Ficsku Pál

Az Év Árvája

1. zsoltár

Istenbácsi! Segíts nekem! Ments meg mindörökké bűnös testemtől. Mert az én testem egy kis mennyország. Boldogult benne már mindenki. Istenbácsi, te vagy a láthatóm, hogy mennyit szenvedtem én velem! Fohászom ebben a benzingőzös városban autók közé köpött szó, nem hall meg senki, már csak te maradtál nekem, meg ez a bűnös testem. Te tehetsz róla, hogy gyönyörű vagyok. Bármit tettem ellene, az maradtam. Még az a farc is csak férc lett. Csak ez a gyönyörű test maradt nekem, amelyben néha vacog a lelkem, meg te, te maradtál, akihez beszélhetek. No jó, kezdjük az elején. Ne haragudj, hogy tegezlek, de hát nem áll a számra más. Modernül mondva, így szocializálódtam. Hát most tegezlek. Előre le kell szögeznem, hogy nem hiszek benned, de valahol tudom, hogy vagy, bár még nem láttalak, nem láttam azt a rohadt kegyetlen-mosolygós arcod, de mindig összeáll bennem egy arc, azokból az arcokból, akik lihegtek rajtam, olyankor azt hiszem, az te vagy. Isten bácsi meg... Isten bácsi meg van, szoktam mondani Violának, a barátnőmnek, aki rajtad kívül még van nekem. Viola nem hisz benned. Ha lenne isten, nem baszta volna így el az életünket, szokta mondani. Hallod? Még csak nem is bácsizik. Viola is állami, neki sincs senkilye, csak én meg akik lihegnek rajtam és rajta. Kegyetlen világ. Nekünk mindent magunknak kellett megtanulni, hallod, még a senkilyét is ellyel mondom. Szarok a nyelvedre. Na jó, ne haragudj, néha elkap a hév. Ilyen vagyok. Béla szerint egy istentelen kurva. Szerintem nem, de hagy mondja, amit akar. Kőműves. Része volt az életemnek, de róla majd később, szerintem most kezdjük az elején.

2. zsoltár

Istenbácsi! Én árva vagyok. Egyedül vagyok a világon, mint a Föld a csillagok között. Tudom, hogy nem árvának teremtettél, mert mindenki valakinek a gyereke, mindenki baszás által születik, csak a Kisjézus nem, ő a Szeplőtlen Szűzanyától, a te egyik mindenedtől, de mégis árva lettem. Te akartad. Nem én. De én élem árvaságom, nem te, bár nem tudom, neked van-e igazi valakid. Az első szó, amire emlékszem, te vagy. Az első mondat is, amit megjegyeztem. Nem anya, apa, csak annyi, az isten bassza meg ezt a kölyköt. Beszartam. Azóta szarok a világra. Mégis lett műveltségem. Azért lettem néhány éve boldogulásom miatt az Év Árvája. Néha röhögök is ezen, istenbácsim, ha nem teremtesz árvának, akkor nem lehettem volna az Év Árvája, talán akkor nem is értem volna el semmit. Van munkám, beszélek nyelveket, testem selyméből levegőt lehetne szőni az égre. Mindezt én nem akartam. Én nem akartam árva lenni miattad. Én egy anyát és egy apát akartam. Akik talán néha vernek engem, vagy egymást, ennyi benne lenne a pakliban. No jó, talán luxusból egy nagymamit is. Helyette megkaptam a luxust. Álltam ott a díszteremben, villogtak a vakuk, nyakamban az általam vert csipkegallér, szóltak a beszédek, mondták a nevem, mondták az árvaságom, a hitem, a kitartásom, pozitív hozzáállás, akarat meg minden, aztán átadták a kulcsot, nekem, az Év Árvájának, egy Futó utcai lakás kulcsát. Életkezdési jutalom. Örültem, persze hogy örültem neki, bár az életkezdésről megint te jutottál az eszembe, meg az a mondat, amit azóta is a fülembe hallok, isten bassza meg ezt a kölyköt. Tudják ezek, mi az az élet? Tudják, milyen volt, amikor először karóba húztak? Amikor megaláztak? Vertek, rúgtak, lehugyoztak? Most meg mintaként mutogatnak? Nyilatkoznom kellett. Mondtam a sajtónak, örülök a Futó utcai lakásnak, bár lehetett volna a Király, a Bástya vagy a Lovag is, jó nekem a Futó, úgyis egész életemben földönfutó voltam. Ez legyen a végszó, mondta valami szerkesztőféle kurva, aranyos vagy, kislány. Mész a picsába, gondoltam, szoláriumos kurva, olyan vagy, mint odaütött tojás a barna serpenyőben.

3. zsoltár

Istenbácsidrágám! Te kis tünékeny angyalom! Te, aki tű vagy nékem. Tüvem, ollóm, anyagom, akivel szabom az életem! Én állatok közt nőttem fel. A Bá', aki nevelt, engem mindig Bá'k neveltek, Péterbá', Zolibá', Lalibá', szóval a Bá', aki éppen nevelt, egyszer azt mondta, mi van drágám, te kis embercsirke? Én nem tudtam, mi van, az a felnőttek dolga, én csak azt tudtam, mi nincs. Azt most nem mondom el neked, hogy mim nem volt, mert ahhoz még neked se nincs elég időd, nekem meg kialszik a mécsesem, és akkor nem lesz mindennek vége. Mindennek a testemnek se. És akkor nem leszek lélek. Szóval röviden: te mit szólnál hozzá, ha azt mondanák neked, istenbácsi, te embercsirke vagy? Először is, ugyan az embernek is két lába van meg a csirkének is, bár Viola, amikor bekerült az intézetbe, azt mondta, hogy a csirkének négy lába van, buta volt, amíg az apja meg nem ölte az anyját, mindig négy comb volt a vasárnapi levesben, ezért hitte azt, hogy a csirkének négy lába van, szóval mit szólnál hozzá, ha azt mondanák neked, te kis embercsirke. Én csak néztem azzal a hatalmas szemeimmel, amik annyi könnyet láttak, amennyi parfüm nincs a drogériákban. Széttártam a kis kezeimet, és azt mondtam, én...? Embercsirkeeee....?, és kacagtam. Szeretlek, mondta a Bá', és magához húzott. Akkor még nem tudtam, mennyi fájdalmat fog okozni ez a szeretlek.

