Vajda Mihály

Aktuális-e még Bibó István?

Be kell vallanom, hogy ezt a nem túl eredeti és nem is túl okos címet hirtelen zavaromban adtam. Nem voltam felkészülve rá, hogy Bibóról tartsak előadást, régóta - s talán nem is véletlenül - nem kértek fel ilyesmire; végig kellett volna gondolnom tehát, miről is beszélhetnék, csakhogy erre már nem volt idő. Mégsem biztos, hogy akár hosszas gondolkodás után is más címet választottam volna. A rendszerváltást megelőző idők számomra legfontosabb magyar politikai gondolkodóját korábbi hívei közül is jó néhányan már a kilencvenes évek elején is igyekeztek elfelejteni, mondván, hogy már nem aktuális: egy szegedi Bibó-kerekasztal résztvevői emlékeim szerint egységesen ebben a szellemben foglaltak állást. Fel voltam háborodva, az volt az érzésem, hogy most, amikor az új magyar demokrácia alapjainak lerakásához fogunk hozzá, még fokozottabban kellene Bibó szavaira odafigyelnünk.

Ma már belátom: a kerekasztal résztvevőibe sokkal több realitásérzék szorult, mint belém. A bibói hamis realisták kategóriájába tartoztak. Bibó ugyanis abban az értelemben, hogy az új világot az ő elgondolásaira építhettük volna, már akkor sem volt aktuális, a máról nem is beszélve. Bibó annak ellenére, hogy pontosan látta vagy inkább csak érzékelte a modernitás válságjelenségeit, mélységesen meg volt győződve róla, hogy az erkölcsi rend nemcsak szükséges feltétele egy élhető világnak, hanem jelen is van a világban, s nincsen olyan erő, amely ezt a rendet tartósan alámoshatja. Ez utóbbi pedig ugyancsak kétségesnek tűnik. Ettől persze még nem kell sutba dobnunk Bibó Istvánt, hiszen egy gondolkodó aktualitása nem azt jelenti - nem is jelentheti -, hogy képes felvázolni egy ilyen vagy olyan, egyikünk számára nagyon is vonzó, másikunk számára meg esetleg elborzasztó jövőterveket; a fennállót mint roszszat radikálisan átalakítani akaró jövőtervezők a modern kor tanúbizonysága szerint mindig csak romlást vittek a világba. Egy gondolkodó, egy politikai gondolkodó akkor aktuális, ha a jelen állapotok nehézségeit, problémáit, gyötrelmeit előidéző múltbéli folyamatokat, amennyire ez egyáltalában lehetséges, képes elfogulatlanul, azaz az általa kívánt jövőképet zárójelbe téve elemezni.

Tehát az a kérdés, hogy Bibó mint helyzetelemző, mint diagnoszta aktuális-e. S erre a kérdésre attól függetlenül, hogy makacs-naivul hitt az erkölcsi rend folyamatos jelenlétében a világban, meggyőződésem szerint mégis igennel válaszolnék. Bibó már beszélt tömegtársadalomról. Tisztában volt vele - most Nietzschével szólok -, hogy „a sivárság egyre nő", a „sivatag terebélyesedik". Azt talán nem gondolhatta, amit Nietzsche nyomán Hannah Arendt írt, hogy ugyanis „a veszély abban rejlik, hogy - valamennyien - valódi sivataglakókká válunk, és még otthon is érezzük benne magunkat", lévén hogy hitt az erkölcsi világrend jelenlétében; bizonyára még kevésbé gondolta, hogy szükség van az „emberen túli emberre" ahhoz, hogy a földi társadalom a vaksin pislogó utolsó ember által uralt életének újból értelmet adjunk. De látta az eltömegesedés elkeserítő következményeit. Mégsem a tömegtársadalom kibontakozó sivárságának okaira kérdezett rá. Sokkal, de sokkal konkrétabban tette fel a kérdéseket, Közép-Európa, benne mindenekelőtt Németország és az utódállamok, közöttük elsősorban Magyarország alakulásának, „eltorzulásának" okaira kérdezett. Ezeknek a konkrét történelmi kérdéseknek a feltétele nélkül aligha érthetjük meg azt, ami ma körülvesz bennünket.

