Hegyi Gyula
Gyermekkorom óta számtalanszor hallottam, hogy az indiai városok utcáin háborítatlanul kószálnak a szent tehenek. De más dolog egzotikus meseként hallani róla, és más a szállásomról a Main Bazaar utcába kilépve szembetalálkozni a kapu előtt tanyázó, valószínűtlenül sovány tehénkével. Az ember óhatatlanul is antropomorfizálja az állatokat, s az első gondolatom az volt, vajon tudja-e ez a tehén, hogy a hinduk szent állatnak tartják. Ha egy derék magyar szürke marhát tennének ki Delhi bazársorába, mennyi idő alatt tanulna meg úgy viselkedni, mint az ottani tehenek? S egy indiai „szent tehén" hogyan fogadná a sorsát a hortobágyi pusztán, esetleg egy magyar parasztgazdánál, haszonállatként? Vagy a „multikulturalitás" is reménytelenül emberi fogalom, s az állatok rövid úton belepusztulnának a radikális környezetváltásba?
A közeli utcákon tanyázó tehenek, kóbor kutyák, a földön és a standokon, talyigákon alvó emberek, a szemétből csemegéző gyerekek és a házfalak mellé kakáló felnőttek látványa az első késő esti sétán valóban felkavaró. Természetesen hallottam minderről. De a látványra, a szagra, a bőrömhöz préselődő embertömegre, az utcakép brutalitására nem lehet útikönyvből felkészülni. A helyszínen kell megélni, s akkor az ember nemcsak Indiát ismeri meg, hanem valamiképp önmagát is. Vannak európaiak, akik rémüldözve beszaladnak az első „nyugatias" hotelbe, akadnak, akik szárit öltve jótékonykodnak minden koldusgyerekkel, megint mások megpróbálnak természetesen viselkedni. Természetesen, tehát idegenként, aki megnézni és valamelyest megismerni s nem megváltani vagy megváltoztatni jött Indiát. Az egyéni részvétet viharos gyorsasággal győzi le a túlélés ösztöne. Megúszni a fertőzést, vigyázni az értékeinkre, elhajolni a felénk nyúló leprás elől, kikerülni a tehenet, átlépni a mérhetetlen emberi nyomorúságon. Még ha a belénk nevelt emberség az ellenkezőjét sugallja is. Egészen rövid idő, néhány nap alatt azon kapja magát az ember, hogy mindezt meg lehet tanulni. A tehenek, a kutyák, az utcán lakó emberek, a gyanús és jó szándékú helybeliek forgatagában voltaképp könnyű kiismerni a játékszabályokat. Igyekezzünk minél többet látni és megtapasztalni, de legyünk óvatosak, mert idegen közegben járunk, ahol sok mindent nem kell és nem is szabad megérintenünk, kipróbálnunk, megízlelnünk. Ó-Delhi utcáin nemcsak idegenek vagyunk, hanem „fehérek" is, a szó klasszikus és gyarmati értelmében, akármit gondoljunk magunkban az ilyen kategóriáról. Betolakodóként mozgunk egy zárt világban, amely olykor közönyösen, máskor ellenszenvvel fogadja az idegeneket, legyenek bár hódítók, vagy csak turisták. Sanghaj és Tokió utcáin az emberek fizikailag mások, mint mi, de életük anyagi és technikai kellékei nem sokban különböznek a nálunk megszokottól: az ő szemükben „nyugatiak" vagyunk, de nem „fehérek". Hagyományos kultúránk más, de hétköznapjainkban mindannyian a modern civilizáció világpolgárai vagyunk. Az indiai szegények sok százmilliós tengerében azonban minden vonásunk és tulajdonságunk más, kirívó, reménytelenül idegen. És nevetségessé válnánk, ha erről egy pillanatra is megfeledkeznénk.
