Közép-európai zsidótemetők sírkőfeliratai kezdődnek ezzel a szövegfordulattal, melyet nem is olyan nehéz Megyik János újabb keletű munkáival kapcsolatba hoznunk. Kezdjük nagyon triviálisan: Megyik következetesen elrejti a testet, a tárgyat, a tömeget, amit a képzőművészet hagyományos ágainak, a festészetnek, szobrászatnak a művelői megjeleníteni - nota bene, még a funerális művészetben is -, közszemlére tenni igyekeznek. A kép metamorfózisának új tartományait nyitja meg azáltal, hogy a láthatóvá tett képmás létrehozásának - nem anyagi értelemben vett - operatív eszközeit, a segéd-, szerkesztő- és vetítővonalakat, azok célirányos konstellációját tekinti a mű elsődleges tárgyának. A virtuális vetítőrendszer tehát önállósul, annak képe is képpé válik. El lehet gondolkodni rajta, hogy vajon ez nonfiguratív művészet-e, hogy vajon milyen esztétikai és logikai autonómiával bírnak a képmást keletkeztető szerkesztett rendszerek. Mi determinál mit? Hogy jön a toszkán hegytetőre települt középkori városka sziluettje József Attila „...egy halom hasított fá..."-jához? E töprengés közben egyre otthonosabb terepen járunk, hisz minden elrejtés, minden desztilláció, az elfogyó táj minden megfejtésre váró nyoma végül Alberti ablakához kalauzol bennünket. Ahhoz az ablakhoz, ami - ahogy Erwin Panofsky kimutatta a reneszánsz perspektivikus rendszerét elemezvén - a látógúla síkmetszeteként jön létre, s a táblaképnek a tüköréhez hasonló egyetemességű metaforájaként működik. Megyik munkái persze nem festmények és nem szobrok, mert sem a festett, sem a faragott kép ismérveivel nem rendelkeznek. Mégis elválaszthatatlanok ettől a metaforától s vele együtt a mű, a kompozíció zárt mikrokozmoszként való értelmezésétől. Akkor is Alberti négyszögéhez viszonyítják magukat, amikor a képfelület határait Péri László reliefjeihez vagy Frank Stella formázott vásznaihoz hasonlóan kiszabadítják e komfortos börtönablakból. Megyik mindazonáltal eljátszik a lehetőségekkel. Művészettörténeti esszé tárgya lehetne az a különbség, ami ugyanazon fémlapnak falhoz támasztott és falra függesztett, esetleg dobozba foglalt státusa között mutatkozik. Ebből is látszik, hogy a Megyik-féle „nagy elbeszélés" voltaképpen a határ körül forog. Képmás és tárgy, pozitív és negatív, érvényes és érvénytelen, anyagi és anyagtalan határát s az általa elválasztott tartományok felcserélhetőségét firtatja mérnöki precizitással és intellektuális kérlelhetetlenséggel ez a művészet. Megyik rendszere - pontosabban az, amit láttat belőle - nem struktív rendszer. A spirituális elemeket materializálja, a materiálisat szublimálja. Konstrukció-dekonstrukció, látszat és valóság filozófiai kétértelműségében határozza meg saját pozícióját, ami a legkevésbé sem tekinthető arkhimédészi pontnak. Többre becsüli a kételyt a bizonyosságnál. A projektív geometria objektív eszközeivel állítja a bizonytalant: cél és eszköz, kezdet és vég egyenértékűségét. Az általa alkalmazott vonal természete is kettős. Egyrészt szerkesztő-, vetítővonal (ami materializálható), másrészt határvonal (ami szublimálható). Matisse ollója anyagi és anyagi között húzott határt, Megyik szerkesztése anyagtalan és anyagi között teszi ugyanezt. Tulajdonképpen mindketten a két sík határán keletkező vonal eredeti természetét állítják vissza azzal, hogy a vonalat nem speciális alakú foltként értelmezik. Megyik számára az ezredforduló technikai forradalma azt is lehetővé tette, hogy még íróeszköze, a lézersugár is - hétköznapi értelemben - anyagtalan legyen. (Nélkülözze a tömeget.) Megyik eljárása a tömeg és a tömeg illúziójának kiküszöbölésével tökéletesen spiritualizálja a tárgyat. Ám nem valami képzeleti úton rekonstruálható, racionálisan dekódolható entitást állít ezzel a mű középpontjába. A szerkesztő-/dekonstruálóvonalak egy részét is elrejti. A demiurgosz teljes szuverenitásával dönt láthatóról és láthatatlanról. (Az is „ott van", ami nem látszik, sőt az határozza meg annak a helyét, ami látszik.) Mindezzel nemcsak a talányt, hanem a vonal poézisét is visszacsempészi a legsúlyosabb és legnehezebben megmunkálható anyagokból létrehozott műbe. De mi történik akkor, ha a tárgy és nem tárgy, anyag és űr határának értelmezésére vállalkozó mű kitör a múzeum biztonságos (és mesterséges életkörülményeket biztosító) inkubátorából? Ha léptékénél és a megrendelő óhajánál fogva artefaktumból objektummá válik? Ha kiterjedését egy be nem határolható természeti környezet és egy funkcionális építmény teszi egyértelművé, mint a debreceni egyetem kapuzata esetében? Az atektonikus felületen új rajzolat jelenik meg, az eddig a test szublimálásának eszközéül használt vonal megtestesül, tektonikus funkciót kap. Korcolt bordákként szolgálja a burkolat tartását és tagolását. Fordult a kocka. A rézből kalapált vonalháló légiesen konstruktív rajzot ír a dekonstruktív gondolat monumentális korpuszára.
Várkonyi György
Megyik János szobrai