Butaságok a gazdaságpolitikában

Általában is nehéz szétválasztani az emberből természeténél fogva felszínre törő butaságot a szándékolt hülyeségtől, de a politika színterén különösen nehéz. A politikus megnyilvánulásai ritkán tükröznek koherens, logikailag konzisztens, mindenki számára átlátható cselekvéssort. Ha - tegyük fel - a kormányprogram felállításakor még törekednek is erre a politikusok (vagy legalábbis programíróik), a végrehajtás során, a napi események hatására óhatatlanul bekerülnek olyan homokszemek (esetleg kősziklák) a gépezetbe, amelyek szétzilálják az előre megálmodott rendet. Emiatt a politikai cselekmények még akkor is zűrzavarossá, áttekinthetetlenné válnak, ha valami szerencse folytán nem keverednek közéjük kifejezetten buta megnyilvánulások. Az esetek zömében azonban a napi politizálás hatására még a jól megtervezett lépéssorozatot is tönkreteszik az alkalomszülte butaságok.

Alkalom szüli a butaságot

Nincs ez másként a gazdaságpolitikában sem. Pedig elvileg van rá lehetőség, hogy okos programok készüljenek, amelyek nemcsak önmagukon belül koherensek, de még a való világgal is köszönő viszonyban vannak. Ennek ellenére már az is ritkaságszámba megy, hogy egy gazdaságpolitikai program, legyen kormányé vagy ellenzéké, mentes a szédelgéstől, vagy legalábbis az együgyűség határát súroló naiv optimizmustól.

Melyek a kormányprogramok tipikus gyermekbetegségei? A meghirdetett programok általában abból indulnak ki, hogy az elődtől átvett állapot maga a pokol, ahonnan a bölcs kormány vezényletével pontosan négy év alatt juthatunk el a mennyországba. Ahhoz persze, hogy kikeveredjünk a mélységből, ahová az előző kormány taszította az országot, bizonyos társadalmi csoportoknak nagy áldozatokat kell hozniuk. Az áldozatvállalás időszaka mintegy három évig tart, ezt követően viszont bizonyosan eljön a jutalmazás időszaka. A kényszerű áldozatokkal annak árát fizeti meg a társadalom, hogy négy évvel korábban, buta módon, magára az ördögre adta voksát ahelyett, hogy az aktuális koalíció pártjait hagyta volna a hatalomban, amely éppen a jó irányba fordította a kormányrudat.

A fent leírt modell a váltógazdálkodás időszakában, 1990-2006 között volt érvényes. 2006-ban annyi módosulás történt, hogy az akkor hatalomra került kormány nem közvetlen elődjét (vagyis gyakorlatilag önmagát) okolta a rossz induló helyzetért, hanem az azt megelőző, egy ciklussal korábban regnáló kormányt, valamint a közvetlen előd (vagyis önmaga) ellenzékét. Ez a sajátos kiindulópont már eleve gellert vitt az érvelésbe. Mert hiszen bármilyen gátlástalan választási ígéretháború borzolta is a magyar társadalom idegeit 2001-2002 fordulóján, a 2002-ben felálló új kormány mandátuma nem a komolytalan (mert megalapozatlan) ígéretek megtartására szólt, hanem a felelős kormányzásra, amely az ország hosszú távon fenntartható fejlődését szolgálja. És hasonlóképpen, bármilyen ordas eszmék segedelmével készült is a hatalomátvételre 2006-ban az ellenzék, a 2004-ben felállott régi-új kormány nem mentesült az adósságspirálba került államháztartás rendbetételének felelőssége alól. Márpedig maga is jól tudta, hogy a 100 lépés programjában foglalt tilitoli megoldások aligha hozhatják rendbe, ami a korábbi évek rövidlátó, buta gazdaságpolitikája miatt súlyosan elromlott.

