Békés Pál
Ritkán vetődik a magamfajta Kínába. A meghívás és az indulás közötti hónap folyamatos úti lázában fűnek-fának újságoltam, hogy mi vár rám, holott fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám. A család és az ismerősök ájuldoztak: Kína?! Egy jóakaróm lelkesedett; öregem, ha ott egy kisvárosi zugfolyóirat lefordít tőled valamit, az félmillió olvasó! Egy rosszakaróm savanyúan jósolt: ne is álmodd, hogy megúszod hasmenés nélkül, minimum egy hét, ki se jössz a szállodából, és örülj, ha pottyantós a klotyó, az legalább nem fertőz - mondd, hogy én mondtam. Ernő, volt osztálytársam, aki vállalkozó, felhívta a figyelmem, nehogy üzleteljek a kínaiakkal, eszembe se jusson (a fejemet ráztam, nem, eszembe se jut, de ő csak darálta a magáét), a múltkor, amikor körtepálinkagyárat gründolt Tiencsin mellett, hamisították a körtét, a címkét, az üveget és a zárjegyet is, szóval nézzek a körmükre alaposan, be ne dőljek, bármit mondanak. Megígértem neki, hogy a körmükre nézek alaposan, és megnyugtattam: úgysem értem, bármit mondanak.
Delegácija. Mint régente, amikor íróküldöttségek látogattak a baráti országokba, hogy tapasztalatokat szerezzenek arról, vajon a béketábor különb s különb tájain miként is áll a szocializmus építése. Nos, a szocializmus építése valóban állt. Ám a delegáciják jöttek-mentek rendületlenül, és hozták a híreket: áll, igen, áll nagyon. Akkoriban én még jelentéktelen íróaprólék voltam, fel sem merült, hogy bekerüljek egy ilyen küldöttségbe, és nem is kívánkoztam - másként képzeltem az utazást. Ám a rendszer végjátékának zavaros pillanataiban váratlanul kétszer egymás után is felkínáltak egy-egy ilyen lehetőséget, és én éltem vele. Az eredetileg kijelölt neves, éltes és talán kevésbé kalandvágyó írótársaknak már valahogy nem akaródzott utazni a változó körülmények között. Nekik talán állást kellett volna foglalniuk, én azonban megengedhettem magamnak, hogy csak úgy pislogjak a kényes helyzetben, a már egyáltalán nem baráti Magyarország képviseletében a már nem egészen létező, szerteszakadozó Szovjetunióban, a vitatott hovatartozású Krímben, majd a már nem egészen létező, bomladozó Jugoszláviában, a rohamléptekkel függetlenedő Szlovéniában.
És most hirtelen a semmiből: delegácija. A meghívó a Kínai Írószövetség. Igen jó társaság: Tóth Krisztina, Egressy Zoltán, Spiró György.
Vajon miként áll a szocializmus építése? Esetleg... halad?
Nagy ország, messze van, sokan lakják. Persze, persze. De hogy ekkora és ennyire és ennyien?! Kultúrsokk. Olyasféle, mint amikor először léptem amerikai földre. Annál is súlyosabb; Amerika mégiscsak Európa elfajzott gyermeke, és ott legalább nem éreztem magam analfabétának. És nem csupán azért, mert a kínai írásjelekre csupán annyit mondhatok: ez nekem kínai. Éppilyen megfejthetetlenek a gesztusok, a mosolyok, a fintorok. Felfoghatatlan a nagyságrend, a tempó, beláthatatlan a tér és mélységesen mély a múltnak kútja, és értelmezhetetlenek a kulturális kódok - nincs kulcs szinte semmihez.
A Pekingi Népi Egyetem egyik előadótermében kerültünk terítékre, a Spiró, az Egressy, a Tóth Kriszta meg én - előreküldött, majd kínaira fordított írásainkat olvasták fel a szépszámú közönség előtt (ha e szelíden semleges fordulat egyáltalán értelmezhető az egymilliárd-háromszázmilliós országban). A hosszabb-rövidebb novellákat összeollózták, az egyes részletek előtt nem hangzott el az író neve, a jelenlévő szerzők nem individuumként, hanem együttesként, en bloc képviselték a kortárs magyar irodalmat. Fogalmunk sem volt, hogy az egyes prózaelemek kihez tartoznak, egyedül Egressy Zoli szövege volt elkülöníthető, mert színdarabjának jelenetét két színész prezentálta a pódiumon. A közönségnek esélye sem volt arra, hogy azonosítsa, melyik szöveg kié, és fogalmunk sem volt róla, érdekli-e őket egyáltalán, amiként arról sem, hogy az alkalmanként földerengő derű kinek-minek szól, és hogy a csend a megilletődöttség vagy az unalom jele. Nemcsak a nyelvhez, a közönséghez sem volt kulcs, reakcióik éppoly enigmatikusak maradtak, mint írásjeleik. Csak az biztos, hogy a prózarészletek közötti rövid szünetekben Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György zongorázott, az est végén nagy tapsot kaptunk, ám az rejtve maradt, hogy a tenyerek ütögetése a valódi tetszés jele, az egzotikumnak szóló ámulat vagy rituális rutin.