Én a biciklis riksán kezdtem megérteni ezt az igazságot. A szegénynegyed szívében, az elképzelhetetlenül sűrű embertömegben, ahol a motoros riksa sem férne el, s magunkon kívül egyetlen fehér embert nem látunk, egy idő után kénytelenek vagyunk biciklis riksára ülni, ha ki akarunk keveredni az emberi nyomorúság hol agytompító, hol sokkoló áradatából. Minden biciklis riksás sovány és inas ember, miközben utasaik többnyire jól tápláltak: de ezen a törvényszerűségen nem tudunk változtatni. Hát ülünk az ide-oda imbolygó alkotmányon, rémülten markoljuk az ülés alacsony peremét, magunk előtt látjuk a riksásunk izzadtan hajlongó hátát, s az első percek merevgörcse után megpróbáljuk élvezni a helyzetet. Delhiben vagyunk, ahova valószínűleg egyik felmenőnk sem jutott el, a szegénynegyed közepén, ahol a luxusutak szervezett turistái sohasem járnak, egy biciklis riksán, mely a világ egyik legegyszerűbb közlekedési eszköze. Egy szegény ember szállít, a maga fizikai erejével, egy másik embert, egy nála gazdagabbat. A bicikli pedálja, a 19. század e leleményes találmánya kicsit megkönnyíti a riksás munkáját. De az első emelkedőnél vagy különösen nagy csődületnél az emberünk leszáll, s erőlködve húzza-vonja a kerekes széket, amelyben ülünk. Első, ösztönös mozdulatunkkal leszállnánk segíteni neki. De a riksa nem erről szól, nem az efféle álszent udvariaskodás műfaja. Ha már ráültünk és kifizetjük az árát, akkor vitessük el magunkat oda, ahova menni akarunk vele.
Az utca a biciklis riksáról elnézve egészen más, mint autóból vagy éppen a légkondicionált turistabuszból. Minden pillanatban azt hisszük, hogy nincs tovább, ezen a tömegen már nem lehet túljutni. De közben mégis haladunk előre, időnként jobbra-balra dőlve, majdnem a földre huppanva, s lassan úszik velünk szemben a tehenek és a bazározók, a koldusok és mutatványosok, a rendőrök és az utcai szentek hulláma. A düledező házak között és az utca fölött rosszul összekötözött és helyenként embermagasságra lelógó elektromos kábelek himbálódznak. Időnként egyik-másik kábel szikrázni kezd, lángra lobban, valaki szerelni kezdi a hibás vezetéket, de az élet és a riksás megy tovább. A kábelnél és az utca egyéb kihívásainál veszélyesebb a levegő, amit a város lakói és látogatói beszívnak. A lakcím nélküli utcalakók százezreit (vagy millióit) nem számítva 13 millió ember él Delhiben, s közülük évente tízezren a légszennyezésbe pusztulnak bele. Delhi levegője fojtogató, s az emberek és állatok kipárolgásainál is nehezebb elviselni az autók, buszok, teherautók és a rengeteg motoros riksa kipufogógázát. Az élet mégoly közönséges, de természetes szagát könnyebb megszokni, mint a végtelennyi motorét, amelyekből szinte megcsapja a tüdőnket a pusztító gázok és nehézfémek szűretlen mérge. Az Ó-Delhibe összezsúfolódó milliók (a város lakóinak többsége a szűk szegénynegyedekben él) életét a motorizáció még nyomorultabbá tette, hiszen a legtöbben csak gyalog járnak, s az eszméletlenül zsúfolt buszok díját sem igen tudják megfizetni.
