Nemes Gábor

Durákia

Dióhéj-történelem

„Oroszországnak két nagy szerencsétlensége van: dárogi i duráki" - az utak és a hülyék. Illetve a buták, bár a durák magyar fordítása nem egyértelmű. Lehet bolond is, lehet korlátolt is - leginkább mégiscsak hülye. A mondást sokan Gogolnak, mások Szaltikov-Scsedrinnek vagy Karamzinnak tulajdonítják, de valószínűleg apokrif. Éppúgy, mint bővített változata, amely szerint a harmadik legnagyobb csapást azok a hülyék jelentik, akik azt is megmutatják, hogy melyik úton kell menni.

Akárhogy is, a butaságnak Oroszországban kifejezett kultusza van: a durák élt, a durák él, a durák élni fog. Nem véletlen, hogy az orosz mesevilág egyik legnépszerűbb, sőt egyik legsikeresebb hőse Ivanuska Duracsok: Bolondoska Ivanuska. A lusta és együgyű Ivanuska naphosszat a kemencén ül és legyeket fog, ha pedig valamilyen feladatot bíznak rá, abból mindig botrány vagy katasztrófa kerekedik. A bátyjainak szánt gombócokkal saját árnyékát dobálja, a gondjaira bízott juhoknak kinyomja a szemét, hogy ne csatangoljanak el, az egymásnak ütődő kanalakat összetöri, mert azt hiszi, hogy őt csúfolják. Ám a végén kiderül: együgyűsége, a becsvágy hiánya megvédi az igazi nagy szerencsétlenségtől: a hatalom és a gazdagság igézete a „normális" embereket sokkal jobban megbolondítja, sőt azokat pusztulásba viszi. A világ - az orosz világ - bolondabb Ivanuskánál.

Ugyancsak hamar pozitív hőssé váltak a középkori Oroszországban a „jurogyivijek", a „Krisztusban való bolondok". Ők nemcsak a világi hívságokról mondtak le, hanem egy füst alatt a kötelező emberi normák megtartásáról is. A koszos, fél- vagy egészen meztelen bolondokat szentként tisztelték, és mindent elnéztek nekik, és hát mi tagadás: viselkedésükben volt annyi kifürkészhetetlen, titkos értelem, mint az isteni gondviselésben vagy a felkent cárok ténykedésében.

Dosztojevszkij gyermekien tiszta és ártatlan hőse, Miskin herceg is krisztusi figura, de ez a jóindulatú félkegyelmű már akkor sem volt „tipikus". A tragikum és az emberi nagyság kiveszett a kicsinyes orosz világból, egy egészen másfajta hülyeség üli torát: a gogoli Oroszország abszurditása. A Revizor és a Holt lelkek orosz panoptikumában még a ravaszabb, képzettebb hősökről is kiderül, hogy alapjában véve - tisztesség ne essék szólván - közhülyék. Legalábbis hagynak bolondot csinálni magukból. Pontosabban a rendszer olyan, hogy egyrészt elhülyít, másrészt bizonyos mértékig számon is kéri a hülyeséget. És hát menthetetlenek Csehov hősei is: az értelmiségi burokban teljesen alkalmatlan, az adott viszonyokhoz, de jószerivel minden viszonyhoz alkalmazkodni képtelen lények révednek a semmibe, és csúsznak az inkább csak komikus megsemmisülés felé.

A durákok országában végül a cárizmus bukását nemcsak a katasztrofális katonai vereség, hanem Raszputyin és a cári család bensőséges viszonya is elősegítette. Sarlatánok, befolyásos „autszájderek" mindenütt vannak, de a bárdolatlanságot ritkán övezi olyan vallásos áhítat, mint a szibériai csodadoktor-vadember esetében történt. És az is ritkán fordul elő, hogy egy profi államgépezet képtelen legyen az ilyesmit kivédeni, kezelni. Egyébként pont ez a hátulütője az Oroszországban még ma is egyedül üdvözítőnek hitt önkényuralomnak. Egy energikus és rátermett önkényúr nagyot dobhat ugyan, de - kontroll és ellensúlyok hiányában - előbb-utóbb nagy hülyeségeket is elkövet.

