezt a fejezetet most - engedelmükkel - lelazsálom. Fogadják el ténynek, hogy mintegy ezer milliárd forintnál kisebb deficit esetén kényelmesen teljesíteni tudnánk az euró bevezetésének egyik - számunkra momentán legnehezebb - feltételét, amely szerint az államháztartás hiánya nem lehet nagyobb a GDP 3 százalékánál. Az elmúlt négy-öt év extrém költségvetési eladósodása nélkül az államháztartás kamatkiadásai is jóval szerényebbek lennének, a 2008-as 1110 milliárd forinttal szemben nem haladnák meg a 700-800 milliárdot. A különbségből csaknem be lehetne fejezni a 4-es metrót. Vagy legalább tízszer fel lehetne építeni a kőröshegyi völgyhidat. Igaz, abból egy is sok, azt is meg lehetett volna spórolni, ha az adózók pénzével való takarékosság fontosabb szempont a környező települések lobbierejénél.
Miután ilyen szépen rendbe tettem az államháztartást, ismételten egy kitérőre kényszerülök. Élt egyszer, nem is oly rég egy magyar származású amerikai közgazdász, Nobel-díjas, írtam róla a Mozgó Világ című folyóiratban,2 a tanulmány a honlapon elérhető, tekintsék ajánlott irodalomnak. Milton Friedman a köznapi tapasztalatok alapján szerkesztett egy négymezős mátrixot: mi van akkor, ha az egyén a saját pénzét magára költi, vagy ha másra, ha más pénzét magára költi, netán más pénzét költi másvalakire. Ha magunknak vásárolunk bármit, fenemód takarékosak vagyunk. Ha másnak vásárolunk - például karácsonyra -, akkor szintén érzünk késztetést a takarékosságra, de könnyebben engedünk az örömszerzés csábításának. Ha azonban cégünk pénzét költjük magunkra, például egy repiebéd keretében, nem tanulmányozzuk elmélyülten az étlap árait. Ha pedig a cég pénzét másvalakire költjük - meghívjuk vacsorára, vagy megajándékozzuk -, akkor nem látunk különösebb okot a megfontoltságra. A nagy jóléti rendszerek abba a kategóriába tartoznak, amikor mások másvalakik pénzét költik el: hivatalnokok döntenek a beszedett járulékokról, vagy országgyűlési képviselők a befizetett adókról. Semmi nem készteti őket takarékosságra, legkevésbé a költségvetésben megszabott keretek.
Ez olyannyira igaz, hogy ha a Nyugdíjbiztosítási Alap nem költhetne többet, mint amennyit a munkaadók és a munkavállalók járulék formájában befizetnek, tavaly nagyjából augusztus közepéig fizethetett volna nyugdíjakat és más járandóságokat. Ha az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kötelezően csak a befolyt járulékok és az egészségügyi hozzájárulás mértékéig finanszírozhatná az orvosi kezelést vagy támogathatná a gyógyszervásárlást, októberig biztosan kimerítené a kasszát. A különbséget a központi költségvetés állja, évről évre egyre több pénzzel egészítve ki a két alap büdzséjét. Tavaly a társadalombiztosítási alapok kiadásainak mintegy ötödét a központi költségvetés utalta át. Ez annak fényében még méltányolható eredménynek is tekinthető, hogy hosszú idő múltán a tavalyi volt az első olyan év, amikor az előirányzatokat sikerült betartani, és remélhetőleg a 2008-as lesz a második ilyen esztendő; ez már az eddig meghozott takarékossági intézkedések eredménye. Ha tehát ingyenes egészségügyi ellátásunkat nézzük, azért valójában négyszer fizetünk: járulékot és adót - amelyet a költségvetés utal át az egészségbiztosítási alapnak -, valamint vizitdíjat és hálapénzt. Ez persze csak azzal a megszorítással igaz, hogy korántsem mindenki fizet adót meg járulékot, de erre még visszatérünk. Az viszont biztos, hogy csak a vizitdíj és a hálapénz esetében költjük a saját pénzünket...