4. zsoltár

Istenbácsim. Álltam ott a városháza dísztermében, kezemben szorongattam a kulcsot, elrohant a sajtó, olyan gyorsan, mint az én huszonegy év árvaságom, és ott maradtam egyedül. Vagyis Violával. Nagy játékos vagy te, istenbácsi. Legalább úgy tudod gombolyítani a fonalat, mint ahogy én verem a csipkét. Álltunk ott Violával meg a kulccsal meg az oklevéllel, hogy én vagyok az Év Árvája, és nem tudtunk mit csinálni. Igyunk meg egy üveg pezsgőt, mondta. Jól van, mondtam, nem tudom ugyan, hogy miért pont ez jutott eszébe, hiszen a fogadáson kaptunk már szigorúan egy pohárral, de mindegy volt, az jutott eszembe, hogy elköltözhetek végre az albiból, a vénasszony, a házimami nem fogja összeboglyazni a csipkéimet, hát akkor igyunk meg egy üveg pezsgőt. A te nevedet emlegette Viola, mégpedig pozitív kicsengéssel, amikor azt mondta, isten éltessen (azért vigyázott rá, hogy kis i-vel mondjon, nem hülye a Viola, közgazos hallgatóval jár), szóval azt mondta a Viola, hogy isten éltessen, te Év Árvája, és köpött egy nagyot az elegáns cukrászda kövezetére, nézzük meg azt a lakást. Vettünk egy térképet, mert nem tudtuk, hol van az a Futó utca, bár nekünk, államiaknak minden utca futó volt. Az isten bassza meg, sikított fel, amikor beléptünk a lakásba. Nem rád gondoltam.

5. zsoltár

Az isten bassza meg. Ide kell egy kőműves. Kijelentő módban mondta Viola, én is láttam, hogy abban vagyok. Nem mondom, hogy egy árvának nem kellene örülnie, ha az államtól vagy a várostól vagy mittudoménkitől kap ajándékba egy lakást, szerintem sok szülősgyerek lenne inkább árva ezért, azt se mondom, hogy olyan díszkuckót kellett volna kapnom, mint amilyeneket osztogattak a bigbráner egy-tizenhatban, de azért ez egy kicsit sokkoló volt. Belsőudvar, földszint, fényt szerintem az ablaküveg utoljára az égetőben látott. Ha belépsz, jaj istenbácsi, nem is tudom, mekkora a talpad, mindegy, ha belépsz, egy kis konyha az előtérben, oldalra egy kis valami, aztán meg egy szoba. A kis konyhában nincsen víz, a valami lenne a fürdőszoba, abban meg csak a semmi van, a szobában meg nincs áram. Lepakoltuk a dobozokat, Szerdzsó, Viola közgazos pasija hozta el kocsival az albiból, és Viola újra megszólalt, ide kell egy kőműves. Szerdzsó kicsit juhásztalanul nézett rám, én csak klikkelni tudok, glettelni nem, mondta. Végre nevettünk. Tudod, istenbácsi, abban a világban, amit állítólag te teremtettél, van egy nagyon nagy baj. Hogy az embereknek mindig valamiből több kell. Nekem is több kellett egy kőművesből. Nem volt túl sok pénzem, ki kellett pucolni a házat. Életemben először akartam kurva lenni. Viola meg Szerdzsó elment, én meg ott maradtam tömnivalólag egy rohadt üres államilag saját lakásban. Elmentem sétálni, kerestem valami kerthelyiséget, sok volt már ez nekem aznapra. Egy fiút láttam meg. Sört ivott, és összevissza nézett. Látszott rajta, hogy sose tudta, mit néz arrafelé, mindig úgy néz, mintha onnan valamit várna, úgy nézett ki, mint aki sehonnan se vár semmit. Vedelte a sört. Szépen itta a habot. Éreztem, hogy ismeretlen okok miatt utálja a tejet. Akárcsak én is. Nem tudtam a nevét. Úgy éreztem, beleszerettem.

6. zsoltár

Istenbácsi. Mondták már neked, hogy szopjál? Szopjál le te kurva istenbácsi. Mert nekem mondták. Azt mondták, hogy szopjál le te büdös kurva pesti csirke. Sírtam. Pedig a sírás nem a kenyerem. Nem voltam még csak tizenkét éves. Kiadtak házhoz. Violát nem vihettem. Egy nap bejött egy Bá' meg egy Báné', akit később maminak kellett szólítani, így mondom kis emmel, hogy szakadt volna a feje az anyjába, bár darabig szerettem, bocs, megint elkapott ez a halál előtti hév, szóval bejött egy Bá', hogy engem kivesznek. Nem leszek állami. Sírtam, mert már megszoktam, hogy nekem semmim nincs, és most talán lesz valamim, féltem az idegenségtől. Viola is sírt, hogy eddig neki legalább volt valamije, én, most már az se lesz. Tizenkét éves voltam, emlékeim szerint először láttam családot, már ha a Bá't és a mamit annak lehetett nevezni. Egy szép házba vittek, lett saját szobám, ágyikóval, íróasztallal, sok-sok babával. A kertben voltak tyúkok, disznó, meg Maradsz, a kutya. Ottmaradtam. Jó volt. Esténként a vacsora előtt együtt áldottuk a neved, istenbácsi. Egészen addig, amíg azt nem mondták nekem, hogy szopjál le te büdös pesti csirke. Legalább annyit megtudtam, hogy pesti vagyok.