Ez Sztalin esetében sok millió ember életébe került, és közben a szuperintelligens-szuperértelmiségi, ráadásul kemény hatalmi és frakcióharcokban megedződött bolsevik elit szépen hagyta magát bedarálni. Történelmileg nagyjából törvényszerű volt, hogy a régi, önkényuralmi Oroszország a maga bizánci reflexeivel reprodukálta önmagát egy új hatalmi struktúra és ideológia köntöse alatt. De az már rejtély, hogy a minden hájjal megkent és nemcsak elméletileg képzett, hanem a politikai gyakorlatban is jártas forradalmárok nagy nemzedéke miért asszisztált saját levadászásához. Később, a Sztalin által kiemelt és kitermelt csinovnyik-hóhér nemzedéknél (az új opricsnyikoknál) már kizárólag a titkos- és nem titkos szolgálatok reflexei működtek, bár kíváncsi volnék, hogy miért hitték a tisztogatások közvetlen végrehajtói, például Jezsov, Jagoda, hogy ők megússzák. (Miközben a ravasz Sztalin mindenkit bevont a gyilkolászásba: az SZKP XX. kongresszusával foglalkozó eldugott dokumentumkiállításon bemutattak néhány tanulságos halállistát, amelyet a „gazda" minden politikai bizottsági taggal aláíratott.) Igaz, Berija mint NKVD-főnök - legalábbis Sztalin alatt - életben maradt, de aztán a következő (egyébként az utolsó halálos) menetben ő is sorra került. Az ő kivégzése után Hruscsov fantasztikus újításként bevezette, hogy a legyőzött politikai ellenfelet életben lehet hagyni. Ebből a találmányból később maga is profitált, amikor leghűbb harcostársai és vazallusai megbuktatták.

Hruscsov személyén azonban a tárgy szempontjából érdemes elmerengeni: William Taibman, a pártfőtitkár amerikai életrajzírója például úgy véli, hogy Hruscsov tudatosan Bolondoska Ivanuska szerepét játszotta Sztalin környezetében, ezért maradt életben, és válhatott a diktátor udvari bolondjából annak utódjává. Sztalin egyszerűen nem érezte veszélyesnek magára nézve. Mint ahogy vetélytársai is lebecsülték az ukrajnai jöttmentet. És hát valóban: Hruscsov feltűnően képzetlen politikus maradt egész életében. Két vagy három elemit végzett, aztán 1923-ban Donyeckben beiratkozott az úgynevezett munkásegyetemre, 1929-ben nekivágott a moszkvai Ipari Akadémiának, de rögtön abba is hagyta tanulmányait a politika kedvéért. Persze iskolázatlansága nem akadályozta, hogy beleszóljon mindenbe. Hruscsovról a hálátlan oroszoknak még mindig nem a sztalini borzalmak felszámolása jut eszükbe, hanem inkább az, hogy szégyenszemre „ő volt az az ember, aki kioktatta a parasztokat, hogy mit vessenek, a költőket, hogy mit írjanak, az építészeket, hogy mit építsenek". Az újkori orosz történelem egyik legszimpatikusabb és a birodalom lakosai számára az emberibb élet (sokszor egyáltalán az élet) lehetőségét megteremtő politikusa, aki nemcsak milliókat hozott ki a koncentrációs táborokból, hanem még az alattvalók lakáshelyzetét is szívén viselte, feltűnően primitív, kapkodó, és hatalmával nemritkán visszaélő vezető volt. Aki ugyan megtanulta a hatalmi fortélyokat, de a végén mégsem hitte el, hogy megbuktatják, pedig figyelmeztették rá.