A nyugdíjfizetésről, beleértve az emelés mértékét is, törvények rendelkeznek, az államháztartás ezen alrendszerében sem spórolni, sem pocsékolni nem lehet. Ma nyugdíjakra a GDP valamivel több mint 10 százaléka fordítódik, ha minden feltétel változatlan maradna, ez az arány 2050-re 17 százalékra menne fel. Nehezebb megítélni az egészségügy súlyát: erre nagyjából a GDP 8 százaléka jut - beleértve az egyéni hozzájárulást, így a hálapénzt is -, ami megfelel az uniós átlagnak, de a várható életkor meghosszabbodása, a demográfiai folyamatok következtében ez az arány is egyre nő. Molnár Lajos, a tavaly leköszönt egészségügyi miniszter egy konferencián lazán azt jövendölte, 2020-2025 között az ágazat a GDP 20-25 százalékát is elviszi. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert ennyi pénz erre a célra soha nem lesz - még akkor sem, ha netán eladjuk a Gripen vadászrepülőket, és azok ellenértékét az egészségügybe fektetjük. Legyünk mértéktartóak, tételezzük fel, hogy a nyugdíj- és az egészségügyi ellátás együttesen a GDP 30-35 százalékát igényli majd. A 2008-as GDP várhatóan 27 400 milliárd forint körül fog alakulni, így mai forintban kifejezve - ahogy pénzügyi közgazdák mondani szokták: jelenértéken - a két alrendszer forrásigénye 8200-9600 milliárd forint lesz, szemben a 2008-as büdzsében tervezett 4300 milliárd forinttal. Kerek számokat mondok, a milliárdokat elspórolva. Vagyis az államháztartás mai kiadásainak több mint a felét fel kellene szabadítani, hogy elég pénz jusson ezekre a szerintem is legfontosabb társadalmi célokra! Jogos közbevetés, hogy 2050-ig még a GDP is nő, van még idő felkészülni, az államháztartást addig sok-sok elemétől meg lehet tisztítani. Ez mind igaz. Az adatsorral nem volt más célom, csupán érzékeltetni szerettem volna, mekkora nyomás nehezedik a költségvetésre - és mindazokra, akik hajlamosak egy kormányzati ciklusnál előrébb tekinteni.
Hogy jön ide a vizitdíj? És Milton Friedman? Úgy, hogy az egész egészségügyben tipikusan mások költik mások pénzét, és bár az ágazat finanszírozását, valamint az ellátást szintén törvények határozzák meg, ezek sem a spórolást, sem a pocsékolást nem szűrik ki a rendszerből - legkevésbé az utóbbit. Az állami finanszírozás ugyanis gyakorlatilag csaknem automatikus. A közpénzek költését ma jószerével senki és semmi nem ellenőrzi. Ugyanakkor minden olyan termék és szolgáltatás kereslete úgyszólván korlátlan, amiért nem kell fizetni. A korlátlan keresletre azonban nem teremthető elő korlátlan kínálat, ha másért nem, azért, mert az adó- és járulékterhek nem növelhetők korlátlanul. Mínusz jövedelem ugyanis nincs. Viszont az ingyenes svédasztalnál mindenki degeszre zabálja magát. Legfeljebb szalad utána orvosához, gyógyszerészéhez.