Benyomások, töredékek, a nyilvánvalóan reménytelen igyekezet, hogy valamit megsejtsek az egészből - nem is erőltettem. A delegácijának kijáró jól szervezett turistaprogramokon felvillan a négyezer éves múlt egy-egy ékköve: a kínai univerzum középpontjának nevezett Tiltott Város, a mezőségnyi Tienanmen tér, közepén a minden bankjegyről reánk tekintő Mao mauzóleumával, amely nyilvánvalóan a moszkvai Lenin-mauzóleumra hajaz, de persze nagyobb, a légies Ég Temploma, a Peking körüli hegygerinceket végigtarajozó Nagy Fal városperemig sárkánykígyózó szakasza....
A belvárosi szálloda - nem merném megsaccolni, hogy egy hivatalosan 16 milliós, valójában ennél jóval népesebb városnak pontosan mekkora a belvárosa, és annak melyik szegletében lakunk - hátsó frontjánál csöndes utcák. Este séta idegenvezető és segítő tájolás nélkül, a mellékutcák biztonságosnak és tisztának látszanak, noha minden szűkös és zsúfolt - földszintes vidék. Az utca két oldalán többnyire ablaktalan, szürke falak meg egy-egy aprócska bolt, a falakon nyíló pagodatetős kapukon beóvakodva belső udvarok, azokon pedig átláthatatlanul kanyargó ösvények vezetnek az összevissza zsúfolódó tenyérnyi bódék, házikók, vityillók között, melyek egy-egy család lakhelyéül szolgálnak. Úgynevezett hutongban, hagyományos pekingi lakókörzetben járunk. A hutongot - talán az ennél elegánsabb változatot - a turista-látnivalók közt is felsorolja az útikönyv; fontos couleur locale-elem, nézze, aki még tudja, tessék sietni, mert hamarosan csak hírmondója marad. Az évszázadok óta földszintes Pekinget letarolják a földgyaluk, az urbanizációs robbanás felhőkarcolókat lök a magasba, a sztenderd a negyven-ötven emeletes lakóház - épülnek százával, ameddig a szem ellát. De most még él a hutong, és amíg él, korszerűsödik - főutcáján százméterenként újszerű nyersbeton épületek, tiszták, neonfényesek, két ajtó, fölöttük egy-egy kínai jel, és az olimpiai készülődés lendületében odakerült angol felirat: Men, Women. Aludni készülő helyi lakosok érkeznek pongyolában és pizsamában a csatornázatlan belső udvarokról a nyilvános közvécére. Az utcán ruha szárad, mert odabent nincs hely teregetni, vállfákról lóg az ing és a gatya az utcai villanyoszlopba vert szögekről. A vegyesboltocska előtt kempingszéken kucorog a szatócs a hidegben. A galvanizáló-műhelyben apa ül a fiával a mennyezetig tornyozott foszlott autógumi-torony tövében, a férfi kezében könyv, a gyerek ölében rajztábla, azon füzet, az egyik diktál, a másik ír - talán házi feladat. A szabó az utcára nyíló bolt ablakában húzza-vonja a gőzvasalót a félkész nadrágon, az üzlethelyiséget kartonfüggöny osztja ketté, itt a műhely, ott a lakás: egy ágy, egy feleség, egy csecsemő, egy tévé.
A szálloda előtti sugárúton folyamatos a dugó, amiként az öt körgyűrűn is, most épül a hatodik, kétszer nyolc sáv, az olimpiára kész. A világ valamennyi autómárkája ott szlalomozik a főúton, kínai gyártmányú Ford, Volkswagen, Renault, Toyota. A levegő máris mérgező, pedig csak a minap indult diadalútjára a saját fejlesztésű autó; nyakunkon a Cherry. Kicsi, ronda, törékeny, olcsó. Azt mondják róla, ócska koppintás, életveszélyes vacak; a kínaiak csak a csúcsminőség halvány másolására képesek. A szöveg szóról szóra ugyanaz, amit huszonöt éve a japán autókról terjesztettek az amerikaiak. Mielőtt autóiparukat kiütötte a Honda, Mazda, Suzuki, Toyota. Most a japánok hírelik az új versenytársról ugyanezt. Ám a Mennyei Birodalomnak vélhetőleg nem lesz szüksége negyed századra, hogy elérje azt, amit a felkelő nap országa.