Milyen alkalmak szülnek butaságokat a váltógazdálkodás korszakában? Például az, ha a külső körülmények nem a legjobb, legoptimistább forgatókönyv szerint alakulnak. Amikor, mondjuk, kiderül, hogy a világgazdaság szárnyalása nem húzza magával örökké a magyart, hanem időnként maga is alábbszáll. Ilyenkor jönnek elő azok az ötletek, amelyek állami költekezéssel próbálnák felturbózni a leülő gazdaságot, holott józan ésszel tudni lehet, hogy a kiagyalt módok előbb-utóbb az egyensúly felborulásához vezetnek, és ezzel megakadályozzák, hogy a világméretű konjunktúra újabb hulláma újból fellendítse a magyar gazdaságot. Jó példát láttunk erre az Orbán-kormány idején, 2001 tavaszától, amikor az állami aktivitás növelésével (Széchenyi-terv) próbálták pótolni a külső kereslet, az exportlehetőségek bővülésének lanyhulását, miközben fölöttébb kreatív könyvelési trükkökkel igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy mindez a költségvetési egyensúly megbomlása nélkül is lehetséges.

Ugyanezt a szembekötős, buta gazdaságpolitikát folytatta a Medgyessy-kormány a 2002-ben meghirdetett száznapos programjával, amelynek vállalásai alig voltak köszönő viszonyban a magyar gazdaság adottságaival. Hiába szólaltak meg az egyensúly borulását jelző vészcsengők, a kormány a hatalomban is rendületlenül folytatta a választási stratégiáját: minden csoportnak ígérni valamit, aztán majd csak lesz valahogy. Az önkormányzati választások megolajozására újabb száznapos csomagot dobott be (az előzőnél azért szerencsére jóval szerényebbet), majd amikor már úgy nézett ki, hogy eljött végre a felelős kormányzás időszaka, kirukkolt a tízpontos Európa-tervvel.

Mindeközben a Medgyessy-kormány nemhogy leépítette volna az Orbánék által újból felélesztett paternalista államot, hanem még meg is erősítette. Miközben szociáldemokrata hajlamától vezérelve az alacsonyabb jövedelmű rétegek előtt is megnyitotta a szociálpolitika állami csapjait (családipótlék- és nyugdíjemelés, közalkalmazotti béremelés), az Orbánék által felkarolt középosztály állami jussát nem csorbította: nem szigorította a lakáshitelezés magas jövedelműeket érintő támogatási feltételeit, a jómódú polgárokra sem merte ráterhelni a gázáremelés teljes összegét. Mindezzel azt sugallta: az állam mindenkiről gondoskodik, akár rászorul, akár nem. Egy olyan, erősen versengő világban, ahol az ország felzárkózásának esélye (és egyáltalán: a fejlődésének lehetősége) a gazdaság versenyképességén áll vagy bukik, mi ez, ha nem butaság?

És mit sem tanulva az elődök hibáiból, az első Gyurcsány-kormány ahelyett, hogy szakított volna a rossz hagyománynyal, miként eleinte még bízhattunk benne, az ökör következetességével folytatta elődje rövidlátó gazdaságpolitikáját, pedig addigra már a vak is láthatta, hogy az semmi jóra nem vezet. Illetve dehogy: sokan, és ami a fő baj, maga a kormányfő és tanácsadói köre is úgy gondolták, hogy a makrogazdasági egyensúly vészes fölborulása és - esetleg - a pénzügyi válság kockáztatása a kisebbik rossz, szemben a nagyobbikkal, az ellenzék hatalomra kerülésével. Ennek a hazárdjátéknak a nemzetközi klíma kedvezett: a hitelminősítők és a vészesen növekvő pénzügyi hiányokat finanszírozó befektetők bizalmat szavaztak a regnáló kormánynak, vagy legalábbis a kivárás taktikáját választották. A befektetői támogatás fenntartásában sokat segített az ellenzék eklektikus, a neokonzervatív és a kádárista-etatista gazdaságpolitika egyvelegét ígérő választási programja, amely nemcsak az állami támogatásokat növelte volna (például a gázárak örök időkre szóló befagyasztásával), hanem emellett a tébéjárulékok drasztikus csökkentésével élénkítette volna a gazdaságot. Vagyis borítékolta volna a totális államcsődöt.

