Zoltán Gábor
Hogy meglepje Margitot, egyszer Faust János bement a lány munkahelyére. De a folyosó kihalt volt, a szobák ajtaja nyitva, az asztaloknál nem ült senki. A számítógépek képernyői sötétek voltak. Faust csöndesen lépkedett, levegőt is alig mert venni. Hallotta, hogy a ventilátorok működnek, a gépek tehát be vannak kapcsolva. Miféle végzetes műveletek zajlanak a háttérben? Nem illik idegen számítógép egeréhez nyúlni, ha a kezelője nem hatalmazott fel rá, de a tudós kíváncsisága erősebb volt az önfegyelménél. A találomra kiválasztott egér megmozdítása után nem hallatszott se sistergés, se égzengés, nem hasadtak meg a falak, csak a képernyő világosodott ki. Semmilyen program nem volt megnyitva, Faust nem látott bele a legutoljára futó egyenletekbe vagy szöveges kiértékelésekbe, csak a háttérképet bámulhatta meg. Egy közönséges földi táj, rét és folyó. Zöldek és kékek és barnák. Tétovázás nélkül ment át a szomszéd asztalhoz. Ott se vált láthatóvá más, csak egy családi fénykép. Fiatal, telt arcú nő és újszülött gyereke. Sok rózsaszín és piros. A harmadik gépen sem talált folyamatban lévő műveleteket, csak egy fotót: sötétzöld cédruslomb, barna törzs. Megkereste Margiték szobáját. Az volt csakugyan: megismerte a táskát, a kabátot. Beleszagolt, az illat Margité. Kintről nevetést hallott, felnézett, és végre észrevette, hogy a kutatók mind a parkban vannak. Ebédidő volt, kora nyár, az ég tiszta; élvezték a napot. A park az épület mögött kezdődött, és mérföldekre elnyúlt. Faust sokáig állt az ablaknál, nézte a sok jókedvű tudóst és asszisztenst, és rádöbbent: az előbb azt hitte, hogy itt valami végzetes történt. Hogy elszabadult egy manipulált bacilus a biológusoktól vagy valami részecske a fizikusoktól, vagy egyszerűen a Pokol ügynöke csinált itt valamit, éppen Margit miatt, és természetesen őmiatta, az elszabadult Faust miatt.
Annyira nem szabadultam el pedig, és akkora bűnös talán nem is vagyok, amekkora a bűntudatom, gondolta; vagy mégis?
Lesétált a parkba. Nem látta Margitot, de egyelőre nem is nagyon kereste. Járkált a cédrusfák között. Az ágakon és a füvön nagy, szürke mókusok szaladgáltak. Csöppet se féltek az emberektől, elfogadták a kóstolót szendvicseikből, műanyag dobozokban magukkal hozott ebédjükből.
A hangját hallotta meg, onnan tudta, hol van a lány. Magyar szavakat hallott Faust. Nem gyorsította meg a lépteit.
A cédrusok közt voltak öreg, hatalmas példányok is. Ágaik ráhajoltak a sima gyepre, messzire kinyúltak felé. Margit egy ilyen ágon ült, lovagló ülésben, hátát a törzsnek vetve, és telefonált. Cipője a füvön, meztelen, fehér talpa a levegőben himbálózott. Faust arra gondolt, hogy ő nem lenne képes mások füle hallatára ilyen laza telefonbeszélgetést folytatni, még idegenek között, a senki által nem értett anyanyelvén sem.
- Ki van zárva, hogy ebben az életben viszi valamire, úgy értem, valami igazán nagyra. Nem is az, hogy Nobel-díj, mert valami hülye szerencsével olyat akár még kaphat is, ahogy engem megkapott. De például tuti, hogy nem lesz belőle rektor, nem választják meg semelyik nemzetközi társaság elnökének, pedig most már nagyon sokan elismerik, és kedvesek hozzá, de őbenne semmi komoly ambíció nincs, és nem érzékelteti, hogy adni tudna nekik, hogy jól járnának vele, és nem elég barátságos azokkal, akikkel kéne, alapjában véve ugyanis nem kommunikatív. Tulajdonképpen abszolút könnyelmű, de mégse könnyed. Az embernek nincs meg mellette az a laza érzése, tudod. Még amikor a legoldottabb, akkor se. Társaságban szinte semmit nem ér, mintha ott se lenne, illetve néha azt hiszem, sokkal jobban járnék, ha ott se lenne, ha ez a pasi egyáltalán nem is lenne. Mert egyszerűen gyenge, egy gyenge jellem, és legfőképpen, ez a helyes kifejezés: gyáva. Másrészt szeretem, amikor belém dugja a farkát. Nem fogod elhinni, de kurvára nem értem, mitől szeretem annyira, amikor belém dugja, és már a puszta lehetőséget is, hogy akármikor jöhet, és akkor előbb vagy utóbb belém dugja. De nem bírom, hogy nincs neki humora. Még egyszer se mondott egy jó viccet, igaz, rosszat se, azért hálás lehetnék, de most ennyi idő után már hiányzik egy jó. Az egyetemen híres a béna előadásairól. Nem mintha nem készülne, vagy ne lenne informatív, sőt minden megvan, ami kell, mégis. A hallgató nem érzi, hogy fontos. Egy rossz viccet megér az a kibaszott hallgató, vagy legalább valami félhosszú anekdotát, nem? Tulajdonképpen én se érzem, hogy fontos vagyok. Ő maga se fontos, pont az a baj, hogy nem tesz úgy, mintha fontos lenne az előadása, vagy hogy egyáltalán a világon van. Hülye, hogy nem tudja, milyen fontos. Például a kemény hasa. A csontos és széles válla. A segge is kemény. Igazi fokhagyma. Az fontos. Fontos az autója is, naná. Tudod, egy kékezüst BMW cabrio. Ha elhagyom, ragaszkodni fogok hozzá, hogy a következő pasimnak valami ezzel ekvivalens autója legyen, és valami ilyesféle farka. Persze lehet, hogy ő fog elhagyni. Nem is elhagy, hanem simán elfelejt, egyszer elfelejt idejönni a kis Margitkájához.