Alig néhány napot töltöttünk Pekingben, érkezésünk estéjén emeletmagas palánk övezte a szálló mellett épülő kerületi bíróság új épületét, távozásunk délelőttjén a palánknak nyoma sem volt, és az utolsó szegletkőig elkészült az üvegfalú palotát övező széles járda, az impozáns autófelhajtó, és éppen helyükre emelték a közpark méretes bokrait.
A lélegezhetetlen levegőben fékezhetetlen robogás. A kínai tudatban Kína a világ közepe, a kultúra centruma, innen az ország elnevezése: Középső Birodalom. Négyezer éves történetüket tekintve tulajdonképpen jelentéktelen, alig pár száz éves szünet után most újra el kívánják foglalni az őket megillető helyet: az élre törnek. Hogy hol tartanak, arról a világ az idei nyári olimpián és a két év múlva esedékes sanghaji világkiállításon győződhet meg. Lesz nagy ámulás, rémülettel vegyes.
A szálloda mögött két utcával a helyi kórház. Az indulást követő hatodik napon kerestem fel - nem éppen önszántamból. A rosszakaróm lehet a háttérben - bevált a jövendölés, csak éppen fordítva. Akkor már hatodik napja hiába ingerkedtek velem a szálloda minden nemzetközi szabványnak megfelelő mellékhelyiségei, a szomszédos hutong közösségi élményt ígérő nyilvános közvécéiről nem is beszélve. Megszégyenítően apró probléma egy ekkora nagy ország ekkora nagy fővárosában. Nekem elég volt mégis. Miután több hagyományos szer és módszer is csődöt mondott, s a helyzet már-már válságosra fordult, tolmácsunk, az egykoron magyarországi bölcsészképzésben részesült Gu úr elkísért a közeli kórház járóbeteg-rendelésére. A 6. nap a 6. számú pekingi közkórházban... aggódtam.
Első lépésként befizettem a vizitdíjat. Érdeklődtem, mikor vezették be. Gu úr nem értette a kérdést. Tulajdonképpen én sem értettem saját kérdésemet, csak úgy kiszaladt. Dinasztiák jöttek-mentek, császárok, hadurak, elnökök, pártok - a kommunisták kis híján ötven éve regnálnak -, de egy se bírta mondani, hogy az egészség ingyenes.
A végtelen folyosón megszámlálhatatlan ablak, mögöttük fityulás adminisztrátorok számítógéppel. Gu úr leírja a nevemet kínaiul - két karakter. Benyújtja az ablakon. Az adminisztrátor előtt a képernyő, és az ismerős 101 billentyűs klaviatúra. Ezzel varázsolja a kijelzőre a több ezer jelből álló karakterkészletet - kicsit gyorsabban írnak, mint mi. Talány. Kérdem Gu urat, mi a trükk. Vállat von: hosszú volna elmagyarázni. Volt egy probléma, és megoldották - ennyi. A tizenkét gombos mobillal éppilyen sebesen küldik a több ezer karakternyi készletből összeállított esemest. Még kevesebb gomb, még nagyobb probléma. De meg lett oldva az is.
Kezemben csinos kis füzet, a címlapon vélhetően a nevem - személyre szóló okmány és kórlap. Benne vagyok a rendszerben.
A vasúti váróteremre emlékeztető előcsarnokban több száz beteg. Hosszú lócák, kopott, olajzöld falak - akár a karcagi ispotály 1970-ben. Egy diszpécser kiáltja a neveket, Gu úr türelemre int, várunk egy kicsit, ha fél órán belül szólítanak, minden rendben, ha nem, akkor talán csak holnap kerülünk sorra, de azt ő nem engedheti és akkor akcióba lép.
Várunk. Gu úr elmondja, hogy jártas az egészségügyben, a lánya orvos a japán kórházban, ami egyáltalán nem japán, csak a neve, úgy hívják Japán-Kínai Barátság, ami persze nem létezik, sőt pont fordítva, ám egy alkalommal itt járt egy küldöttség a szigetországból, emléket kívántak állítani a látogatásnak, és elneveztek az elvi szándékról egy egészségügyi intézményt. Egyébként igen rendes kórház.