7. zsoltár

A kerthelyiséget, ahová beültem, Bőregérnek hívták. Szerintem jobban hangzott volna, hogy Denevérbár, de nekem aznapra megfelelt a Bőregér is. Még soha nem ismerkedtem, megszoktam, hogy addig engem szedtek fel a pasik, aztán döntöttem, hogy vagy igen, vagy nem, most is döntöttem, hogy igen. Ott ült az a fiú, lassan habzott a szája, életemben talán először éreztem a szerelem ízét. Az ismeretlen szerelem ízét. Nem írom le, istenbácsi, hogy nézett ki, mert szerintem az ember nem kinézet, hanem lélek dolga, de szép volt. Elég annyit róla, hogy egy Zinadine Zidan-os póló volt rajta. 10-es mezű. Elöl a gallkakas, nagy vörös tarjával, bocs, tarajával, mint amilyen a rohadt Bá'éknál volt. A habzó szája és a látni való és érezhető tejérzékenysége mellett ez a zizuzás tetszett. Ő is kisebbségi volt, mint én, Franciaországban algír, a Föld hatmillió embere között meg milliomos. Én meg árva, árvácska, akinek mától van lakása. Mondtam már neked, hogy még úgy direktbe nem ismerkedtem, nem tudtam, mit tegyek. Láttam filmekben, hogy van úgy, hogy a csaj csak úgy direktbe odamegy a pasihoz, és megkérdezi, hogy vagy, szivike. Kicsit hamis lett volna az én számból, tőlem még senki nem kérdezte meg azt, hogy, hogy vagy, Violán kívül, még a karóba húzás után a doktor se, meg a rendőrök se, csak ténymegállapítottak, Nem voltam én egy prittivumen. Odaültem volna a sráchoz, megkérdezte volna, hogy vagy, én meg mondtam volna, hogy remekül, mától én vagyok az Év Árvája? Néztem inkább. Szép volt, elkezdett csak úgy bizseregni bennem a vér. Miért nem vesz észre? Hogy nézem. Hogy vágyok rá. Intett a pincérnek, tegeződtek, megnyugodtam, törzsvendég. Talán holnap is itt lesz. Amikor felállt és elment, rám pillantott. Vagy csak úgy éreztem, vagy csak úgy vágytam. Hogy mindéltedig tartson ez a vágy. Istenbácsi! Ottmaradtam egy félig kiivott kávéval, és először akartam, hogy te aranyhal legyél. Hogy teljesítsd három kívánságom. Egy: szerelmes legyen belém. Kettő: legyenek gyerekeink. Három: hogy kőműves legyen. No jó, legyen még egy, te úgyis bónuszos aranyhal vagy: moshassam a zizous pólóját. Bocs, az előbb rosszul írtam neked, a Föld lakossága nem hatmillió. Most már lefekszem. Szerdzsótól és Violától életkezdésnek kaptam egy matracot.

Még egyszer bocs. Ezt már hajnalban írom. Az udvarról szivárog be némi fény. Levetkőztem mezítelenre. Néztem magam a koszos ablakban. Az jutott eszembe, amit a Bá' mondott. A bőröd az a tied, de egyebed nincsen. Nem sok látvány vagy.

8. zsoltár

Istenbácsi. Te sok nyelven beszélsz. A pápa is sok nyelven mondja el húsvétkor az igéd. Te teremtetted azt magyarul, hogy csipke szövi az álmod? Mert ha te, akkor te, akkor te okoztad vesztemet és boldogulásomat. Amikor lekerültem falura, jó volt. Mintha tejbe-vajba fürdettek volna, mintha benne lettem volna egy mesében. Az iskolában ugyan egy darabig összesúgtak a hátam mögött, hogy ez az állami, nem érdekelt, mit tudtak ők az életről, meg amikor látták úgymond tanulmányi eredményeimet, általánosban az angol középfokút, akkor abbahagyták. Csak barátnőm nem lett. De ott volt a mami. A mami különös dologgal foglalkozott. Egy nagy henger előtt ült egész nap, volt neki erre külön szobája, és különféle furcsa fabot végű cérnákat hajlítgatott rajta, mindenféle színes gombostű köré tekerve. Na, ezt most jól megmondtam neked, de eleinte én is csak ennyit értettem hozzá. Egyszer szólt, hogy üljek oda mellé. Hát valami csoda volt azon a hengeren. Akarod, hogy csipke szője az álmodat, kérdezte a mami. Ez egy vert csipke gallér, mondta. Neked készítem az évzáróra. Akkor magyarázta el, hogy ő csipkegallérokat készít, meg kézelőket, naccságáknak meg színháznak is, jelmezbe, néha terítőt is, de a gallér az igazi. Akkor jöttem rá, miért jár annyi elegáns hölgy a mamihoz, néha olyan autócsodákból szálltak ki, és olyan illatuk volt, hogy azt még Viola se hinné el. Ha akarod, megtanítalak, mondta. Akartam. Akartam, hogy abból a koszos semmiből, az árvaságból, a Bá'k világából kikerüljek, hogy csipke szője az álmomat. Úgy is lett, amíg meg nem szúrt a karó.