Utódja, Brezsnyev sem lenyűgöző intelligenciája miatt került a főtitkári székbe: a Hruscsov-buktató összeesküvők inkább csak eszközként használták, őt tartották a legkevésbé fajsúlyos átmeneti megoldásnak. Oroszországban azonban semmi sem tart olyan sokáig, mint az ideiglenesség - talán csak a butaság hatalma. És hamar kiderült, hogy Brezsnyevnek speciel a hatalom megtartásához volt elég esze. A puccsistákat rövid idő alatt lapátra tette, majd szép lassan hibernálta az egész rendszert, és egy egész hosszú korszakon keresztül ő volt a Kreml ura. A szovjet flotta megjelent a világtengereken, az atomrakéták terén megvalósult a paritás Amerikával, hatalmas áldozatok árán felépült a hozzá fűzött reményeket soha be nem váltó BAM (Bajkál-Amur Vasútvonal), a szovjet befolyást jelző forradalmi zászlót világszerte számos pálmafa csúcsára sikerült kitűzni, az afganisztáni háború megalázta, lekötötte és szétzüllesztette a hadsereget, miközben a szovjet hiánygazdaság megbízhatóan menetelt az összeomlás felé. Viszont a főtitkár mellén megjelent az összes létező katonai kitüntetés, ő maga is elhitte, hogy ezredesként, majd fiatal tábornokként a Kis Földön (egy jelentéktelen mellékhadszíntéren) gyakorlatilag eldöntötte a második világháborút, és mindezt irodalmi alkotás formájában is a nagyközönség tudtára hozta. Mindenki úgy tett, mintha elhinné, ami azért is különös volt, mert bár a másként gondolkodókat szívesen dugták bolondokházába (sőt volt, akit lágerbe), azért a sztalini terror totális fegyelme már a múlté volt. Otthon „a konyhában" mindenki elmondta az övéinek, hogy mit gondol az aggok házává vált szovjet vezetésről és a tervgazdaság sikereiről, de ettől még az egész vircsaft zavartalanul ment tovább. És így utólag visszatekintve elég primitív eszközökkel sikerült a stabilitás látszatát kelteni. Pedig hát... Aki járt akkoriban valamilyen üzletben, nézett tévéhíradót, részt vett politikai rendezvényeken, vagy akit rossz sorsa egy szovjet vécébe vetett, nehezen hihette el, hogy ez a létező világok legjobbika.

Amikor megjelent a gorbacsovi glasznoszty, éppen a mindenki által ismert valóság kimondása, az általános hazugság és egyezményes hülyítés monolit blokkjának megrepedése vezetett a meglepően gyors összeomláshoz. Volt már áruhiány, sőt éhezés is bőven a szovjet történelemben - na de írni róla, megmutatni, az mégiscsak más. A pártelit imamalomszerűen váltig ismételgette a pozitív változást előíró határozatokat, de a teljesítésről adott beszámolókat már nem sikerült a „nép közé vinni". És a nép csalhatatlanul megérezte, hogy most már nem kell elhinni minden hülyeséget. Ha nincs hús, akkor nincs hús - és ezt még a tévé is megmutatja. Ezek tehát megbuktak.

Ugyanez a nép ma ugyanilyen csalhatatlanul tudja és tudomásul is veszi, hogy a mostaniak viszont nem tréfálnak. A népmozgalmak kora lejárt, itt megint a HATALOM, az Oroszországban menetrendszerűen felülkerekedő önkényuralom mondja meg, hány óra van és mit kell hinni. Aminek elfogadását megkönynyíti, hogy most - hála a piacgazdaságnak, főként pedig az olajárrobbanásnak - van hús, sőt egy viszonylag jelentős középrétegnek még viszonylagos jólét is. A visszavonulás a konyhába, a konyhai politizálásba épp ezért már nem olyan széles körű, mint a szovjet időkben volt. Nincs rá igény. Ennek az is az oka, hogy a politikából - mint a tömegek vagy akárcsak a politikusok egymástól független önálló tevékenykedéséből - az embereknek egy időre elegük lett. Ma Oroszországban nincs politika, politizálás, ehelyett hatalomtechnikai akciók, esetleg a KGB-iskolán oktatott „szpecoperáciják", titkosszolgálati hadműveletek folynak, amelyeket a szolgálatok értékelési rendszerének megfelelően minősítenek sikeresnek vagy sikertelennek.