Faust tett egy nagy kört, és szemből közelített rá Kariusz Margitra. Akkor már nem telefonált a lány, és ahogy meglátta, ránevetett. Őszinte örömmel nevetett rá. A fa az volt, amelyiket a képernyőn látott a professzor. A park legszebb cédrusa! Faust letérdelt előtte. Bátran térdelt le, nem kímélve fehér nadrágját, és megcsókolta Margit meztelen lábát.
A lábfej nem volt szép, és ezt Faust tulajdonképpen mindig is tudta. Legkevésbé a lábujjak tetszettek rajta. Vastagnak, tömpének találta őket. Képernyőre, háttérképnek senki se tette volna fel.
Miért jött vissza a professzor azok után, amiket hallott? A kihallgatott információk nem számítanak? Dehogyisnem. Hosszasan térdepelt a gyepen, érezte, ahogy a klorofill szívódik bele a fehér nadrágba. Érezte körös-körül a kíváncsi, de tapintatos tekinteteket.
Rájött, hogy jó neki. Jó, hogy minden egyéb lefoszlik róla, a tudása, a hatalma, és a maradék, a csontváza, az izomkötegei meg a cugehőrje is elég, hogy megtartson egy olyan lányt, mint Kariusz Margit. Majdhogynem - mert a BMW hatását hiba lenne figyelmen kívül hagyni.
Nem egy nőt ismert, akinek szebb lábujjai voltak, mint Margitjának. A keze se volt igazán szép: rövid, túl húsos ujjak, vastag kézfej, formátlan csukló. Ehhez jött az egyik legszebben formált arc, amit Faust valaha látott, nemhogy csókolt volna, tiszta és sugárzóan értelmes szem, hosszú pillák, tökéletes ívű szemöldök és hibátlan bőr nemcsak az arcon, hanem mindenütt az egész testen. Az a tapasztalat, hogy akinek szebb keze és lábujja van, annak nincs ilyen bőre. Akinek karcsúbb a dereka - Margité se igazán karcsú -, annak, mondjuk, a foga rossz. Mindezt persze nagyon is össze lehetne hozni, gondolta Faust János, venni kell a fáradságot, listát írni és minden fontos részletről megmondani, honnan szerezze be Graumann, azután rakja össze rendesen.
Ha ezt nem tudja megcsinálni, akkor mit tud? Ha ezt nem érdemes nála megrendelni, akkor mit érdemes?
Igaz, akkor még nem is beszéltünk a különféle lelki tulajdonságokról, állapította meg a professzor, azokat is össze kellene hozni. Ahogy az ember a házát tervezi meg, a környék kiválasztásától a falak szigetelésén át a festésig és a szőnyegekig. Aztán eszébe jutott, hogy se ő, se az apja nem tervezett és rendezett így be lakást, de még csak megközelítőleg hasonló módon sem, és senki a rokonai, a közelebbi ismerősei közül. Azért ez is jelent valamit, figyelmeztette magát Faust János.
Te hús, te fokhagyma.
- Most akkor a tengert, ha lehetne - kérte a professzor.
- Haragosat és végtelent? Vagy amibe bele tudsz menni? - kérdezte Graumann. - Hogyne lehetne!
- Belemenni - felelte Faust.
Szélesen elnyúló homokos parton találta magát. Talpát sütötte a homok, arcát és mindenütt a bőrét a nap. Elvakult a fénytől. Lehajtotta a fejét. Volt rajta fürdőnadrág. Körös-körül színes törülközők és testek.
A homok inkább barna volt, mint sárga, és durva szemű.
A vízben alig voltak. Néhány ember a hullámokban állt. Gyerekek sikongattak. Faust elindult, mert nem volt mire vagy kire várnia, és mert sokáig nem álldogálhatott a parton: tudta, hogy a bőre nincs felkészülve ilyen erős sugárzásra. Még mindig portóitól illatozott, nem napozókrémtől. Ment, kerülgetve a vásznakat és frottírokat, karokat és lábfejeket, a német, holland és mindenféle más szavakat. Még azt se tudhatta, Ázsia ez vagy Európa, esetleg Amerika vagy Ausztrália, ment a napozókrémek illatfellegein át, szemben a tengeri széllel. Kicsit azért ismerős is volt a kép. Látta már, talán egy képernyőn, háttérképként. Gyalogolt a háttérbe egyre mélyebben, és nem érdekelte, mi van az előtérben. Nem lassított, amikor a hullámoktól nedves homoksávig ért, szakadatlanul gyalogolt szemben a hullámokkal. Azok pedig meghátráltak előtte. Csalogatták maguk után, hogy amikor már jól benne jár a mederben, hirtelen visszaforduljanak és rázúduljanak. Faust, aki két perccel korábban még csendes és száraz helyen időzött, azon vette észre magát, hogy leverte lábáról a víz, hogy tele lett az orra és a füle. Csodálkozásában eltátotta a száját; a homokszemeket sodró habos tengervíz oda is behatolt. Mint egy csigaházban, úgy örvénylett Faust koponyájának üregeiben a víz. Megpróbált felállni, de egy újabb hullám megint leverte a lábáról. Köhögött, nem látott semmit. Csukott szemhéja alatt marta a szemét a só. Kénytelen volt meghátrálni, négykézláb, vakon vonszolta magát kifelé. Remélte, hogy senki se leste ki rohamát, és senki se mulatott szánalmas visszaveretésén. Csípte torkában, fülkürtjében a nyálkahártyát a só. Odüsszeusznak is így fájt, amikor fekete hajója összetört? Vagy csak a Faust puhány, szárazföldi nyálkahártyái ennyire kényesek?
Pislogott, köhögött. A tenger, az éltető elem nem fogadta szívélyesen. De az is lehet, hogy úgy viselkedett vele, mint a felajzott nőstény, aki nagyon várja a hímet párzás előtt, mégis megkarmolja.
Faust álldogált azon a részen, ahol a homok már nem száraz, de ahová a hullámok már nem érnek el. Lassan visszatért az ereje. Izgató volt, ahogy talpa alatt megmozdult a homok, szaladnak kifelé alóla a szemek. Csak onnan, alóla; köröskörül nyugton maradtak, az ő pokolparázsra szánt talpa alól iszkoltak kifelé, valahányszor egy hullám visszaindult.