Aligha van még egy város a világon, ahol egyetlen metróállomásnyi utazás olyan irdatlan távolságot jelentene ember és ember között, mint Delhiben. A Main Bazaar környéke egyetlen metróállomásra esik a mostanában Rajiv Chowknak nevezett Connaught tértől. (Rajiv Gandhi, Indira Gandhi szintén meggyilkolt fia után nevezték át a teret, de szinte mindenki a gyarmati idők angol elnevezését használja.) Ha felszínen közelítjük meg Új-Delhi központját, akkor a jobb negyedek felé közeledve egyszer csak rendőrök sorfalába ütközünk. Az ő dolguk eldönteni, ki mehet be a városközpontba. Nem pecsétes papír, fényképes igazolvány alapján dolgoznak, hanem ránézésre. Gyakorlott szemükkel azonnal felismerik a koldust, a leprást, a szegény embert, mindazokat, akik csak zavarnák a középosztályt a vásárlásban és szórakozásban. Korabeli emlékezések szerint a Horthy-korszakban a Váci utca sarkán posztoló rendőr ugyanígy szűrte meg a járókelőket, barátságosan tisztelegve az úri népeknek és elküldve a gyanús kinézetű „prolikat". De nekünk ez már a mélymúlt. Delhiben mindennapi realitás.
Néhány sarokkal beljebb, a belváros mértani központjában, a Rajiv körtéren felállított alkalmi nézőtéren már csak jól öltözött, normális külsejű indiai fiatalok hallgatták a könnyített helyi rockot. A középosztály gyermekei, diákok, tisztviselők, informatikusok, a modern India fiatal polgárai. Nyugatias öltözetükben, derűsen mosolyogva, a dallamos slágerzene iránti ifjonti lelkesedésükkel, kólásdobozaikkal és tűrhető angoltudásukkal fényévnyi távolságban voltak Ó-Delhi utcaképétől. Köztük már nem éreztem magam „fehér embernek", csak egy külföldinek, aki amúgy idősebb náluk. Úgy is beszéltek hozzám és útitársaimhoz, mint a barátságos fiatalok a külföldiekhez bárhol a civilizált világban. A koncert végén megrohanták a színpadot, s autogramot kértek a kellemes, bár elég szentimentális zenét játszó sztároktól. Mindez ismerős volt, része annak a kultúrának, amelyben magam is felnőttem. Mintha egy másik országban élnének, s nem egy-két kilométerre a szegénység és az emberi elesettség negyedeitől. Visszafele metróval mentünk, s az elegáns, vadonatúj földalattin a menetdíj ugyanazt a funkciót töltötte be, mint a belváros határán a posztos rendőr. A fiatal középosztály utazott a késő esti metrón, a másik India, amely élen jár az informatikában, a call-centerek üzemeltetésében, a filmgyártásban és a modern civilizáció annyi más szektorában. Ahogy a szegénynegyed utcáin mutatóba is alig láttunk ilyen embereket, a metrón sem voltak jelen az utca nyomorában élők. Egy megállóval odébb, a Ramakrishna Ashram Marg állomáson kiszállva visszaérkeztünk a hagyományos indiai utcaképbe, a tehenek és az utcán alvó emberek nyomorúságába. Amely ugyanakkor mégis konszolidált nyomorúság a városok szélén, az utak és a szeméttelepek mellett, a felüljárók alatt felhúzott bádog- és sátorvárosokhoz képest. A társadalom végzetes kettészakadását a magyar közgondolkodás Latin-Amerikához köti, pedig Indiában sokkal szélsőségesebb a nyomorgó százmilliók és a civilizált rétegek közti szakadék. S a latin-amerikai szegények legalább időnként fellázadnak, megszervezik magukat, harcolnak a jobb életért. Quitóban vagy Havannában gyakran felfedezhetjük a büszkeséget, az élet nehézségeivel dacoló derűt a szegénynegyedek lakóin. Indiában a hinduizmus és az ősi kasztrendszer a beletörődés parancsát sulykolja bele az alul levők generációinak végtelen sorába. Sokan természetesnek tartják azt az iszonyú balhitet, mely szerint az élet megérdemelt büntetés az alul levők számára. Európai ésszel azt is nehéz elképzelni, hogy ezt a hatalmas országot (akkor még a mai Pakisztán és Banglades hozzátartozott) hogyan tudta néhány tízezer vagy százezer brit bő egy évszázadon át az uralma alatt tartani. Feltehetően ehhez is a hindu vallás sugallta beletörődés kellett - s persze a birodalomnyi ország nyelvi, etnikai és vallási megosztottsága.