Ebben a mai, demokratikus illúziók nélküli, cinikus belenyugvásban, a „ha juttattok valamit nekünk az olajdollárokból, azt csinálhattok, amit akartok" mentalitásban oroszlánrésze van a mostanit megelőző jelcini korszaknak - és így végül is a liberális, nyugatos reformereknek, a „demokratáknak". Akik az éles szemű politológus, Kovaljov megfogalmazása szerint a demokráciát úgy értelmezték, mint azt a rendszert, amelyben a demokraták (tehát ők maguk) vannak hatalmon. Ebbe - a Nyugat által egyébként kalaplengetve üdvözölt és ma csalódottan számon kért - demokráciába simán belefért a Jelcinnel szembeszegülő (egyébként tényleg némileg eszement, de az istenadta nép által mégiscsak megválasztott) duma szétlövése 1993-ban, az 1996-os „furcsa" elnökválasztás, amikor is a kommunisták legális hatalomra kerülésének lehetőségétől megrettent oligarchák meg az államapparátus a hátukon cipelték be a részeges és néha már a beszámíthatatlanság határait is átlépő Jelcint a második elnökségbe.

Aztán jött Putyin, és nemcsak összerántotta a széteső föderációt, hanem egy füst alatt megteremtette a „vertikált", a hatalomgyakorlás orosz hagyományokra támaszkodó abszolutisztikus rendszerét. Persze megőrizve a piacgazdaság és a demokrácia felszíni rétegét, utóbbinak inkább csak a mázát. Ez roppant szórakoztató mutatványokra kényszeríti például a televíziókat. Mert hol látható manapság Észak-Koreán kívül olyan riport, amikor az elnök mindennap egypár percig a kamerák előtt nyilvánosan kormányoz. Behívja a miniszterelnököt, illetékes minisztert vagy valamilyen hivatalnokot, aki mint a jó tanuló a tábla előtt néhány mondatban beszámol az ágazat állapotáról, a nyugdíjak emeléséről vagy a környezetvédelmi intézkedésekről. Putyin komolyan bólogat, feltesz egy kérdést, majd hasznos útmutatásokat ad, mondjuk, a kalászosok vetésének időpontjára vagy a gázvezeték építésére. Másnap ugyanott ugyanő egy másik miniszteri alattvalót egzecírozva bizonyítja, hogy ő bizony mindenen rajta tartja a szemét, időről időre pedig szemöldökét szigorúan öszszevonva rápirít a megszeppent csinovnyikra, ha valami olyasmit észlel, ami sérti a nép komfortérzetét.

Rejtély, hogy ki hiszi el: itt valóban érdemi munka, nem pedig kormányzás-show folyik, és hogy ezekkel a bemagolt mondatokkal irányítani lehet egy világbirodalmat. De manapság épp ez az államigazgatási szappanopera hivatott a hatékonyság, profizmus és hatalom auráját megteremteni - és jóllehet külön-külön nyilván mindenki színjátéknak tartja, tömeghatásában végül is igen nagy népszerűséget hoz Putyinnak, sőt a putyini rendszernek is.

Érdekes módon az évtizedekkel ezelőtti szovjet reflexek nem a gyanakvást, hanem a gyermeki hitet erősítik. Az alattvaló még a magát szabadnak mutató sajtó és piacgazdasági szabadosság mellett is leginkább hinni szeretne: és aki egyszer már hisz, az a legképtelenebb, legvadabb dolgokat is elhiszi. Például hogy a nemrég még háború dúlta és ma is jelentős katonai erőket lekötő Csecsenföldön vagy a forrongó szomszédos Ingusföldön a szavazásra jogosultak 99 százaléka elmegy szavazni, és természetesen a kormánypártot választja. Vagy hogy az ellenzékiek (Szuszlov elvtárs után szabadon) nem egyszerűen az oligarchák szekértolói, rossz politikai koncepciók rabjai, hanem egyúttal a Nyugat által kitartott, fizetett és nyugati érdekeket képviselő árulók, kvázi ügynökök. Putyin is elmondta: a volt sakkvilágbajnok Kaszparov nem az orosz népet képviseli, hiszen amikor letartóztatták, angolul kiabált ki a rabomobilból, tehát külföldi megbízóinak üzent. Hogy mindez egy angolul feltett kérdésre adott válasz volt, már nem fontos, amíg senki sem mer vagy tud visszaszólni az elnöknek. Aki a nyugati profizmus és a sztalini-brezsnyevi abszurd érdekes elegyét előadva mágusként keveri a kártyákat. És minden jel szerint valahol a szívük mélyén az oroszok pont ezt várják el tőle. Ezért csettintenek elégedetten a legképtelenebb politikai előadásnál is.