Faust még mindig csukva tartotta a szemét, ám a homokszemekre ható erőket odabenn annál élesebben látta. Színes nyilak: erők vektorai.
Felköhögött egy adag sós vizet - inkább keserűnek érezte, mint sósnak -, és eldöntötte, hogy belemegy a tengerbe. Igenis úszni fog. Hiszen csak húsz vagy harminc méter, amin át kell küzdenie magát, beljebb már nem tarajosak a hullámok.
Eszébe jutott, hogy Faustné a munkahelyén van, dolgozik. Margit is dolgozik. Bilik doktor szintén dolgozik, Kotrics egy osztályteremben áll és dolgozik. A professzor vigyorgott. Mégiscsak jobb neki ebben a kiadós mennyiségű vízben! Ha egyszer belemegy, sose jön ki többet.
És az elszántság segített. Az újabb hullám lökése nem döntötte le a lábáról a professzort, töretlenül haladt tovább. Már úszott is, egyenesen befelé. Egyszer még ráomlott a fejére egy hullámtaraj, de nem zavartatta magát. Elérte azt a sávot, ahol a hullámok fehér habfodrok nélkül, lustán emelkedtek és süllyedtek. Szórakoztatta, hogy a hullámok hátáról messzire láthat, magasabban érezheti magát a szárazföldnél, és azután a hullámvölgyben összeszűkül körülötte a világ. Felfigyelt rá, hogy ahol ő úszik, zöldes és szürkés színekben játszik a tenger, a messzeségben pedig kékké válik, és annak a kéknek már nincsen határa. Oda mindenképpen ki kell jutnia, gondolta. Ott tiszta csak igazán a víz, mentes a homokszemektől és a napozókrémektől.
Én most is dolgozom, javította ki magát a professzor. Ez a munkám. Vizsgálat tárgyává teszem az elemeket, miközben vizsgálom a megfigyelést és magát a megfigyelőt.
A víz hőmérséklete kedvező volt. Sokig tud úszni benne, a teste csak lassan hűl majd ki. Faust János nem volt valami kivételes úszó. Ismerte mindegyik úszásnemet, de csak a mellúszást tanították meg neki annyira, hogy akár órákig tudja csinálni. Kariusz Margit nagynénje pedig vízbe fulladt egy medencében; Margit nem is mondta, milyen úszó volt szegény néhai rokona. Kihúzták hamar a medencéből, mihelyt észrevették a medencefenéken görgedező tetemet; Faustot nem húzza majd ki senki, a halak megeszegetik, csontjai a mederfenék kagylói közé keveredve találnak nyugalomra.
Ebben áll az én munkám, ismerte fel a professzor; elhasználni ezt a meg nem rendelt, mégis kiutalt eldobható kísérleti eszközt, a Faust Jánost.
Előtte csend volt, mögötte a part morajlott. Főleg ahogy a hullámok zuhogtak a homokra, ahogy a hab forrt vastagon és végig az egész parton. Lehetett hallani némi zsivajt is, labdázók kurjongatásait gyereksivalkodással összemosódva, vendéglők zenéjét. És valami sípokat is, Faust nem tudta, mik azok, de nem foglalkozott velük.
A lélegzetvételével foglalkozott. Hogy minél nyugodtabban szippantsa be a levegőt, egy ritmusban a tempóival. Már nem bánta, hogy vízre szállása viszontagságos volt: legalább be lett avatva kívül-belül. Nem kell féltenie a haját, a szemét, de még a gyomrát se, mind megkapták a magukét.
Megint sípoltak mögötte, és kiabáltak is. Lehet, hogy neki szól ez? De hát mi közük hozzá?
Hátranézett: éppen a vízbe rohant egy fiatal férfi és egy nő. Őutána, egyenesen feléje rohantak. Angolul kiabáltak neki, hogy forduljon vissza. Narancssárga fürdőruhában voltak, és valami bójaszerűséget lóbáltak mind a ketten. Faust János nem fordult vissza. Még csak az kéne, ezeknek szót fogadni! Belehúzott, hogy hamarabb eltávolodjon tőlük.
Térdét erős ütés érte, és rögtön utána az egyik kezét is. Először azt hitte, hal. Egy cápa. De látta, hogy sziklának ütközött. Pedig úgy érezte, igazi mélység van alatta. Éles, szabdalt szikla, kevesebb mint egy méterrel a felszín alatt. Csakhogy a felszín állandóan emelkedett és süllyedt, Faust tagjai oda-odacsapódtak a kőhöz. Ráadásul, amennyire látta, nem magányos kitüremkedés volt ez a szikla, hanem hosszan elnyúló zátonyperem, megkerülhetetlen. Föl kellett rá mászni, átkelni rajta, és a túloldalon ismét a vízbe bocsátkozni. Ha tartani akarja magát ahhoz, hogy igazán belemegy a tengerbe. Ha nem akar szégyenszemre visszakullogni azokhoz a partcsőszökhöz. Nem, arról szó se lehet! Még azt hinnék, engedelmeskedett nekik. Fölkapaszkodott a zátonyra. Közben hol itt, hol ott verődött oda valamelyik tagja a kőhöz. De jó, hogy nem vagyok hajó, gondolta. Felállt. Talpát szúrta a zátony. Hátranézett: gyorsúszásban közeledtek a megmentői. El innen, tovább! Még nem tudta, milyen széles a zátony. Gyalogolt befelé, igyekezve kivédeni a hullámok lökéseit. Csak néhány méter volt, valóságos meredély a széle. Onnantól már igazán a nyílt tenger következik. A régi idők hajósai, ha nem ismerték az öblöt, és szerettek volna itt kikötni, könnyen pórul járhattak. Amikor már biztonságban érezték magukat, szegények. Visszafordult: látta a fiatal nőt és férfit, és ők is láthatták, hogy csak egyetlen ugrás, és kint van. Nem szabad oda kiúszni, az nem úszóterület, azt ordították. Faust értette, ha nem is akarta érteni. Micsoda? Ki mondja meg nekem, hol ússzak, és hol nem? De nem szállt velük vitába. Csak mélyen meg volt sértve. Graumann is hozhatta volna jobb helyre. Hát nem ismeri? Vagy olyannak ismeri, aki szereti, ha kéretlen angyalkák vigyáznak rá? Tévedsz, Graumann! Ugrott. Élete legszebb fejesugrása. Nem is nézett már azután hátra: azok aligha fognak átkelni a zátonyon, hogy lehorzsoltassák a szép barnára sütött bőrüket, nyilván a gondjaikra bízott terület is véget ér azon a vonalon.