A jelenlegi gyakorlat szerint az orvos, a kórház jelenti az egészségbiztosítási pénztárnak, milyen műveleteket hajtottak végre a betegen, és ezek ellenértékét a pénztár átutalja - tekintsünk most el attól a korántsem lényegtelen apróságtól, hogy létezik úgynevezett volumenkorlát, vagyis egy bizonyos teljesítmény fölött az intézményeknek már nem jár társadalombiztosítási többletfinanszírozás. De arra, hogy mennyire automatikusan és ellenőrzés nélkül folyósítják a kezelések ellenértékét, hadd hozzak fel egy személyes példát. Történt pedig, hogy mindenféle túlsúlyoktól megszabadulni kívánván 2005 őszén elhatároztam, eljárok ifjú kollégáimmal kosárlabdázni. Nem néztek ki maguk közül, nem röhögtek ki - vagy csak a hátam mögött -, és ahogy teltek a hetek, egyre jobban belejöttem a játékba. Ha támadtunk, nem ragadtam hátul, ha védekeztünk, nem lebzseltem az ellenfél palánkja alatt. Olykor-olykor már gyors indításokra is vállalkoztam, nem kellett minden második percben azt néznem, ki állhatna be helyettem csereként. Néhány hónap alatt fogytam vagy öt kilót. Már kezdtem visszanyerni régi magabiztosságomat, amikor a térdem alatt irtózatos fájdalmat éreztem. Nem léptem félre, nem éreztem szakadást, nem tettem gyors mozdulatot - a fájdalom a semmiből jött, ám nem is múlt el. Kijött a háziorvosunk, aki azonnal beprotezsált az egyik ismerőséhez. A sebészdoktor megnézte, tart-e a lábam - kétségtelen, hogy nem lötyögött -, megtapogatta a térdem, és felírt receptre egy sajátos rögzítő szerkezetet, amelyet bokától combtőig rám kellett pántolni, térdben viszont hajlott, tehát járó-, pontosabban bicegőképes maradtam. Ja, és beutalt gyógytornára.
Még kétszer mentem be kontrollra a kórházba, a vizsgálatok szintideje három perc volt, ebből kettő és fél az adminisztrációra ment el. Nyolc héttel később gyógyultan elbocsáttattam. Bár a térdem még mindig fájt. Végigkínlódtam a család karintiai nyaralását, majd egyik orvos ismerősünktől megtudakoltam, fél évvel a sérülésem után szabad-e még ekkora fájdalmat éreznem. Ő erre megkérte egyik kollégáját, aki történetesen abban a kórházban dolgozott, ahol engem is kezeltek, nézze már meg, mi a tényállás. „Nyugodjon meg, magát az ország egyik legjobb sebésze műtötte" - kaptam az üzenetet. Engem ugyan senki nem műtött meg, még csak meg sem röntgeneztek - üzentem vissza. Mint kiderült, a nevemre el volt számolva - sok egyéb mellett - egy arthroszkópiai beavatkozás is, amely, korántsem mellesleg, magas pontértékű, vagyis az egészségbiztosítási pénztár busásan fizet utána. Nem folytatom: újabb ismerős, újabb sebészorvos, ezúttal már sportkórházi profi, röntgenek, alapos vizsgálatok, végül elvégezték azt az arthroszkópiát, amelyet fél évvel korábban egyszer már elszámoltak. A sérülésemtől a műtétig nyolc hónap telt el, az újabb gyógytorna-sorozatot is lezárva csaknem egy év. Happy end van is, meg nincs is: senkinek nem tűnt föl, hogy egyetlen térdemre kétszer fizetett az egészségbiztosítási pénztár - ugyanarra a beavatkozásra. Viszont ma legalább öt kilóval nehezebb vagyok, mint amikor elkezdtem kosarazni, hála a kényszerkímélő életmódnak.
Ha ebben a rendszerben a duplájára emelnék a járulékokat - ami nonszensz -, néhány év múlva az egészségügy akkor is garantáltan hiányt produkálna. Csupán azért, ismétlem, mert korlátlan a kereslet, és a pénzköltést sem ellenőrzik. Utóbbit talán megoldanák, ha valódi biztosítók lépnének be a piacra, de ez még messze van. A korlátlan keresletet pedig valamelyest fékezi a vizitdíj. Nyugat-Európa legtöbb országában létezik már valamiféle társfinanszírozás az egészségügyben, vagyis a beteg a számla egy részét maga állja, Csehországban pedig most vezetik be a vizitdíjat. A társadalombiztosítást a befizetett járulékokból szinte sehol sem lehet finanszírozni. A vizitdíj csupán azt jelenti, hogy a kezelés költségeihez a beteg maga is hozzájárul - legalább alkalmanként egy eurót alig meghaladó összeggel. Hovatovább egy BKV-jegy árával.