Egy hibás axióma: a választók mindenkor megvásárolhatók

A közkeletű nézet szerint a férfiak a gyomrukon keresztül foghatók meg. Azonban az is tapasztalati tény, hogy a szerelmes férfi számára a legsilányabb étel is felmagasztosul, ha azt a hőn szeretett nő tálalja föl neki. Ez persze nem zárja ki a Szindbád-szindrómát: a megunt hitveshez a jó étekért (és a megértő, már-már anyai szeretetért) érdemes lehet vissza-visszatérni. A politika nyelvére lefordítva az allegóriát: a politikusok gyakran azt hiszik, hogy a szavazatok a választók lekenyerezése révén szerezhetők meg legegyszerűbben, holott erre csak a kihűlt szerelmek idején lehet számítani, ha lehet egyáltalán. Számos példáját láthattuk annak, hogy a választók jobban orientálhatók ideológiai vagy zsigeri-indulati-érzelmi alapon, mint racionálisan; ilyenkor pedig a szavazatvásárlás teljesen hatástalan marad. Minél inkább hiszterizálódik a közhangulat - és 2002 nyarán, a „választási csalás = illegitim kormány" tétel meghirdetésével ez a folyamat megállíthatatlanul beindult -, annál inkább az irracionális érzelmek és zsigeri indulatok irányítják a szavazócédulákat kitöltő kezeket.

Az eddigi ciklusok közül mindegyikben megfigyelhető volt a szavazatvásárlás szándéka, de ez az esetek többségében nem jött be, illetve amikor eredményesnek látszott, akkor valójában más motivációk is közrejátszottak benne. Vegyük sorra az eddigi kormányzati ciklusokat!

1990-ben a választási küzdelemben a szavazatvásárlás még nem terjedt ki a gazdasági előnyökre, mivel a hangsúly a rendszerváltáson volt, és még mindenki hitte, hogy az viszonylag gyorsan kézzelfogható, az anyagi jólétben is érzékelhető eredményekkel jár. A szavazatszerzés fő terepe ezért politikai síkon folyt: a kormányzásra esélyes két fő rendszerváltó párt közül az SZDSZ az antikommunista érzelmekre apellált (emlékezzünk a Tomot a színről kisöprő jerrys videoklipre), az MDF pedig éppen ellenkezőleg, a félelmeket próbálta csitítani (osztályvezetőtől lefelé mindenki a helyén maradhat). 1994-ben azonban már előjött a gazdasági eszközökkel történő lekenyerezés: a Boross-kormány - az ország katasztrofális pénzügyi egyensúlyi helyzete ellenére - még a választások előtt gyorsan megemelte a közalkalmazottak bérét. Ez azonban már nem befolyásolta a - már az Antall-kormány első hónapjaiban, az őszi önkormányzati választásokra - kiábrándult választópolgárok szavazatát: az MDF csúfos vereséget szenvedett.

A Horn-kormány, miután megkésve bár, végül kényszerűen lenyomta a társadalom torkán az elkerülhetetlen stabilizációs programot, a hírhedt Bokros-csomagot, a választások közeledtével a szokásos szavazatvásárlási módozatok (nyugdíjasok utazási kedvezményei, jelentős nyugdíjemelést biztosító törvény megalkotása) mellett egy sajátos, ha tetszik, közvetett módszert is kipróbált: a Vatikánnal kötött megállapodással a magyar választókra legnagyobb befolyású egyházat próbálta lekenyerezni. Miközben a piarista diák Antall József ügyesen elhárította az egyházak reprivatizációs igényét, és csupán időben elhúzódó kárpótlási folyamatot helyezett kilátásba, a kommunista (és ennél fogva antiklerikális) örökséget hurcoló Horn egy a római katolikus egyház számára igen előnyös anyagi feltételeket teremtő megállapodással próbálta maga mellé állítani a klérust, amivel a többi egyház számára is kedvező tárgyalási alapot teremtett. A választási kampány jól tükrözte az erőfeszítés hiábavalóságát: az egyházak esetenként nemcsak burkoltan, hanem nyíltan is letették voksukat a jobboldali pártok mellett.