Nem és nem, nem leszek megmentve, mondta Faust.
Most jutott odáig, hogy élvezni tudja, amit csinál. Hogy örömét lelje karja és lába mozgásában, a tenyere felett felhabzó vízben, a fényben. Vajon meddig bírja? El tud-e annyira távolodni a parttól, hogy ha visszafordul, ne is láthassa? Ha arra támadna kedve, hogy partra ússzon, már semmiképp se legyen képes megtalálni se, nemhogy elérni?
Legyőzni az életösztönt. Biztatta magát:
Ússz, Faust, ússz!
Faust János professzornak elege lett. Ivott portóit, ókori görög bort, rendszeresen dézsmálta a püspök hordóit, és aztán azon kapta magát, hogy nem érdekli, milyen az az évi termés Sonoma Valley-ben. A Pokol ügynöke hozzásegítette egy fiatal kolléganője elcsábításához. Ki lett tatarozva egy egyetemi épület. Városa bizonyos előnyökhöz jutott más városokhoz képest. Járt egy idegen bolygón. Járt Angliában. Kapott egy cabriót: kékezüst BMW volt, úgy nézett ki, mint valami cápa. Egyszer és mindenkorra elmúlt a náthája. Aztán mégis azon töprengett, hogy miért csak egyetlen bolygót nézett meg, miért nem százat vagy a Világmindenség összes bolygóját. Hány bolygója van a Világmindenségnek, még azt se tisztázta. Egy okkal több, hogy dühös legyen.
Eljutott a tengerhez, és belé vethette magát. Viszont megzavarták: alighogy úszni kezdett, ki akarták parancsolni. Nem fogadott szót, de akkor egy sziklazátony állta útját. És még azon is túltette magát, úszott tovább a tenger végtelenjébe, és arra gondolt: sose tér vissza a szárazföldre. És nem is emlékezett, hogy kiúszott volna akármilyen partra, mégis kinn volt. Azon vette észre magát, hogy egy tanszéki megbeszélésen ül, és izomláza van, és fáj a keze, a lába.
Fekete tüskék voltak a bőre alatt. Tengeri sünök tüskéi, ismerte fel. Nem vette észre, hogy beléjük ütközött, csak a sziklát látta. Körülöttük a bőr már duzzadt és piros volt.
Magára volt dühös, nem a Pokol ügynökére, és végképp nem a Pokolra. Ha kevesellte, amit egyszerű, vidéki, magyar fizikusként elérhetett, amire messze az átlagon felüli, de nem az Arkhimédészekhez és Newtonokhoz mérhető képességeivel valaha rájöhetett, ha volt mersze olyasmibe vágni, amibe a legtöbb embernek nincs, akkor miért csak annyit szedett ki Graumannból, amennyit?
Takarékoskodni akar a Pokol eszközeivel, hatalmával? Hogy jön ő ahhoz?
Még soha nem haragudott így magára. Más emberi lényekre mégúgy se.
Miért nem pusztult el már kamaszkorában? Addigra nyilvánvaló volt, hogy semmire nem viszi, hogy nincs benne elég nagyratörés.
Ha nagyra nem, törjünk kicsire.
Útnak indította a hasonmását, hogy lopjon el egy autót. Ez új volt, nemhogy autót, még egy kerítés mellől elérhető körtét se szokott eltulajdonítani a professzor, semmit. A hasonmás lement az utcára, sétálgatott és nézelődött. Mintha szívességet tenne minden egyes gépkocsinak azzal, hogy szemügyre veszi, hogy értékeli színét, teljesítményét és állapotát. Végül egy kávébarna Mercedest választott. A célhoz nagy és erős autóra volt szükség, és éppen ezt lehetett a legkönnyebben elvinni, mert a tulajdonos járó motorral hagyta egy kertvárosi utcában. Túlságosan megbízott vagyonának és hatalmának tiszteletet parancsoló látványában. Később került szemtanú, aki azt mondta a nyomozóknak, hogy innen az egyetemről az egyik professzorra hasonlított a tolvaj, de tutira. Tekintélyes ember, viszont már az apja is ült, tudják. Csak egyszerűen kinézte azt a Mercit, körbesétálta, kinyitotta az ajtót, beült, pimasz módon még a tükröket meg az ülést is átállította magának, aztán elgurult. A rendőrök nem bíztak a történetben, de más nyomuk egyelőre nem adódott, kimentek hát Fausthoz. Értekezleten vett részt a rektori hivatalban, tíz-egynéhány szavahihető tanú igazolhatta, hogy az adott időpontot jóval megelőzően és azután is folyamatosan ott ücsörgött velük.
Mindenesetre jó volt úgy ülni a tárgyalóasztal mellett, hogy közben figyelhette autókázó hasonmását. Felhős volt az ég, és néha esett is. Nem a legeszményibb kirándulóidő, de a hasonmásnak megfelelt. Zenét hallgatott, talált az autóban egy csomó cédét. Megállt egy leágazásnál, a földút végére épített sárlerázón, orral a mező felé. Volt ideje: az eredeti Faust-példány értekezlete még hosszúnak ígérkezett. Leállította a motort, halkra vette a zenét. Hallani lehetett a magasban köröző ölyvek kiáltásait. Félórával azután, hogy leparkolt, már nemcsak döglégy szállt le a szélvédőre, de hangya is mászott rajta. Az autót kezdte megszokni a táj. A talajban rég elcsitultak a másfél tonnás test által keltett rezgések. Ürge bújt elő üregéből. Elindult, amerre dolga volt, aztán belekerült látóterébe a Mercedes, azt meg kellett szemlélnie. Felegyenesedett, bámult sokáig. Amit látott, szokatlan volt, de semmi fenyegetőt nem művelt. Például nem dudált. Ha dudál, az ürge azonnal lekushadt volna, és talán megmenekül. De az ölyv úgy csapott le, hogy a Faust-hasonmás se számított rá: egy ideje nem látta a madarat, az autó teteje kitakarta látóteréből az ég nagy részét. A szárnyak beborították a kis testet. Amikor a hasonmás legközelebb meglátta, már mozdulatlan volt. Elég könnyen átadta magát a megsemmisülésnek, nem küszködött feleslegesen, állapította meg valamelyik Faust.