Az indiai ember életét ma is a kaszt és a vallás határozza meg. Sokat jelent, hogy sok iszlám országgal szemben itt a legtöbb templomba besétálhatunk, s áhítat közben láthatjuk a város lakóit. Templomaik nélkül aligha lehet megérteni az indiai embereket. Magam egy templomban, a szikhek Gurdwara Bangla Sahib nevű kegyhelyén éreztem igazi áhítatot. Talán azért, mert addig nem sokat tudtam a szikhekről, talán azért, mert belőlük beletörődés helyett szépség és büszkeség sugárzott, s a templomukban egyszerre volt jelen a hit és a szabadság szelleme. A templomkertbe belépve egy öltözőben (mely meglepően hasonlít a régi pesti uszodákéhoz) levettük a cipőnket és a zokninkat, s egy úr néhány gyors mozdulattal narancssárga kendőt kötött a fejünkre. (A hívők persze a saját kendőjüket, turbánjukat használják.) Aztán a jól öltözött, egyenes tartású nőkkel és férfiakkal - akik oly feltűnően különböznek a szegénynegyedek javarészt hindu lakóitól - besodródtunk a templomba. Mély, süppedős szőnyegeken jártunk, akárha egy mohamedán szentélyben lennénk. A tömeg lassan körbejárta a templomot, mindig újabb és újabb arcok tűntek fel a bejáratnál, hogy aztán kisétáljanak a másik kapun a kertbe. Sokan egyszerűen leheveredtek a szőnyegre imádkozni, elmélkedni. Bármilyen sok látnivaló várt Delhiben, hirtelen úgy éreztem, semmi máshoz nincs kedvem, csak letelepedni a puha, marasztalóan kellemes szőnyegre. Hallgatni a szertartást, s elnézni a hívők lassan lépegető folyamát. Három idősebb férfi zenélt és énekelt elnyújtott, dallamos hangon a templom közepén. Egyesek körbeállták őket, mások lassan tovasétáltak, megint mások a templom valamelyik sarkában együtt vagy egyedül áhítatba merültek. Később az egyik öregúr felolvasott a szent könyvükből. A szikheknek nincsenek hivatásos papjaik, az istentisztelet az idősebb, tanult férfiak dolga. Hitük voltaképp a vallási tolerancia korai, elvetélt kísérletéből nőtt ki önálló felekezetté. Első gurujuk (a szó igazi, s nem mai, nyugati értelmében) a hinduk és a muzulmánok végzetes megosztottságát, a szubkontinens legnagyobb átkát akarta áthidalni a két vallás elemeinek egyesítésével. E jó szándékú próbálkozásból az lett, hogy a muzulmánok a szikheket még a hinduknál is jobban gyűlölik. A független Pakisztán kikiáltásával irtó hadjáratot kezdtek ellenük, s Delhi szikh közössége javarészt az akkori menekültekből és utódaikból áll. A szikh férfiak az évszázadok során maguk is megtapasztalhatták, hogy a tolerancia nem a legjobb recept a túlélésre, s öltözékük elengedhetetlen kelléke lett a rövid, görbe kard.
