Parászka Boróka
Két bűneset bonyolódik jelenleg a magyar médiában: a „késelő román kisfiú" ügye, valamint a Tánczos Gábor-ügy. Látszólag a két történet között semmi hasonlóság nincs: az első bűntettnek az elkövetője, a másodiknak pedig az áldozata gyerek. A két tragikus eseménysort pedig tíz év választja el egymástól. Mégis azt gondolom, nem véletlen, hogy ez a két történet most egyszerre foglalkoztatja a magyar nyilvánosságot immár hetek óta anélkül, hogy tulajdonképpen közelebb kerülne a feldolgozáshoz és a megértéshez.
Persze naivitás azt hinni, hogy azért van címlapon a két sztori, mert a cél a közös, nyilvános társadalmi feldolgozás. Ezek a történetek azért vannak a címlapon, mert folytatásos sorozatként jól eladható, jól mediatizálható mindennapi hiperreál horrortörténetek, amelyekben a személyiségi jogok védelme sem az áldozatokat, sem az elkövetőket nem illeti meg. (A romániai kisfiú azonosíthatóságát törvény védi. Nevét, lakhelyét, arcát életkora miatt sem lenne szabad publikussá tenni, azért nem, mert ez megnehezíti a rehabilitációját, további nevelését. Ennek ellenére a magyar médiában nemcsak az igazi és a „fedőnevét" ismerhettük meg, hanem állítólagos lakhelyét is. Ez utóbbi hamis hír volt ugyan, nem azon a roma telepen nőtt fel, amelyről az RTL Klub első fordulóban hírt adott, viszont a híradás tökéletesen megfelelt annak a célnak, hogy igazolja a romákkal szembeni negatív előítéleteket. Ez a kisfiú pedig biztos lehet benne, hogy bárhol és bármikor felismerik, rövidke múltjától aligha menekülhet.) A részvétlen kíváncsiság, nem pedig az empatikus odafigyelés működteti a médiát és a médiafogyasztót egyaránt. Ha úgy tetszik, tartalomgyártó és célközönsége ugyanúgy a gyermekgyilkosságokon hízik, és fel sem merül, hogy ez legalább annyira ijesztő és kétségbeejtő folyamat, mint amilyen rémisztő mindaz, ami az említett bűnesetek áldozataival és elkövetőivel történt. Saját foteljeinkben, saját tévékészülékeink előtt válunk cinkosokká.
A két eset annyiban közös, hogy mindkét esetben két síkon futott az események értelmezése és feldolgozása.
Az első sík a jól mediatizált (negatív) hőskultusz átgondolt felépítése. Mert ebből élünk. Mindkét esetben adva van egy elkövető, akiről a média lehámozta a reális életkörülményeket, sőt magát a tulajdonképpeni bűnesetet is. A magyar nyilvánosság fekete sztárjai lettek mindketten: az elsikkasztott történet nélkül maradt egy-egy jól beazonosítható név, egy-egy jól felismerhető arc, ami bármikor nézettséget, olvasót hozhat. Fotósok szaladtak az autó után, amellyel - végre - visszaküldték Romániába a kellemetlenné és veszélyessé vált gyereket. Fotósok szaladtak az őrző-védő cég luxusautója után, amikor Tánczos Gábort a börtönből hazaszállították. (A sajtó nem mulasztott el kitérni rá, hogy ugyanez a cég és ugyanez az autó szállította, mondjuk, Woody Allent is. Íme, negatív hősünk nagyon pozitív reklámértéke azonnal mérhető.) Pedig az események és a szereplők egyáltalán nem érdekmentes leegyszerűsítése, újrahasznosítása nem magától értetődik, és nem is elfogadható.
Mindkét eset gyermekek ellen elkövetett erőszakról szólt, de a magyar médiában ezeket az ügyeket érintően sem kapott elég figyelmet a gyermekek erőszakos bántalmazása, veszélyeztetettsége, nagyon kevés szó esett a gyerekjogokról, személyiségi jogokról, a családon belüli erőszakról stb. Mindkét ügy elkövetője maga is gyermek, illetve fiatal felnőttkorú: de a prevenció, az elkövetőnek járó segítség, korrekció, rehabilitáció, azaz az elszenvedett és elkövetett tragédiák egyetlen értelmes és elfogadható lezárási-feldolgozási módja - ellentétben a luxusautókkal, amelyekről kellő alapossággal hírt adtak - nem vita és beszéd témája. Csak az maradt ezekből a történetekből, ami kellőképpen eladható, ami érdekes, ami hátborzongató, ami olvasóbarát.
