Vitányi Iván: Fából vaskarika

2004-es, 2005-ös és 2006-os beszámolómban egyaránt azt állítottam, hogy a Mozgó Világban megjelent társadalmi-közéleti tanulmányok mintegy lakmuszpapírként tükrözik a nem jobboldali magyar értelmiség gondolkodásának irányultságát. Minden évben volt egy alapvető kérdés, amely a viták középpontjában állt.

2004-ben a legtöbben azt járták körül, hogy mi akadályozza meg, mi húzza viszsza a magyar társadalom igazi előrelépését. 2005-ben ez folytatódott a társadalmunkban élő hazugságok feltérképezésével. 2006 váltást hozott a negatív oldalról a pozitívra: a stratégiák felmérése lett a központi téma. 2007 ugyanezt folytatta, de most már a REFORMOK lehetősége és valósága áll a centrumban. Ez folytatja, és kiteljesíti a visszatartó erők, hazugságok és stratégiák tárgyalását, de a reformok már megindult folyamatára összpontosít. Nem akar a felületen maradni, hanem a lényeget keresi, a szükségesség, a megnevezés, a megtorpanás, a lehazudás és a csak azért is megvalósítás szüntelen egységében.

A cikkek egy része közvetlenül, másik része áttételesen tárgyalja az alapkérdést. Kezdem az áttételesekkel.

Romsics Ignác tavaly rendkívül hatásos allegóriában állította elénk a jó út lehetőségét a finnek példájában. Az idén megfordította, és „neg-allegóriát" nyújtott. A Horthy Miklósról alkotott képeket mutatta be az országmentőtől az országvesztőig. Elszomorító képet festett a közvélekedés képlékenységéről.

Majsai Tamás ezúttal is a politizáló egyházat ostorozza (természetesen a protestánst). Annak jobboldali posztbolsevik harci szervezetét (Militia Christi) - ifjú Hegedűs Lóránttól Csoóri Sándorig.

Tallár Ferenc Dosztojevszkij-esszéje a posztmodern filozófia apparátusával világítja meg a Nagy Inkvizítor gondolati hátterét - vagyis a legújabb kori önkényuralmak titkos ideológiáját, morálellenes morálját.

A mával foglalkozik Zsámboki András tanulmánya a mai magyar színházi struktúra belső struktúrájáról: A piramis, a szövetség és a törvény. Érdemes rá metodológiailag is felfigyelni, más területekre is alkalmazható.

Végül nem hallgathatom el P. Szűcs Julianna velencei híradását, amely Voltaire Filozófiai ábécéje műfajában kegyetlen kórképét adja nemcsak a mai képzőművészet, sőt a kultúra plusz-mínusz élet mai problematikájának.

Térjünk akkor a tárgyra: azokra az írásokra, amelyek közvetlenül a REFORM ÁLLAPOTÁVAL, szükségességével, akadályaival és esélyeivel foglalkoznak. Ha jól számolom, legalább 16 ilyen cikk jelent meg az idén a Mozgó Világban. Kezdjük azokkal, amelyek az általános és történelmi szempontból közelítenek a problémához.

Pataki Ferenc a bibói örökségből indul ki. Elénk állítja a bibói ideált: a „moralizált" (nem moralizáló és nem egyszerűen morális) demokráciát. Vele léphetünk ki a „hamis alternatívák" világából. Csepeli György ugyanehhez a forráshoz nyúl a „kelet-európai kisállamok új nyomorúságáról szólva". Amely abból fakadt, hogy nem tudtunk kijutni a behódolás és a lázadás hamis alternatívájából, és ezért régi nyomorúságunkat az elmúlt 15 évben újjal fejeltük meg. Egyszerre kell kilépni mindkettőből. Ennek legfontosabb elemét Örkény Antallal és Székelyi Máriával írt másik cikkükben a nemzeti tudatot eltorzító feudális hagyományokban jelölik meg. Gábor György ugyanezt a fundamentalizmus újjáéledésével jellemzi, és Orbán Viktornak tavaly őszi megnyilvánulásain mutatja be. (Későbbi cikkében azt is bemutatja, hogyan magyarázza félre Nicolas Sarkozyt.)