Magam filozófus volnék, nem politikai gondolkodó. Igaz, ma már nem olyan egyszerű megmondani, tulajdonképpen mivel foglalkozik a filozófia, de a többi között kétségtelenül rákérdez a világ jelenlegi állapotára is. S ha őszintén szembenéz azzal, ami van, nem ámíthatja magát vele, hogy a rendkívüli mértékű tudományos-technikai haladással, a természet uralmunk alá hajtásával párhuzamosan az emberiség az emberközi problémák megoldásában is nagy lépéseket tett volna meg.

Nietzsche írja: „»Feltaláltuk a boldogságot« - mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak." Vagy hogy József Attilával szóljak: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa." Martin Heidegger a következő kommentárt fűzi Nietzsche iménti mondatához: „Szociológiánk, pszichológiánk és pszichoterápiánk segítségével és még néhány más eszközzel is mindenoldalúan gondoskodni fogunk arról, hogy a következőkben minden ember egyformán ugyanannak a boldogságnak ugyanabba az állapotába kerüljön, és a jólét egyenlősége mindenki számára biztosítva legyen. De a boldogság ezen találmánya ellenére az embereket az egyik világháborúból a másikba kergetik. Odapislogják az embernek, hogy a béke a háború kiküszöbölése. Ugyanakkor persze a béke, amely kiküszöböli a háborút, csak egy háborúval biztosítható. Ez ellen a háborús béke ellen azután megint egy békeoffenzívát kezdeményeznek, melynek támadásait aligha lehet békésnek nevezni. A háború a béke biztosítása; a béke azonban a háború kiküszöbölése. Hogyan lehet a békét azáltal biztosítani, amit kiküszöböl? Itt valami a legmélyebb alapokat illetően kisiklott, vagy még soha nem is volt sínre téve." De hogy ne csak ilyen sokak szemében obskúrus gondolkodókat idézzek, mint Nietzsche és Heidegger, idézem Ludwig Wittgensteint is: „Civilizációnkat a »haladás« szó jellemzi. A formája a haladás, s nem valamely tulajdonsága az, hogy halad. Tipikusan konstruáló civilizáció ez. Abban áll tevékenysége, hogy mind bonyolultabb struktúrát építsen fel." S megjegyzi: „... az európai civilizáció irányvonalát... rokonszenv nélkül szemlélem, s megértés híján a céljai iránt, ha ugyan vannak céljai."

A kontinentális filozófusok többsége nem nézi rokonszenvvel az európai civilizáció által meghatározott globális fejlődést. De megítélésem szerint ennek nem szabad azt jelentenie, hogy csak az „egészet" ostorozzuk, és közönyössé válunk mindazzal szemben, ami ezen irányvonal kibontakozásán belül megy végbe. A filozófus ha félti a kultúrát a civilizáció előrehaladásától, ha félti a világ sokszínűségét, s ezenközben nem veszi észre, hogy a civilizáció haladása mi minden pozitívat hozott embermillióknak, akkor éppúgy végzetesen egyoldalúan gondolkodik, mint azok - különben ezek is lehetnek filozófusok -, akik a kultúra és a sokszínűség pusztulását, alapvető emberközi problémák megoldatlanságát, a világban elharapózó gyűlöletet szinte figyelemre sem méltatva üdvözlik az emberiség haladását, azt hazudván maguknak, hogy a civilizáció előrehaladása szükségképpen megoldja majd a jövőben az utóbbi problémákat is. Ma a filozófus, ha felelősen gondolkodik, skizofrén. Látja és kimondja azt is, aminek megoldása meghaladja az ember kompetenciáját (történelmet nem lehet csinálni, csak politikát, szögezte le Arendt Marx legfőbb hibájaként), de nem megy el közönyösen az egyes emberek, embercsoportok kompetenciájának keretein belül megoldható problémák mellett sem.

Nos, Bibó István nem tartotta magát filozófusnak, de pontosan látta a tömegtársadalom megoldhatatlannak tűnő problémáit. Amit azonban megpróbált végiggondolni, ha ezek a problémák nem is tűntek számára feltétlenül lényegesebbnek az előbbinél, azok a politika kompetenciájába tartozó kérdések. (Élete végén mintha világtörténelmi utópiák is kezdték volna izgatni, de hát ki az a mi civilizációnkban, akit nem kísért meg a történetfilozófia?) Mint tudjuk, egész életében legfőképpen térségünk problémái foglalkoztatták. Csak legutolsó éveiben, amikor kénytelen-kelletlen belátta, hogy a Kádár-féle Magyarországon nincs és nem lehet szava, fogott hozzá a nemzetközi szervezetek problémáinak elemzéséhez. Erre az először angolul megjelent művére is szót kerítek majd röviden.