9. zsoltár

Istenbácsi, én még soha nem aludtam egyedül. Mindig volt körülöttem valaki, vagy az intézetben vagy az albérletekben vagy rajtam. Megszoktam, hogy lányok alszanak mellettem, hogy mindenki másként kucorog, aztán a Bá'éknál ahogy esténként hallom a másik szobában az ágy nyöszörgését, utána meg a Bá' horkolását, később aztán megint az intézet, az utógondozó, házinénik, én tényleg, de tényleg nem aludtam még egyedül. Csak akkor először, ott, a saját lakásomban. Lefeküdtem az ajándékba kapott matracra, nem volt semmim, csak a bőröm, mert az az enyém. A srácra gondoltam, aki miatt holnap este is elmegyek a Bőregérbe, a bőrére gondoltam, a szemére, az ölelésére, de nem volt ott, nem volt ott senki, csak az istenbácsiverte magányom. Csak magamat öleltem meg, ahelyett, hogy magamat öltem volna meg.

10. zsoltár

Istenbácsi. Hogy a Jóisten áldjon meg. Kis aranyhalam. Bárcsak úgy lenne minden, ahogy akkor volt. Délelőtt megpucoltam az ablakot, mintha megörült volna nekem, besütött egy kicsit a nap is rajta, én meg kiültem az udvarra elébe. Bementem a hivatalba, még alá kellett valami árvasági papírt írni, sétáltam egy nagyot, aztán haza, a Futóba, és akkor rám tört az egyedüllét meg a vágy. Az után a srác után. Nem tudtam, hogy hányra menjek a Bőregérbe. Ilyen dolgokban apailag kilátástalan vagyok. Mert nem emlékszem az apámra. Viola ugyan sokat mondta, hogy az ő apja már reggel hatkor a kocsmában volt, addig, amíg meg nem ölte az anyját, utána már baszhatta, mert a börtönben nem volt kocsma. Ezen mindig röhögött a Viola, én meg ővele. Hogy a börtönben nincsen kocsma. Szóval nem tudtam, hányra menjek. Gondoltam, este nyolc az ideális, ha véletlenül tényleg kőműves, akkor este hatig dolgozik, aztán zuhany, vagy ahogy én kívántam, egy kis kukacmosás, aztán jöhet a Bőregér. Istenbácsi. Hogy a Jóisten áldjon meg. Minden úgy történt, ahogy én akartam. Könnyű ruhát vettem fel, ami sejtette, hogy milyen alatta a bűnös testem, hogy bizsereg benne a bűnös vér, „az" után. A srác már ott ült, szépen habzott a szája. A mellette levő asztal pont üres volt, leültem. Rendeltem kávét, habosat. A fiú ajka habos volt, szép volt, olyan jólszituált alkoholistának tűnt. A kávéskanállal én is egy kis habot kentem az ajkamra, olyan vágykeltőt. Rám nézett, összenevettünk. Átült hozzám. Éjszaka minden vágyam megvolt. Végre valaki nem csak lihegett rajtam. Értelmesen sikította, hogy szeretlek.

11. zsoltár

Istenbácsi, addig ilyen szépet még az életben nem láttam, amilyen szépséges volt ez az idegen naccsága. Dés rendszámú autóban érkezett a mamihoz. Valamit beszélkedtek, meg egy kicsit alkudoztak is, ahogy az akkori eszemmel emlékszem. Azt mondta a mami, hogy kiscsibém, most elmegyek egy hónapra németbe, kiscsibém, így hívott mindig, hogy kiscsibém, pedig volt nekik sok tucat kiscsibéjük, de szeretett a mami, én voltam az első kiscsibe, szóval istenbácsi, a mami elment németbe színházi megrendelésre. Egy nagyon jelentős darabhoz kellett csipkegallérokat készítenie. A Galileihez. Mondta, hogy ő találta ki, hogy forog a föld. Az valami dráma, mondta. Akkori eszemmel még nem értettem, hogy miért dráma az, hogy forog a föld, most már értem. Amikor először estem bűnbe, mindent a gravitációra meg Galileire fogtam. Hogy hiába forog a föld, mint egy eszetlen vidámparki játék, mégse tud levetni magáról. Feküdtem a férfi mellett, és azt akartam, szűnjön meg minden, szűnjön meg a bűnbe esett testem és lelkem, vettessek ki a semmibe. De nem, jött megint az a geci gravitáció, rám fordult újra a férfi, eladtam magam, hagytam, hogy hasson a gravitáció. Későbbi bűnbeeséseim alatt így becéztem a rám tapadó lihegő, szőrös súlyokat. Magamat meg gravitácicának. Szóval istenbácsi! Elment a mami az idegen naccságával, én meg ott maradtam a Bá'val. A Bá'nak este megjöttek a barátai, vedelték a pálinkát. Hoz sok asszonyt a pénz, üvöltötte a Bá'. Visszabeszélsz, ordították a barátok, az asszony hoz sok pénzt. A pénz meg pinát, ordított vissza a Bá'. Ezen nevettek. Nem értettem. Csak a későbbi eszemmel. Gyere ide, kiscsibém, mondta éjszaka a Bá', amikor már elmentek a haverjai. Így mondta, kiscsibém. Még soha nem mondta nekem, hogy kiscsibém, hát odamentem. Bárcsak ne tettem volna. Megfogott, simogatott, bűzös szájával összemaszatolt, és karóba húzott. Ömlött belőlem, mint érett tyúkból a vér. Másnap már nem. És másmásnap sem, hetekig. Vártam, hogy visszahozza az a gyönyörű naccsága a mamit.