Orbán Viktor jóval tudatosabban építette föl a választókat a hasukon keresztül megfogó politikáját. Az 1999-2000-ben tanúsított szigorú költségvetési politikát követően már 2001-ben megkezdődött a „mindenkinek adunk valamit" című társasjáték. A választások közeledtével a polgári kormány mindinkább magáévá tette a késő kádári állam társadalmi békét teremtő filozófiáját: támogatok, tehát vagyok. Egy kis állami kezdőlökés, néhány könnyen érthető üzenet, és már kész is az életelixír, az új magyar gazdasági modell, amelynek „lelke és motorja" a Széchenyi-terv. A „vállalkozói tenni akarást" a közvetlen támogatások mellett adókedvezmények sora buzdította: a gazdaság motorjává a polgári érában is az állami támogatás lépett elő. A paradox módon éppen a polgárosodást propagáló Széchenyiről elnevezett etatista, osztogatási akció keretében nemcsak a budai úri közönség cukrászdája és a kormányfő közeli könyvkiadó vagy - az „Európai Unióhoz való csatlakozásra történő felkészülés" (sic!) jegyében - a Magyar Katolikus Rádió Alapítvány kapott támogatást, de akkor kezdődött meg a termálvizekre alapozott wellness-központok és -szállodák építésének tetemes állami támogatása, amelyek - látogatók hiányában - manapság fuccsolnak be sorra, ékesen bizonyítva a tételt, hogy a bürokratikus állam nem lehet jó vállalkozó.

Medgyessy Péter rossz tanítványa volt Hornnak és Orbánnak. Csak azt tanulta meg, miként kell a népszerűséget hajszolni, de azt nem, hogyan kell élni vele. A Horn-kormány átfogó megszorítással nyeste le a gazdaság lehetőségeit szétfeszítő többletjövedelmeket, Orbán hatalomra jutását követően visszavonta választási ígéreteit, sőt még a jelentős nyugdíjemelést biztosító törvényt is módosította, és folytatta az államháztartás rendbetételének Hornék által megkezdett folyamatát. Bár a választási győzelmét inkább a Fideszből való kiábrándulásnak, mint kecsegtető ígéreteinek köszönhette (hiszen ellenfele is hasonló szép jövőt ígért a minden korábbinál jobban elszabadult kampányban), a tartós fejlődést megalapozó egyensúly megőrzésénél Medgyessy mégis fontosabbnak tartotta „adott szava becsületét", és elkezdte tételesen végrehajtani választási ígéreteit, újabb és újabb programokkal kiegészítve. Úgy érezhette magát az állampolgár, mintha permanens választási kampányban élne. Mintha nem az egész négyéves ciklus produktuma és az ország hátrahagyott állapota számítana, hanem - a kiscserkészhez, úttörőhöz hasonlóan - a mindennapi jótétemények minősítenék a kormányt. A sok jótétemény gyümölcse a politikai bizalom megrendülése lett: Medgyessynek távoznia kellett, méghozzá nem a D 209-ügy, hanem a katasztrofális gazdaságpolitika miatt.

A 2004 őszén belépő Gyurcsány-kormány - a teendők zömét áttolva a következő ciklusra - hamar beleszaladt a szokásosnál is korábban megkezdődött és kiélezettebb választási küzdelembe. Itt azonban új stratégiával állt elő: programjában az állam visszaszorítása és a piac hatókörének növelése mellett lépett fel, miközben végnapjaiban minimálisra szorította a szavazatvásárlási célú, lazító intézkedéseket (a kritikus mértékig leromlott pénzügyi egyensúlyi helyzetben megalapozatlan áfacsökkentés). Az ellenzéki pozícióból licitáló Fidesz-Magyar Polgári Szövetség azonban ígéretözönével minden addiginál magasabbra tette a lécet, szinte minden réteget tetemes földi javakkal kecsegtetve. A gazdáknak a magyar föld védelmezését ígérte a gaz külföldi tőkével szemben, a magyar vállalkozóknak egyharmadával csökkenő járulékelvonást, a Széchenyi-terv bővítését, továbbá a közbeszerzési törvény őket előnybe hozó újraszabását. Az „embereknek" - úgy általánosságban - teljes foglalkoztatást és százezer forintos minimálbért, az egészségügynek 670 milliárd forintnyi extraapanázst, a nyugdíjasoknak 14. havi ellátmányt, az egyetemistáknak olcsóbb diákhitelt, a nőknek részfoglalkozást, a gazdag családoknak több adókedvezményt.