Előbb azonban olyan elemzéseiről szeretnék beszélni, amelyek mindenekelőtt a térség és Magyarország problémáit boncolgatják. S ha itt most nem valami kevéssé ismert gondolatokra térek ki, hogy valami újat állítsak, hanem olyan közismert centrális bibói témákra, amelyek unos-untalan visszatérnek a Bibó Istvánról szóló írásokban, akkor ezt azért teszem, mert Bibó aktualitása szempontjából ezek a perdöntőek. Lehetne számos más kérdésről is értekezni, gondoltam például arra, hogy a még 1942-ben írott Elit és szociális érzék című tanulmányát veszem bonckés alá, de abból nem jöhetne ki más, mint annak megállapítása, hogy Bibó reménytelenül naiv volt, nem vette tudomásul, hogy a tömegtársadalom kibontakozása szükségképpen elsöpör mindenfajta elitet. Nem lehet nem egyetérteni azzal, hogy „...kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül", s hogy „...az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre és az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon", de megítélésem szerint már 1942-ben is naivitás szülte vakság volt fel sem vetni a kérdést, hogy mi van akkor, ha a társadalom mozgása mindenfajta elit létjogosultságát megkérdőjelezi. Mondjuk, nem lehetséges-e akkor az elitmentes tömegtársadalom intermédiumaiban, ahogy Arendt mondja, a sivatag oázisaiban kultúrát teremteni és fenntartani?

A bibói életmű centrális témái közül azokat a megállapításokat emelném ki, amelyek végiggondolása talán segít megérteni mai helyzetünket: 1) a közép-európai kisállamok nyomorúságának, bennük a politikai alkat eltorzulásának legfőbb oka, hogy ebben a térségben a haladás ügye és a közösség ügye szembekerültek egymással; 2) e térség politikusai az utóbbi korszakokban mindig vagy hamis realisták vagy úgynevezett túlfeszített lényeglátók voltak, akik képtelenek voltak szembenézni a valósággal; 3) a politikában szükséges ugyan némelykor hazudni, de a politikát hazugságra építeni nem lehet. A három megállapítás nem azonos karakterű. Az első kettő tényleírás. A harmadik inkább a korabeli politikai elitnek - ha az még egyáltalán elitnek volt tekinthető - címzett figyelmeztetés.

Kezdem a harmadikkal, mert sejtésem szerint annak végiggondolása segít megérteni azt is, hogy az új Magyarországon miért nem sikerült a legcsekélyebb mértékben sem változtatni az elsőként említett két tényen. Nagyon határozottan szeretném leszögezni, hogy itt nem a mindenkori választásokat megelőző hazudozásversenyről van szó. A modern tömegtársadalmakban lehetetlen ezt felszámolni. A pártok nem rétegpártok többé, hanem tömegpártok; minden pártnak, ha meg akarja nyerni a választásokat, márpedig hogyne akarná, mindenkihez kell szólnia, igyekeznie kell mindenkit megnyernie, ez meg csak úgy lehetséges, ha mindenkinek ígérnek valamit, ergo hazudnak, jóllehet a jövőre vonatkozóan tulajdonképpen nem is lehet hazudni. Tudja ezt mindenki, nem is hiszi senki, hogy minden ígéret teljesülni fog, de az mindenkinek fontos, hogy legalább egy teljesíthetetlen ígéret erejéig rá is gondoljanak. A kormányon lévő párt vagy pártok meg szükségképpen sokkal szebbnek írják le az állapotokat, mint amilyenek, különben azt is mondhatnák: emberek, szavazzatok az ellenzékre, hiszen mi csődbe vittük az országot. S folytathatnám tovább, mondjuk, egy őszinte ellenzék azt mondhatná: nem hisszük igazából, hogy mi ezt jobban csinálnánk, de próbáljuk meg azért stb. stb., de most nem teszem. Az egészben van valami rémesen lehangoló, ezen azonban véleményem szerint manapság nem segít semmi. Nem állítom, hogy ez most már mindörökre így marad, de ma a világnak minden helyén ez történik.

