Dalos György
Berlin, 2008. január 14.
Holnap egy bolgár történésszel találkozom. Nincs ebben semmi különös, írok valamiről, ami Bulgáriához is kapcsolódik, és szükségem van a szakmai tanácsára. Inkább a mellékkörülmények különösek. A randevút drótpostán, majd közvetítő segítségével beszéltük meg, mert az illető az utóbbi időben nem szívesen veszi fel a telefonkészüléket. Van rá oka: sorra érik a fenyegető és gyalázkodó hívások. Nemrégiben tanulmányt tett közzé hazája sajtójában egy kétségkívül kényes nemzeti problémáról, s nem osztotta a hagyományos felfogást. Hadd ne adjam ki az ellenségnek, annyit teszek még hozzá: a téma 19. századi. Holnap tehát ellopakodom a közeli kávéházig, majd mielőtt beosonnék, alaposan körülnézek, nincs-e „kíséretem", azután kezemben a megbeszélt ismertetőjellel odalépek az asztalhoz. Végre egy kis mozgalmi romantika! Olyan lesz, mint a régi szép illegális időkben, amikor teljes hangerőre kapcsolt rádió mellett adtuk elő mondandónkat, s álmodoztunk a boldog jövőről meg persze - hiú állat az ember! - arról is, hogy a hálás utókor dalba fonja hősiességünket. (Lásd „Ott, ahol bújva tértek az útra, / már nekünk nyílik a rét...")
Hadd hevenyésszem ide orosz eredetiből legfrissebb olvasmányomat: „Ó szent és hatalmas honunk, Oroszország, / Ó nagy Oroszország, édes hazánk! / Erős akarattal felépíti sorsát, / Mely dicsteljes fényét sugározza ránk! / Szálljon szabad hazánk / dicsőség fénye rád, / Testvéri népeknek tartós frigye..."/ Ugye, ismerős? A fenségesen hömpölygő dallamot valaha egészen más költemény körítette, amely már Sztalin és Brezsnyev között is módosul, ám az új változat szerzője mintegy intarziaként, talán korfestő vendégszövegként itt-ott meghagyott valamit Szergej Mihalkov 1944-es keltezésű verséből. Azt ugyan nem vehette bele, hogy „utunk a nagy Lenin mutatta nekünk", de más, leleményes megoldást talált: „Istentől megvédett édes hazánk". A megszüntetve megőrzött Gimn Szovjetszkovo Szojuza a Putyin-éra jelképszerű vívmánya. A szöveg átalakul, a melódia marad.
Az első számú ének gyakran megsínyli a politikai változásokat. Legutóbb Nepálban történt himnuszváltás. 2006 decemberéig az állami fohász e szavakkal kezdődött: „Shri mân gumbhira nepâli prachanda pratâpi bhupati / Shri pânch sarkâr mahârâjâdhirâja sadâ rahos unati". Még a nepáliul mit sem sejtő olvasó is megértheti, hogy a második sorban szereplő maharadzsát a köztársaság kikiáltása után nem lehetett megtartani - a boldogtalan kis országnak 2007 áprilisa óta új, lírai hangvételű himnusza van „Virágok százai" kezdősorral.
Bonyolultabb a helyzet Spanyolországban, ahol az eredetileg csak zeneként elismert „királyi induló" szövegére kiírt pályázat díjnyertes dala, a „Viva Espagna!" erősen megosztja a közvéleményt. A nemzetre rárontó baloldalnak főleg a cím nem tetszik, a „spanyol emberek" egy része viszont azt kifogásolja, hogy a szövegben van ugyan hermandad, libertad, sőt democracia is, csak éppen a király hiányzik belőle, ami azért egy monarchiában kínos. Márpedig ha igaz, Placido Domingo már be is tanulta a himnuszt, s a premier színhelyén, a madridi kongresszusi palotában minden jegy elkelt.
Mi, magyarok higgadt fölénnyel tekintünk ezekre a himnuszgondokra. Nekünk nincs mit változtatni Kölcsey örökszép sorain: a balsors mindig aktuális.
Nekem azért van jobb szlovák-magyar történetem is, mint ez a Szvatopluk-ügy. A kilencvenes évek végén Pozsonyból tartottam Pest felé, és hogy, hogy nem, véletlenül az olcsóbb jegyet vettem meg, márpedig a vonat a hosszabb útvonalon, Győrön keresztül közlekedett. A szlovák kalauz kitűnően beszélte nyelvünket, és barátságosan figyelmeztetett, hogy a magyar kolléga esetleg érvénytelenítheti a jegyemet, bár különben rendes ember és könnyű lesz vele szót érteni. Rajkánál váltották egymást.
A magyar kalauz szintén barátságosan értésemre adta, hogy pótjegyet kell váltanom. Kis zsebkomputerén hosszan számítgatta az árkülönbséget, előbb koronában, majd forintban, kiállította a pótjegyet: négyezer-kettőszázharmincnégy forint, mondta, majd hamiskás mosollyal hozzáfűzte: - Tudja mit, uram? Adjon nekem háromezer forintot, és hagyjuk ki ebből a dologból az államot.
Szvatopluk kapcsán valami ilyesmiben kellene egyezségre jutnunk.
Apropó, intarzia, vendégszöveg. Arany János a Buda halálában ekként beszélteti Etelét: „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak! Ihol én, ihol én, pörölyje világnak!" Lábjegyzetében visszautal a latin nyelvű szövegforrásra: „Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!" Egészen elképedtem, amikor diákkoromban Gáldi László Ismerjük meg a versformákat című könyvéből megtudtam, hogy Arany a latin időmértékes sort beépítette a népi tizenkettesbe. A magyar szövegben, mint egy fiók, kinyitható a római krónikás változata: „Csillag esik, föld reng: ihol én pörölyje világnak!" Nagyjából ugyanígy illeszkednek a Toldiba a bújtatott Ilosvay-idézetek.
Azt hiszem, Illyés Gyulát alighanem a Buda halála ihlette meg, amikor száz évvel később Menedék című öregkori versében, stílszerűen szólva az ő Őszikék-ciklusában hasonló technikát alkalmazott: a hitveséhez szóló költeménybe mintegy belefoglalta Tibullus elégiáját, ráadásul a latin eredetit, amelynek klasszikus versmértékét hozzátördelte a maga jambusaihoz: „(...) tudjam, - halld a szép régi verset: / te spectem suprema mihi / cum venerit hora - »utolsó / órám, ha majd távozni hí: / szememet tereád emelnem« / és - te teneam moriens / deficiente manu - »téged / fogjon hanyatló kezem.« Te ments!"
Így is lehet beszélgetni Kelet-Európában.