A Tárki és az Image Factory tavaly decemberi közös felméréséből az derül ki, hogy ha a háziorvosoknál nem szorult is vissza a hálapénz, a kórházi orvosok esetében valamelyest mérséklődött.3 A korábbi években készült becslések amúgy meglehetősen nagy szóródást mutatnak, ezek szerint a lakosság évi 30-100 milliárd forint közötti összeget költ paraszolvenciára - minden bizonynyal lényegesen többet, mint vizitdíjra. Politikailag azt tekinteném igazán korrekt megoldásnak, ha a vizitdíj és a kórházi napidíj összegével mérsékelni lehetne a járulékterheket, ám ez sajnos elképzelhetetlen. A tandíj összegével pedig az adóterheket... Így viszont a vizitdíjnak nincs látható s könnyen belátható hozadéka, bevezetése nem jár a közterhek nyilvánvaló mérséklődésével. Már az is eredmény, ha a vizitdíj meghonosításával a későbbi járulékemelés elkerülhető.
A tandíj esetében szintén az az alapkérdés, kizárólag az adófizetők állják-e a hallgatók képzési költségeit, vagy ők maguk is - legalább részben - finanszírozzák tanulmányaikat. Ha az volna a népszavazásra bocsátandó kérdés, egyetért-e ön azzal, hogy a felsőoktatásban tanulók maguk is járuljanak hozzá oktatási költségeikhez, ne csak az adófizetők, borítékolom a végeredményt. Hozzáteszem, ez volna az igazán korrekt kérdés. Csakhogy Magyarországon az államháztartásra vonatkozó igazi kérdéseket még nem tették fel. Nem népszavazásra - egyáltalán. A reformokat pedig a tisztázó szándékú vitát megelőzve kezdte bevezetni a kormány.
Ön azt kérdezi, udvariasan, ám határozottan a szavamba vágva, mi a véleményem ezekről a reformokról. A kérdés jogos, nem is akartam megkerülni, csupán a végére hagytam volna a választ. De nem bánom, essünk túl rajta. Ami az eddigi döntéseket illeti, nagyon távol állnak azoktól a megoldásoktól, amelyeket ideálisnak tartanék. Először is tisztázzuk azt, hogy az én felfogásom szerint a kórházi ágyak számának megnyirbálása nem reform, csupán hatékonyságjavító kényszerintézkedés, amely azon alapul, hogy az uniós átlaghoz képest Magyarországon túl sok volt a kórházi ágy, a gyógykezelés túlontúl széttagolt intézményrendszerben történt, ebből adódóan szükségtelenül drága és meglehetősen egyenetlen színvonalú volt. Egy bő évtizeddel korábban a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank - közkeletű nevén a Világbank - már szorgalmazta, sőt hitelekkel támogatta volna a kórházi kapacitások koncentrációját, csakhogy akkor minden település sikeresen védte meg a maga ispotályát. Tavaly a súlyponti kórházak kijelölésével nem történt más, csupán az elejtett fonalat vette ismét kézbe a kormányzat. Azt pedig nehéz vitatni, hogy a kiemelt, súlyponti kórházak felfejlesztése, napi 24 órás működtetésük javítaná az ellátás átlagos színvonalát. Azt úgyszintén, hogy a járóbeteg-szakrendelők megerősítésével valamelyest tehermentesíteni lehetne a kórházakat - ez is beletartozik a kormányzati célrendszerbe, és elvileg rendben is van. Ami azonban nagyon nincs rendben, az az, hogy a kapacitáscsökkentésre központi vezérléssel került sor, az eredményt a képviselői lobbicsoportok is befolyásolták, a keresletet - vagyis a betegek választását - pedig nem vették figyelembe. Az sem nagyon védhető, hogy az ágyszámcsökkentés megelőzte a szakrendelők és a kiemelt kórházak megerősítését, ami több esetben fennakadást okozott a gyógykezelésben. Csakhogy a pénzügyi válság árnyékában a kapacitások szűkítését már nem lehetett halogatni, vagy már megtakarítási módszert kellett volna kitalálni helyette.