És mit tesz isten, a választók - ha nem is meggyőző, de azért a kormányzáshoz elégséges - többsége ellenállt a szirénhangoknak: nem az avítt ideológiával fűszerezett állambarát és piacellenes polgári szövetségre adta voksát, hanem a modernizációt ígérő koalícióra. Ennek talaján a második Gyurcsány-kormány viszonylag nyugodt körülmények között foghatott volna hozzá az államháztartás konszolidációjához, és indíthatta volna be az ellátórendszerek reformját. A 2002 nyara óta az ellenzék által végletekig szított politikai hisztéria, a kormány által folytatott buta és felelőtlen gazdaságpolitika ismeretében és a minderre egy lapáttal rátett őszödi beszéd következtében már meg sem lepődhettünk, hogy nem így történt. Az ellenzék parlamenti bojkottja, utcai demonstrációk és sztrájkok fenyegetése közepette s ennek nyomán normális társadalmi párbeszéd nélkül, a józan gondolkodást gátló, ideges hangulatban zajlott és zajlik a kormányzás. Ami kétszeresen is megnehezítette a második Gyurcsány-kormány dolgát. Egyrészt a szakadék szélére csúszó, válságos állapotú gazdaság rendbetétele már csak súlyos érdeksérelmekkel (reálbércsökkenés, munkahelyek leépítése) vált csak lehetségessé. Másrészt a példátlanul ellenséges társadalmi közegben a mégoly szükséges és hosszabb távon előnyös reformokat is nehezebb átverni, mint nyugodtabb körülmények között. De az igazsághoz az is hozzátartozik: a legprímább közhangulatban is fölöttébb nehéz olyan reformokat véghezvinni, amelyek immár nemcsak a leginkább elesett rétegeket érintik, mint a kilencvenes években a szocialista nagyipar összeomlásának idején, hanem a középosztályok és nagy értelmiségi rétegek munkahelyeit is (egészségügy, oktatás, kultúra).

„Best of" válogatás

A gazdaságpolitikai butaságok többségét, mint láttuk, többnyire a választók lekenyerezésének vágya hozta felszínre, még olyankor is, amikor erre semmi szükség nem volt. Van azonban arra is példa, hogy a gazdaságpolitikai butaságra még politikai mentség sem adható. Egy „best of" válogatásba én az első helyre a forint árfolyamsávjának 2003. júniusi eltolását tenném, amelyre semmi épkézláb magyarázatot, indokot, vagy legalábbis mentséget nem sikerült fellelnem. Ez a kormány és a jegybank közös akciója volt, bár a kezdeményező szerep nyilvánvalóan a kormányé volt. Az is nyilvánvaló, hogy a nemzeti valuta leértékelését szorgalmazó magyar exportőröknek kívántak kedvezni azzal, hogy leheletnyivel (mintegy 2 százalékkal) gyengébb irányba tolják el az amúgy igen széles (±15 százalékos) sávot, amelyben az árfolyam a pénzpiaci hatásokra szabadon mozoghat. Minderre ráadásul éppen akkor került sor, amikor a forint piaci árfolyama már magától is lejtmenetbe váltott. „A kormány a szó szoros értelmében pünkösdi királyságot ült: a nagy politikai sikerként elkönyvelt megállapodás egy nappal sem élte túl pünkösd hétfőjét - kommentáltam az eseményt korabeli publicisztikámban. - A túlzott forintgyengülés megállítására már kedden kamatot emelt az MNB, amivel a kormány számára is jelezte, hogy a monetáris politikában csak az lehet tartósan a király, akinek a kezében folyamatosan bevethető eszközök vannak. Az, aki kamatot tud változtatni, és aki devizapiaci műveletekkel is képes az árfolyamot befolyásolni." (Pünkösdi királyság. Népszabadság, 2003. június 21.)