A probléma - ahogy Bibó ismételten hangsúlyozta - nem az ilyen-olyan hazugság, hanem a hazug konstrukció. Magyarországon például a botcsinálta új politikai elit - most az úgynevezett rendszerváltó pártokról beszélek - egy a rendszerváltás idején létrehozott hazug konstrukcióra épített. Azt hitette el az országgal, hogy a modern demokrácia lényege a pártok versengése. Nem mondta ki és nem hirdette a tudott igazságot, hogy radikálisan új kezdet csak akkor lehetséges, ha ebben a kezdetben mindannyian azt keressük, ami összeköt bennünket, nem pedig azt hangoztatjuk, ami elválaszt. Ha lefektetjük azokat a közös alapokat, melyek minden további politikának alapjául kell hogy szolgáljanak. Úgy valahogy, ahogy az alapító atyák tették vagy kétszáz évvel ezelőtt az amerikai alkotmányozás hosszú folyamatában. Minthogy azonban nálunk azzal kezdődött az átalakulás, hogy a „most már mindent kimondhatunk" euforikus hangulatában az évszázados megosztottságot hangsúlyoztuk (melyet a kommunizmus csak látszatra számolt fel, elnyomott ugyanis), maga a rendszerváltó elit kezdte el ásni azt a lövészárkot, amely aztán az idők folyamán szakadékká szélesedett. S amelyet ma, úgy tűnik, már senkinek sem sikerül betemetnie.

S ezzel el is jutottam Bibó első megállapításához. Az egyik oldal egyre inkább a „haladás ügyének", a másik a „közösség ügyének" képviselőjeként tüntette fel magát, s még ha azóta a rendszerváltó pártokat más pártok váltották is le, a hazug, a szakadékot egyre mélyítő konstrukció fennmaradt. Senki még csak kísérletet sem tesz a felszámolására. A haladás ügyének képviselői persze úgy vélik, hogy ők a közösség ügyének igazi képviselői is, és vice versa. Ugyanakkor nincsen szó sem haladásról, sem közösségről. Ami a haladást illeti, lásd fentebb: az állítólagos haladás csak mennyiségi növekedés, a nietzschei „utolsó ember" igényeinek kielégítése. Platón egy helyen - édes istenem, milyen régi ez a dolog! - püffedésnek nevezte. Közösség pedig azért nincs, mert amit képviselői annak szeretnének hinni, az már réges-régen nem áll meg magában. Magyarország, a magyarság ügye csak Európa ügyének részeként oldható meg. Tudom, közhelyeket mondok. De az itt-ott ki is mondott közhelyek mögötti hazug konstrukció egyelőre nem tűnik felszámolhatónak. A gyűlölködést könnyű lángra lobbantani, de senki sem tudja, hogyan lehet megszüntetni. Az a kérdés, hogy akarja-e egyáltalában bárki is. Hisz ma már bizonyos joggal mindenki azt gondolja, hogy a másik oldallal úgy sincs mit kezdeni!

Hogy a hamis realisták és a túlfeszített lényeglátók jelenléte hogyan függ össze a hazug konstrukciókkal, arról talán nem is kell sokat beszélnem. Nem mintha lennének még egyáltalán túlfeszített lényeglátók. Annál többen vannak a hamis realisták, akik számára a hazug konstrukciók már réges-régen helyettesítik a valóságot. S itt most ismét nemcsak térségünkről, az új demokráciákról van szó. Az úgynevezett nemzetközi közösség politikáján a maga egészében is érzékelni lehet ezt. Van közel-keleti békefolyamat, mert hogyan is lehetne kimondani, hogy vannak megoldhatatlan helyzetek? Sikeresen folyik a terrorizmus elleni háború. Afganisztánból és Irakból még nem lehet kivonni ugyan a csapatokat, de egyre közelebb kerül az idő, amikor a nemzetek közösségének bölcs döntései folytán ezekben az országokban is megvalósul a rend és a demokrácia. Igaznak tartjuk a hazug konstrukciókat, legalábbis a hivatalos fórumokon, és akkor már nem is kell többet hazudnunk. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot." (Esterházy Péter) S miként hazudhatnánk, ha a hazugságot eleve igazságnak tekintjük? Nincsen objektív igazság; vaskos hazugságok léteznek azonban.