Várunk. Gu úr elmondja, hogy Kína rengeteget tanul Európától és Amerikától, átvesznek minden használható ötletet, például most már van sürgősségi ellátás is. Eddig nem volt, de most ígéretesen fejlődik. Nemrég járt Sanghajban, ott mesélték, hogy már 300 mentőautó szolgál a városban, igaz, húszmillió lakosra ez nem sok, különösen hogy az autósok nem húzódnak félre a szirénaszó hallatán, mert még nem tudják, mi az, de amúgy sem volna hova félrehúzódni, a sanghaji utak sokkal zsúfoltabbak, mint a pekingiek, így azután a mentőautók együtt rostokolnak a dugóban a többiekkel. Mégis nagy előrelépés, mert Kínában azelőtt soha nem ígérték senkinek, hogy ha rosszul lesz az utcán, akkor elszállítják és megmentik. Aki rosszul lesz, elmegy a kórházba saját lábon, vagy viszi a család, és ha már ott van, akkor mindent megtesznek érte. Ha nem jut el a kórházba, valószínűleg amúgy is menthetetlen. Ez a szállítósdi külföldi ötlet. Nem rossz, van benne ráció, mondja.
Nem várunk tovább. Gu úr úgy érzi, elég, elérkezett a sürgősségi ellátás ideje. A törékeny, alacsony, hetven körüli férfi meghökkentő fürgeséggel veti magát harcba. Karon ragad, magával vonszol, érvel, hadar, utasít, igazolványokat lenget, az adu valószínűleg az, hogy külföldit kísér - azt mégsem mondhatja, hogy engedjenek, gyerekkel vagyok, vigyázzanak, tojás van a táskámban -, elvonszol a tiltakozó, majd engedelmeskedő diszpécser mellett, kígyózunk a tömegben, sorokat hagyunk el a váróteremből induló hosszú folyosón, amelyről függönnyel elválasztott szobácskák nyílnak; betuszkol az egyikbe. Odabent vizsgáló. Fiatal orvosnő, szapora bólogatással hallgatja Gu úr sietős magyarázatát, mely valószínűleg nem a problémámra, hanem kiemelt státusomra vonatkozik: hivatalos vendég Európából.
Gyors, szakszerű orvosi vizsgálat következik: nem jobb és nem rosszabb az itthoni háziorvosi vizsgálatnál - kopogtatás, hallgatódzás, tapintás, rutinkérdések: mit, mióta és mióta nem -, Gu úr alázatosan fordít. A doktornő mindent rögzít a formás könyvecskében, végezetül elém tolja, mintha buzdítana, hogy ellenőrizzem, helyesen rögzítette-e az elmondottakat. Nézem a kínai jeleket, és bólogatok - így volt szóról szóra. (A könyvet hazahoztam, a medicinális problémáim iratait gyűjtő dossziéban őrzöm, és a baj múltán emelt fővel jelenthetem: rendelkezem egy székrekedés teljes kínai dokumentációjával - anamnézis, diagnózis, prognózis -, és ha úgy alakul, bármikor visszatérhetek orvosomhoz a pekingi 6. számú közkórházba.)
Két receptet kaptam. Az egyik kínai szer, a másik nyugati. A kórház földszintjén lévő tágas patika egyik falánál végeláthatatlan polcrendszer, a pult mögött fehér köpenyes gyógyszerészek. Szemközt, a másik falnál ugyanilyen polcrendszer ugyanilyen patikusokkal - mintha ikrek volnának, egymás tükörképei. Ám az egyik oldal nyugati szereket árul, a másik a kínai orvoslás kellékeit. Két sor, két kassza, két elszámolás, egymással szemben álló, egymást kiegészítő, ám nem vegyülő gyógyvilágok egy fedél alatt.
Az egyik szer zöld kapszula - étkezés után sok vízzel -, a másik ősi helyi eszköz, tenyérnyi szerkezet. Gu úr azt mondja, öngyógyító készség, tanulmányozzam, kövessem a használati utasítást, amelyet apró ábrák sora egészíti ki - analfabétáknak készült. Meg fogom érteni. Alkalmazás után maradjak a szobámban, ha jót akarok.
A következő órákat nem részletezem. A szerkezetet tanulmányoztam és alkalmaztam. És látám, hogy jó. A nagy pekingi önbeöntés sikerrel járt, és amikor másnap reggel elhagyhattam a szállodai szobát, gratulált nekem az egész delegácija, a Spiró, az Egressy meg a Tóth Kriszta, és Gu úr a vállamat veregette - úgy éreztem magam, mint a győztes csatából megtérő hadvezér.
Kora délután repülőre szálltunk, elhagytuk Pekinget, melynek neve annyit tesz: Északi Főváros, és felszálltunk Hszian felé, amit úgy fordítanak: Nyugati Béke. Derűs várakozással szívemben szálltam a Nyugati Béke felé, és közben sorra vettem, mely istenek és mely pártok egyesült áldását kérem Gu úrra és a pekingi 6. számú közkórházra. Remélem, nem hagytam ki egyet sem. Ámen.