Egyik legszentebb helyükön, az aranykupolás nagytemplom szőnyegén heverve és a szertartásosan imádkozó híveket videózva egy pillanatig sem éreztem, hogy ellenszenvvel néznének rám. Derű volt az arcukon és büszkeség. Bárhova odasétálhattam a templomban, felmentem az emeleti imatermekbe, passzív részese voltam a szertartásuknak anélkül, hogy alkalmazkodnom kellett volna bármilyen regulához. Később kimentünk a kertbe, és körbesétáltuk a tavat, amelynek hitük szerint gyógyereje van. Több hívő megmártózott benne, rokonaik a partról kötélen tartották a vízben alámerülő embereket. Mások szertartásos lassúsággal körbesétálták a tavat. Néhányan nyugati ruhákat, mások hagyományos öltözetet viseltek, de mindannyian elegánsak és jól öltözöttek voltak. A túlzsúfolt, zajos és büdös város közepén, a szegénynegyed és a modern irodaépületek között a szikh templom paradicsomkertnek hatott derűs tágasságával. Visszamentem a templomépületbe, leültem a szőnyegre, és szemérmetlen nyíltsággal bámultam a szentélyt körbesétáló híveket. Mindaddig semmit sem tudtam a szikhekről, ami keveset tudtam, az is összemosódott a gurkákról, a britek rettenthetetlen nepáli harcosairól szóló ismeretfoszlányokkal. Ahogy ott ültem a szikh templom süppedős szőnyegén, hirtelen feloldódott bennem mindaz a görcs és szorongás, amit az indiai utca nyomorúsága váltott ki belőlem. Talán itt kellene maradni, gondoltam, néhány napra, de legalább néhány órára. De túl keveset tudtam róluk ahhoz, hogy a futó benyomáson túl valóban megértsem a vallásukat és egyenes gerincű életük titkát. Kifelé az öltözőben az egyik tisztviselő ifjú barátaimtól pillanatok alatt kiderítette, hogy valami közöm van az Európai Parlamenthez. Jó lobbistaként azonnal agitálni kezdett, hogy írjam alá a kendőviselési tilalom elleni petíciót: hiszen láthatom, hogy a szikhek nem Nyugat-ellenességből, hanem hagyománytiszteletből kendőzik el a fejüket. Indiában az átlagembereknek nagyon homályos képzetei vannak a Nagy-Britannia és Oroszország közti Európáról, még Németország is csak „rémlik" a legtöbb indiainak. (Egy „bollywoodi" film a sztori szerint Rómában játszódott, de takarékosság okán Budapesten forgatták, s a Lánchíd, a budai Vár, a Hősök tere és a többi pesti látnivaló sok millió indiainak eladható volt római látképként.) A szikh templom öltözőjének őre viszont nemcsak Európáról, hanem az Európai Parlamentről is hallott, személyesen ismert egy indiai szikh származású brit képviselőnőt, s láthatóan otthon volt a lobbizás műfajában. A templomkertből kilépve egy leprás koldusasszonyba futottunk, aki olyan közel lépett hozzánk, szinte belehajolva az arcunkba, hogy fiatal útitársnőnket a sírógörcs kerülgette. A kontraszt a szikh templom arisztokratikus derűje és a delhi utca tébolya között olyan éles volt, hogy szinte bemenekültünk egy motoros riksába.
Agra, az egykori Mogul Birodalom fővárosa indiai léptékkel Delhi közelében van. Nemzetközi - értsd, a fehérek által is használt - intercityvel két óra utazás. Helyi vonattal, a rituális késéseket is beleszámítva, hat. Utólag mégsem bánom, hogy odafele csak az utóbbira kaptunk helyet. Az intercity légkondicionált, a helyi vonat ablakán üveg sincs, csak rács, így oldva meg a szellőzést. Az intercityn a repülőgépek business-osztályaihoz hasonló a kiszolgálás, a helyi vonaton mozgóárusok, koldusok és szent emberek járják végig a szerelvényeket. Az intercityn a modern középosztály, a laptopozó és mobiltelefonáló fiatalok utaznak, meg a fehér turisták. A helyi vonaton - aznap délelőtt hármunkat leszámítva - csak a szegényebb (de persze nem az igazán szegény) helyiek. Családok, katonák, egyedülálló férfiak, az alsó középosztály tagjai. Bár ugyanazon a pályán fut, mintha a táj is egészen más lenne az intercity üvegablakán és a helyi vonat rácsán túl. A városok nyomornegyedekkel kezdődnek és végződnek, de az expressz tüntető gyorsasággal keresztülrobog rajtuk. A helyi vonatból láthatjuk (szagolhatjuk és érzékelhetjük), hogy a települések szélén, a pályaudvarok közelében és a felüljárók alatt ezrek és tízezrek élnek a szeméthegyek között felhúzott bódénegyedekben. A szeméthegy nemcsak jelképe a szegénynegyednek, hanem az élet, a megélhetés forrása is: sokmillió indiai egyetlen jövedelme a hulladék hasznosítása.