Egyrészt, ugye, mindenki pontosan tudja, hogy pillanatnyilag mindenről Putyin dönt: arról is, hogy elnökként vagy bármi másként folytatja-e működését, arról is, hogy kit jelöl utódjául, hogyan és mikor hozza ezt az érintettek és a nép tudomására. Épp e szinte korlátlannak látszó hatalma miatt veszik komolyan, ezért tisztelik, sőt - mi tagadás - ezért szeretik. Másrészt mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, és nem fordul le a röhögéstől a székéről, amikor egy szép napon megjelenik a mindenható Putyinnál két parlamenti és két parlamenten kívüli párt amúgy marionettfiguraként rángatott vezetője, és komoly képpel előadja: ők arra gondoltak, hogy az ifjú Medvegyev legyen az új elnök, illetve hát egyelőre elnökjelölt. Putyin ránéz a kifürkészhetetlen véletlen folytán éppen balján ülő kiválasztottra, és ha nem is túlzottan meglepetve, de teljesen komolyan megkérdezi:

- Dimitrij Andrejevics, beszéltek önnel erről?

- Ó igen, már tárgyaltunk - mondja hasonlóan komoly képpel a mi Dimitrijünk, mire Putyin kijelenti, hogy ez jó döntés, ő tökéletesen megbízik Medvegyevben. Azt a kérdést az istenadta nép fel sem teszi, hogy ha itt ilyen demokratikus, alulról jövő kezdeményezésről van szó, akkor ugyan mit keresnek a pártvezérek az ebben az ügyben semmifajta alkotmányos kompetenciával nem rendelkező, leköszönőben lévő elnöknél, miért nem az országos választási bizottsághoz fordultak javaslatukkal, illetve ha már eljátsszák, hogy ők döntenek, miért nem várták meg a dumában kétharmados többségű Egységes Oroszország párt öt nap múlva sorra kerülő elnökjelölő kongresszusát.

Ez ugyanaz a rejtélyes reflex, amely arra kényszeríti a Kreml mindenkori urait, hogy mielőtt a koronát saját fejükre helyeznék, előtte bojárokkal, fejőnőkkel és kazánkovácsokkal követeltessék megkoronázásukat. Nyilván úgy vélik: az orosz néplélek egyaránt igényli az abszolút hatalom egyértelmű bemutatását és a demokrácia inkább csak jelzésszerű színházát. De persze nem magát a demokráciát. Merthogy azzal - ezt Putyin a kormányzók választásáról a kijelölésükre áttérvén kerek perec ki is mondta - a nép nem mindig helyesen él: nem azokat választja, akik erre alkalmasak, sőt gyakran választ (választana) gazembereket, hatalommal viszszaélő maffiózókat.

De vannak dolgok, amiket egy orosznak meg sem kell magyarázni. Például hogy bizonyos ügyek mindig félresiklanak valahogy, vagy inkább mennek a maguk előre elrendelt útján. „Elindultunk az önkényuralomból, hogy eljussunk a demokráciába. És 16 év hosszú menetelése után be kell látnunk: ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk" - mondta nemrég Pivovarov akadémikus. Olyan fátum ez, mint az egyszeri szovjet viccben: akárhogy rakja össze a varrógépgyárból kicsempészett alkatrészeket a szaki, valahogy mindig Kalasnyikov lesz belőlük.