A második értelmezési szint a bürokratikus hárítás szintje, amelyen nem egyszerűen elsikkad a történet, hanem átíródik. Nem a bűnös és az áldozat, nem az őket körbevevő környezet története lesz, hanem üggyé válik, olyan üggyé, amellyel különböző ügyosztályok hivatottak foglalkozni. A ki hogyan döntött, ki mit írt alá, ki milyen igazolványt bocsátott ki vagy vont vissza ügye. Természetesen ebből a perspektívából teljesen más az események tétje. Az állandóan felmerülő kérdés az illetékesség kérdése, a hatáskör kérdése, a kompetencia kérdése. Ki és mikor léphet, pontosabban ki és mikor nem léphet azért, hogy beavatkozzon a tragédiába? Nem a felelősségről van szó, nem a személyes érintettségről. Ebből a perspektívából az események logikai sorrendje azt diktálja, hogy a hivatalok egymásra hárítsák a felelősséget, és a bürokratikus dominó maga alá temesse az áldozatokat és az elkövetőket egyaránt. Senki sem tudja igazán, hogy honnan jön és hova megy, hogy kicsoda a gyerekkorú késelő. Senki sem tudja igazán, kik voltak a körmendi gyerekgyilkosság szereplői, mit éltek át a bűneset előtt és után, és hogyan alakulhatott ki a tragédia. Ehhez a hely- és helyzetismerethez ki kéne lépni a hivatali keretekből, ehhez a történteket személyes figyelemmel, személyes közelségből kell követni. Erre azonban nincs mód, nincs igény. És mivel ebben a hárítási folyamatban egyre személytelenebbé, távolibbá válik az ügy, csökken a felelősség érzete és kényszere. Hetek-hónapok kérdése, hogy megszülessen a közös társadalmi felmentés retorikája a tehetetlen hivatalokról, akiknek a kompetenciája nem terjed a beavatkozásig, a körülményekől, amelyek nem teszik lehetővé az eredményesebb eljárást, kivizsgálást stb. Végeredményként pedig születik valamiféle közös, társadalmi látszattudás az eseményekről. A Tánczos-ügyben a figyelem szinte kizárólag csakis a bírói ítéletre összpontosít: lehetséges-e a perújrafelvétel, ha igen, milyen ügyvéddel, milyen taktikával, milyen módszerekkel? Eljárásjogi és nem gyerekvédelmi kérdésekről lesz ezentúl szó. És természetesen ügyvédekről, nyomozóirodákról, megbízásokról, exkluzív interjúkról, jól eladható beszámolókról. A hasonló tragédiák megelőzése, kiküszöbölése szóba sem kerül.
A „román kisfiúról" tudni lehet, hogy fiatal kora ellenére nem ezek az első bűntettei, hogy újra és újra megszökik. Beigazolódik a kezelhetetlensége, s így a magyar illetékes szervek tehetetlensége is elfogadhatóvá, megérthetővé válik. De ki tud bármit is arról, hogyan él egy 10-11 éves gyerek évekig az utcán? Milyen diszkriminációnak van kitéve egy romániai roma gyerek például a kisebbségi jogaiért oly vehemensen küzdő romániai magyar közösségen belül? (A konkrét esetben nagyon is éles magyar-cigány konfliktusokat élhetett meg az áldozat-elkövető, aki egy olyan magyarlakta városból származik - Gyergyószentmiklósról -, ahol a helyi romák gettóban tartása, elkülönítése önkormányzati szándék, ahol a romák önmagukat diszkriminálják, mert - joggal - fenyegetve érzik magukat.) Mit sem tudni arról, hogyan alakul a kelet-európai gyermekbűnözési hálózat, hogyan szippantja fel a szervezett bűnözés azokat a 6-7 éves gyerekeket, akiket semmiféle szociális háló nem véd, és akikből tökéletes utcai harcost lehet faragni néhány éven belül. A szervezett bűnözés nincs tekintettel az országhatárokra és az állampolgári jogokra és kötelességekre. (Ilyen értelemben komolyan veszi az Európai Unió bővítését, ellentétben azokkal a magyar szervekkel, akiknek a kompetenciája az országhatárnál megszűnik, és láthatólag zavarba jönnek attól, ha egy másik ország hasonló szerveivel kell együttműködést kezdeményezni.) A magyar intézményhálózat - legalábbis ebben az esetben - nem lát túl a határokon. Nem veszi észre azt, hogy a cél nem egy különlegesen elszánt fenegyerek kiebrudalása az országból. Szembe kellene nézni a ténnyel, hogy Magyarországot is elérte, amivel a nyugat-európai országok évek óta küzdenek: a gyerekbűnözés országhatárokon átnyúló hálózata. Szembe kellene nézni újra és újra azzal a ténnyel, hogy Magyarország az Európai Unión belül hol kezdődik és hol nem ér véget.
Ezek az ügyek a rájuk irányuló torz és egyre torzuló figyelemnek köszönhetően is egyedinek, speciálisnak tűnhetnek. Pedig azt jelzik, hogy elérkeztünk egy fordulóponthoz, amelyen végig kell gondolni, hogyan beszéltünk és gondolkoztunk mindeddig az intoleranciáról, a diszkriminációról, a társadalmi szolidaritásról és integrációról. A toleranciáról való beszéd Magyarországon mindeddig feltételezte, hogy megvan a kellő tudás és megvannak a kellő eszközök az intolerancia leleplezésére és felszámolására. Tudni véljük, hogy melyek a veszélyeztetett, kiszolgáltatott társadalmi csoportok, osztályok. Pontosan tudjuk, hogy hol kezdődik a diszkrimináció, a személyiségi jogok megsértése, és hogyan kezelhető a jogsértés. Talán a társadalmi szerkezetek átalakulásának vagy az európai integrációs folyamatok következményeként, talán a tágabb, globális folyamatoknak köszönhetően ezt a biztonságérzetet azonban fel kell függeszteni. A „román késelős kisfiú" esete bizonyítja, hogy a társadalmi érzékenység rég eltompult, a toleranciáról való beszéd elégtelen, az intolerancia és a diszkrimináció eredői, következményei változóban vannak.
A horrorfilm műfaji szabályai, feszültséglevezető és feszültségoldó funkciója egyértelmű. A társadalmi horror műfaji szabályai azonban még nem azok. Mint ahogyan nem vagyunk teljesen tisztában azokkal a társadalmi feszültségekkel és szorongásokkal sem, amelyek átrajzolják, meghamisítják a történeteinket, s amelyeket oly kedvvel nézünk mindenesti híradóinkban. Hogy aztán megkönnyebbülve zárjuk magunkra az ajtót, remélve, hogy mindez tőlünk oly megnyugtató távolságban van.