12. zsoltár

Istenbácsi! A Béla kiglettelt. Nemcsak engem, a lakást is. Ne vegyem csúnyán számra a nevedet, de istenáldotta szerencsém volt. Nemcsak szerelmet kaptam, de egy kőművest is. A habzó szájú fiú, aki aznap éjszaka kiglettelte a testem, kőműves volt. Látod, mégiscsak aranyhal vagy istenbácsi. Az isten bassza meg! Erre ébredtem. Feküdt mellettem a matracon a Béla, nézte a dobozokkal teli rakott szobát, és még egyszer azt mondta, az isten bassza meg. Ezt rendbe kell hozni. Hogy lakhat egy ilyen szép nő egy ilyen lakásban. Csak akkor vallottam be, hogy két napja lakok itt, és hogy én vagyok az Év Árvája. Néztem, hogy hogy reagál, amikor megtudták a pasik és Bá'k hogy árva vagyok, intézetis, egyből kurvának gondoltak, hogy nem szeretet, csak pénz kell nekem. Néztem Bélát, ahogy félig kitakarózva fekszik mellettem, féltem, hogy elveszítem. Éreztem, hogy nem értette ő ezt, de valami megfagyott benne. Olyan fagyosan nézte a plafont. Akkor még nem tudtam, hogy csak a repedéseket nézi, meg a jövőnkön gondolkodik, hogyan lehet ezeket a repedéseket, most már kicsit okosabban mondom, életrepedéseket beglettelni. Árva vagy, nem baj, mondta. Nekem is volt egy árva fánglim. Nem volt simítója. Nevettünk, aztán újra beglettelt.

13. zsoltár

Amikor hazajött a mami, megtalálta a véres hálóingemet, nem tudtam rendesen kimosni. Csak az ordítást hallottam utána, ahogy a Bá'ra üvöltött, megfogott, és elvitt a rendőrségre. Viola jutott az eszembe, aki mindig azt mondta, a rendőrök rosszak. Rosszak, mert nem hallották, ahogy az apja ordít, rendszeresen ordított, a szomszédok nem mertek szólni, nagy darab állat volt az apja, szóval a rendőrök nem hallottak semmit, mielőtt az apja leszúrta az anyját. Lehet, hogy igaza volt, azt se hallották, ahogy én jajgattam, amikor a Bá' karóba húzott. Istenbácsi! Már nem vittek vissza a kis íróasztalomhoz meg a csipkeverő párnámhoz, meg Maradszhoz, a kiskutyámhoz, ismét az intézetbe kerültem. A mami sírt. Én is sírtam. Viola is sírt, amikor meglátott. Végre itt vagy, mondta, egyetlenem. Istenbácsi! Nem tudom, hogy neked van-e titkod, talán az, hogy miért teremtetted ezt a bűnös világot, de nekünk, egyszerű halandóknak nem lehetnek. Hamar elterjedt a híre, hogy mit műveltek velem. Voltak lányok, akik sajnáltak, voltak, akik irigykedtek, hogy már ők is vágynának valami idegen testiségre, meg voltak, akik egyszerűen mocskos kurvának neveztek. Kaptam pszichológust, meg egy új nevelő Bá't, meg kaptam az újabb semmit. Nem maradt más, csak a csipkeverés. A Mami, akkor már nagy emmel mondtam, szóval a Mami behozta a csipkeverő készletemet, sírtunk. Megengedték neki, hogy bejárjon tanítani, de vissza nem adtak neki, mert a Bá' börtönben volt, nem tudott volna eltartani, meg valami szociális veszélyeztetettség is volt. Egyedül Viola maradt nekem. Ő megértett. Együtt huncutkodtunk. Az egyik éjszaka átmászott hozzám, az én ágyamra. Suttogva beszéltünk. Te, milyen az, amikor karóba húznak, kérdezte. Bevallottam, hogy néha jó volt. Te már nő vagy, mondta, tudod, én is úgy szeretnék rajtam érezni egy idegen bőrt.

14. zsoltár

Szentül hittem, hogy anyám az ég, apám a föld, anyám jéggel veri apámat. Ezt álmodtam egyszer. Aztán ezt mondtam a pszichológusnak is, akit kirendeltek hozzám. Kislány, szoktál gondolni az anyádra és az apádra, kérdezte. Istenbácsi, néztem azt a nőt, és azon gondolkodtam, hogy mit akar. Mi a faszt akar? Tudnia kellett volna, hogy állandóan az anyámra és az apámra gondoltam. Az arcukra. Amiket ugyanúgy nem ismertem, mint tégedet se. Csak annyit tudtam róluk, rólatok, hogy valamiért ebbe a világba teremtettem. Miattatok által. Szóval néztem azt a pszichológusnőt, és csak úgy hirtelen felindulásból annyit mondtam, anyám az ég, apám a föld, anyám jéggel veri apámat. De hát ez családon belüli erőszak, mondta a nő. Az én pici lelkemmel megmagyaráztam neki, hogy olyan, hogy család, az nincs. Vagy ha van, mindegy, hogy ki ver kit, ki veri ki azt a kit. Hogy egy nő verhet egy férfit, azt az intézet után tudtam meg. Amikor szabadultam, én szabadulásnak nevezem azt a napot, amikor már nem volt senkim, nem volt Viola, ő még két hónapig bent volt, a Mami is eltűnt, németbe menekült a Bá' elől, aki kiszabadult, szóval, amikor szabadultam, képzeld el, istenbácsi, nem volt senkim, még rád se gondoltam, csak a csipkeverő párnám volt, meg a csipke szőtte álmaim. Meg a bűnös testem. Mer' a test az bűn. Akkor már túl voltam mindenen. Most, hogy hamarosan testből lélekké válok, most se árulok el neked mindent. Maradjon meg nekem a túlvilági gyónás öröme. Szóval, amikor a karóba húzás után azt mondtam a pszichológus nőnek, hogy anyám az ég, apám a föld, anyám jéggel veri apámat, akkor még nem tudtam, hogy néhány év múlva én is jéggel fogok verni egy férfit. Egy Bá't. Volt egy Bá', akinek az volt a mániája, hogy jéggel verjem. Koktéljeget kellett venni a számba, persze előtte már megittuk a belé hűtött pezsgőt, aztán a mellkasára kellett köpködnöm a jeget. Attól élvezett. Istenbácsi! Te teremtetted az embertelen embert is. A perverz állatot, akit jéggel kellett köpködnöm. De jó volt vele. Néha a bűn az úr.

