Végel László
Angolul jelent meg a szabadkai származású Dragan Klaic könyve, a Mobility of Imagination, amely megpróbál rendet tenni az utóbbi évek titokzatos rémtörténetekkel teli szenvedéstörténeti exjugoszláv dzsungelében. Hogyne, hiszen a kommunizmus üldözöttjének tekinti magát az is, akit a rendőr megbüntetett, mert szabálytalanul kelt át az úttesten. Egyedülálló eset Kelet-Európában, hogy a belügy azzal üldözte a saját funkcionáriusait, hogy kitüntette őket. Mellettük Milovan Djilasnak jó dolga volt, mert igaz, hogy az ötvenes években bebörtönözték, de a hatvanas, a hetvenes években, amikor az említett sanyargatások történtek, ő békésen írta rendszerbíráló könyveit a belgrádi Palmoticeva utcában. Nem kínozták a titokzatos belügyi kazamatákban, mint a mai, úgymond „áldozatokat". Legalábbis ő nem tesz említést ezekről az emlékirataiban. Könyveit nem adták ki, nem kapott rangos díjakat, s amikor megnyílt a lehetőség, hogy műveit kiadják, szóba sem hozta üldöztetésének történetét. Nem volt szándékában posztkommunista hageográfiát írni. Nem, hanem Titóról írt könyvet. Amikor elolvastam, megdöbbentem és csodálkoztam. Hogyan írhat ilyen tárgyilagosan arról az emberről, aki bebörtönözte?
Nem vitás, hogy az egykori Jugoszláviában is éber volt a pártállam, puhább, mint a többi keleti országban, kifinomultabb eszközökkel dolgozott, s ennek folytán talán eredményesebb is volt. Ezért talán a rémtörténetek helyett érdemes lenne leírni azt a belső lelki folyamatot, amelynek következtében eltompult a szabadság iránti érzék. Ez az igazi kérdés.
Klaicot nem érdeklik a banalizált és valamiképpen lejáratott posztkommunista hagiográfiák, hanem egy másik, valójában új jelenségre hívja fel a figyelmet. A kilencvenes években a volt Jugoszlávia területén nagyon érdekes fordulat következett be: elkezdődött az önkéntes értelmiségi exodus. Ennek nem mindig az üldöztetés volt az okozója, az utóbbi években pedig nehezen lehetne ilyesmit kimutatni. Nem kizárólag politikai exodusról van szó, hanem szellemiről, hiszen az eltávozott írók és értelmiségiek gyakran tartózkodtak otthon, aktívan részt vettek a kulturális életben, könyveiket a hazai kiadók adták ki, a napi sajtóban, a folyóiratokban pedig nagyon éles és polemikus írásokat közöltek. Főleg a szerb írók esetében érvényes ez, de a horvátok vagy a bosnyákok között sem ritka jelenség.
Szaporodik azoknak az íróknak a száma, akiknek két hazájuk van. Gondolok itt olyan rangos nevekre, mint a szerb Bora Cosic, a horvát Slavenka Drakulic vagy a bosnyák Dzevad Karahasan. De közéjük sorolható a horvát Dubravka Ugre¼ic, aki az előbbiektől eltérően nem sorolja magát a nemzeti irodalomba, hanem posztnacionális írónak nevezi magát. A fiatalabbak között pedig előfordul, hogy nyelvet cserélnek, de továbbra is ragaszkodnak eredendő nemzeti mivoltukhoz. Ilija Trojanow Németországban él és németül ír, de bolgár írónak nevezi magát. Sa¼a Stani¼ic ugyancsak németül ír, de bosnyák írónak vallja magát. Ezek a példák már ellentmondanak az irodalmi kánonoknak, és posztmodern zűrzavarhoz vezetnek.