Bibónak A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás című, már említett kései írása sem mentes persze a morális rend örökkévalóságába vetett hit naivitásaitól. De olyan alapvető fontosságú gondolatokat mond ki, amelyek azért talán megszívlelhetők lennének. Számomra az tűnik e műben Bibó legfontosabb gondolatának, hogy tudomásul kellene venni: önmagukban helyes alapelvek bizonyos helyzetekben ellentmondhatnak egymásnak, s ilyenkor nem az a megoldás, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat választjuk, hanem hogy megpróbálunk az ellentmondó alapelvek közül egyikhez sem ragaszkodva közvetítést találni közöttük. Bibó már korábban is így gondolkozott. Trianon-elemzése iskolapéldája ennek. De most nem Trianonról, hanem mai konfliktusokról szeretnék néhány szót szólni. Bibó módszerével, amelyet nyugodtan nevezhetnék Jacques Derrida kifejezésével dekonstruktív elemzésnek is, jó néhány megoldhatatlannak tűnő, de persze megoldhatónak kikiáltott megoldatlan kérdés talán megoldható lett volna, vagy még mindig megoldható lenne.

Az utóbbi évtizedekben nézői voltunk a Balkánon különböző etnikai csoportok közötti összeütközéseknek, melyeket - ahogy különben korunkban az esetek túlnyomó többségében - a hívők szemében az igazságot megtestesítő vallás, a kultúrává vált vallásos hit határozott meg; láthattuk a nem dekonstruktív megértés számos drámáját, mely „megértés" még félreértés sem volt: egyszerűen totális meg nem értés. Elemezhetném ebből a szempontból egyiket a másik után, a korábbi Jugoszlávián belüli összes konfliktust. Ami fontosabbnak látszik azonban a szemben álló csoportosulások kölcsönös megértésének ellehetetlenülésénél, az éppen az úgynevezett Nemzetközi Közösség képtelensége az összeütközések bármiféle dekonstruktív elemzésére. A nyugati világ nem akarja látni, hogy a konfliktusban álló csoportok közül egyik sincsen az igazság birtokában, mert itt egyáltalán nem beszélhetünk igazságról. Csak egyetlen példát emelek ki, a legutóbbit, a koszovói szerbek és albánok konfliktusát. Mindkettőjüknek igaza van, s egyiküknek sincs. Koszovó Szerbia legősibb része. Magam is voltam ott valamikor, láttam, hogy a legrégibb és legszebb ortodox szerb kolostorok Koszovóban találhatók. Szerbia egysége, mely a szerbek szemében legősibb és legszentebb része nélkül nem is lenne már Szerbia, nem kérdőjelezhető meg. Az albánok betolakodók, boldogok lehetnének, hogy megtűrték őket Szerbia e szent területein. De most már nem tűrhetők meg, ez csak természetes. Hogyan is lehetne megtűrni őket, ha, amint láthattuk, igényt tartanak erre a szent szerb területre, mondván, hogy az az övék? Elkerülhetetlen lett volna kiűzni őket Szerbiából abba az országba, amely tényleg az övék, nevezetesen Albániába. Hogy e kiűzetés során tíz- és tízezrek pusztultak volna el, az csak természetes. Az ilyesmi sajnálatos módon mindig áldozatokkal jár. A NATO megakadályozott ebben bennünket - mondják a szerbek. Most pedig a Nemzetközi Közösség Koszovót függetlennek akarja kikiáltatni. Abszurd az egész, úgy, ahogy van.