Ketten is foglalkoznak az intézmények, a politika tekintélyének összeroppanásával. Vásárhelyi Mária: A demokratikus intézmények tekintélyvesztése, valamint Kéri László: Az elporladó tekintély nyomában. A feudális alapú tekintély szétporladóban, vagy a vágyálmokban él tovább, de nem lép helyébe a polgári magatartás összetartó ereje. Ezt csak fokozza László Ferenc Matrózkocsma című írása. Tárgya a bárdolatlanság, a sértegetés és nyelvi agresszió a rendszerváltás utáni magyar közéletben. A kor- és kórkép ezzel válik majdnem teljessé.

Több tanulmány elemzi a megindult reformfolyamatot.

Ripp Zoltán januári cikke a tavalyi puccskísérletet és „forradalomimitációt" elemzi. „Nagyjából itt tartunk most Európa észak-balkáni szegletén." Ugyanő augusztusban a szocialisták identitásproblémáival foglalkozik, de mélyen és reálisan, nem úgy, mint az mostanában szinte kötelező. Ágh Attila viszont a reformkormány egy évét értékeli Száz év magány címmel. Bemutatja a nemzetközi dimenziót (nem csak mi vagyunk rákényszerítve a „reformokra"), az ellenerőket, a stratégia problémáit, a kormány és a reformelit magányát, mérlegeli a társadalommal való párbeszéd lehetőségeit. Sárközy Tamás is az elmúlt évaddal foglalkozik, de persze a kormányzás szempontjából. Arra is képes, hogy egyszerre lássa kívülről és belülről.

Mit várhatunk akkor most? Ezzel két cikk foglalkozik részletesebben.

Vásárhelyi Mária Reform-esélyek a 21. század elején címmel írt cikket. Súlyosnak látja a jelenlegi helyzetet, felméri az ellenerőket, de a reformok elkerülhetetlenek. Lényegük a racionalizmus érvényesítése. Petschnig Mária Zita szerint „az új évezred első válsága söpör rajtunk keresztül". A reformok megindítása elkerülhetetlen, megtettük a szükséges száznyolcvan fokos fordulatot, de - Adyt idézve - „az álmos, szegény Magyarország" összefog ellene. Mindent számba véve azonban „a látszat ellenére kifelé megyünk a zsákutcából". Abból is, amelybe a politikai voluntarizmus sodorta az országot.

Íme tehát a kép, amit a folyóirat Magyarország jelenlegi helyzetéről, ellentmondásairól, a kiútról és az esélyekről a 2007. évben olvasóinak adott. Határozott vonásokkal megrajzolt, szemléletében konzekvens diagnózis, aminek egységét nem a szerkesztői erőszak okozta, hanem az, hogy ezen a térfelen kialakulóban van egy az alapvető kérdésekben közös gondolkodás.

No, de ki kapja a díjat? Farkas Zoltán, aki az elmúlt évben két nagyobb cikkel is jelentkezett: a 2. számban Milton Friedman, a 8.-ban Kornai János közgazdasági tanaival foglalkozott. Írásai azért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, mert amit a társadalom és a politika ügyeiről mondhatunk (és a rájuk vonatkozó írásokat alig győztem sorolni), szóval mindez csak akkor érvényes, ha közgazdasági oldalát is kifejtjük. A társadalmi mechanizmusok reformja sem lehetséges a gazdasági folyamatok reformja nélkül. A magyar értelmiség gondolkodásában azonban - ez is polgárosodásunk hiánya - gyakran idegen testet képez a közgazdaság. Lám a Mozgó Világ idei 12 számában is csak ezt a két nagyobb tanulmányt találtam említésre méltónak.

Ez a kettő azonban ritka erényekkel rendelkezik. Olyan nyelven íródott, és olyan szellemi magatartást tükröz, amiben nagy hiány van. A közgazdasági irodalom vagy nagyon szakszerű, vagy nagyon is népszerűsítő. Nincs eléggé jelen egy harmadik fajta, a publicisztika. Amely szakmailag nem gyermekded, de a nem közgazdász értelmiség számára is érthető, sőt érdekes. Amely nemcsak megismertet a kor ökonómiai problémáival, de állásfoglalásra is csábít.