Bár ez sem ilyen egyszerű: több felmérés, legutóbb éppen a Marketing Centrumé,4 azt bizonyítja, hogy az emberek a legtöbb költségvetési pénzt éppen az egészségügyre szánnák. A tavaly nyáron készült közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek minden ötödik forintot erre adnák, vagyis szívük szerint e célra megdupláznák a mai forrásokat, miközben csökkentenék az útépítési, közbiztonsági, kulturális és honvédelmi kiadások arányát - valamint, bármily meglepő, a szociális támogatásokét is. Az 1200 laikus költségvetés-készítői véleménnyel szemben a kormány tavaly a legradikálisabb kiadáscsökkentést éppen az egészségügy területén hajtotta végre. Igaz, a megelőző években itt látszott a leginkább megfékezhetetlennek a hiány, és az államháztartási deficit növekedésének egyik fő bűnöse szintén ez az ágazat volt. Ugyanakkor a közkiadások központi lefaragása tavaly együtt járt a kórházi adósságállomány brutális megugrásával, vagyis a deficit egy része nem tűnt el, csak átalakult. Ha igaz az, hogy a kórházi adósságok összértéke 50-60 milliárd forint körül lehet, akkor az eddigi megtakarítás az egészségügyi kaszszában nem tekinthető véglegesnek. A kialakult mechanizmus pedig nem tekinthető fenntarthatónak, mert ennek az adósságnak egy részét előbb-utóbb el kell engedni.
Egészen más kérdés a biztosítási reform, amelynek legutóbb elfogadott, a koalíciós pártok által kiagyalt kompromisszumos változata egyáltalán nem lelkesít. Azt javaslom, olvassák el erről Kornai János professzornak a Népszabadságban megjelent elemzését, ígérem, elküldöm önöknek.5 Most érjék be azzal, hogy hozzám közelebb áll a piacos megoldás, vagyis az, hogy megmarad az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, és megkezdik működésüket a vele s egymással is versengő magánbiztosítók. A biztosítók között pedig - beleértve az állami és a magánszférát - szabad, ám korlátozott átjárásra nyílik lehetőség. A járulékfizetők évente egyszer dönthetnek róla, melyik intézménynél tartják fenn biztosítási jogviszonyukat. Kétségtelen, hogy ez a rendszer drágábban működtethető, mint amelyet a kormánypártok kikínlódtak, sőt kezdetben még a mai szisztémánál is drágább. Az egyéni választást az átalakításba bekalkuláló, enyhébb és lágyabb átmenetre azonban a forráskivonási kényszer miatt nincs lehetőség.
Amúgy a forráskivonás nem az ördögtől való. Magyarra fordítva mindössze azt jelenti, hogy valamely célra kevesebb közpénzt fordít, kevesebb adót használ fel a kormányzat, mint korábban. Csakhogy Magyarországon eddig minden kormánynak azt kellett megindokolnia, ha valaminek a finanszírozását abba akarta hagyni, nem azt kérték tőle számon, erre vagy arra a célra miért költ egyáltalán közpénzeket. Az adómilliárdok megspórolása mifelénk nem számít értéknek.
A honi gyakorlattal szemben azokban az országokban, amelyek lakóiban él némi adótudatosság, azt kell megindokolnia a kormánynak, hogy egy-egy új célra, programra miért akar adópénzeket bevetni. És persze beszedni. E tekintetben Magyarországot a schengenieknél is erősebb határok választják el a felelős költségvetési politikát törvényekkel is szabályozó államoktól.
Bocsánat, elkalandoztam. Mentségemre szolgáljon, hogy ahhoz a kisebbséghez tartozom, amely idestova 35 éve pontosan fizeti adóit, járulékait, és valamennyi eddigi munkáltatója is ezt tette, ezt teszi. Magyarországon erről a kisebbségről hovatovább közhelyszerűen ismételgetik: kevesen fizetnek túl sok adót. Hozzátenném, kevesen fizetnek túl sok járulékot. Az adószintek mértékére pedig csak ez a kisebbség érzékeny, az adóemelésekre csak ez reagál - ha reagál, mert nem nagyon teszi. Ezért nem is értem, miért licitálnak egymásra a politikai pártok az általuk beígért adócsökkentésekkel... persze anélkül, hogy felvillantanák, milyen kiadásokat szórnának ki a költségvetésből.