Útitársaink némi rácsodálkozó jóindulattal fogadták jelenlétünket a fehéreknek nem ajánlott szerelvényen. (Bár indiai viszonylatban ez sem a legrosszabb, „expressznek" nevezik, helyjegyet is osztanak rá, nyilván ennél is akad olcsóbb és szegényesebb személyvonat.) Szorosan az ablakhoz és egymáshoz húzódunk, pofátlanul nagyokat kortyolunk a whiskyből, s mintha moziban lennénk, bámuljuk az egyszerre két vásznon futó előadást. Az ablakon túl nyomornegyedek, vasútállomások és szegényes birtokok váltogatják egymást lehangoló egyhangúsággal. A másik oldalon, mellettünk és a nyitott folyosón utasok jönnek és mennek, sárga leplekbe burkolt, nagy szakállú szent emberek énekelnek és koldulnak, gyerekek játszanak, csinos lányok és idős asszonyok árulnak mindenféle enni- és innivalót. Megkóstolni persze nem merjük a portékájukat. Mellettem a hosszú, négyszemélyes padon egy fiatalember ül, zsebkendőjével folyamatosan a szemét törli, amelyből sárga folyadék szivárog. Igyekszem minél távolabb kerülni tőle, nemsokára valósággal a szerelvény falához préselődöm. Egy idő után rám néz, megérti félelemmel vegyes viszolygásomat, és feláll. Megkéri a balján ülő katonákat, hogy cseréljenek helyet vele. Én is értem, ahogy magyarázza nekik, nem akar engem zavarni a szembetegségével. Ahogy elkerül mellőlem, viszolygásomat a biztos távolból azonnal mély szimpátia és némi szégyenérzés váltja fel.
Agra fő látványossága a híres Tadzs Mahal. Az indiai útikönyvek egyenesen a világ legismertebb épületének mondják. E cím bizonyosan vitatható, amint az a hatás is, amit kivált az emberből. Számomra (a gótikus katedrálisok mellett) az ókori és a kora középkori templomok a legvarázslatosabb épületek. A római Pantheon, a betlehemi Születés temploma, a bizánci Hagia Sophia és Nagy Károly Palota-kápolnája Aachenben. Ezek építészetileg, történelmileg és spirituálisan is mondanak valamit nekem. A Tadzs Mahalt létrehozó Mogul Birodalomról gyakorlatilag semmit sem tudok, s az épület hűvös és steril szépsége hidegen hagy. A történelmi és kulturális tájékozatlanság mellett azért is, mert az épület - mint a lenyűgöző külsejű mogul síremlékek általában - belül csalódást keltően kicsi, relatíve dísztelen és üres.
Rabindranath Tagore, a nagy indiai költő szerint a Tadzs Mahal „egy könnycsepp a halhatatlanság arcán". Könnycsepp vagy drágakő, valóban ilyen hasonlatok jutnak a látogató eszébe róla. Monumentális drágakő inkább, mint épület, mert nem azért épült, hogy az emberek a hideg, a nap, az eső, a szél elől bemenjenek a kapuján, és éljenek, dolgozzanak, imádkozzanak vagy uralkodjanak a falai között. Síremlék egy császárné, Mumtaz Mahal számára, aki tizennegyedik gyermeke születésébe halt bele. Férjét, az építtetőt, Jahan sahot a fia hamarosan megfosztotta trónjától, s az özvegy uralkodót a néhány kilométerre levő Agra erődbe záratta. (Mi erődnek mondjuk, de egy kisebb városnak is beillik hatalmas tereivel és végtelen palotáival.) Élete maradék nyolc évében az öreg császár foghelye ablakából láthatta a hatalmas költséggel felépített síremléket, ahová csak haló poraiban, temetése napján juthatott el. Az Agra erőd ablakából elnézve a Tadzs Mahal igézetesebb, mint közelről, a zajongó látogatók hadával sodródva a zsúfolt műemlék körül. Fehéren és titokzatosan lebeg a lassan csordogáló Jamuna folyó és a poros város felett. A folyó lomha medre zátonyokat