Farkas Zoltán mindkét írása ilyen. Milton Friedman valóban rendkívül fontos szerepet tölt be a közgazdaságtan történetében, a jóléti társadalmat követő első nagy fordulat nélküle el sem képzelhető. Nekem - serdülőkoromban beregszászi lakosnak - még a szívemet is melengeti, hiszen szülei onnan vándoroltak ki Amerikába a 19. század végén, alig valamivel azelőtt, hogy a nagyapám ugyanonnan ugyanazt tette. (Csak ő aztán visszajött.) Ha azt mondjuk, hogy a mai „újmodern" viszonyok egyik legnagyobb konfliktusa a feudális viszonyrendszerek tovább élése, akkor azt is tudnunk kell, hogy Friedman post-welfare reformjai éppen ezek visszaszorítását célozták.

Farkas Zoltán azonban nem vagy nemcsak Friedman egyetemes, hanem „számunkra való" jelentőségét is méltatja. Azt emeli ki, amit belőle éppen most és itt kell megszívlelnünk. Mindenekelőtt a kemény racionalizmust, amely szerint a gazdaságban mindenki a maga pénzét költi, az államháztartásban azonban a törvényhozóknak arról döntenek, hogy más pénzét mire költsék. Szemben azzal az érveléssel, amely szerint az is a mi pénzünk, a közösségé. Ez a modern állam létének alapvető antinómiája, amit csak a mérték elve oldhat meg. Farkas Zoltán meg is adja a mértéket: „Micsoda jóléti politika az, amelyik a jobb időben bőven adakozik, rosszabb években pedig elvesz a legvédtelenebb, mert jövedelmüket befolyásolni nem tudó állampolgárok millióitól? Szégyenletes. És milyen politika az, amelyik roszszabb időben is úgy tesz, mintha?"

És itt már benne vagyunk abban a problémakörben, amelyről a Mozgó Világ többi tanulmánya tépelődik. Hol a mérték? Farkas Zoltán az ésszerű szabályozást állítja szembe a Fidesz-kormány 2000-es drasztikus aktivizmusával, amellyel szétzilálta a makrogazdaságot, és hazugságtengerbe juttatta a politikát. Hogy ebből kitörhessünk, Friedmantől is tanulnunk kell.

Még többet Kornai Jánostól. Az ő életművének tanulságairól szól Farkas Zoltán második tanulmánya az augusztusi számban A kapitalizmust szeretni nem kell félnetek jó lesz címmel. Maga a cím is zseniális, mert találó szofisztikációval fejezi ki ember és kapitalizmus viszonyát. Nem egyszerű ismertetése ez Kornai János életművének, hanem szinte irodalmi leírása a szerző könyveinek bemutatóin lezajlott vitáknak, valamint szenvedélyes publicisztika a jelen történelmi szakaszban és az adott helyzetben követendő gazdaságpolitika legfontosabb elveinek kifejtésére. Azoknak a mechanizmusoknak megtagadása, amelyek a feudális szocializmus gazdaságát jellemezték, és amelyek öröksége mindmáig fojtogat. Kornai munkássága ezt tárja fel, a modern közgazdaság teljes fegyverzetében.

Farkas Zoltán ennek alapján szemléletesen összegezi gazdasági rendszerünk feudális buktatóit. A címszavak a következők: hiány - erőltetett növekedés - puha költségvetési korlát - gyenge árérzékenység - túlzott központosítás - a gondoskodó állam mítosza. Ez utóbbi az a fertőzés, amely megtámadta az egész társadalmat, és amelynek ígéretével a politika folyamatosan visszaél.

A végkövetkeztetés más szavakkal megismétli a Friedman-cikk szofisztikált címét. Kornait idézi: nincs tökéletes kapitalizmus. A nem anyagias természetű, „emberarcú" kapitalizmus fából vaskarika. (Bár az anyagiasság is hozzátartozik az ember arcához.) Szükségszerűen termeli az egyenlőtlenséget. Egyelőre azonban nincsen más, és ennek racionalitását a maga teljes szigorúságában kell elfogadnunk.

Az emberi közösségen múlik, hogy az egyenlőtlenség végzetesen naggyá válik-e, vagy elviselhetővé moderáljuk. Eddig Kornai János és Farkas Zoltán. Hadd tegyem hozzá, hogy Tony Crossland megfogalmazása szerint a szociáldemokrácia maga is mindig az „egyenlőségről szól". Nem ígéri az egyenlőtlenség megszüntetését, hanem annak elfogadható, ésszerű arányát és állandó társadalmi ellenőrzését.

Mindezek alapján ezért a cikkéért kívánom átnyújtani Farkas Zoltánnak a Mozgó Világ évi díját a tanulmányok kategóriájában.