15. zsoltár

Istenbácsi! Én gyereket akartam. Családot. Tudod te, hogy mit jelent, ha az embernek nincs családja? Oké, neked ott van a Szentháromság, elvagytok jól együtt. Most, hogy lelkem lassan elhagyja gyönyörű bűnös testem, bevallom neked, Bélától én gyereket, gyerekeket akartam. Egy igazi családot. Szánkózni velük a Normafánál, nyáron menni görögbe, és csapkodni a tarajost, a tarjos hullámot és lebegni a pocokhullámon, karácsonyra bejglit sütni, szarrá mosni Béla zizous pólóját, én csak ilyen egyszerű dolgokat akartam. Béla dolgozott, munkája volt bőven, tudod, drágám, ebben az országban csak az nem dolgozik, aki nem akar, mondta mindig, a Béla mindig ilyen igazságokat mondott, de hát nem is az eszéért szerettem, nem volt egy Galilei, mondjuk így, az én csipkéim is jól mentek, amikor először dolgoztam színháznak, a Mamira gondoltam, mi lehet vele, s bevallom, a Bá'ra is, ha akkor nem húz karóba, talán nem lehetek az Év Árvája, és akkor nem lenne Béla se, csak az a kiéletlen család utáni vágyam. Kicsit féltem is Bélától, a szeretkezéseink után, amikor szívta az ágyban a cigit és nézte a tévében a meccset, tudtam, hogy nem a gólra gondol, hanem ránk, kettőnkre, meg a család utáni vágyamra, amiről annyit beszéltem neki. Féltem, hogy piros lapot kapok. Piros lap helyett én adtam neki valamit. Istenbácsi! Nem szarozok, bevallom neked, vertem Bélának egy csipkekotont. A legfinomabb szövésűt, három aranyhal volt a mintája. Nézte Béla a csipkekotont, te hülye vagy, nevetett, honnan tudod, hogy feljön rám, vagy nem esik le a farkamról? Tudom, hogy mekkora, mondtam olyan kurvásan, a számról vettem mintát. Csak úgy csűrdöngölődzött a farka bennem, mégse szivárgott át rajta szinte semmi, olyan finoman szőttem. De lehet, hogy pont az a szinte semmi lett a végem.

16. zsoltár

Istenbácsi! Mi annyit bolondoztunk Violával. Mondhatnám azt is, jól átvertünk téged. Te keserűségre teremtettél minket, de mi jól éreztük magunkat, mi szerettünk élni. Az iskolában tanultunk egy könyvet, Viola onnan vette az életmottóját. Viola mindig ilyen furcsa szavakat használt, titokban verseket is írt. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk sehova. Ez volt az életmottója. Mindig azt mondta, tudod, mi Sehovában lakunk. Egyszer azzal állt elő, hogy alapítsunk titkos szektát, legyünk a Sehova Tanúi. Vérszerződést is kötöttünk a zuhanyozóban, kicsit morbid lehet neked, istenbácsi, bár éppen te vagy a világon a legnagyobb véradó, szóval vérszerződést kötöttünk, éppen egyszerre menstruáltunk. Attól fogva ha valamelyik nevelő Bá' megkérdezte, hova csámborogtok már megint, lányok, csak annyit mondtunk, megyünk sehova. Tök hülyének néztek minket, sehova se fogtok jutni, ha így viselkedtek, mondták. Egy nap aztán elindultunk sehova. Más világgá megy, vagy öngyilkos lesz, mi inkább mentünk sehova. Tűnjünk el egy kis időre, mondta Viola, gyere, keresni fognak az egész városban, talán még a tévében is benne leszünk, bár azt úgyse fogjuk látni. Istenbácsi! Fogalmam se volt, hogy Viola hova visz, de hát az egyetlen Valakim volt, bíztam benne. Az intézetis lányok általában megszöknek, aztán vagy megtalálják őket, vagy valamelyik strici, akik a környéken vadásznak, viszi el őket. Viola is megszökött néhányszor, én inkább az angolt erőltettem, bár azokban a szökésekben ő is tanult valamit. Volt egy pasija, amolyan fiatalkorú betörő, az megtanította zárat nyitni. Viola egyszerűen ki tudott nyitni mindenféle zárat. Volt olyan, hogy este, már jóval vacsora után, éppen verset írt, én meg tanultam a franciát vagy vertem a csipkéimet, és akkor megkérdezte, nem vagy éhes, mert én úgy vágynék egy kis édesre. És akkor kiosontunk a hálóteremből, osontunk a titokfolyosókon, egészen a konyha raktáráig. Viola elővett valami szerszámot, és kinyitotta a raktár ajtaját. Kétpofára zabáltuk a másnapra szánt kenyér nélküli lekvárt. Szóval, amikor megszöktünk sehova, sehova se szöktünk meg. A biológia-szertárban rendezkedtünk be. Itt úgyse fognak keresni, mondta Viola, aki láthatólag jól kitervelte a dolgot, Feribá beteg, Feribá volt a biológiatanár, rendes pasi volt, alacsony, köpcös, szakállas, sokszor vette istenbácsi a neved a szájára, nem túl jó értelemben, olyan volt, mint egy itt maradt fosszília, szóval Feribá beteg volt, így senki nem kereshetett a biológia-szertárban, biztonságban voltunk. Már napok óta voltunk sehova, éjszakánként azért kilopakodtunk kajáért meg pisilni, amikor Viola kimondta az igazságot. Tudtam, hogy az egész csak csüngelék. Micselék? Kérdeztem. Viola egy csontvázat vizsgált éppen. Látod, ennek a pasinak nincsen fasza. Tudtam, hogy a férfiak faszában nincsen csont. Csak verik magukat. Minden pasi csak csüngelék. Istenbácsi! Tudom, hogy most egy kicsit személyes leszek, de elkezdtünk akkor nevetni, és teli torokból ordítani, hogy az isten faszááát! Isten faszááát! Na, akkor találtak ránk. Mi csak kerestük az anyánkat, védekeztünk, miközben ölelkeztünk a fasztalan csontvázzal. Három hónapig aztán tényleg nem mentünk sehova.