Azt kérdezném, hogy van-e akár csak egyetlen hivatalos személy is az Európai Unióban vagy az Egyesült Államokban, aki azt mondaná, hogy a szerbeknek valamilyen értelemben, legalább részben igazuk van. Holott igazuk van. Az oroszok szemében például egyértelműen. Még ha nem is fogalmazzák meg ebben a formában, az oroszok azt gondolják: egy szent ortodox terület nem szakítható le az ortodox Szerbiáról, s legfőképpen nem tehetik ezt muzulmánok, akik Oroszország egységét is fenyegetik. Ugyanakkor persze a koszovói albánoknak is igazuk van. Koszovó lakosainak abszolút többsége albán, az önrendelkezés elvének megfelelően pedig még egy nemzeti kisebbségnek is joga van a függetlenségre, nem is beszélve egy olyan kisebbségről, amely igazából többség, Koszovón belül ugyanis az albánok a túlnyomó többséget alkotják, Koszovó pedig az albánok szemében még a legrosszabb esetben is Szerbia autonóm része.

A Nemzetközi Közösség akkor járhatna el felelősséggel, ha észrevenné, hogy az általa elfogadott két elv, a történeti, és az etnikai elv, a status quo elve és az önrendelkezés elve külön-külön nem vezethetnek el olyan megoldáshoz, amely hosszú távon elfogadható lenne mindkét szemben álló fél számára. Volt-e valaki is a politikusok között, akinek eszébe jutott volna, hogy a legjobb és legfelelősebb megoldás talán Koszovó felosztása lenne? Az északi rész (a szerb szent emlékek többsége ott van, a koszovói szerbek többsége is ott lakik) Szerbia része lehetne, a déli rész pedig egy független albán Koszovó. Nem lehetetlen, hogy voltak olyanok, akik így gondolták. De még ha netán ki is mondották ezt, véleményük visszhang nélkül maradt. A megosztás ugyanis csak azok szemében tűnhet megoldásnak, akik látják, hogy mindkét félnek egyszerre igaza is van, meg nincs is igaza. Igazságos, helyes megoldás pedig nincsen. Meg hát persze ha nem félünk belátni, hogy mások szemében ez csupán azért képtelenség, mert azok a náluk is meglévő latens etnikai konfliktusok kirobbanásától és azok hasonló megoldásától rettegnek.

Ez az álom - mert csak álom ez - a hosszú távon mindkét fél számára elfogadható koszovói megoldásról természetesen nem valósítható meg anélkül, hogy ne követnénk el erőszakot mindkét féllel szemben - hangsúlyozom: mindkettővel, s nem csak egyikükkel szemben -, egyfajta dekonstruktív elemzés eredménye. Az effajta politikai elemzést Bibó Istvántól tanultam, aki egy briliáns gondolatmenetben mutatta meg, hogy Versailles katasztrófája nem pusztán a nemzeti egoizmusok eredménye volt, hanem a merev vagy-vagy típusú gondolkodásé is. Lehetséges lett volna - állította - olyan határokat megvonni, amelyekkel a népek hosszabb távon talán megbékélhettek volna. Magyarország még ma is ebben a vagy-vagyban „gondolkozik". Trianonra nem érdemes szót vesztegetni, lefutott ügy, csak konfliktusokat szül, ha beszélünk róla. Ahol lehet, negatív következményeit persze enyhítenünk kell. A másik oldal meg az egész Kárpát-medencét betöltő Nagy-Magyarországról álmodik, s fogalma sincs, hogyan is néz ki a benne élők etnikai megosztottsága ma. Nem nehéz kitalálni, hogy magam is az első álláspontot vallom, ez azonban nem szabadna hogy azzal járjon: hallgatunk róla, mi minden szörnyűséget képes előidézni a nemzetközi demokratikus politika.

Aktuális-e még Bibó István? Azt hiszem, aktuálisabb, mint valaha. De csakis akkor, ha mindenekelőtt gondolkodásának módját s az abban kifejezésre jutó elfogulatlanságra törekvést tartjuk szem előtt. Konkrét elemzései egy egészen megváltozott világban sokszor naivnak tűnnek. Az az öröksége azonban fontos kellene hogy legyen a mai világ embere számára is, a politikusok számára is, hogy politikai kérdéseket is lehet ha tapintattal is, de bátran és félelmektől mentesen kezelni. De hát a mai világ embere a nietzschei utolsó ember. A filozófus pedig ha nem naiv, úgy érzi, bajban van, és egyedül marad, ha meri vállalni gondolkodása skizofréniáját.

Elhangzott a Parlamentben, 2007. december 16-án, a Táncsics Alapítvány és a Bibó Társaság Érték és felelősség sorozatában, a Kortársunk Bibó István című konferencián.