Ágai Ágnes
Ha az indulat megindul,
és mint a gőz, felcsapja a fedőt,
kisistereg, hólyagot üt,
párába vonja a hideg fej számításait,
a vér az erek falán dörömböl,
az adrenalinszint magasra tör,
az izmok szíjjá feszesednek,
nincs fék, nincs tompító ütköző,
nincs, úgymond, kulturált beszéd.
Beszéd? E mesterkélt közlési mód
mit a civilizáció kényszerzubbonya
ránk erőltetett, leszakad, lefoszlik,
és mint a jajdulás előtör
az ősi, vad, nomád üvöltés.
A kéz markol és ragad, tép, üt, vág,
az erő szétfeszíti, berobbantja a testet,
korlátokat dönt, hegyeket mozgat,
öl és teremt, pusztít és létrehoz,
mert mindenek alján és mindenek fölött
ott munkál bennünk a szenvedély,
a gyilkos és nemző, áldott és ordas indulat.
Pihe-puha éj anyaöl haláltorok
fekete huzalok rácsozata mögött
ring reng az altatódal zümmögése
beleakad a kárpit szegélyébe
elmosódott képek a kamra mélyből
fekete pacni úszik az oldatban
híg lassú hangtalan fodrozódás
a semmi szétkenődött foltja
az árnyék ráborul a fényre betakarja
a valóság elúszik nekicsapódik a kőnek
minden markolható de foghatatlan
az anyag szétmállik darabokra
mindent betölt a semmi
átnyúlik kiterjed befon
a kezdet és a vég összecsúszik
csak a tudat rezgése rögzít
mozgó képsor a retina monitorján
feltűnik eltűnik belefúródik
a kontúrtalan mindenségbe
ahol nem látszik csak érződik
a halálcsíra egyenletes hasadása.