És a másik hozzátette: akár a motor. Ha leveszik a gyújtást, leáll.
Tanuljunk a rágcsálóktól! Gyorsan élnek, gyorsan halnak.
Egyszer véget ért az értekezlet, a professzorok táskáikba tették mappáikat és tollaikat. Néhányan ülve maradtak, és folytatták vitájukat a tananyagcsökkentésről. Valaki kitalálta, hogy üljenek be egy sörözőbe, ott megfelelőképpen leöblíthetik a leöblítendőket. Faust nem tartott velük. Akiktől kellett, röviden elköszönt. Vigyázott rá, nehogy egy szóval vagy kézszorítással, valami öleléssel a kelleténél nagyobb súlyt adjon búcsújának, hogy még csak egy mosolynyi, egy pillantásnyi emléket se hagyjon senkiben. „Íme, ezek voltak az emberek, akikkel egy közegben léteztem: élhettem volna egészen máshol, másokkal, másképp, az se lett volna kevésbé megfelelő", állapította meg. Röcklné Ibolya a tanulmányi osztályról felállt, elé ment, és azt kérdezte tőle, hogy nem fáradt-e el nagyon, és hogy kívánna-e valami üdítőt. Őt milyen jól elfelejtette, amióta visszakérte számára a fiatalságot... Violet. Hamar még be lehetne menni vele egy kisebb szobába. Megnézni, milyen lett. Faust érezte a kezdődő merevedést. A test működik. Mégis elköszönt inkább. Nincs szükség semmi kis ajándékra már. Bevágta magát a BMW-be. Szeme sarkából látta, hogy egy professzortársa a nyomában van: közel lakik, nyilván szeretné, ha Faust magával vinné, hát bocsánat, de ma nem.
Először a benzinkúthoz hajtott. Teletöltette a tartályt. Aztán nekiindult az országútnak. Megvolt a fejében a térkép. Némelyik útszakaszon százszor is végigment már gyalog vagy biciklivel, esőben és napsütésben, még hóban is és éjszaka is.
Az ország kicsi, Faust megcélozta a horvát határt. Ugyanakkor a hasonmása is beindította a Mercedest. Csöndesen kitolatott az aszfaltra, és megindult az osztrák határ felé, az se volt nagyon messze.
Van két kisautója, egyik a bal kezében, másik a jobban. A szőnyeg sarkán térdel. Elviszi egyik autóját az egyik szőnyegszélig, ott befordul vele, és ugyanakkor a rojtok közelében a másikkal is fordul. Tudja, hol fognak találkozni, melyik piros foltnál. Ha az egyik kocsi lelassul, a másik kerülőútra tér. Egy pontba tartanak.
Nem kell bekapcsolni az autórádiót. Nincs élvezetesebb zene, mint a kerekek surrogása az úttesten, a motorhang. És nincs finomabb érintés, mint a kormánykeréké meg a váltókaré. Faust látja a munkásokat, amint felelősségteljes képpel és pontos mozdulatokkal illesztik helyükre a tökéletesen kidolgozott, tiszta alkatrészeket, és látja a mocskos roncsdarabokat, amikké ezeknek válniuk kell. Látja a kereszteződést: az egyik út egyenesen halad egy völgy alján, jobb oldalán szántóföld, a balon vagy tíz kilométer hosszan tölgyerdő húzódik. Az erdőn át jön a másik út. Derékszögben találkoznak. Az első út enyhén lejt, a második erősen. Arrafelé sose jár túl sok jármű, kicsi a valószínűsége, hogy akár a BMW, akár a Mercedes beleszalad valamibe.
Kisfiúk szokása, hogy odahajolnak az autók ablakához, és bekukucskálnak a műszerfalra, hány km/h-ig van beosztva a kilométeróra; azt hiszik, az utolsó szám maga a végsebesség. Pedig az, hogy egy autó valójában mennyivel tud menni, nincs szoros összefüggésben műszereinek kijelzőivel, lehet, hogy a mutató soha nem fogja elérni a legvégső vonást, lehet, hogy valamikor túlhalad rajta, még a keretnek is nekiütközik. Az utolsó pár száz méteren mindkét motor a maximális fordulatszámon pörgött. Faust úgy érezte, felülmúlhatatlan gyönyörben van részük a motoroknak is. A sebességmérők mutatói pár másodpercre megálltak a legutolsó vonal felett.
Akár az emberek, jutott eszébe Faustnak: az egyik a kétszázhúsz kilométer per órás skálájával se éri el soha a százhúszat, a másik csak százhúszig van beosztva, mégis megadatik neki, hogy egyszer kétszáz fölé gyorsuljon. Amióta autót vezetett, egyszer sem csikordultak meg az abroncsai. Soha nem került még csak a közelébe sem annak, hogy kicsússzon egy kanyarban; most hallotta a sivító gumihangot, és jólesett neki. El ne szállj, mielőtt beérsz a célegyenesbe! Nem szállok el! Biztosan tudta, hogy nem az árokban fogja végezni.
Faust közeledett a völgyben, a hasonmása a hegyről zúgott le. Ez volt a fő művem, gondolta a professzor: sikerültek a számításaim. Egyik autóval se kellett lassítania. A Mercedes orra épp a vezetőülés felőli ajtónál csapódott a BMW-be. És még kapott egy váratlan ajándékot is: a kereszteződésben buszmegálló állt, és ahogy a cabrio, oldalában a másik autóval, leröpült az útról, mindjárt a betonfalnak csapódott, a mozgási energia szinte veszteség nélkül hasznosulhatott rombolássá. Félig letépett választási plakátok voltak a falon. Vér freccsent rájuk és velő.