Az összkép fölöttébb lehangoló: 2006-ban 4,5 milliónál kevesebben készítettek bevallást személyi jövedelmükről, adót azonban ennél is jóval kevesebben fizettek, mert a minimálbér gyakorlatilag adómentes volt. Adótudatosság pedig csak olyan társadalomban képzelhető el, ahol minden jövedelem - vagy annak meghatározó hányada - adóköteles. Magyarországon nem ez a helyzet. A legutóbbi statisztikai adat szerint 2005-ben mintegy 8 ezer milliárd forint keresethez jutottak a munkavállalók, az egyszerűség kedvéért tételezzük föl, hogy ez adó- és járulékköteles jövedelem volt. Ugyanakkor a háztartások teljes fogyasztása 14 910 milliárd forint volt. A különbség bődületes.
Nem adózik a nyugdíj, a minimálbér, a családi pótlék és szinte valamennyi szociális és jövedelempótló támogatás, segély. A borravaló. Nem adóznak az ösztöndíjak, a munkanélküliek elhelyezkedését segítő képzési támogatások. Pedig nem jelentéktelen összegekről van szó: csak nyugdíjakra tavaly 2840 milliárdot szánt a költségvetés. Ahhoz, hogy a diákok, nyugdíjasok, segélyekből élők némiképp érzékenyek legyenek az adószintek iránt, a lehető legtöbb jövedelmet bruttósítani kellene, úgy, ahogy 1988-ban a munkajövedelmekkel megtörtént. Ne értsenek félre, nem arról van szó, hogy a nyugdíjakat, segélyeket, ösztöndíjakat meg kellene adóztatni, hanem arról, hogy a bruttósítással az induló helyzetben mindenki minden korábbi járandóságát megkapná - nettóban. Viszont tisztában lenne azzal is, mekkora összeggel járul hozzá a közkiadásokhoz. Ha pedig néhány év elteltével csökkennének az adók - márpedig a mai magas adószint aligha tartható fenn az idők végezetéig -, nettó járandóságuk is nőne. Ám ha nem ez történne, hanem valamilyen ok miatt még tovább növekednének az adóterhek, kevesebb juttatásban részesülnének.
Gyanítom, a bruttósítás után azonnal megváltozna az emberek viszonya az adószedő és az ő jövedelmük számukra is érzékelhető hányadát osztogató államhoz. Rögvest lenne tétje annak, hogy egy párt vagy koalíció alacsonyabb adóterhekkel és kisebb közkiadásokkal próbálja az államháztartást működtetni, a másik pedig kiterjedtebb állami gondoskodást, több szolidaritást ígér - ami értelemszerűen nagyobb adószintet jelent.
Akkor a választás is népszavazás lenne. A népszavazást pedig nem lehetne választásnak feltüntetni.
Az írás a Független Médiaközpontban 2007. november 27-én megtartott előadás alapján, a hallgatók megjegyzéseinek felhasználásával készült.
Jegyzetek
1 Lásd: Farkas Zoltán: Tandíj. HVG, 2003. augusztus 23.
2 Farkas Zoltán: Az idegen szabadság, Mozgó Világ, 2007/2.
3 Tárki-Image Factory: Társadalmi klíma riport, 2007. december 20.
4 Marketing Centrum: Egészségünk és környezetünk védelme a legfontosabb. A felmérés 2007. július 20-a és augusztus 6-a között készült.
5 Kornai János hozzászólása az egészségügy reformjához, Népszabadsgág, 2007. október 22. A tanulmányt utólag valóban átküldtem e-mailen a Független Médiaközpont hallgatóinak.
Megyik János szobrai (55. o.)