Hogy mi születik ebből a zűrzavarból, azt nehéz megjósolni. Bizonyos, hogy a területiség elve többé nem olyan fontos, és a közeljövőben majd kiderül, hogy milyen következményekkel jár az identitások megkettőzése. Nyugat-Európában sokszor találkoztam ehhez hasonlóval. Tudok német írókról, akik Olaszországban vagy Hollandiában élnek, s csak ügyes-bajos dolgaikat elintézni utaznak haza. Orosz vagy lengyel írók Berlinbe költöznek át. Eszükbe sem jut, hogy menekülteknek vagy üldözötteknek nevezzék magukat, hiszen az orosz vagy a lengyel irodalmi élet aktív részesei, és nem szándékoznak feladni irodalmi hazájukat. Exilium nincs, mondják, és igyekeznek mindkét hazában szellemileg jelen lenni.
A magyar kultúrában azonban - minő paradoxon! - a területiség elve szent. Vagy Budapesten él az író, vagy a Seholban.
Dragan Klaic könyvénél maradva azonban felötlik bennem a kérdés, hogy az egypártrendszer idején miért maradtak az írók, a művészek, az értelmiségiek az országban. A jugoszláv polgárok világútlevéllel rendelkeztek, mérnökök, orvosok, tudósok, neves szakemberek felfedezték a két haza elvét, a szellemi elit azonban maradt a helyén. Mi az oka ennek?
Ezen töprengek, miközben könyveimet csomagolom.
Bora Cosictyal találkoztam, aki a napokban érkezett Belgrádból, ahol bemutatták a Családom szerepe a világforradalomban című regényének színpadra alkalmazott változatát. A német újságokban rendszeresen jelennek meg a cikkei, s beleszól az ottani életbe, de ugyanúgy aktív a belgrádi színtéren is. Baljós hírekről számol be. Háború nem lesz, mondja, de a légkör szellemileg elviselhetetlen. A szerb prózairodalom klasszikusának számító 76 éves író a napokban közölt vitriolos belgrádi interjúiban, cikkeiben cseppet sem kíméletes Szerbiával szemben. Az Utazás Alaszkában című legutóbbi könyvében újra bejárta a volt Jugoszlávia városait, és leírta, hogy az egész térség egyre provinciálisabb. Most pedig arról beszél, hogy Belgrádban a kövek, a fák, a madarak is Koszovóról énekelnek, Szerbiában pedig soha nem tapasztalt nemzeti egység jött létre.
Ugyanezt állította a fiatalabb szerb prózaíró-nemzedék egyik legmarkánsabb képviselője, Vladimir Arsenijevic is, akivel egy-egy irodalmi esten együtt léptem fel Hamburgban és Münchenben és Németország más városaiban. Erről az eseményről a németországi, a szerbiai, a horvátországi, a szerbiai, albániai, bulgáriai kulturális honlapok, újságok hírt adtak, kommentálták, a blogokban vitáztak róla, a magyarországiak azonban nem. Hiába volt magyar író is közöttük, ez nem számított. Miért, töprengek magamban. Nem a rossz szándék folytán, inkább arról lehet szó, hogy a magyarországi szellemi életben Budapesten kívül nincs élet. A magyar szemhatár szűk. Igazat adok annak a néhány fiatalabb magyarországi írónak, akik ezekben az években eldöntötték, hogy a vidékről felköltöznek Budapestre. Aki nem él Budapesten, mondták, az eleve vesztes. Magyarország kis ország, nagy fővárossal, amely igazi európai nagyváros lett. Ez nagy erény és esély, de nagy veszély is, mert félő, hogy behatárolja az egész magyar szemhatárt.
A kilencvenes években mintaszerű magyar rendszerváltás mágnesként vonzotta a régiót, Magyarországnak soha nem volt a környező országokban nagyobb tekintélye, mint akkor. Budapest olyan volt, mint egy kelet-közép-európai világítótorony, de sajnos, mégis Magyar Nárcisz maradt. Veszített a kisugárzó erejéből, mert nem tudott vele élni.