A hasonmásnak a Mercedesben alig esett baja. Néhány zúzódás, vágások kézen és arcon. És a másik?
Csontszilánk és húscafat.
Faustból több nem maradt.
A hasonmás békésen üldögélt a törött Merciben, figyelte fájdalmait, jólestek nagyon, a langyos kis vérzéseket itt meg ott. Mint aki jól végezte dolgát. Várta, hogy berobbanjon a benzin.
Megállt mellette egy mentőkocsi. A hasonmást annyira sem érdekelte, hogy szóljon, hagyják békén. „Én csak hasonmása voltam valakinek." Fehér köpeny, neon-narancssárga mellény. „Hát hamar ideértél, picinyem." Nem törődött az orvosnővel, felé se fordult, mikor az kinyitotta az ajtaját. „Idehozott az ördög. Ha robbanunk, velem robbansz", gondolta. „Húsos a kezed."
A húsos kéz az ajtót rángatta. A robbanás késett. A hasonmás a kesztyűtartó felé nyúlt, „kéne egy öngyújtó". A húsos kezű orvosnőnek hosszú szőke haja volt. „Szép koronád lesz, ha jönnek a lángok. Szeretni fogom a szagát."
A lángok nem jöttek. Az ajtó kinyílt. Az orvosnő kiemelte a hasonmást. A hasonmás nem segített neki, és nem ellenkezett. Hagyta magát a fűre fektetni.
- Jól van?
Ha kérdeznek, felelni kell. Belénevelik az emberbe.
A hasonmás nem felelt. Kiszámolta, hány kilopondnyi erő ébredt az ütközésben. Rögtön nekilátott, hogy ellenőrizze az eredményt. Kár, hogy a Merci tulajdonosa nem tart öngyújtót a kesztyűtartóban. Lehet, hogy nem dohányzik? Mindegy, a hasonmás nyugodt volt. Tudta, hogy el fog enyészni előbb vagy utóbb, hiszen akinek a tükröződése volt, nem él már.
És tényleg, az micsoda dolog, hogy a megkérdezésem nélkül megérintenek, kiemelnek az ülésemből, fölém hajolnak? Tapló dolog, gondolta a hasonmás, és a hajánál fogva magára húzta az orvosnőt. Belecsókolt a szájába. Ahogy a nyelvét dugta át, átment négy-öt fog is az orvosnő szájába. Eddig észre se vette, hogy fogai törtek. Az orvosnő beszippantotta a törmeléket, mintha cukorkák lennének, és azt mondta:
- Köszönöm, édes. Ezeket majd visszaapplikáljuk.
Csókolta a véres szájat, körbesimogatta a nyelvével. Nem lehetett nem hagyni.
Viszont az orvosnő hangja Graumann hangja volt.
- A hasonmásodnak annyi. De ilyet akármikor produkálok, tudod. Ha kell, egy tucatot is.
Faust hallgatott. Valamikor kihagyhatott a figyelme egy pillanatra, és elcserélte önmagát a hasonmásával. De mikor? Követte az útját visszafelé, meg a másikét is.
Az ilyen feladatokban mindig jó volt. Gombolyította szépen visszafelé a szalagot. Látta magát, akiről tévesen hitte, hogy ő maga, látta, amint ezt és ezt csinál, beszél, és látta a hasonmást is, akiről tévesen hitte, hogy hasonmás. És nem találta a pontot, ahonnan tévesen tartotta magukat nyilván. Illetve talált pontokat, de egyik se volt biztosabb, mint akármelyik másik.
Akkor az értekezleten nem ő vett már részt, hanem a hasonmás, viszont maga lopott autót? Nincs más lehetőség. Át kell a történetet írni visszafelé, de meddig?
Milyen hülye hiba! Ráadásul muszáj a dologhoz jó képet vágni, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nehogy a Pokol ügynöke győztesnek érezhesse magát, és főleg: nehogy megbizonyosodhasson róla, ügyfele abban mesterkedett, hogy kiszálljon a buliból.
Faust professzor alig várta, hogy újabb kísérletbe foghasson.
Milyen kísérletbe?
Öngyilkosságiba.
A BMW-t visszakapta épen. Hogy a Mercedesszel mi lett, azt csak akkor tudta meg, amikor Gősi, a városi rendőrkapitány magához rendelte.
Berendelte reggel nyolcra, és kilencig várakoztatta a folyosón.
Azután egyáltalán nem volt barátságtalan, és még őszintének is bizonyult, mikor elmondta, nem érti, hogyan tűnhetett el az a kerek lámpás, kávébarna Mercedes 10.30 és 10.45 között a Tölgy utcából negyed tankkal, és kerülhetett elő a belvárosban 16.30 és 16.45 között tele tankkal, úgy, hogy a motor járt itt is, ott is. Mellesleg ahol az elkövető az autót leállította, oda nem is szabad behajtani, és ezt szigorúan ellenőrzik, de behajtani a Mercit senki nem látta. Amikor már ott állt a Jókai utca 7-es szám előtt, csak akkor vették észre. Abban a házban van az üzembentartó irodája, adta elő Gősi. Az egyik helyen látták a professzor urat az autóba beszállni, a másik helyen ellenben nem látták kiszállni. Ezek ismertetése után elhallgatott, és figyelte Faust arcát.
- A vallomásokat megerősíthetem: nem szálltam ki. Pedig van az úgy, hogy az ember nagyon ki akar szállni. Ha a motor alapjáraton hat litert termel, hány liter benzin keletkezik hat óra alatt? - kérdezte Faust. - Mit gondol, Gősi úr?
Ha az apja annak idején ilyen kérdéseket enged meg magának, hamar félholtra verik. A városi rendőrkapitány arcán alighogy megjelent a düh, már el is illant. Aztán az izmok elismerő mosolyra húzódtak.
- Kár, hogy nem most vagyok fiatal, és nem lehetek a tanítványa, Faust úr. Viszont a nagyobbik srácom harmadéves gimnazista. Semmi se érdekli igazán, de legjobban még mindig a fizika. Erről majd, azt hiszem, beszélni fogunk mi ketten.
