P. Szűcs Julianna: Országallegória

A rossz hír hozójának általában fejét veszik, az ilyesmit a Mozgó Világ inkább díjazni szokta. Jutalmaztunk már szerzőt, mert panorámát festett a magyar história hamis kultuszairól, másik szerzőt, mert feszes körmondatokban leplezte le a híveiket eláruló történelmi egyházainkat, harmadik szerzőt, mert súlyos látleletet adott a populizmussal szövetkező pesti utcán randalírozó sötét erőkről.

Régi kedves hagyományunkhoz ragaszkodva idén sem szeretnénk olvasóinknak, támogatóinknak és politikai elvbarátainknak csalódást okozni. Mostani választottunk, az októberi számot deprimáló Kun István szociográfus, aki ugyan megkímélt minket a történelmi elit babonáitól, bűneitől és butaságaitól, viszont - immár nem először örvendeztetve meg minket a mai magyar mezőgazdaság viszonyait taglaló dolgozatával - ezúttal olyan országallegóriát alkotott, hogy árnyékában szinte ártatlan zsánerjelenetté szelídül valamennyi undormányos besúgás és hamis tanúságtétel.

Mit állít Kun? Semmi olyan újat, amit ne sejtenénk valamennyien, akik itt élünk. De csupa olyan újat, amitől össze kellene omolnia minden jóérzésű magyar embernek, amikor a közös sejtéseket így leírva és összegyűjtve látja. Gondolatmenete két pillérre épül, egyik feketébb, mint a másik. Az egyik pillér idézet, pontosabban egy idézet idézetének idézete. Romány Pál miniszter egy tanácskozáson fölelevenítve évtizeddel korábbi, agrártörténészként megélt emlékét, egy nyugati szakember véleményét, midőn megtekintette a Bosnyák téri piacot, a Kádár-kori háztáji gazdaság kereskedelmének legalizált színterét, 1988-as hozzászólásába illesztette a hüledező vendég egykori kifakadását: „Uraim, ami önöknél van ezen a téren, az Nyugat-Európa 19. százada."

Az őstermelés mítosza című példaszerű dolgozat első részéből kitűnik, hogy mi erre a furcsa 19. századiságra akkoriban nagyon büszkék voltunk. Nem minden alap nélkül. Kádár előtt és a referencia-KGST-országokban a viszonyok 18. századiak voltak. Az ázsiai szocialistáknál a viszonyok 11. századiak voltak, ha ugyan. Az első titkár szemhunyorításának megtestesült bizonyítékát láttuk tehát a hurkában-kolbászban, almában-körtében végződő finomságokban, valamint a magyar nép urainak eszén mindig túljáró, tradicionálisan jogkerülő magatartásnak immár intézményesült formáiban. A Bosnyák térben - és akkori világunk valamennyi Bosnyák terében - benne rezgett az írott szabálynál erősebb, a „fent" és „lent" kimondhatatlan dolgain alapuló konszenzus. „Ha ti nem birizgáljátok a mi életlehetőségeinket biztosító tabukat - oroszokat, ötvenhatot, varsói szerződést -, akkor mi nem fogunk titeket szoros elszámolásra kötelezni." Az íratlan, sőt ki nem mondott kiskapitalizmus gazdasági hatásairól, annak pozitív következményeiről szól a magyar szocialista reform-közgazdaságtan színe-java, egy egész könyvtárnyi irodalom. Az íratlan szabályok és az írott szabályok között feszülő erkölcsi következményekről szól a magyar szépirodalom rendszerváltás előtti nagy teljesítménye, szintén egy egész könyvespolc.