Egy kis ország nagy fővárosában önkéntelenül is egy erősen központosító értékrendű és szellemiségű kultúra születik. A mai világban Budapest arra a baudelaire-i albatroszra hasonlít, akit gyönyörű szárnyai akadályoznak a járásban. Bizonyára ez akadályozta Budapestet, hogy a „régió Berlinje" legyen, s nincs esélye, hogy felvegye a versenyt például Béccsel. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, akkor - mindenekelőtt a magyar kisebbségeknek köszönve - a magyar kultúrának jó feltételei voltak, hiszen a kisebbségek egy olyan tudástőkét képviselnek, melynek köszönve a magyar szellemi élet gazdagabb lehetne, s közben kirajzolódhatott volna a magyar heterokozmosz. A saját belső változatosságának köszönve érzékelhette volna a régió változatosságát, ami által vonzerőt képviselt volna. Budapest ugyanúgy „második otthona" lehetett volna a régió értelmiségijének, mint Berlin vagy Bécs, aminek köszönve növekedett volna a magyar kultúra, a magyar nemzet tekintélye.
Nem ez történt. Kiderült, hogy a heterokozmosz elve és a centralizmus elve nem fér meg egymás mellett. Szemünket rajongva Berlinre vagy Párizsra vetjük, ám saját világunkban és a saját térségünkben nem érzékeljük azt a sokféleséget, amit az említett európai nagyvárosok képviselnek. Kedveljük a sokszínű berlini világot, de ismerjük-e a sokszínű magyar világot és annak környezetét?
Mindez kiderül a magyar kisebbségi írók elvándorlásából is, ami lelkileg és kulturálisan igazolható. Vannak, akik egyszerűen nem tudják elviselni a mindennapi kisebbségi életet, ami nemcsak érthető, hanem mélységesen emberi is. Eközben természetesen megfogalmazódnak a szokásos kisebbségi hagiográfiák. Ha mai műszóval akarnám kifejezni magam, megszületik a posztexiliumi állapot. Budapesten lassanként létrejönnek a „kisebbségi skanzenek", főleg az erdélyi és a vajdasági. Miért ne, ez is egy színfolt egy európai nagyváros szellemi életében. Ezeknek a skanzenoknak a szereplői megható módon őrzik a szülőföld emlékeit és élményeit, de a kapcsolat többé nem olyan, mint ahogy Bora Cosic esetében leírtam. Hiányzik belőle az aktív jelenlét mozzanata. Az elvándoroltak időnként hazatérnek, szerepelnek egy-egy irodalmi esten, megőrződnek a régi baráti kapcsolatok, s elevenek a régi személyes ellenszenvek, emellett jelen van egy tiszteletre méltó nosztalgia is. Csak éppen a „két haza" világa hiányzik belőle. A magyar kultúra egyik nagy paradoxonja ez, hiszen a feltételek adva vannak, majdhogynem szükségszerűnek tűnik, de mégsem fogalmazódik meg.
Az okokon tűnődve arra a következtetésre jutottam, hogy ez szükségszerű következménye annak a ténynek, hogy a kisebbségből Budapestre csak egyirányú utcák vezetnek. Csak odafelé van út, visszafelé már nincs. Eszembe jutnak a német írók, akik éveken át más országban élnek. Vajon elképzelhető-e, hogy egy író, aki évtizedeken át Budapesten élt, egy napon eldöntse, hogy néhány évet Pozsonyban, Kolozsvárott vagy netán Újvidéken éljen?
Ez azért is érdekes, mert az utóbbi években a közéletben sok szó esik a magyar-magyar viszonyról, s színre léptek a kérdés „szakpolitikusai" is. A kisebbségi politikusok néha az unalomig boncolgatják a kérdést, és állandóan javítani akarnak rajta. Ez a dolguk, mi mást tegyenek. A nemzeti irányultságú értelmiségiek gondterhelten ismételgetik, hogy az anyaország bűnös módon megfeledkezett a kisebbségekről. De senki sem dönt úgy, hogy átköltözik Kolozsvárra, amiről egykoron Németh László töprengett, vagy Újvidékre, amiről nem töprengett senki, csak a magyarországi belpolitikai viszályokat szítja. Ebből kiderül, hogy Magyarország be van zárva saját belpolitikai ellentmondásaiba. Napi politika lesz egy nagy kulturális kérdésből.
Ezzel kapcsolatban Brecht drámája jut eszembe, a Kaukázusi krétakör, amelyben a gyermeket Acdak bíró annak az asszonynak ítéli, akinek nincs szíve erőnek erejével, a karját kitépve magához ragadni a körből. Ma ilyen bíró nincs, s ha lenne is, senki sem hallgatna rá.