Nem állt fel, amikor Faustot elengedte. És később se állt fel, pedig volt olyan vendége, akit mindenképpen az ajtóban állva fogadott volna, a beszélgetés végén pedig kikísér, ha teheti. Csakhogy nem tehette. A városi rendőrkapitány nem bírt felállni.
A lábát tudta mozgatni, erőt ki tudott vele fejteni, csak az az erő elégtelen volt, hogy ültéből felemelje.
Gősinek erős keze volt: ha akart, letekert vele minden befőttesüveg-fedelet, a literes üdítőitalok kupakját, de most a nadrág szövete meg a fotel bőre közé, hiába próbálta minden lehetséges irányból, nem bírta benyomni a tenyerét. Erejét már az is felülmúlta, hogy a nadrág alá benyúlva hatoljon a saját segge alá.
Úgy volt, hogy 12.30-kor együtt ebédel egy beruházni készülő olasz vállalkozóval meg a magyar partnereivel. Addigra biztosan elmúlik ez a gyengeség, biztatta magát a városi rendőrkapitány. Behívta a titkárnőjét, és főzetett egy extraerős feketét. Magára parancsolt: ne erőlködj, ne kísérletezz, pihenj, gyűjtsd az erőt! Igyekezett kihasználni az időt. Elolvasott minden anyagot, ami elolvasásra ki volt neki készítve, olyanokat is, amik nyugodtan várhattak volna heteket.
12.15-kor megint behívta a titkárnőjét. Olyan udvariasan, ahogy addig egyetlen alkalommal se szólt hozzá, megkérte, hogy vegye ki a szekrényből a konyakot, és töltsön neki. Megvárta, míg a nő kimegy, és csak azután hajtotta fel az italt.
Nekiveselkedett.
Hiába. A szék nem eresztette. És akkor a rendőrkapitány felüvöltött. Kétségbeesetten üvöltött, mint a rab, aki nemrég még otthon itta a teáját, felesége és gyerekei társaságában, akit váratlanul hoztak be, akitől elvették a derékszíját, a nyakkendőjét és a cipőfűzőjét, akit kongó folyosókon tereltek végig, akire rázárták a vasajtót. Üvöltött és üvöltött.
A titkárnő tétován benyitott.
- Kimegy!
Megmarkolta kétoldalt a fotel karfáit. Összeszedte minden erejét, és újból nekifeszült.
Egyszerre bicsaklott félre, tört ki a két karfa. De Gősi feneke az ülés foglya maradt.
A karfákat kétfelé hajította. A pisztolyt a második fiókban tartotta. Elővette, kibiztosította. Ameddig bírta, a feneke alá tolta a csövet. Az elsütőbillentyűt mégse nyomta meg.
- Melinda!
Az ajtó rögtön nyílt. Úgy látszik, a titkárnő el se lépett az ajtótól.
- Kérem szépen, ezt vigye ki - mondta rekedten a rendőrkapitány. Tolta el magától a pisztolyt, el egészen az asztal széléig. - Tegye el. Érti, Melinda?
- Értem.
- A mai napra tervezett találkozóimat mondja le! Mindet.
- Értem.
Másvalaki a városi rendőrkapitány helyében mondhatta volna: „Dehogyis érti, Melinda!", de Gősi nem mondott semmit. A titkárnő kiment, és a kapitány tudta: egy darabig nem kell tartania tőle, hogy bárki rányitja az ajtót, vagy bármit tennie kell.
Kicsi öröm volt, de igazi. Sokkal igazibb, mint például amit akkor érzett, amikor a névnapján felköszöntötték és megajándékozták.
Sokat veszített a tekintélyéből, mégis, mit számított ez ahhoz képest, hogy helyhez kötöttségének még az első órája se telt le, már attól tartott, hogy az állását fogja veszíteni, és hogy további egy óra múltán már az életét is veszni látta? És mit számít a tekintélyvesztés ahhoz képest, hogy valaki elevenen belerohad egy hetvenötezer forintos főnöki bőrfotelbe?
Sok folyadékot veszített a Gősi nevű rendőrkapitány, mert az erőlködéstől, a félelemtől, a dühtől egyre izzadt. Inni pedig éppúgy nem mert, mint enni, mert - akármit gondoljanak is az emberek a rendőrökről - a városi rendőrkapitány buta éppenséggel nem volt: tudta, hogy előbb-utóbb szarnia és pisálnia kell. Csak azt nem tudta, mi történik akkor vele. Még az is felderengett benne, hogy Faust János professzort kell hívni, visszahívni, és szépen megkérni. Ettől a megoldástól viszont valamiért jobban tartott, mint az állásvesztéstől.
Majdnem annyira félt Fausttól, mint a haláltól.
De nem adta fel. 13.15-kor mondott két nevet Melindának, az állomány két legerősebb tagjának nevét, hogy azokat szólítsa be. Az egyik, Brodics, szabadnapos volt, de bejött. Olmosit járőrszolgálatról hozták be. 13.50-kor Gősi elmondta, amit elmondhatott nekik.
Az akcióhoz helyre volt szükség. Emberei olyan erősek voltak, és olyan elszántak, hogy nem gurították el kapitányukat az íróasztal mellett fotelestől, hanem egyszerűen átemelték, és simán, könnyedén tették le az iroda közepére. Azért ez reménykeltő volt. Gősi nem szólt bele, hogyan csinálják, csak annyit mondott, ne sajnálják! Húzzák vagy nyomják, ahogy a legcélravezetőbbnek látják, és hogy eredményes fellépésük természetesen tekintetbe lesz véve jutalomosztáskor. Azok megfogták a felső karjánál, Brodics jobbról, Olmosi balról, a fotel csillag alakban szétágazó lábai közül egyre-egyre szilárdan ráléptek. Nagy levegőt vettek. Olmosi mutatta, hogy háromra. Számolt. Hatalmas erejük nem ütközött ellenállásba: a fotel tengelye simán kicsúszott hüvelyéből. Mégse jöttek zavarba. Lefektették a fotelt a háttámlára. Mellé ültek a szőnyegre, lábukat amennyire csak bírták, betámasztották az ülésre. Nagy levegőt vettek. Olmosi számolt.