De tudomásom szerint se közgazdász, se irodalmár, se szociológus, se filmrendező azzal még nem foglalkozott, hogy ezen tartósnak bizonyuló tarthatatlan „19. századi állapotok" napjainkig érő békés tovább élése mennyiben akadályozza ma, itt és most Magyarország érdemi átalakulását. Hogy a hunyorítós Umbulda speciális formája, a háztáji gazdaság - ahogy a régi brosúrákban mondták - miként vált mára a „fejlődés kerékkötőjévé". Hogy a hajdani betyáros, rendszert lazító virtus - átkeresztelődve természetesen őstermelői ágazattá - az adókötelezettség áthágásával miképpen gyengíti immár a versenyképes piacgazdaságot. Hogy a technológiai buherák elfogadtatásával miképpen veszélyezteti a kontrollálható népegészségügyet. Hogy az ágazat leghangosabb, de nem föltétlenül legérvényesebb képviselői a politikai zsarolások, a nyomásgyakorlások, a megfélemlítő akciók sorával miképpen nehezítik az uniós integrációt.

Kun másik fekete pillére - mi más is lehetne - az olvasóhoz intézett indulatos interrogációk összefogott kötege. „Miből akarnak a mi gazdáink jövedelmet? Az anarchiából? Az áttekinthetetlen viszonyokból? A feketeüzletből? Az alacsony színvonalú termelésből?" Ezek persze költői kérdések. Kun a választ pontosan tudja. Ha durván fejezné ki magát, akkor nyilván Váncsa István klasszikussá lett terápiáját javasolná, s vele mondaná az egész kócerájról: „dőljön össze". Ha nagyon okosan mondaná, akkor egy Bibó-idézetet mormolna az Eltorzult magyar alkat című tanulmányból: „A magyar jelleg megismerésére irányuló törekvés és a magyarságnak mint közösségnek a megújítására irányuló erőfeszítések között nincs magától értetődő egyértelmű kölcsönhatás... Ha igaz, hogy az alkat olyan valami, ami elsősorban reagálásban, a valóság érzékelésében mutatkozik, akkor a közösség életére alkalmazva nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy az alkat minéműsége, az alkat épsége, az alkat regenerálódása elsősorban a politikában mutatkozik meg." (V. T. 619. o.)

Apropó, politika! Díjazott dolgozatunk több ponton is - hol vitatkozva, hol elismerően, hol sajnálkozva, hol reménykedve - interpellálja a földművelésügy jelenlegi fejét, Gráf Józsefet, a sikerminisztert. Szerkesztőségünkben fölmerült a gondolat: mi lenne, ha közéleti szalont szerveznénk a szerző és a politikus köré. Fölvennénk, megszerkesztenénk, sokunk okulására a végeredményt közölnénk. Ugyan beszélgessenek már, hogy mi, hol, ki, mikor és hogyan tévesztett utat! Vágyunk röptetője átgondolt stilisztikai ítélettől kapott energiát. A Mozgó Világ praxisában ritkán fordul ugyanis elő, hogy egy szerző nem a kívülrekedtek alulnézetből fogalmazott dühével és nem a tudomány klímabiztos tornyából letekintve, fölülnézetből elemezze vizsgálatának tárgyát. Kun István szemmagasságból szórja az érveket. Sportszerűen. Gátlásmentesen. Szakértelemmel. Gyakorlati tudással. A citoyenek rendíthetetlen bátorságával. Mondandóját laikusnak éppen úgy szánja, mint akadémikusnak, tüntetőnek éppúgy, mint kormánytagnak. Bárkinek. Fegyvere semmi más, csak a józan ész.

Aztán eszünkbe jutott, amit a szerző egyébként sosem titkolt: Kun István halláskárosult, az efféle élő interjú praktikusan megvalósíthatatlan lenne. Van ebben valami jelképes dolog is persze. Miért éppen e tárca képviselete járjon jól, ha az amúgy jól halló süketek párbeszéde szinte minden szinten és valamennyi szektorban megvalósulhatott? Az esélynek ez a kiegyenlítése így legalább nem a Mozgón múlott. A sok rossz hír után legyen legalább ennyi vigaszunk.