Murányi Zita

Hédzsúd...

„Itt egymásba összefutnak,

Egy csekély ponton nyugosznak,

S mennyi ország, mennyi tenger

Nyúlik végeik között."

Vörösmarty: Csongor és Tünde II. felvonás

A fiúról csak a színpadon derül ki, nem az,

akiért a középiskolában annyi könnyet,

pedig a kabátja és a bubifrizura a megtévesztésig,

a hasonlóságoknak ezzel befellegzett - gondolataimba mélyedve

igyekszem haza, megint egy hamupipőke buliról,

fülemben a halhatlan Beatles. Éjfél előtt,

félig szárazan-elázva, köszön rám a másik,

fehér pólót visel és hosszú haja van, azt remélem, szép

az arca is, mindenesetre a szempillája hosszú.

Nem én érdeklem, kisfiúsan rebegtetve,

folyékony angolsággal kér útbaigazítást.

Bár John Lennon ejtve, a Joseph Square neki is,

nekem is idegenül cseng (talán az egyetlen közös,

amiben megegyeztünk...). A szívesen nem, ellenben a good night

egy hamiskás mosoly kíséretében eszembe jut,

hogy ezzel, hová, meddig...?

Már a kapucsengőt nyomom, ő a kerekesszékkel

épp az ellenkező irányba tart. A párhuzamosok a végtelenben,

a rokonlelkek csillagtalan éjjel - egy-egy kapaszkodónak is kevés

mondattöredék erejéig -, valamelyik kihalt útkereszteződés

egyébként mindig forgalmas csomópontján találkoznak.

(Rendre, csak a felismerés késik.)

Átirat egy balladára...

„Ő majd felszárítja a könnyeket."

Jelenések (21:4)

csak bal kézzel szabadott megsimítani a szent falba vájt szobrát,

csak aki bal kézzel biztatta-paskolta Máriát,

annak hozott szerencsét a bús szűz. a fájdalmába bolondult anya

megmakacsolhatta magát, markolhattam mindkét kezem az üregbe dugva,

nekem úgyse. barátnőm hónapok óta kuporgatott a zarándokútra,

könyvekből tudta: a karcsúságban is minden ízében kimunkált alakot,

jó pár száz éve véste a rendíthetetlen kőfalba egy elhagyott, szerelmes asszony.

„éjnek évadján túlórázhatott" - babonákban, templomi csodákban

ettől persze nem hitt, a repedésnek indult glóriát mégis

- engedve a megboldogult signora tanácsának -,

ujjbegyével érintette. bár a hóka fénygömb nem forrt össze,

don giovannim attól a pillanattól kezdve érte lángolt,

ha sejtik, a szívbemarkoló lamour gyümölcse nem a megváltó,

örök magtalanság, barátném sem őszül bele a veszteségbe.

„talán a nyirkos padon fáztam fel, talán a tél, talán..."

egyedül a rég lappangó átkot, azóta csillapult,

gyilkos bosszúvágyamat nem sorolta.

na nem, mintha ez már a megbocsátás.

a mérleg örökké mocorgó serpenyőjében a düh,

a könnycsepp is tollpihe, ha gördültében egy-egy lopott mosoly

fel nem szárítja, matrónánk kihűlt ölébe hull.

soha el nem enyésző bűneinket felróni nem,

- még ha a némaságban társra lelnek -,

elhallgatni jobb, könnyebb

egymás elől.