A rendőrkapitány emberei nagyjából egyforma erősek voltak, úgyhogy fellépésük következményeképpen az inak mind a két vállban hasonlóképpen egyszerre elszakadtak. A rendőrkapitány ordított. Brodics megkérdezte, hogy hagyják-e abba. Gősi azt mondta, ne. A karjához most már ne nyúljanak, de ha tudják máshogy, csinálják. Akkor átölelték a derekát, megszorították, és megpróbálták annál fogva. Gősi elájult.
Amikor magához tért, emberei már elhagyták az irodát, el az épületet is, így nem utasíthatta őket, hogy kussoljanak. De nem volt szükség parancsra. Az esetről együtt és külön egész addig hallgattak, amíg kellőképpen ki nem fakult emlékezetükben.
Gősi kapitány arra ocsúdott, hogy Melinda térdel mellette, és beáztatott papír zsebkendővel törölgeti az arcát. Fájt a válla és az oldala.
Minden levegővétel fájt.
Melinda látta, mit végeztek a rendőrök, maga küldte el őket a harmadik próbálkozás után. Azt mondta, van valaki, aki segítene. Egy orosz természetgyógyász. Általában legalább három héttel előbb fel kell iratkozni a listájára, de ha ide hívják, ebbe a házba, biztos kivételt tesz.
14.30-kor bejött az orosz. Nem kérdezett semmit, műszerrel dolgozott. Tud-e segíteni, kérdezte Melinda. Majd a műszer megmondja, felelte az orosz. Ő nem ígér, kuncogott, hanem Igor. Keresett egy konnektort. Feszültség alá helyezte a műszert. Gősi kellemes zúgást hallott. További csatlakoztatások után Igor elektródákat illesztett a halántékaira. Leolvasta, ami a kijelzőn megjelent, aztán azt mondta: mindkét vállízület tropa. Gősi szeme felcsillant: van valami ebben a műszerben. Aztán kicsivel később Igor hozzátette, hogy négy borda reccs. Van valami ebben a természetgyógyászatban, mondta Melinda.
Aztán Igor azt mondta, hogy lát még lejjebb, nicsak, még valamit!
Ám akkor a műszere felrobbant.
Melinda ebben a helyzetben is megőrizte a lélekjelenlétét. Kihúzta a villásdugót a fali csatlakozóból, aztán egy szőnyeggel beborította az orosz táskáját. A tűz nem terjedt tovább.
Hogy tud-e segíteni, kérdezte megint Melinda. Igor sírt. Óriási érték egy olyan műszer, és nem elég, hogy tönkrement, de szinte pótolhatatlan.
- Mi lesz a kapitány úrral? - kérdezte a titkárnő. - Tud rajta segíteni?
- A vállon és a bordákon én tudnák - felelte a természetgyógyász -, csak valaki más a seggen segít elsőnek.
- És ki tud azon segíteni?
- Azt én nem tudom - válaszolta az orosz. Nem nézett se Gősire, se Melindára. - Felelőtlen diagnózist adni nem szokásom. Amúgy is kell vigyázzak, mert természetgyógyász vagyok, és mert külföldi. Mondhatok annyit, hogy aki az urat odakötötte, az el is oldozza. Ha akarja. De erről többet tényleg nem.
- Biztos? - kérdezte a titkárnő. - Biztos, hogy nem mondhat?
Mintha nem titkárnő lenne, hanem vallatótiszt, kemény idők kemény női vallatótisztje. Gősi szelíden szólt:
- Hagyja, Melinda. Elég, ami történt, egyelőre.
Igor, az orosz elment, vitte magával füstölgő műszerét. A titkárnő azt kérdezte:
- Kér egy Algopyrint a kapitány úr?
A kapitány nem kért gyógyszert, mert ahhoz innia kellett volna, és már így is fájt a húgyhólyagja. A robbanás zajára összerándult a teste, és kicsurrant egy csöppnyi vizelet az alsónadrágjába. Alig bírta benn tartani a többit. Tudta, hogy már csak a csoda segíthet rajta.
Imádkozzon? Kihez?
Megkérte a titkárnőt, hogy hagyja magára.
A válla, az oldala, a hólyagja, mind fájt, és mind másképpen. Legerősebben, és egyre erősebben a hólyag. Ahhoz képest a vállfájás, de még a bordák nyilallása is szelídült.
A kapitánynak eszébe jutott, korábban némely delikvenseket úgy gyötörtek meg a testületnél, hogy bevizeltették, beszaratták őket. Nem kellett mást tenni, csak magukra hagyni őket egy bezárt irodában: legfeljebb fél nap kellett hozzá, és legtöbben a nadrágjukba csináltak, vagy a sarokba, a szőnyeg alá, esetleg a papírkosárba. Aztán jöhetett a fenyítés az iroda bemocskolása miatt. Az is eszébe jutott, hogy csecsemőkorában milyen jó sora volt: ha nem fért benne a pisi, a kaki, kiereszthette magából gond nélkül. Mért is kellett megtanulnia, hogy az anyagcseretermékei rosszak, büdösek?! Akkor követte el a hibát, amikor ezt a szabályt elfogadta, minden más hiba csak annak az elsőnek az eredője! Ezt belátta, és aztán nem bírta tovább, feladta a reménytelen harcot.
Azt suttogta: „Faust", és bepisilt.
A forró folyadék elöntötte a nadrágját, ugyanakkor az arcát is könnyek borították el:
- Professzor úr! - rebegte. - Kegyelmezzen meg nekem! Professzor úr! - könyörgött.
A vizelet beférkőzött a feneke alá, és feloldozta.
Lehetséges volna? Visszanyerte a szabadságát?
A kapitány feltápászkodott. Nehezére esett törötten, szakadtan. De felállhatott végre! Nem hitte volna, akár csak félórával előbb.
- Professzor úr! - suttogta. - Köszönöm!
Nedves volt, szabad és vidám.
Zoltán 2M. lev. 01. 26.
Részlet a készülő regényből.