A gazdaságpolitikai butaságok „best of" válogatásában a második helyre a gázártámogatás kormányokat átívelő históriáját tenném. Nem akarom bagatellizálni az ügyet, hiszen - hála a hatvanas évek gázakciójának, amely kékké varázsolta a főváros füsttől szürkülő egét, a magyar háztartások többsége korszerű gázfűtést használ, ami miatt érthető, hogy a kormányok a tűznél is jobban félnek a gázártámogatás csökkentésétől. Csakhogy azt is tudják, hogy nem lehet örök időkre fenntartani a pazarlásra ösztökélő és alapjában igazságtalan (a többet fogyasztót jobban támogató) szisztémát. A szociális szempontokra is figyelő óvatosság tehát indokolt, az viszont közröhej, hogy Orbán Viktornak és pártjának sikerült érinthetetlen szentséggé, egyfajta szent tehénné magasztosítania a gázárak ügyét a 2002-es választási kampányban, sőt azt is sikerült elérnie, hogy azóta csak szemlesütve lehessen megpendíteni a kérdést.

Ilyen előzmények után a Medgyessy-kormány eleinte nem mert szembeszállni az érinthetetlen gázár orbáni szentségével, holott az áremelést éppen elődje mulasztása, no meg a világpiaci árak változása indokolta volna. Amikor már nem lehetett tovább halogatni az áremelést, ezt csak olyan nagyvonalú, a legtehetősebbeket is támogató kompenzációs rendszer mellett merte megtenni, amely az ésszerűnél kevésbé csökkentette az állami támogatásokat, miközben a pazarló fogyasztásnak sem szabott gátat. Így végül a minden elődjénél kiélezettebb politikai légkörben kormányzó második Gyurcsány-kormányra maradt a rászorultság elvének érvényesítése a gázárak támogatása során.

A best of válogatás harmadik helyére a lakások kamattámogatási rendszerét tenném. Az Orbán-kormány utolsó évében az állami osztogatásra a kádári lakástámogatás jó évtizede befuccsolt modelljének felélesztése tette fel a koronát. Az infláció ütemét meghaladó támogatás révén a betéti kamatok alá lenyomott hitelkamatokkal a kormány megadta a kegyelemdöfést az éppen kifejlődött hazai pénzpiacnak, és nehezen kiheverhető zűrzavart zúdított a lakáspiacra, miközben a költségvetést is évekre előre jócskán megterhelte. A polgáriasított modell éppúgy híján volt minden gazdasági ésszerűségnek, mint a szociálpolitikai ihletésű kádári őse. Tény viszont, hogy a modell valóban polgári gellert kapott: a gálánsan megtámogatott jelzáloghitel plafonja ugyanis harmincmillió forint lett, tehát az állami támogatás fő haszonélvezőivé a polgári otthonuk megteremtői válhattak.

A Medgyessy-kormány több mint egy éven keresztül nem mert hozzányúlni elődje elrontott lakástámogatási politikájához, holott tudta, hogy nemcsak ésszerűtlen, de egyúttal társadalmilag igazságtalan is a rendszer. Nem merte felvállalni annak ódiumát, hogy a legmagasabb jövedelműek szűk csoportjától megvonja az indokolatlanul bőkezű kamattámogatást, amely a használt lakások vásárlásához kapható harmincmilliós hitelhez is járt. Inkább vállalta, hogy a növekvő költségvetési kiadások fedezetét a társadalom tágabb körét érintő adóbevételek növelésével teremtse elő. Végül a támogatások miatt mind nyilvánvalóbban (és tartós hatással) növekvő költségvetési kiadások késztették jobb belátásra a kormányt 2003 második felében.

A válogatás még folytatható volna olyan nem dobogós versenyzőkkel, mint az egy év leforgása alatt (csaknem) ugyanazon kormány által megtett áfacsökkentés és -emelés (első és második Gyurcsány-kormány), vagy régebbre visszatekintve a Postabank problémáinak kormányokon átívelő kezelése. Ez utóbbi, tudjuk, a társadalmat terhelő súlyos pénzügyi konzekvenciák ellenére is túlmutat a gazdaságpolitikán: tiszta (vagy inkább piszkos) politika. Ilyenekkel meg végképp Dunát lehetne rekeszteni.

Várhegyi Éva

Franz Xaver Messerschmidt: Karakterfej