17. zsoltár

„Kedves istenbácsika! Én is olyan vagyok, mint a Kisjézus, mert nekem is az állam ad sebet a kezeimre és a fenekemre! Kedves istenbácsika! Szabadíts meg a gonosztól, és ne vidd többet a Bá't kísértésbe! És hozd haza nekem a mamit!" Istenbácsika! Ezt írtam neked néhány nappal azután, hogy a Bá' karóba húzott. A csipkeverő párnámon kívül ez a kis levélke az egyetlen dolog, amit gyerekkorom óta őrzök. Nem tudtam feladni neked, mert nem tudtam, hova adjam, hova sehova. Talán ez az egyetlen dolog, amiben az akkori eszem hasonló a mostanihoz. Most se tudom, hova fogom küldeni neked ezt a búcsúlevelet. Ülök egyedül ebben a csodálatos, most már sajnos mondhatom úgy, lánylakásban, az ablak megpucolva, bivalybőr falikarok a falakon, kint a belső udvar sárga keramitkockáin ugróiskolát áztat az eső, a porolón csöpög egy ottfelejtett melegítőfelső, minden olyan csendes, olyan szép, olyan kihalt, olyan félelmetes. Nem tudom, hogyha meghal az ember, fázik vagy melege lesz. Sokat kutakodtam e célból a könyvtárakban, képzeletbeli dolgokat találtam, de hiteles szemtanút nem. Mindenesetre jól felöltöztem, felvettem azt a piros pulóvert, amit Béla mamája kötött nekem, ha tényleg vacogós a halál, legalább ne fázzak. Nem akarok vacogva meghalni, ha már kihűl a testem, legalább a lelkemnek legyen melege. Na. Hülyeségeket írok. Lassan olvadnak a zsoltárjaim. Béla mamája is hülyeséget mondott. Jól megy a színe a falhoz, mondta, amikor odaadta a pulóvert. Béla ugyanis amikor puccba vágta a lakást, nemcsak glettelt, hanem, ahogy mondta, bekötötte a falba az infúziós csöveket, végre lett víz, áram, világosság, megkérdezte, hogy milyen színűek legyenek a helyiségek. A szoba napsárga lett, a konyha vérnarancs, a fürdő meg azúrkék, szóval a Béla mamája, ahogy álltam a vérnarancs fal előtt, azt mondta, jól megy a színe a falhoz. Ez volt az utolsó mondat, amit tőle emlékszem. Akkor még nem tudtam, hogy talán ezért a pulóverért kellett adnom a véremet, meg azért a kis semmiért, ami a csipkekotonon átszivárgott.

18. zsoltár

Istenbácsi! Tudom, hogy te teremtetted Ariadné fonalát is, bár az görög mitológia, de mindegy. Ahogy a bűnbe dobtál minket, úgy akartál segíteni is nekünk. Legalábbis ezt gondoltam, miután beszéltem Violával. Már vagy egy éve éltünk Bélával, ő meg Szerdzsónál lakott, boldogok voltunk mindannyian. Egyszer csak hívott Viola, izgatott volt a hangja. A hangja amúgy mindig izgatott volt, mióta kezdtek megjelenni a versei, és benne volt az irodalmi életben, ahogy szokta mondani kicsit gúnyosan, bár én nem tudom, milyen lehet az az irodalmi élet, ahogy Béla szokta mondani, szarok rá, azóta mindig izgatott volt a hangja, de most valahogy különösen izgatott volt. Délután négykor találkozzunk a városháza előtt, mondta, hozd Bélát is. Béla glettel, mondtam, aztán elnevettem magam, na, nem olyan értelemben, Béla dolgozik, de én megyek. Ne dzsoggingba gyere, mondta, és lecsapta a telefont. Istenbácsi! Te aztán tényleg tudod gombolyítani az élet fonalát. Képzeld! Viola lett az Év Árvája. Ott állt a díszteremben, villogtak a vakuk, nehéz sorsból feltört női költő, példamutató magatartás, életvitel, még jó, hogy nem mondták azt, hogy a használathoz kérdezze meg istenét, istenszerészét. Viola felolvasott a verseiből, természetesen az utolsó sort, amit olvasott, tőlem lopta, „olyan vagy, mint odaütött tojás a barna serpenyőben". Aztán elmentünk ugyanabba a cukrászdába, ahol egy éve voltunk, pezsgőt rendeltünk. Na nézzük meg azt a lakást, mondta Szerdzsó, és elkezdett viharosan röhögni. Most meg mit röhögsz, kérdezte Viola. Hát hogy a Tömő utcában van a lakás, mondta. Hát ott tömhetünk eleget. Istenbácsi! Hát csoda volt az a lakás, most Viola nem vette csúnya szájára a nevedet. Megállt a szoba közepén, úgy látszik, megelégelte magát az állam, mert kettő is volt belőle, a frissen lakkozott laminált parkettán tükröződött a teste, és csak állt, csak állt, puhát lélegzett. Láttam rajta, hogy kezdett lépesedni a lelke.