kerülget, szennyes vizében bivalyok dagonyáznak, félmeztelen gyermekek fürdenek, a parton, a fák alatt és a fákon, a lombok között koldusok és szent emberek hevernek. Odébb kiszáradt földek, csenevész fák, porfelhő kísérte autók és álmos állatok. A szegényes és melankolikus vidék fölött tájidegen elemként csillan meg a síremlék, egy bukott császár gyönyörű és túlméretezett emlékezése halott feleségére. Az európai középkor emblematikus épületeit, a katedrálisokat hívők ezreinek befogadására építették meg, sokszor a céhek és más polgári társulások aktív - nem csak fizikai munkát jelentő - közreműködésével. A Tadzs Mahalt (az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan) egyetlen uralkodó szeszélye hozta létre, szolgamunkával, a maga és a kedvese emlékére. Háborúk és népirtások végtelen sora a mi történelmünket is beszennyezte, de az európai építészetben a városi ember már a középkorban kivívta a maga egyenjogúságát az uralkodókkal. A katedrálisban megvolt a helye a koldusnak, a szegény segédnek, a jómódú polgárnak és a nemes úrnak. Indiában a szegény és a gazdag világ közti távolság átjárhatatlan: mintha más glóbuszon élnének az alul és felül levők. A város kilátástalan nyomorába épített, szinte földöntúli szépségével hivalkodó Tadzs Mahal mintha a mai indiai utcaképet, a szegénynegyedek zsúfoltságát és a gazdag városrészek tágas eleganciáját előlegezné meg hivalkodó szellemiségével. „Miljók egy miatt", valóban, ahogy Madách írja az egyiptomi színben.
Delhi egyik hindu templomában, a Vörös erőddel szemben egy fiatalember betessékelt a madárkórházba. Több emeleten húzódnak a kalitkák és a kis műtőasztalok, ahol a környéken talált beteg madarakat bekötözik, gyógyítják, ápolják. A beteg madarak hálás csivitelése feltehetően a hinduizmus jóságát dicséri a hívőknek. Én, földhözragadt európai ésszel, csak a templom kerítése előtt kolduló, háló, nyomorult életüket az utcán tengető emberekre tudtam gondolni. A hinduizmusból a könyörületesség zsidó-keresztény-iszlám hagyományával szemben tökéletesen hiányzik a szegény emberek, az alul levők iránti szolidaritás gondolata. Megérdemelték sorsukat, amibe ebben az életükben beleszülettek: ez a vallás végső válasza minden emberi nyomorúságra. Láthatóan az új India, a feltörekvő középosztály rohamosan modernizálódó világa sem tud mit kezdeni ezzel a baljós hagyománynyal. A kínai társadalmat, ha kegyetlen eszközökkel is, de egységes fejlődési pályára állította a kommunista rendszer, amelynek Kínában minden ideológián túl a nemzetegyesítés az alapvető funkciója. Japánban ugyanezt a kifelé demokratikus, befelé zárt és autokrata elit végezte el, egy már létező, egységes nemzettudatra támaszkodva. A „világ legnépesebb demokráciájaként" reklámozott Indiában a modern, egységesülő nemzet egyelőre olajfoltként lebeg a régi kasztrendszer, a mindenbe beletörődő emberi közöny tengerén. A hinduizmus reménytelenül merev társadalomképe és az atavisztikus hindu-muzulmán ellentét az egyik oldalon és a fiatal India sikeréhes dinamizmusa a másikon: ma még nem tudni, melyik győzi le a másikat. Vagy hosszú távon is egymás mellett élnek, mint a mogul és a brit birodalom az előbb mindenbe beletörődő, majd békésen lázadó hindu többséggel? S meddig fejlődhet dinamikusan egy olyan társadalom, melyben a törött szárnyú madár fontosabb a szemétbe beleszürkülő, hulladékként kezelt embertömegnél?