19. zsoltár

Istenbácsi! Valahol olvastam, hogy aki vétkezik, annak bűnhődnie kell. Mert nem létezik kisebb bűn. Vagy igen? Neked tudnod kell, de könyörgök, miért nincs bizonyosság?! Miért nem adtál bizonyosságot, hitet, erőt, akaratot nekem? Erre gondoltam akkor, amikor feküdtem a műtőszékben. Meg arra, hogy a bűnhöz orcapirulás kell. Mostani bűnös, lassan elmúló testemmel csak erre gondolok. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, Béla ordított. Még soha nem ordított rám, Violán kívül ő volt az egyetlen, aki nem ordított rám soha, még a mami is megtette, no jó, a Mami már nem. Rohadt büdös cigánykurva, ordította. Kellett neked csipkekoton, te, szakadék. Olyanok vagytok mind, csak rátok néz az ember, és már teherbe is estek, tartsd meg magadnak a fattyút, vagy vetesd el! Ha elveteted, veled maradok. Azzal elrohant. Istenbácsi! Istenbácsikám! Én addig azt hittem, hogy Béla te vagy. Úgy hittem benne. És akkor ott maradtam egyedül, méhemben egy apró magzattal, álltam ott magambaszakadva a napsárga szobában. Istenbácsi! Miért hagytál el? Volt már neked abortuszod? Elképzelem, ahogy jelentkezel a János Kórházban. Neve, kérdezik. Istenbácsi! Kora? Örök. Panasza? Terhes vagyok. Vetessenek el. Terhes a kurva anyád, vén szakállas, hajléktalan, üvölt a recepciós nő, szerencséje, hogy bezárt a Lipót, na, takarodjon. És te elsomfordálsz. Talán akkor el tudnád képzelni, milyen az az emberi lét. Milyen szenvedni. Feküdtem a széken széttárt lábakkal, és egy férfi kotorászott bennem. Anyámra gondoltam, akit nem ismerek. Ha ő is így ült volna, akkor nem lennék. Nem lenne baj, nem lenne fájdalom, nem lenne ez a bűnös test, ami hamarosan lélekké válik, de hogy mi lesz a lélekkel, azt nem tudom. Matattak bennem, és én, aki mindig gyerekre vágyott, családra, szeretetre, tudtam, hogy innen már csak egy út van. Hozzád. Sehova.

20. zsoltár

Istenbácsi! Te halálos tüvem! Halálos angyalom. Most így, halálom előtt, száraz leszek, mint a megfagyott őszi avar. No, ez nagy hülyeség, Viola biztos találna benne stilisztikai kifogást, de mindegy, ez jutott eszembe, valami szépet akartam még írni így utolsó életembe. Egy pillanat a fogantatás és egy pillanat a halál is. Amióta én lettem az Év Árvája, Viola a második, én voltam az első díjazott, az államtól nem keresett senki. Pedig állítólag én állami vagyok. Nekik könnyű volt. Odalökték azt a Futó utcai lakást, kezdj vele, bazdmeg, amit akarsz, kis állami, örülj, hogy vagy. És ha nincs a Bőregér, akkor nincs a Béla, nincs abortusz, és nincs a leendő halálom. Istenbácsi! Most, hogy már hetek óta írom ezt a levelet neked, most jöttem rá, hogy nem hagyom, hogy szarban hagyjanak, nem hagyom, hogy szarban hagyjál. Felkeményedett bennem valami érzés. Nem hiába teremtettél. Nem akarok egy kékfényhír lenni. „Tegnap hajnalban felgyújtotta magát az első Év Árvája. Fejét egy csipkeverő párnára hajtva találták meg. Az egész Futó utcai háztömb leégett, a tűzoltók nem tudták megfékezni a lángokat." Nem akarom, hogy így legyen. Egyébként is, ha felgyújtom magam, fogalmam sincs, hogy kerülne hozzád el ez a levél. Ha elviszem a netszalonba, és feladom az istenbacsi.hu-ra, akkor nem írhatom meg a végén a halálomat. Ha meg írás közben halok meg, akkor nem tudom elküldeni neked. Istenbácsi! Nagy gombolyító vagy te, valahol úgy érzem, te érzed minden rezdülésemet. Úgy érzem, Violának igaza van. Viola mindig azt mondja, hogy ő addig ír, amíg él. És addig él, amíg tud írni. A múltkor meg azt mondta, Bélából sok van. Meg Szerdzsóból is. Úgy legyen.

21. zsoltár

Istenbácsi!

Régen nem írtam neked.

Férjhez mentem.

A férjem nem Béla, nem kőműves, mindegy, hogy mi, ha te tényleg vagy úgyis tudod.

Született egy gyerekünk is.

Szép.

Nem állami.

Saját maga tulajdona.

Az apósom jópofa ember.

Olyan furcsa, olyan mintha az apám lenne.

Szeret.

Néha azt mondja, miatyánk ki vagy a menyekben, és nevet. Olcsó poén, de nekem tetszik.

Szerzőink könyvei